Könyvek LXXXII - Pető Zoltán: Végtelen sztyepp

Misztikus történelmi regény, 408 oldal, Morning Star kiadó, 2024

    A Rouran-göktürk háborúról szóló misztikus történelmi regény. Krisztus után a hatodik századba repít minket a regény, amikor a mai Mongólia területén a Rouran dinasztia uralkodott. Ez a nomád birodalmat döntötte meg az úgynevezett égi türkök lázadása, amivel a türk népek elkezdtek jelentősebben megjelenni a világtörténelemben. Az utolsó Rouran uralkodó, Amalgui kagán vereségét követő öngyilkosságával indít a történet. A türk és szasszanida perzsa szövetség győzelme a megmaradt Rouran és a velük szövetkezett fehérhunok ellen valóban megtörtént. A főszereplő a majdani Baján kagán, fiatalabb éveiben, ő önmaga valós történelmi szereplő, ellenben a regénybeli családja teljesen kitalált. Mivel a kortárs források semilyen adatot nem tartalmaznak a családját illetően, így ezen a téren bőven elfér az írói fantázia. 

    Nagyon tetszett a rendkívül sokszínű (a szó jó értelmében) szereplőgárda, var, hun, türk, kínai szemszöget is láthattunk, valamint ezen kívül megjelennek kitánok, kirgizek, ujgurok, perzsák, szogdok, kasmíriak, gaocsék és általában a kor ezen négy nagyhatalma, a Véj Császárság (különben ők maguk is egy elkínaiasodott hun dinasztia) a Heftalita dinasztia által uralt Fehérhun Birodalom, a Szasszanida Perzsa és persze az Első Türk Kaganátus népei. A hangsúly természetesen a var-türk ellentétre lett helyezve, de ezen belül is több érdek ütközik egymásnak, valamint vannak ügynökök és kettős ügynökök is. Modern szóval úgy is mondhatnám, hogy a Tűz és Jég dalának (kevésbbé vájtfülű olvasóim részére: a Trónok harca sorozat alapjául szolgáló regények címe) a belső-ázsiai változatát láthatjuk. Ez a többféle érdek ütközése, valamint az egyes népeken belül a nemzetségek másfélesége valós volt történelmileg is. Baján mellett így aztán több más szereplőt is láthatunk, nézőpontokból is. Persze ő marad erősen főhősnek. A női szereplők viszonylag másodlagosak, viszont nagyon erősen ott vannak, erős otthoni alapot biztosítva a harcosoknak, uralkodóknak. Örültem, hogy a szexualitás finoman lett bemutatva, annak eltúlzott volta rengeteg történelmi regényt tett már gallyra. Külön tetszett a lovak bemutatása, ők is igen aktív szereplők. 

    A konkrét cselekményt erősen árnyalja és végig áthatja a misztikum. Ekkoriban a buddhizmus, a sztyeppei Tengri kultusz, valamint a még tajga övezetben élő erdei népek sámánizmusa megfért egymással, bár a Rouranok birodalmában az addigi táltosokat a buddhisták kiszorították a hatalomból. A szellemvilágnak a nagyon erős jelenléte adja igazából a regény misztikus részét, de ez nagyon pontosan belesimul az akkori hitéletről való történelmi tudásunkba, tehát egyáltalán nem ad fantasy-jelleget a műnek. A szerző filozófus, így a világnézetek bemutatása, ütköztetése, a transzcendens elem hangsúlyos jelenléte nagy fontosságot kapott a műben, viszont mégis meg tudta úgy oldani, hogy igazából nem lassítja le a cselekményt. 

    Hibák között elsősorban pár tárgyi dificet tudok említeni, szablya egyáltalán nem volt még ebben a korban, a csókolózást szintén nem ismerték még, a fürdőért nem kellett kínaiakhoz fordulni, volt az a sztyeppei nomádoknak is, és ilyen ezekhez hasonló, kisebb apróságok, habár a teljes összkép az általánosan rendben volt. Saját igény, ezt nem hibának rovom fel, de én nagyon utálom, mikor a sztyeppei nomádok felsőruháját dolmány, köntös, kabát vagy kurtak helyett kaftánnak nevezik, viszont ez sajnos nem csak irodalmi, hanem tudományos téren is általános. Egy, a korban általam kevésbbé járatos olvasó számára nagy kihívás lehet a rengeteg szereplő nemének és főleg etnikumjának a megjegyzése, valamint ezek egymáshoz viszonyított szerepe. Nagyon hasznos lett volna a regény végén egy szereplő-tár, ahol ezeket át lehet látni, akár egy családfát is el tudtam volna képzelni, egy térképet pedig főleg. Egy történelmi jegyzet ugyan megjelent a végén, de ez az átadott információhalmazhoz képest elég foghíjas lett, bőven belefért volna hosszasabb magyarázat. A kiadás, bár külsőre igen látványos, és nagyon jók a kiadó által megjelentetett többi könyv ajánlói, de azért elég hibás. A betűméret elég gyakran váltakozik, a lábjegyzetek és hivatkozások pedig sok alkalommal teljesen félrementek. Egy második kiadást mindenképp megérne, ezúttal egy dolgát igazán értő szerkesztővel és vágóval. 

    Összességében számomra egy meglepően jó olvasmányélményt adott, egy nap alatt kivégeztem a művet. Ezt elsősorban önmagában a témaválasztásnak köszönheti, nagyon bátor lépés a szerző részéről egy magyar oldalról eleddig eléggé hiányosan kutatott korban ilyen részletes történelmi regény írásába belevágni. Másodsorban meg a nagyon jó történetvezetésnek, mindig a legérdekesebb pontokon hagyta abba egy-egy karakter szemszögét, ezáltal valósággal kényszerítve az olvasót, hogy folytassa. A szereplők szinte mindegyikével sikerült együttérezni, ezt is jó pontnak lehet betudni, hogy nem volt abszolút gonosz és abszolút jóságos karakter, hanem emberszerűen voltak megalkotva. Aki érdeklődik az avar történelem, vagy a hatodik századi Belső Ázsia iránt, annak számára elég hiánypótló alkotás, de aki csak általánosan egy érdekes történelmi regényt szeretne olvasni, azoknak is igen szívesen ajánlom. 

Könyvek LXXXI - Sík Sándor: Szent magyarság

Az idei egyik legkellemesebb könyvélményem, szó szerint fizikailag jól éreztem magam olvasása közben. A hőslelkű püspök, cserkészparancsnok rádióbeszédeinek a gyújteménye a magyar szentekről. Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Erzsébet és Szent Margit szerepelnek benne, tehát “csak” a fontosabbak. Az öt szentről szóló elmélkedés előtt egy általános bevezető áll. Mindegyik szentről szóló beszédet egy odavonatkozó igerésszel nyitja meg. 1936-os magyarsághoz szólnak a beszédei, de napjainkban sem csökkent, sőt, még nőtt is az időszerűsége. Katolikus természetesen, de elsősorban nem a felekezeti eltérésekre erősít rá, tehát reformátusként is teljesen tudtam értékelni. Nagyon érdekes, hogy pár esetben, főleg István király és fia esetén mennyire más, napjainkban élő képtől eltérő értelmezést ad egész személyiségüknek, lényüknek. Elsősorban a fiatalsághoz, de teljes magyarsághoz intézi az intelmeit, és külön kiemeli, hogy az egyik legrosszabb tévképzet, ami kialakulhat bennünk a szentekről az az, hogy ők valami más, felsőbbrendű lélekkel, testtel és szellemmel születtek, mint mi, egyszerű emberek. Természetesen ők is ugyanolyan kísértésekkel, próbákkal, nehézségekkel kellett szembenézzenek, mint mi, nagyon mi-szerű emberek voltak ők is. A magyarság körében mindezek között, mármint most csak a féri szentjeinkre gondolva, Szent László érezte legközelebb magához a magyar néplélek, az elit (most a szó jó értelmében) és a köznép egyaránt. Szent István fáradságos apostoli munkája túl messzinek tűnt, aminek a vetését sokkal később, egészen napjainkig aratjuk, és ezáltal nehezen megfoghatóvá vált a kortársak számára. Imre herceg önfeláldozása, hősiessége olyan magas szintű volt, amire nagyon-nagyon kevesen hivatottak, ezért nehezen megérthetővé vált. László király viszont mint a magyar harcos szellem számára a győzelmes király (ne felejtsük el, hogy különben István királyhoz hasonlóan, László sem veszített el egyetlen csatát sem, pedig mind a négy határ felé, sőt még sajátjai ellen is háborúzott, és mindig személyesen vezette a hadat) vált szerethetővé, a kereszténység számára mint a keresztény királyság alapjait végképp biztosító, egyházi zsinatokat szervező, törvényhozó missziós király, az egyszerű szegény nép számára pedig mint a jószívű, kegyelmes, irgalmas lelkű király maradt meg - róla szól a legtöbb népmonda összes királyunk közül. A női szentjeink közül Erzsébet könnyebben érthető egy világi ember számára, viszont ő tevékenysége java részét külföldön fejtette ki, így itthoni néplélekben kevésbbé maradhatott meg az emlékezete. Margit ellenben egész végig itthon tevékenykedett, viszont egyrészt egy eléggé szúk körben, mármint a férfi szentekhez, de akár Erzsébethez viszonyítva is, valamint Imréhez hasonlóan az ő áldozata is annyira emberfeletti volt, amire nagyon-nagyon kevesen hivatottak, így aztán ezt egy eléggé szűk kör tudta a maga teljes valóban felfogni és értékelni. Erre még Ady Endre sem volt képes annak idején. Összességében egy hihetetlenül motiváló, szinte elandalítóan megnyugtató és sziklaszilárd reményt keltő könyv a hőslelkű püspüktől, keresztény, azon belül főleg katolikus felebarátaimnak mindenképpen ajánlom, de aki a két világháború közti egyháztörténet, vagy a Turul ház történelme iránt érdeklődik, az se hagyja ki. 

Könyvek LXXX - Domonkos László: Az elfelejtett parancsnok

Kratochvil Károly ezredes úr, a Székely Hadosztály parancsnokáról készült tudománynépszerűsítő történelmi esszé, életrajz. Sokkal könnyebben, élvezhetőbben olvasható, mint egy teljesen tudományos igényű életrajz, ugyanakkor sokkal tömörebb és pontosabb adatokat tartalmaz életére vonatkozólag, mint egy szépirodalmi regényes életrajz. A helyén kell kezelni az ehhez hasonló tudománynépszerűsítő leírásokat, kiváló alapozást ad, és a kötet végén csatolt irodalomjegyzék alapján már kiválóan lehet tájékozódni. Magam is sok primer forrást innen ismerek. A kötet szép részletesen követi ezredes úr életpályáját születésétől, sőt, már szüleitől kezdve el egészen haláláig. Nagyon örültem, hogy kifejezett hangsúly lett arra helyezve, hogy megértsük későbbi viselkedésének a lelki alapjait, a folyamatokat szépen bemutatta író úr. Számomra nagyon érdekes volt, ahogy kifejtve olvashattam, mi végből bocsátották nyugdíjba ereje teljében, és hogy miért volt annyira mellőzve a Székely Hadosztály a negyvenes évek emlékezetpolitikájában. Ez a könyv alapján mindenképpen kedvet kaptam Kratochvil eredeti írásait is felkeresni, melyeket ezen könyvvel együtt bátran tudok javasolni.

Könyvek LXXIX - Robert Graves: A vitéz Belizár

Én csak utólag, egy angol nyelvű történelmi regények körében igen otthonos barátom révén értesültem róla, mennyire híres munkát olvasok, de talán jobb is volt, hogy csak utólag tudtam meg, mert így aztán viszonylag elfogulatlanul lapozhattom adott művet. Belisarius keletrómai hadvezér regényes életrajza, egyes szám első személyben mesélve, a felesége, Antonina egy kitalált eunuchjának a nézőpontjából. Mindig is nagyon szerettem az olyan könyveket, ahol egy neves történelmi szereplő életét alulnézetből narrálva olvashatjuk, erre Benkő László: Zrínyi, a gránitlelkű és A lángelme című regényei talán a legjobb példák, és nagy örömemre most sem kellett csalódnom. Flavius Belisarius a poszt-antik korszak egyik legjobb katonai vezetője volt, amit a regény kellőképpen ki is emel. A Belisarius-Antonina-Theodosius szerelmi háromszög is meglehetősen sok teret kap, viszont a konkrét történelmi események leírása ennél azért hálistennek hangsúlyosabb. A leírt harcok, háborúk, katonai felszerelések ha nem is száz százalékosan igazak, vagyis hogy történelmileg pontosak - például a regényben a hunok “görbe kardot” használnak - azért mégis jó hangulatúak és összességében nem anakronisztikusak, vagyis annyira nem, hogy az olvasási élményt rontani tudják. Külön örültem a borító belső oldalán ábrázolt térképnek is, amivel nagyvonalakban lehetett követni az adott eseményeket. Párbeszéd nem igazán van benne, tudatosan krónikási a narrálás, a stílus kiválóan illik egy hatodik századi rabszolgához. Mint sok más történelmi regény, vagy visszaemlékezés esetében is, most is azt tudom javasolni, aki még nem ismeri a hadvezér igazi történetét, az ne olvassa el előtte, mert elég sok meglepetést el fog rontani. Előre figyelmeztetek azért mindenkit, ne számítsatok happy endre, ez nem az a műfaj. Eléggé dühös is voltam a könyv végén, nem értettem a lelki okokat, hogy egy ennyire hálátlan vezetőhöz miért is ennyire hűséges valaki. A mi történelmünkben is számtalan olyan esemény volt, mikor a közvetlen vezetők elárulták, cserbenhagyták, vagy simán csak hálátlansággal sújtották az igazi hősöket, de esetünkben ilyenkor az adott vitéz vagy akármilyen gerinces ember nem önmagában a vezetőért, királyért, miniszterelnökért, kormányzóért dolgozott, harcolt, élt és ha kell, adta az életét, hanem mindig volt és van egy annál sokkal magasabb entitás, a magyarság, a Kárpát-haza, a kereszténység, adott kisebb- vagy nagyobb közösség. A hatodik századi Keletrómai Birodalomban viszont… még az adott vallás sem volt közös, simán csak a birodalom, mint eszmény kapcsolta össze a teljesen más hátterű, etnikumú, vallású embereket. Ilyen megfontolásból ez igen érdekes eleme a könyvnek, és Belisariusnak erre való viselkedésének az okának egyedül a becsületet, a katonai hűséget emeli ki a szerző. Az adott történelmi eseményeket teljesen pontosan írja le, Procopius jóvoltából elég részletesen ismerjük az életét, bár annak igen örülök, hogy Graves nagyon pontosan látta a kortárs krónikás intencióit, és ezeket megfelelő kritikával mutatja be. Egyedül a vezér sorsának vége, ami vitatott, de abban történelemtudományban sincsen mai napig sem teljes konszenzus. Összességében egy akár korképként is olvasható, rendkívül olvasmányos, mindazonáltal igen részletes és bőséges történelmi forrásanyaggal rendelkező, azt átadó történelmi regény, mindenkinek szívesen javaslom. 

Könyvek LXXVIII - Széchenyi Zsigmond: Denaturált Afrika

Gróf úr legkevésbbé érdekes könyve. Ez természetesen nem az ő hibája, hanem a bemutatott korszakból, 1964-ből ered. A világéges vihara után élete utolsó éveiben a kommunisták annyira megkegyelmeztek neki, hogy nem csak, hogy nem üldözték, hanem őt küldték ki Afrikába a Magyar Nemzeti Múzeum Afrika-gyűjteményének a kiegészítésére. Erre a kirándulásra, expedícióra, számára a kilencedik szafarira, magával vitte második feleségét is. Amint a címben is már látszik, a visszaemlékezés fő vonala az 1938 óta a fekete földrészen beálló változásokról szól. Ez teljesen érthető, a globalizmus akkor aztán igazán felgyorsult, és gyökeresen átváltoztatta többek között Kenya viszonyait is. Különben érdekes tudni, hogy ez az ország éppen ebben az évben vált függetlenné, ez még egy lapáttal rátett a technikai változásokra. A fő eltérés különben inkább személyes jellegű lehet, az író visszatekint fiatalabb önmagára, és arra a korra, amikor még nem csak kegyelemből engedték ki az országból Afrikába vadászni. Nyilván a vadállomány hatalmas megritkulása van őszerint kiemelve fő eltérésként, de igazából ez a régi, csendesebb, békésebb, tisztességesebb világ iránti sóvárgás a fő lelki vezérfonál. Annak ellenére, hogy alapvetően mély csalódás érte a szerzőt a denaturált Afrikában, mégis nyílt lehetősége elsütnie a puskáját (most már csak kettőt, nem hatot-hetet vitt magával, mint mikor még nemesemberként, úri passzióból vadászott) és az öt nagy és veszélyes afrikai nagyvadból négyet azért sikerült elejtenie. Nagyon megható, amilyen bájos gondoskodással és majdhogynem babusgatással ír nála jóval fiatalabb feleségéről. Ez a bennsőséges viszony egyáltalán hiányzik előző, különben angol feleségével jellemző kapcsolatáról, amit a Naharban leír. Nem arról van szó persze, hogy akkor és ott, nem szerette volna a feleségét, de az őt leíró stílusa még csak a közelébe sem ér a mostani párjához intézett érzelmeihez. Természetesen ez is érthető. Előző feleségével nemesemberként, úrként ismerkedett meg, nem is egy nyelvűek voltak, és a nő azonnal el is hagyta 1945-ben, amint borúsra fordult a sora. Második feleségével viszont elítéltként, üldözött vadként ismerkedett meg, aki rengeteg szenvedést és üldöztetést megosztott vele, és na, ő mégis csak magyar volt. Szokásos humorérzéke ebben a regényben sem hagyja cserben, de közel sem akkora arányban humorizál, mint a világháború előtti írásaiban, megint csak teljesen érthető okokból. Javaslom az eredeti időrendet tartani a Széchenyi-féle vadászirodalom olvasása esetén, ne úgy, mint én, hogy a Denaturált Afrikát több, korábban játszódó könyve előtt vettem kézhez. Nem kell akkora vadászkalandokra számítani, mint karrierje csúcsán íródott műveiben, de ez a könyv sem fog csalódást okozni a magyar vadászirodalom szerelmeseinek.

 

Hunok csatája I – Meg kell menteni

    

Magyar nőnap, március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja éppen itt, a Tolvajos tetőn ért minket. A Fenyő panzióból érkezett riasztás, hogy itt van egy lelőtt MiG-29-es pilótája, visszavonuló karóbahúzók fogták el. Igencsak sietnünk kellett, hiszen a Karóbahúzó Vlad Őrjárat tagsága hírhedt volt kegyetlenségéről, és arról, hogy az elfogott hajózókat rendre kivégzik. Igaz, reméltük, hogy a hivatásos Román Királyi Hadsereg, akik egy Sz-500-as Prométheusz rendszerre leszedte a gépünket, addigra átveszi a foglyot, de ebben nem lehettünk biztosak. Szerencséjük volt bocskorosoknak, hogy épp erre a bevetésre a már elavult, 4 generációs vadászgépjeink repültek, mert a Szuhoj-57-es PAK Fa madárkáinkat meg se tudták volna piszkálni. Ha a hadsereg átveszi a foglyot, akkor viszonylag nagyobb biztonságban lesz, mert ők legalább nem gyilkolják meg, viszont sietnünk kellett, mert a Hadsereg fogságából már nehezebb lesz kiszabadítani bajtársunkat. Éppen ezért ezúttal nem szokásos módon helikopterrel repültünk ide, hanem egy tordai rumén iskolából zsákmányolt iskolabusszal érkeztünk, s nem is teljes Harcászati Kutató-Mentő Különítmény, hanem mindössze Ferenci Lacikó hadnagy bajtárs raja. Légi fedezetünk volt persze, Kerék Csanád barátom ezúttal egy őskövület, de csurig felfegyverzett Korzár drónnal követett minket. Minden gond nélkül elértünk a Tolvajos tetőre, útközben találkoztunk egy visszavonuló karóbahúzókból álló konvojjal, de nem közelítettük meg őket, csak rájuk hívtuk a Légierőt. Ezután megelőztük őket, nem fogtak gyanút a tordai rumén iskolabusz láttán. A robbanásoknak már csak a hangjait hallottuk, ahogy az Aligátoraink eltakarították őket. A menedékháztól másfél km-re parkoltuk le a kisbuszt egy erdei út bejáratában, s onnan gyalog mentünk.

– Rendben, hölgyem és uraim, akkor rendezzük le szép gyorsan. A kis felderítő drónjainkat nem küldjük be, mert előzetes adatok alapján éberek, nem kockáztathatjuk meg, hogy meglássanak egyet is, és elveszítsük a meglepetés előnyét. Látjátok ott azt a melléképületet hátul, egy csűrt? Onnan felmérjük terepet, légi felderítés adataival egyeztetve azonosítjuk körülbelül védők elhelyezkedését, aztán támadunk. Tartsátok ezt a pontot, s készüljetek fedezettűzzel, ha esetleg gyorsan kell visszavonuljunk. Fűrész, indulunk – tartottam gyors eligazítást, s Dániel Áron tiszti legényemmel oldalamon elindultunk. Gyors szökellésben, egymást fedezve gond nélkül eljutottunk a csűrig.

– Gyorsan, tolvajlétra. Óvatosan – húztam ki a Hiúzomat a combtokból, s adtam Fűrész (neki nem volt oldalfegyvere) kezébe, aki szakszerűen kibiztosította, majd a jobb térdemen megtámasztotta tenyerembe lépett, s fellöktem a csűr hátsó ablakáig. Testméretéhez képest ő erősebb volt nálam, viszont nem viselt IIIA kategóriás páncélt, mint én, ezért könnyebben fel tudtam segíteni ablakig. Ő azt tartotta, hogy ha a közelemben marad, semmi baja nem lesz. Nem egyszer megszidtam ilyen hülye pogány babona miatt, de eddig bejött neki.

– Tiszta! – hallottam ahogy súgja fentről, kezet nyújtott, s engem is felhúzott maga mellé. Visszavettem a pisztolyomat, s a hátamon levő kenyérzsákomból a kezembe adattam a távcsövemet, amivel szemügyre vettem a menedékház védelmét.

– Piliske, itt Húsevő! Tiszta a vétel? – váltottam egy csatornát a rádiómon.

– Tisztán hallak, Húsevő! Plusz, tiszta az adás. Ti vagytok ott a csűrben? – érkezett kolozsvári főhadiszállásról drónpilóta barátom hangja.

– Most minket nézel, vagy a célterületet? – nevettem fel halkan, majd megkomolyodva folytattam – Én két őrt látok, egyet a nyugati bejáratnál, egy másikat az északi vadászlesben. Te hányat azonosítottál?

– Nem többet. Ezt a kettőt látom én is – felelte Piliske,

– Rendben, Piliske. Maradj vonalban, nemsokára bemegyünk. És figyeld a csíki főutat, ha erősítést kapnak bocskorosék, onnan fog érkezni. A 61. hegyivadász dandárral nem most akarunk megküzdeni. Húsevő kiszáll.

– Vettem, erőt s erényt nektek. Piliske vagyok – szerencsére ilyenkor nagyon célszerű volt, még ha civil életben elég szertelen is.

– Menjünk, Fűrész – fogtam meg tiszti legényem vállát – Tedd vissza a távcsövemet a helyére megkérlek – Minden gond nélkül visszaértünk a rajhoz, ahol suttogva eligazítást tartottam.

– Rendben, végül is gyanútlanok, de most már szükséges beküldjük a drónokat. A többségük az udvaron kolbászol, lehet, hogy sietve akarják itt hagyni a helyet, feltételezhetően az emberünkkel együtt, szóval azonnal támadni kell. Összesen tíz-tizenegyen lehetnek, tehát körülbelül annyian mint mi, ha rájuk ütünk, gyorsan szétesnek. Két őrszemet azonosítottunk, s a légi felderítés sem lát többet. Az egyikük a főbejárat mellett egy őrbódéban áll, azt a fő támadás elején leszedjük. A másikuk egy északra levő vadászlesben áll, azt csendben kell elintézni. – málhamellényem bal hátsó zsebéből elővettem a továbbfejlesztett PBSz hangtompítót, s felcsavartam az AM-17-esem csövére, majd még egyszer belenéztem a PSZU 1-4-es távcsőbe, hogy ellenőrizzem a pontos nagyítást.

– Borsok, ő a tietek lesz. Hagyjátok a négyes nagyításon, ne gyertek be. Menni fog? – nyújtottam az ikrek felé a gépkarabélyomat.

– Pozitív. Köszönjük megtiszteltetést – bólintott komolyan Bors Egyes, s elvette a fegyvert.

– Várjatok a jelemre, ha lent van a rumén, menjetek fel a vadászlesbe, s lefogó tűz a menedékházra. Ja, és valaki adjon nekem is egy karabélyt – szintén Bors Egyes átnyújtotta nekem AK-63-asát, amit a nyakamba akasztottam, ellenőriztem a töltényűrt, csőre töltöttem majd egyeslövésre állítottam.

– Sebész, látod a csűrt, ahonnan jöttünk? Menj oda, és nagyon precízen lőj – mutattam a csűrre.

– Vettem – felelte hadnagy bajtárs, s lekattintotta a lencsevédő kupakokat a Lobajev gyártmányú DXL-2 Szike puska távcsövéről.

– Rendben. Bizánc, a géppuskának odabent közelharcban nem sok hasznát vesszük majd. Maradj itt, és ha kívülről erősítést kapnának, vagy esetleg ki tudnának törni, innen tüzelj. Rádiód neked is maradjon bekapcsolva, készen új parancsokra – néztem PKM lövészünkre.

– Nyugtázva – bólintott a legény, s még egyszer leellenőrizte a rakaszt. Nagyon jól jött volna még egy géppuska. Sajnos mi a Székely Hadosztályban szegényesebb felszerelést kaptunk, így a Magyar Királyi Honvédségben rendszeresített AK-12/AK-15 gépkarabélyok helyett többségünk még mindig az özönvíz előtti AK-63-asokat és AMD-ket nyűtte, illetve a rendes PKP Besenyők helyett is csak a jóval régebbi PKM-eket vittük.

– Nagyszerű. Kalmár, Zenész, Fűrész, Torda, ti velem jösztök. Indulás! – álltam fel, mikor kedves szanitécünk, Somlyói Melinda így szólt.

– Na és én?

– Maradj itt Bizánccal. Húzd meg magad, de állj futásra készen, ha valaki megsebesülne, azonnal hívni foglak – néztem rá kedvetlenül, hogy róla megfeledkeztem.

– Hadd jöjjön velem. Nekem különben is kell rövid fegyver, ha megszorítanának, s én majd vigyázok rá – mondta halkan kedvenc mesterlövészünk. Régóta nyilvánvaló volt hogy kettejük között bajtársi kapcsolatnál több van, de ez harci helyzetben most jelentkezett először, amit nem kicsit furcsálltam, lévén mindketten igen fegyelmezett katonák voltak.

– Énfelőlem. Induljunk akkor, hölgyem és uraim, csak ügyesen és bátran, ne feledjétek: egy bajtársunk már nagyon vár. Öt perc múlva mindenkitől jelentést, hogy elfoglalta a helyét. Édes Erdély, itt vagyunk! – mondtam az utolsó csapatépítő harci kiáltást elég alacsony hangerővel az eligazítás végén.

– Érted élünk és halunk! – felelte mindenki kórusban a szokásos választ. Oszolj kézjelt mutattam, s mindenki ment a dolgára. Én a magam négy emberével nagy kerülővel mentem a főbejárat melletti bozótosba, ahol lehasaltunk a bokrok alatt, és vártunk.

– Az őrt én szedem le. Ahogy lent van, Kalmár, Torda és Zenész, egy-egy kézigránátot az udvar közepére. Fűrész fiam, te addig lefogó tüzet lősz. Elsőre kell nagyot ütni rajtuk, akkor megijednek és nem is gondolnak ellenállásra. Nem láttunk komolyabb játékszert náluk, de ha találkoznánk géppuskával, aknavetővel, gránátvetővel, akkor nem erőltetjük a betörést, hanem hagyjuk, hogy Piliske dolgozzon rajtuk, és nekünk csak tisztogatás maradjon. Semmi saját veszteséget nem akarok. Figyelem, én lövök először – súgtam a vitézeknek, akik nyugodt nézéssel konstatálták, s hárman előhúztak egy-egy RGO védekező kézigránátot a málhamellényből. Gyorsan órámra is néztem, perc pontosan érkeztek a jelentések.

– Bors Egyes és Kettes helyén, tüzelésre készen – jelentkeztek be először az ikrek.

– Lövész helyén – súgta Sebész is vasnyugalommal.

– Géppuska helyén – jelentkezett be utoljára Bizánc. Célba vettem a körülbelül huszonöt méterre az őrbódéban állingálló karóbahúzó mellkasát, a fekete egyenruhát, s a trikolór alá illesztettem az irányzékot. Kicsit hiányzott az AM-17-esem precíziós négyszeres nagyítású távcsöves irányzéka, de azért a vas irányzékkal való célzástól sem szoktam el szerencsére.

– Borsok, tűz – suttogtam bele a rádió torokmikrofonjába, s a fülhallgatómban hallottam az AM-17-esem zárjának kétszeres kattanását. Kicsit irigyeltem az öcsémet, az ő AMB-17-es integrált hangtompítós karabélyának nehéz, 9x39mm-es lövedéke lett volna az ideális erre a célra.

– Tiszta – felelte Bors Egyes, nekem meg csak ennyi kellett. Egyenletesen meghúztam az elsütőbillentyűt, s elértem egy pontos szívlövést. Mocsadék fekete egyenruhásnak megijedni se volt ideje.

– Gránátokat! – kiáltottam a fiúkra, akik féltérdre emelkedtek, s nemsokára ívben repült három darab ötszázharminc grammnyi halál a menedékház udvara felé. Már előtte feldördültek odabent a lövések, gondolom azért, mert Bors Egyes a hangtompítós gépkarabélyommal már elkezdett aratni köztük, csak mi innen nyilván nem hallottuk. Ijedt kiabálás csapott fel a gránátok érkezése után, de visszadobni nem volt idejük, mert hallottuk is a robbanásokat, pár eltévedt repesz az őrbódé oldalát is átütötte. Hiába na, a 93M védekező változatának hat és húsz méter között változik az ölősugara. Szóval remélem odabent azokban a mocsadékokban több kárt tett.

– Utánam! – kiáltottam a vitézekre, s felugrottam a hasalásból. Vállhoz emelt karabéllyal milyen gyorsan csak lehet közelítettük meg a bejáratot, mikor odabent felbőgött egy motor.

–Vigyázat Húsevő, egy technical közeledik főbejárat felé, ki akarnak törni! A géppuskást leszedtem róla, de a söfőrre nem látok rá. Sebész vagyok – mondta mesterlövészünk a fülesben.

– Hasra! Átengedjük magunk között – kiáltottam a fiaimra, s hasra vágtuk magunkat, persze még mindig célra tartott fegyverrel. Két másodperc múlva egy sötétzöld Toyota Hilux vágódott ki az udvarról, a platóján tényleg egy PKM géppuskával, de amögött szerencsére nem állt már senki. Mielőtt rálőhettünk volna célzottan, el is száguldott mellettünk, de a főútra már nem térhetett rá. Bizánc géppuskája felüvöltött az erdőben, s a narancssárga nyomjelzős sorozatok pontosan nyalták végig a motorblokkot és az utasteret. A 7,62x54 mm-es peremes lőszerek gond nélkül elbántak a japcsi karosszériával, a technical rövidesen egy fának ütközött, motorteréből fekete füst csapott fel, s ablakai belülről elvörösödtek.

– Gyerünk, tovább, tovább! – hajtottam tovább embereimet, s berobbantunk az udvarra. Több oldalról is tüzet kaptunk, de alig egy percig tartott itt tűzharc, mire mind végeztünk velük, igaz javarészt nem mi öten, hanem inkább Sebész és a Bors ikrek, akiknek jobb rálátásuk volt területre, komolyabb fegyverekkel.

– Sebész, vigyázz, két rumuny elindult felétek! Nincs rálátásom! – kiáltottam bele rádióba, ahogy észrevettem ezt a veszélyt, s hiába pontoztam már őket egyeslövésekkel, eltűntek a ház fala mögött. Az utolsó karóbahúzó már kezét emelte fel, s azt kiabálta, hogy megadja magát, mikor látta, hogy nincs tovább, már épp kiáltottam volna rá, hogy térdeljen le, mikor három lövés érte a mellkasát, egy a fejét, s összerogyott.

– Na ez mi a fene volt, Zenész ? – néztem rá éppen tárat cserélő harcosomra, aki bal oldalam mellett térdelt.

– Nem egészen értettem, hogy mit mondott – vont vállat Zenész, s felhúzta az AK-63-asát.

– Húsevő, most nem úgy van, hogy Vlad Drákulosokat nem ejtünk fogságba? – kérdezte Fűrész fiam, de éppen nem jókor. A kolozsvári vérengzés óta valóban ott helyben lőttünk agyon mindenkit, aki fekete uniformist viselt, de ez kivételes helyzet volt.

– Most viszont örültem volna, ha előtte még elmondja, hol őrizik a pilótánkat, nem? – vetettem megsemmisítő pillantást tiszti legényemre.

– Caedite eos. Novit enim Deus, qui sunt eius. – idézte Arnaud Amalric ciszterci szerzetest Torda. Aki történetesen őshitű is volt ráadásul.

– Nyomás megtisztítani épületet. Kezdjük az emelettel – nem láttam értelmét ezt itt éles helyzetben folytatni, ezért befelé indultunk. Fűrész és én mentünk elöl, mögöttünk Zenész és Torda, Kalmár pedig ellenőrizte a halottakat, hogy tényleg mind meghaltak-e. A földszinten senkit nem találtunk, szerencsére pontosan ismertük a menedékház tervrajzát, mert előtte való este ezzel foglalkoztunk. Indultunk felfelé hát, de ekkor hirtelen megjelent egy karóbahúzó éppen utolsó lépcsőfordulóban. Fűrész azonnal mellbe lőtte, de vagy be volt drogozva, vagy pedig különösen erős volt, mert ez nem állította meg, hanem jött tovább. Legalább a gépkarabélyát elejtette találat miatt, de jobbjával kést rántott, s azzal esett nekem. Én éppen a lépcső közepén állhattam. Már túl közel volt ahhoz hozzám, hogy egy rendes fejlövéssel le tudtam fektetni, baljával lenyomta az AK-63-as csövét s teljes erővel rám vetette magát. Meg tudtam még húzni az elsütőbillentyűt, ezzel leműtöttem a bal combja felét, de szívós egy puliszkazabáló lehetett, mert ettől sem állt meg, hanem bal kezével torkon ragadott, s jobb kezében tartott átkozott gyíklesővel az oldalamba szúrt. A kevlárlapok alatti szupressziós réteg felfogta a szúrást, de hanyatt vágódtam a lépcsőn, s tarkómat rendesen belevágtam a következő lépcsőfokba. Közben szemem sarkából láttam, hogy emeleti lépcsőbejárón újabb rumuny jelenik meg. Fűrész AKM-je, Zenész és Torda teljes sorozatra állított AK-63-asa azonnal szétszaggatta ezt a második karóbahúzót – nap végén láttam a hullát közelebbről, egy rohadt mészárszék maradt belőle – de ennyi idő alatt is magamra maradtam ezzel az első ruménnal. Balommal szerencsére elkapta az ő jobb csuklóját, mielőtt újra szúrhatott volna, jobbommal meg előrántottam az MPL pisztolyt a combtokból, a torkolatot a mellkasa oldalához nyomtam, s meghúztam az elsütőbillentyűt. Azonnal éreztem, hogy jobb keze ereje gyengül, de a torkomat csak nem engedte el.

– Most már dögölj meg, birkaszagú oláh! – mérgedtem meg, s még legalább hat-hétszer meglőttem mire abbahagyta az ellenállást. A málhamellénye hátánál fogva tiszti legényem lerántotta rólam a hullát.

– Hé, jól vagy, Húsevő? – kérdezte aggódva Fűrész.

– Vigyázz, gránát! – téptem ki egy RGO-t a málhamellényemből, kibiztosítottam, két másodpercig elszámoltam magamban, majd úgy dobtam a folyosó szemközti falának strégen, hogy pattanjon vissza egy kicsit a folyosó közepe felé. A rögvest feldördülő robbanás után éles fájdalomüvöltés jelezte, hogy épp jókor.

– Gyorsan előre! Itt meghalunk, ha magukhoz térnek – a lépcsőforduló a lehető legrosszabb hely volt harcászatilag egy épületharcban, hiszen a védekezők itt anélkül lőhettek ránk egy egész tárat, vagy dobhattak kézigránátot, hogy ők nem teszik ki magukat tűznek, minekünk meg semmi fedezék. Felkaptam a gépkarabélyt, felrohantam a maradék lépcsőfokon, majd teljes lendülettel vetettem magam neki a folyosó szemközti oldalán első ajtónak, hogy az kitört, és beestem a szobába, ki a tűzvonalból. Ahogy összeszedtem magam, csak a gépkarabélyt és arcom jobb felét toltam ki ajtókeret oldalán, teljes sorozatra kapcsolva kiszórtam egy teljes tárat, hogy kicsit tartsák behúzva a fejüket a mocskok, amíg három emberem felér a lépcsőn.

– Újratöltök! – kiáltottam Fűrésznek, előrántottam egy tele tárat málhamellényből, a sarkával kipattintottam az üres tárat az AK-63-asból, s helyére illesztvén az újat, a fegyver alatt átnyúlva hátrarántottam felhúzókart.

– Biztosítok! – kiáltotta vitézem, s gyors egymásutánban többször lenyomta az elsütőbillentyűt, hogy a távolabbi szobákból tüzelő ellenségnek tűnjön úgy, hogy pontosan ismerné a helyzetüket.

– Háromra kézigránátot, kettőt! – kiáltottam tiszti legényemre, aki hátra nyújtotta kezét egy következő gránátért, Zenész adott neki. Mikor kezemmel jeleztem, hogy dobhatja, ismét jórészt vakon kaszáltam keresztül végig az első gránát utáni porfelhőn. Egy rumuny megjelent bal utolsó oldali szoba ajtajából, hogy dobja vissza a kézigránátokat, azt sikerült megcsípjem egy irgalmatlan hatos sorozattal a combján, ágyékán és hasán, háttal kiesett a légnyomás miatt már amúgy is kitört folyosói ablakon. Kicsit megvártam, amíg a lövészszemüveg és fülvédő nélküli harcosaim is magukhoz térnek a zárt térben különösen hangos robbanásoktól, majd rájuk kiáltottam.

– Fedezettűz! Előre következő ajtóig! – kilőttem a harmadik tárat is, de ekkorra már Zenész és Torda gond nélkül lőállást foglaltak a következő ajtókeretnél. Ilyenkor nyomni kell, amíg csak bírod szuflával és lőszerrel, hogy az ellenségnek ne legyen ideje magához térni. Gyorsan újratöltöttem, s éppen szóltam volna elülső két vitéznek, hogy most ők adjanak fedezettüzet, amíg Fűrész meg én előre megyünk, mikor emeleti utolsó szobából kiáltás harsant.

– Megálljatok, kutyafattya bozgorok, vagy kigittelem ezt a szukát! Nem viccelek! Tegyétek le a fegyvert, vagy neki vége! – elég elszánt hang volt. Feltételeztem, hogy nem blöfföl, az ablakból valószínűleg láthatták, hogy lőjük le a már magát megadó bajtársukat is, azért védekeztek ilyen elkeseredetten, ami amúgy nem jellemző karóbahúzókra. Ők általában csak a védtelenekkel vitézkedtek, ha igazi férfiakkal kerültek szembe, hamarosan hátat adtak.

–Tüzet szüntess – súgtam bele az ajakmikrofonba, hogy Torda és Zenész hallja, de a rumuny ne.

– Gyere elő! Nem esik semmi bajod – kiáltottam előre ruménül, a nyakamban hagytam lógni a gépkarabélyt, s mindkét kezemet felemeltem béke jeleként. Egy fekete ruhás Karóbahúzó Vlad Őrjárat tag lépett ki utolsó szobából, egy Glockot szorított előtte menő középkorú, minden ízében remegő nő fejéhez.

– Álljatok félre, s engedjetek elmenni, vagy megölöm – mondta a rumén.

– Nyugalom. Tedd le a fegyvert, neki ehhez semmi köze – feleltem békítőleg.

– Nem értetted, mit mondok, büdös ungur? Megölöm, ha nem mentek el – üvöltötte fröcsögve a karóbahúzó, s világosan láttam jobb mutatóujját, mennyire idegesen remeg elsütőbillentyűn.

– Akkor a beleidnél fogva akasztunk fel valamelyik fára – vontam össze szemöldökömet a lövészszemüveg sötét lencséje mögött.

– Nekem már mindegy úgyis! Ha nem tűntök azonnal a Pokolba, végzek vele.

– Húsevő, direkt vizuális kontaktom van a célponttal. Erősítsd meg, hogy egy túszt tart-e maga előtt – sercent meg fülemben Sebész hangja.

– Plusz. Szedd le, nem sokáig tudjuk itt húzni – örültem meg hadnagy bajtársnak.

– Mínusz. Ha lelövöm, a lövedék átüti a testét, és végez a tússzal is. Fojtófogásban tartja?

– Negatív. Várj a jelemre, akkor dolgozhatsz rajta – ebben bizony igaza volt a vérbeli mesterlövész bajtársnak. Szerencsére sikerült felvegyem a szemkontaktust a nővel, s mikor úgy láttam, hogy a rumén figyelme csökken egy kicsit, amilyen hangosan csak tudtam, elkiáltottam magam.

– Hasra! – szerencsére a nő azonnal kapcsolta, s nem hasalt le ugyan, viszont gyorsan leguggolt. Éppen ennyi kellett nekem.

– Most! – kiáltottam az ajakmikrofonba, s magam is visszaugrottam az ajtótok fedezékbe, vállhoz emelve az AK-63-ast. A rumén ezen nagyon ledöbbent, emelte ugyan a pisztolyát, de arra én már célba is vettem a mellkasát. Végül mégis Sebész volt a gyorsabb, mire én meghúztam volna az elsütőbillentyűt, a fekete egyenruha mellkasi része egy vörös vulkánná változott, a csuromvér hulla pedig arccal előre esett a nőre. Zenész és Torda elég tapasztaltak voltak, hogy eddigre már parancs nélkül is tudják, mit kell tenni, lövésre emelt fegyverrel azonnal előre lendültek és biztosították az utolsó megmaradt szobát, ugyanakkor tarkón lőtték a már nyilvánvalóan halott rumént is, s elrúgták a közeléből az elejtett pisztolyt.

– Tiszta! – kiáltották azonnal, mire mi ketten Fűrésszel is odasiettünk. Fiam leemelte a hullát a székely asszonyról, én meg őt magát segítettem fel, örömmel láttam, hogy nem kapott idegsokkot, ami ilyenkor egy civiltől teljesen elvárható.

– Asszonyom, kérem, nagyon figyeljen rám! Hol van a magyar pilóta?

– Kérem, mentsék meg a kislányomat. Valahol a földszinten bújt el – könyörgött a nő, a karomba kapaszkodva.

– Természetes, kivisszük innen kegyelmeteket. Tudja, hogy hol van a magyar pilóta?

– Igen kérem, a borospincében őrizik, megmutatom merre van, csak kérem segítsenek – sírta el magát a nő, gondolom eddig tartott az adrenalin.

– Figyelem mindenkinek. Emelet tiszta, lejövünk. Mindenki marad egyelőre a helyén, még nincs vége. Visszajelzést kérek – mondtam az ajakmikrofonba, ahogy felegyenesedtem.

– Bors Egyes és Kettes tartja pozíciót.

– Géppuska nyugtázta.

– Lövész, vettem. – remek. Mind az öten lejöttünk, a nő csoda gyorsan magára talált, lefelé menet elmesélte, hogy mi minden történt itt, amióta két napja idejöttek a karóbahúzók. Azok alapján, amiket elmesélt, legszívesebben feltámasztottam volna az összes fekete ruhást, hogy kissé lassabban tudjuk megölni őket.

– Kalmár, Torda, Zenész, szedjétek össze a hullák fegyvereit, és még egyszer nézzétek át a földszintet, utána segítsetek a civilnek megkeresni a kislányát. Fűrész, gyere, hozzuk ki a pilótát a borospincéből – osztottam ki az új parancsokat.

– Hallod, Húsevő, a lépcsőfordulóban rendes halálfélelmem volt. Elég lett volna egy kézigránátot bekapjunk, hogy mind a négyen meghaljunk – sóhajtott fel Fűrész, ahogy ellenőrizte AKM-jéhez megmaradt utolsó három tárat. Ő már kint az udvaron is teljes sorozat üzemmódban használta, ezért sokkal jobban fogyott.

– Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van ma, barátom. Magyarok Nagyasszonya ma aztán kifejezetten vigyáz ránk – veregettem meg a vállát, amitől egy kicsi megnyugodott. Ennek ellenére teljesen igazat adtam neki, ott elég jó esélyünk volt rá, hogy ha mind nem is, de első két ember meghaljon, tényleg isteni munkának tudtam be, hogy megúsztuk.

– Hazánkért! – kiáltottam be a pincébe, mikor feltártuk az ajtót. Semmi válasz. Az asszony szerint nem maradt őr a fogollyal, de nem kockáztathattunk. A pincékkel nagyon óvatos kell lenni.

– Hazánkért vagy beküldünk egy füstgránátot! – ezt már románul is megismételtem, s intettem Fűrésznek, hogy álljon most ő elöl. Az én AM-17-esemen volt Surefire harcászati fegyverlámpa, de az ugye, hogy Bors Egyesnél volt még mindig, nekem nem volt más lámpám, Fűrésznek viszont igen.

– Rendületlenül! Magyar Királyi Légierő, 101. Puma vadászdandár, 3. kiképző század, Kelemen Lajos százados – hallottunk ki ekkor egy erőtlen hangot.

– Székely Hadosztály, 82. vas székely gyalogezred, 24. portyázó zászlóalj, Harcászati Kutató-Mentő Különítmény. Hazamész, bajtárs! Bemegyünk – kiáltott be Fűrész, s tökéletesen alkalmazta a zseblámpával és a gépkarabéllyal a Harris technikát.

– Óvatosan! Itt jövök mögötted. – tettem bal kezemet a vállára, a gépkarabélyt a hátamra toltam, s a pisztolyomat vettem elő. Óvatosan bementünk hát, egészen a hang forrásáig. Én elég edzett idegzetű embernek mondanám magam, de attól az emberi roncstól, amire a fiam lámpájának fénysugara vetült, kicsit kirázott a hideg. Anyaszült meztelen volt az ember, úgy hevert a hideg köveken. Karjai, mellkasa, ágyéka tele volt az elektromos vallatás vöröses hurkáival, arca egy kék-zöld zúzódásnyomokkal tarkított véres roncs volt, s ahogy beszélt, láttuk, hogy elöl egy foga sem maradt. Ujjai is mind természetellenes szögben állt, úgy a kezén mind a lábán.

– Itt vagyunk, százados úr, most már nem lesz semmi baj. Tud járni? – térdeltem le mellé, visszadugva az MPL-t a combtokba, s az AK-63-asra támaszkodtam.

– Isten küldte kegyelmedeket. Igen, talán annyit még tudok – ült fel nagy nehezen a pilóta.

– Várjon kegyelmed, segítek – Fűrész felakasztotta a mennyezet egyik kampójára a lámpát, az AKM-et a falhoz támasztotta, levette a málhamellényét, s a zubbonyát szerencsétlen emberre adta., hogy ne teljesen meztelenül jelenjen meg többiek előtt.

– Szűz Mária édesanyánk vigyázott kegyelmedre is, aki mindvégig megáll, az megtartatik. Jöjjön, támaszkodjon rám, kivisszük innen – támogattam fel százados urat, ahogy Fűrész is összekészült, s kimentünk. Embereim arca teljesen elborzadt, ahogy látták a szegény embert, hogy olájok mit műveltek vele. Minderre rátett egy lapáttal, ahogy az édesanya rátalált körülbelül tíz éves kislányára. Ha nem mondta volna, akkor is nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, hogy elmúlt kép napban összes karóbahúzó kedvükre használta mindkettőjüket. Valószínűleg szerencséje is volt rumunyoknak, hogy mind feldobták a bakancsot, mert ha valamelyik ekkor esett volna fogságba, annak semmi jót ne jósoltam volna. Illetve mégsem mind. Meli ott térdelt az udvar közepén egy rumén egyenruhát viselő test fölött.

– Itt mi történik? – mentem oda dühösen, s hozzátettem – Ki adott engedélyt, hogy elhagyd a pozíciódat?

– Én. Kalmár mondta, hogy az egyik súlyosan sebesült román még él – mondta Sebész, aki akkor ért be a kapun, két újabb oláh hullát hurcolva a jobb kezüknél fogva.

– Az egyik gránátrepesz valószínűleg miliméterekre állt meg a májától. El kell zárjam a kimeneti sebet – nézett fel rám Meli, majd tovább ügyet sem vetve rám, rákiáltott a mellém érő Fűrésznek – Fűrész, emeld fel a lábait, nem veszthet több vért.

– Mindjárt nem veszt több vért – mérgelődtem meg, s előhúztam a Hiúzt.

– Ezt nem engedhetem, Húsevő – állt elém hadnagy bajtárs.

– Igen? És ugyan miért nem? Van három saját sebesültünk, nekük kell orvosi ellátás, nem az ellenség egy sebesültjének, aki mindjárt amúgy is meghal – csodálkoztam el ezen, hiszen mint mondtam, hadnagy bajtárs igen fegyelmezett tiszt volt.

– Nem hal meg. Csak akkor hal meg, ha engedjük meghalni – mondta Meli, de csak a válla fölött vetette oda. Majd hogy én álltam legközelebb hozzá, elkapta a bal kezemet, s odahúzta.

– Nyomd rá a sebre, nyomás kell rá. – letérdeltem, és automatikusan engedelmeskedtem, de a pisztolyt nem tettem el.

– Először a saját sebesültjeinket kell ellátni – mondtam még.

– Nem. Először a súlyos sebesülteket kell ellátni, ő perceken belül meghal, ha nem segítünk. A mieink közül senki sincs közvetlen életveszélyben – ellenkezett nem kötekedve, de határozottan Meli, közben még mindig nem nézett rám.

– Zenész, gyere már ide! Beszélj hozzá, ne engedd, hogy elájuljon. Mindegy mit, csak beszélj hozzá – kiáltott szanitécünk, s neki talán még jobban engedelmeskedtek embereim, mint nekem. Zenész, aki pár perccel korábban olyan hidegvérrel lőtte agyon a magát már megadó karóbahúzót, most odasietett, letérdelt a sebesült feje mellé, s beszélni kezdett hozzá. Ő beszélt legjobban románul az egész HKM Különítményben, Meli meg csepeliként csak pár szót ismert.

– Rendben, elveheted a kezed – engedte el a csuklómat védő angyalunk, éppen akkor mikor kezdtem elszégyellni magam, hogy másodpercekre voltam attól, hogy agyonlőjek egy sebesültet.

– Köszönöm, hadnagy bajtárs – tettem jobb kezemet Sebész vállára ahogy felálltam. Ő is éppen jól látta az arcvonásaimon, mire értem.

– Mindegyikünknek vannak nehéz pillanatai, százados bajtárs – most nagyon hálás voltam ezért, hogy ezzel üti el, s nem tesz szemrehányást, amit pedig jogosan tehetett volna. Igaz, ez az érzelgős pillanat csak másodpercekig tartott, nem engedhetek utat érzelmeknek egy bevetés közepén.

– Rendben van hölgyem, uraim. Eddig mindenki kiválóan teljesítette kötelességét. Géppuska, Borsok jöjjenek be. Kalmár, Zenész indulás a buszért. Tizenöt percünk van kifújni magunkat, szállításképes állapotba hozni sebesülteket, és indulunk is vissza – majd épp álltam volna neki terület őrzésének megszervezésének, mikor eszembe jutott még valami, s csatornát váltottam.

– Piliske, mint látod, küldetés teljesítve, megvan pilóta úr. Látsz ellenséges aktivitást területen?

– Negatív. Én mindenesetre sietnék helyetekben, Húsevő. Az elektromos hadviselésnél dolgozó haverok mesélik, hogy egyre több hívás fut be ide Csíkszeredából. Jó esély van rá, hogy hegyivadászok nemsokára meglátogatnak, ha ezek a fekete ruhások nem válaszolnak.

– Vettem, Piliske, köszönöm. Hát ezek már csak a Pokol üstjeiből, ha válaszolnak. Tizennégyet fektettünk ki belőlük. Maradj készenlétben, de nem tartunk már fel sokáig. Húsevő vagyok – nyugtáztam, majd indultam volna civilek és százados bajtárs felé, mikor meghallottam Sebészt.

– Húsevő, ugye te mondtad ma reggel, hogy ma van Gyümölcsoltó Boldogasszony napja?

– Igen, hogy jut most eszedbe? – mosolyodtam el zavarodottan.

– Mert akkor ma van magyar nőnap is, nem? – kérdezte tovább hadnagy bajtárs.

– Ma bizony – bólintottam feléje, de akkor nem figyeltem fel a hangsúlyára, mentem tovább a civilek felé először, akikre Torda vigyázott.

– Nyugodjanak megkérem, elvisszük kegyelmedet s kislányát saját vonalak mögé. Most már minden rendben lesz – guggoltam le a kislányát még mindig görcsösen magához szorító nő elé.

– Nem megyünk innen. Ez a mi otthonunk. Itt fogjuk hazavárni a férjemet – szedte össze magát az asszonyka.

– Ha itt maradnak, meghalnak. Velünk jönnek – zártam rövidre ezt a vitát, s felálltam.

– Ki fog akkor vigyázni a menedékházra? Ez a mi otthonunk – ezt annyi kétségbeeséssel hangjában mondta, hogy muszáj volt megsajnáljam. Gondolom neki és a férjének is a megélhetését ennek a menedékháznak a forgalma adta, azaz így kvázi koldusbotra jutottak. Habár jelen helyzetben én helyében talán már alapból annak is örültem volna, hogy életben vagyok. Nem volt ez magától értetődő, hogy sikerül mindkettőjüket megmenteni.

– A jó Isten mindenkire vigyáz – mutattam az ég felé, majd tovább léptem a százados felé. Ő rendkívül gyorsan magára talált, Fűrész már adott neki egy nadrágot is azóta, s bár még mindig bizonytalanul állt a lábán, és látszott rajta, hogy már otthon szeretne lenni, de ahhoz képest, amin valószínűleg átment ez a két nap alatt, egész jól nézett már ki.

– Százados úr, hogy érzi magát egy egytől tízig terjedő listán, ahol egy a legrosszabb és tíz a legjobb? – léptem eléje, vidámságot erőltetve arcomra.

– Mínusz egy, százados úr – nevette el magát Kelemen Lajos uram, majd megkomolyodott – Mint egy szivacs, amit túl sokszor csavartak ki, és már csak ezer órát szeretnék aludni, de különben jól vagyok most már. Isten áldja meg kegyelmedet, hogy értem jöttek – nyújtott kezet százados úr.

– Hazámat szolgálom – szorítottam meg kezét, de törött ujjaira tekintettel igen óvatosan.

– Katonája azóta elmondta, hogy kegyelmed Kamonyai Kadocsa százados, Csíkszentsimonból. Kérem fogadja legmélyebb hálámat, nem a 101. Puma vadászpilóta szájából, hanem Kelemen Lajos férj és családapa szájából. Háború után igyekszik családom is szívesebben kifejezni köszönetét, ígérem – mosolyodott el a pilóta, de én tartottam merev, komoly arckifejezésemet.

– Százados úr. Kegyelmed egy hős. Én csak egy katona vagyok.

Könyvek LXXVII - Benkő László: Viharlovasok. A táltos fia

Történelmi regény, Lazi kiadó, 373 oldal, 2012

    Az író (nem az énekes) Benkő László időrendben második történelmi regénytriológiájának az első része. Krisztus után 899-907 között játszódik a Kárpát-medencében, Észak Itáliában és a mai Ausztria keleti felén. Főhőse Kartal, egy viking származású javas és harcos, akinek egyes szám első személyben meséli a magyarok között, a honalapítás utolsó éveiben történt kalandjait, élményeit. A Brenta-parti csata, Kurszán meggyilkolása és a pozsonyi csata a főbb történelmi események. A nagyon erős férfi vonal mellett egy legalább ugyanannyira erős női karaktert is kapunk Réka személyében. A regény hangulatvilága kielégítően pontos, úgy nagyjából átad egy általánosan pontos korképet őseink kora 10. századi világáról. A szereplőkkel igen könnyen tudtam azonosulni, a szó jó értelmében sokszínű karaktervilágot kaphatunk, keleti- és nyugati hősökkel egyaránt. Előfordultak persze kisebb pontatlanságok, például kétkezes kardok, címeres pajzsok, lovagok a tizedik században, dárdavetés elterjedt használata magyarok körében, karikás megléte és a többi, de ezen hibák nem voltak annyira szembetűnőek, hogy elrontsák az olvasmányélményt. Engem ez a regény indított el Benkő László történelmi regényeinek a világába - emlékezetes, nem fogtok benne ti se csalódni.

Víg fecskeszó bolond viharban I - Ha a szép szó nem használ

1937 január, Spanyol Köztársaság , Morón de la Frontera

A rif lovasszázad szép rendben vonult fel a főúton. Kiváló arab telivéreken ültek, mindegyik sivatagi lovas hófehér burnuszban, oldalukon szablya, hátukon puska, s kettesével, fegyelmezetten vonultak. Sötét pillantásuk azonban árulkodott róla, hogy legszívesebben megröptetnék a vörös kakast, elszórakoznának a fehérnépekkel, s megtömnék az iszákot. Alighanem Emilio Mola vezérőrnagy – aki pedig kegyetlenségben bőven felülmúlta a berbereket – is észrevette ezt, s felsóhajtott.

– A szultán az erősítésünkre küldte ezeket az ördögöket, de inkább kárunkra vannak. Legalább ugyanennyi katona kell majd, hogy kordába tartsa ezeket.

– Bízza csak rám ezeket a vadakat, El Director – mondta Sebes Kardos, aki a jobbján állt. A vezérőrnagy kicsit gondolkodott rajta, majd végül is rábólintott. Nagyon csodálta a magyar huszárokat, s mivel a magyar önkéntesek szinte mind az ellenség oldalára mentek, így nagy becsben tartotta Kardost, aki elmúlt hónapban megmutatta, hogy mi ér páratlan harci tapasztalata. Na meg ha a sivatagi niggerek hátba találják is lőni, legalább nem spanyol tiszt hal meg. Követet küldött paranccsal a város határában letáborozott rifeknek. Kardos kapott vadonatúj spanyol lovassági egyenruhát, kiváló andalúziai harci lovat, de a samsír és az Astra pisztoly már nem kellett neki. A maga 1904M nehézlovassági szablyáját és 1911-es Coltját kötötte fel, s átlovagolt két argentin idegenlégiós kíséretében a rifekhez, akik már megkapták a parancsot. A vezetőjük, Abd el Karim bég a sátorában teázott, két testőre és két ágyasa társaságában.

– Szallam alejkum! El Haim téged nevezett ki vezetőnek, habár én nélküled is tudom, merre kell menjek – köszönt arabul tisztelettudóan a nálánál valamivel idősebb huszárnak, de teával nem kínálta. Mola vezérőrnagyot az afrikaiak El Haimnak, a sivatag rettegett homokviharának nevezték.

– Allejkum szallam! Az El Director engem nem vezetőnek, hanem vezérnek nevezett ki – ült le meghívás nélkül a huszár. A két testőr már a szablyája markolatjára tették a kezüket.

– A rifeknek a szultán parancsol, nem ti, hitetlenek – vonta össze szemöldökét el Karim. Kardosban is kezdett felmenni a vérnyomás, de adott esélyt mindig a békének is.

– Ide figyelj, pogány. A szultán odaajándékozott téged a Caudilónak, mint egy lovat, vagy mint egy kutyát, ezért ne csodálkozz, ha téged kutyaként, pórázon foglak vezetni. Most pedig vezess a csapatodhoz, s mondd el a parancsaimat – mosolyodott el a főhadnagy. A bég erre talpra ugrott, s a dzsambiája után nyúlt.

–Véredet veszem, kutya! – Kardos is felállt, s a gaucsókra nézett.

– Akkor úgy csináljuk, ahogy szoktuk? – kérdezte spanyolra váltva.

– Ezek a vadak csak abból értenek – bólintott rá az egyik argentin. Kardosnak több sem kellett, vas öklével villámgyorsan gyomorszájon vágta a béget, hogy az lendületből telehányta a tüz fölé akasztott teavizes üstöt, majd megragadta a nyakát, s az üstbe verte a turbános fejet:

–Te mór haramia, hát azt akarod, hogy ne menjek veled? Hogy büntetlenül rabolhass, gyújtogathass, gyilkolhass a vidéken, ugye? – a két rif szablyát rántott volna, de a két idegenlégiós semmi perc alatt leagyalta őket a puskatussal. Abd el Karim a huszár csizmái elé vetette magát, s arccal verte a földet.

– Most azonnal sorakozót vezénylek, s kivezetem a csapatomat, rúmi úr. Tűzön-vízen át követünk téged, amerre csak parancsolod!

Könyvek LXXVI - Baráthosi Balogh Benedek: Japán. A felkelő Nap országa

A háromszéki orientológus első híresebb könyvét 1906-ban ugyancsak a felkelő Nap országáról írta, ez annak egyfajta folytatása, a harmincas években. Két fő tartalmi egységre tagolható műve. Az első, mint mindig, most is személyes élményeit, benyomásait tartalmazza. 1922-ben is tudományos kiküldetésben volt Japánban, az ajnu nyelvet kutatta. Itt eléggé vegyes, de inkább negatív tapasztalatai voltak a japánokkal, amiket elsősorban egy valószínűleg nemzeti jellegtől függetlenül, simán aljas személyiségű emberre, egy diákjára alapoz, de azért ebből elég általános japán jellemvonásokat is le lehet szűrni idegenekkel való viselkedés terén. A turáni eszmének viszont létezik, létezett egy elég erős , csúnya szóval mondva felvevőpiaca Japánban. A második részben általánosan ír Japán történelméről, egy nemrég megjelent mű alapján a busidóról, illetve az utolsó pár tucat oldalt a japán irodalomnak szenteli. Én az első részt még sokáig olvastam volna, csak mondjuk napról napra, naplószerűen levezetve, így azért elég vázlatos képet kaptunk akkori tapasztalatairól, korképnek nehezen használható. A második rész ilyen nagyon általános bevezetésnek kiváló, a japán történelem zanzás összefoglalása, amiben külön figyelmet szentelt a néplélek kialakulásának, hogy meg lehessen érteni, a japánok milyen földrajzi viszonyok és történelmi események, emlékek alapján bírnak ilyen világnézettel, néplélekkel, idegenekkel való hozzáállással. Egy elég tárgyilagos, elemző szemléletnek lehet mondani, ez nagyon értékes eleme a könyvnek. Mondom, nem annyira értékes visszaemlékezés, mint amennyire lehetne, ha teljesen kibontotta volna azokat a lehetőségeket, amik rendelkezésére álltak - habár nem kizárt, hogy az oldalszám mint máshol, itt is korlátozta - de ilyen általános rátekintésnek kiváló munka. A japán irodalomról szóló részt azt ugyan csak felületesen olvastam át, ilyen formában annyira nem tudott megfogni. Nem csak a harmincas évekbeli japán, hanem valamilyen módon az akkori magyar szemléletet is jól mutatja. Egy próbát adjatok neki!

Könyvek LXXV - Baráthosi Balogh Benedek: Mongolok, burjátok

A méltatlanul feledésbe merült háromszéki székely orientológus, turanista 1930-ban íródott könyve. Alapvetően két fő tartalmi egységre tagolható. Az első részben nem napról-napra, azon belül óráról órára ugyan, de azért a fennálló, sajnos szűkös keretek között mégis részletesen ír Mongóliába tett egyik utazásáról, aminek az volt a célja, hogy Kül-tegin, a második Türk Birodalom alapítójának az emlékére állított kőoszlopokat felfedezze, és lehetőség szerint elszállítsa Magyarországra. Igen érdekes utazás, kis pénzből, sok kapcsolatot felhasználva, legkevesebb kihívást keresve, kizárólag a célra törve. Célhoz érvén belátja, hogy mennyire meddő vállalkozást tett magáévá, a monumentális kőoszlopok mozgatásához fél Mongólia férfierejére lenne szükség, még megfelelő állami támogatás mellett is. Mindezek ellenére mégis eredményes és értékes utazás, útleírás, a harmincas évek Belső-Ázsiájának korrekt és hiteles korképe. A könyv második része pedig több különböző forrást, elsősorban középkoriakat szólaltat meg a mongolokról, Plano Carpini pápai követ beszámolóját, valamint a magyarorzsági 1241-1242-es hadjáratról szóló kínai krónikát. Mindkettő igen jelentős forrásértékkel bíró kortárs tudósítás. A végén pedig saját sanyarű, kiadói sorsát jellemzi, a turáni könyvek viszonylatában, mely helyzet sajnos azóta se igen változott jó irányba. Én jobban örültem volna, ha teljes egészében marad az útleírásnál, de igazából így még viszonyítási alapot is szolgáltatott a középkori állapotokhoz képest. Igen alkalmas első olvasmánynak ezen korról, népről, mivel eléggé az alapoktól kezdi az ismertetést, nem sok előzetes tudást feltételezve. Tudományos műként persze alaptalan olvasni, de megfelelően elindíthatja az embert ez a hangulat tudományosabb írások irányába. Aki szereti a mongolokat, Belső Ázsiát, vagy érdeklődik a turanizmus iránt, ne hagyja ki. 

Könyvek LXXIV - Iszak mollah: Arany János - Rege a csodaszarvasról

Ez egy tipikusan olyan könyv, ahol erősen meggondolkodtam, hogy akkor most kinek a nevét illesszem a címbe. Arany János írta a Rege a csodaszarvasról című költeményt, a magyar nemzeti identitás egyik fontos elemét képező irodalmi művet. Iszak molla, a Vámbéry Árminnal Magyarországra érkező közép-ázsiai karakalpak, fekete süveges tudós fordította magyarra, aztán dr Somfai Kara Dávid kortárs orientológus írta át mai özbek nyelvre, az illusztrációkat László Gyula régész professzor, grafikus alkotta, Agócs Sándor és dr Kisfaludi Bak Judit szerkesztették a kötetet, aminek Lezsák Sándor író úr fogalmazta az előszavát. Igen információdús kis előszó, magam nem hallottam ezelőtt Iszak molláról, valamint elnök úr ajánlója alapján újult kedvet kaptam Vámbéryt olvasni. Magáról a fordításról nem tudok se jót, se rosszat mondani, mivel nem beszélek özbék nyelven, viszont nagyon jó volt látni és keresni a magyar és özbék, az özbék és orosz közös szavakat. László Gyula alkotásai pedig, mint mindig, most is csodálatosak. Akinek lehetősége van rá, és érdeklődik az özbék nyelv, valamint egy igen jó László Gyula illusztráció-gyűjtemény iránt, az szerezze be, és olvassa!

Könyvek LXXIII - szerk. Kiss Gy. Csaba: Magyarságkép szomszédaink tankönyveiben

Szerencsés voltam részt venni ezen könyv egyik első bemutatóján is. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár egyik műhelytanulmány, amiben külön-külön dolgozatok vizsgálják szomszédaink tankönyveiben megjelenő magyarságképet. Szlovén, szlovák, osztrák, szerb, horvát, román és török tankönyveket tanulmányoznak a kicsi tanulmány szerzői. Mindezek mellett a román tankönyvekben megjelenő Hunyadi- illetve a szlovák tankönyvekben megjelenő Petőfi kép is külön górcső alá kerül. Szlovéniában az egyik legkorrektebb az ábrázolt magyarságkép. A középkortól kezdve folyamatosan említve van a magyar államiság, nagyobb hangsúlyt a középkor és a dualizmus kap. Elég vicces persze, hogy a 10. században Muravidéket szlovénként definiálják, illetve, hogy Cillei Ulrikból faragtak nemzeti hőst, de mint majd látni fogjuk, a többi szomszédos nép történelemhamisításaihoz képest ez egészen semmiség. A 20. században viszont inkább pozitívként, semmint negatívként számol be a magyar történelemről, például korrekten leírja, hogy 1920-ban mennyi magyar menekült el, a két világháború közti magyar kormány nemzetiségpolitikáját alapvetően megfelelőnek írja le, 1956-ot és az 1989-es rendszerváltást pedig pont hogy követendőként mutatja be. Persze mindehhez tudni kell, hogy a szlovéniai magyar közösség körülbelül hatezer főt számol, így aztán a szlovének bőven lehetnek megengedőek irányunkban, egyelőre nem kell semmi területüket se féltsék tőlünk. A horvátok is hasonlóan érezhetnének, az ő stílusuk viszont valamivel mégis ellenségesebb. Igaz, ennek már vannak bőven történelmi hagyományai is sajnálatos módon, Somogyváry Gyula hadnagy úr a Ne sárgulj fűzfa! visszaemlékezésében leírja, milyen hosszú történelmi szakvitát kellett folytasson leendő horvát apósával, akinek teljesen más Zrínyi képet tanítottak a középiskolában (nem csupán csak nem említették Zrínyik magyar kapcsolódásait, hanem még azt is tanították, hogy a Zrínyik a törökök és a magyarok ellen egyaránt küzdöttek a horvát szabadságért), ráadásul bőven a dualizmus alatt. A horvát történelemkönyvekben ennek megfelelően a dualizmus ábrázolása mereven eltér a mi történelemképünktől, a kilencvenes évek horvát szabadságharcában a jelentős magyar segítséget meg nem is említik meg. A szerbek magyarságképe érdekes módon valamivel enyhébb, a középkor terén mondhatni barátságosabb is, mint a horvátoké, például a közös magyar-szerb harcokat kiemelten kezelik, a reformkor az értelemszerűen náluk is egy inkább negatív magyarségképet ad, ami viszont ennél rosszabb, hogy 1920 utáni magyar történelemről szinte egyáltalán semmit nem ír, többek között elhallgatva a baranyai szerb megszállást, a legkevesebb negyvenezer áldozattal járó bácskai népirtást 1944-ben, valamint a kilencvenes évekbeni magyar területekre való betöréseket. Romániában az elmúlt negyven évben, a nyolcvanas évekhez képest jelentősen enyhült a központilag tanított magyargyűlölet, viszont rengeteg posztkommunista trend mai napig tovább él. A román nemzeti identitás alapkövét jelentő dáko-római elmélet továbbra is tartja magát a tankönyvekben, ami elsősorban magyarellenes élű. Ausztriában már egy nyugatos szemlélet jelenik meg a történelemoktatásban, itt inkább összefüggések nélkül, egyes-egyes elemeket, történeteket emelnek ki, nem pedig áttekintő képet adnak, így aztán Magyarország is nagyon kevésszer, általában semleges, tárgyilagos módon jelenik meg történelemoktatásukban. Törökországban minket testvérnépként oktatnak, megerősítve azt az elég tiszta konszenzust, hogy a lengyelek mellett a törökök szeretnek minket leginkább. A 19. század végén kidolgozott, a húszas-harmincas években Magyarországon és Törökországban is eléggé elterjedő turanizmus náluk mai napig a történelemoktatás egyik alapkövét jelenti. Ami viszont elég durva ferdítés az ő történelemoktatásukban az nevezetes százötven év lekommunikálása a diákok felé. Mondanom sem kell, a testvériséggel ez a nehezen összeegyeztethető történelmi kor bemutatása bőven kihívás elé állította a török tankönyvek szerzőit, de ne féltsük őket, megoldották… a törökök csak a Habsburgoktól akartak megvédeni minket, meg a rekatolizálástól, különben is támogatták a protestantizmust és a többi. Az utolsó két fejezet sem okozott meglepetést. Hunyadi János román származása tényként van kezelve a román kutatásban, ma is éppen annyira, mint negyven évvel ezelőtt. Mátyásról viszont leginkább azt tanulják a romániai diákok, hogy saját népe ellen csatát vesztett Moldvabányánál (mentségükre legyen szólva, rengeteg magyar történész is ezt teljesen tényként kezeli) illetve, hogy börtönbe zárta másik legnagyobb uralkodójukat, Karóbahúzó Vladot. Petőfi szlovák származásának erőltetése tankönyvektől függő, egyesek nagyon erősen sulykolják, mások vagy épp csak megemlítik, vagy teljesen kihagyják. Összegzésképp megállapítható, hogy a törökök barátként, az osztrákok semlegesen, a szlovákok, szlovének, horvátok és románok - történelmi korszaktól függően, tehát a középkorban nem annyira, a nacionalizmus megjelenésétől kezdve annál inkább - enyhén vagy erősen ellenségesek irányunkban a történelemkönyveik lapjain. Ami viszont teljesen a mi sarunk, hogy az osztrákokat leszámítva, minden szomszédos nép iskolai többet foglalkozik a mi történelmünkkel, mintsem mi az övékkel. Még a törökök is csak a százötven év kapcsán jelennek meg a mi tankönyveinkben, ellenben a törökök a 8-9. század magyar történelméről is tanulnak. A mostaniban már kissé, de a régebbi magyar történelemkönyvekben egyes-egyáltalán nem jelent meg a honalapítás előtti magyar történelem. A kis tanulmánykötet a teljesség igénye nélkül jól összefoglalta ezen tendenciákat. Egyedül, amit hiányosságként tudok felhozni, a végén egy összegző esszé írása a tapasztalatokról. Aki nem ebből a tanulmánykötetből akar kiindulni, hanem csak általános képet szeretne nyerni, annak erősen javaslom.