A Zsellérekkel egyetemben kedvenc huszadik századi magyar történelmi regényem. Egy testvérpár Derszky Péter és Derszky Géza romantikus történelmén keresztül ábrázolja a nyugat-magyarországi szabadságharcot. A kitalált karaktereket leszámítva az összes esemény és szereplő valós, a könyv végén forrásirodalmat is közöl Gyula diák. A szokásos mély emberszeretet, hazaszeretet, kettős érzelmiség, lángoló lélekharcok nem csak a visszaemlékezéseiben, hanem a fikciós műveiben is feltűnnek. Igazából valamilyen szinten ez is visszaemlékezés, lévén kortárs volt adott személyiségekkel, bár közvetlenül nem vett részt az eseményekben betegsége miatt. Itt nem tudom azt javasolni, mint visszaemlékezései esetén, hogy az életrajzát később, utána olvassátok el, feltételezem mindenki ismeri a nyugat magyarországi szabadságharc végkimenetelét, így valamilyen szinten kiszámítható a történet. A két főszereplő egyéni életútja viszont nagyon változatos és fordulékony. Eddigi műveiben is voltak igen erős női szereplők, de ehhez képest az mind semmi. Ez különben egybevág egy másik forrás, Maderspach Viktor visszaemlékezéseivel, aki igen kiemeli a nők szerepét, de a természetes, nem a mostani, általában túlkompenzáló hízelgő szinten. Szinte dokumentumregényként és korképként is lehet olvasni, annyira realisztikus, hogy akár így is történhetett volna a főszereplők sorsa is. Külön örvendtem a felkelők vezérei közül a köztudatban kevésbé ismertek bemutatásának is. Összességében egy igen erős irodalmi stílusban, mégsem hivalkodóan hazafi tónusban (mint például a későbbi, Az erő útján című visszaemlékezés) megírt, egészséges életszeretetet mutató, nagyon-nagyon motiváló munka. Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom, az És Mihály harcolttal ellentétben ez még egy baloldalibb lelkületű ember számára is inkább emészthető írás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése