Könyvek LXXII - Somogyváry Gyula: És mégis élünk

A Zsellérekkel egyetemben kedvenc huszadik századi magyar történelmi regényem. Egy testvérpár Derszky Péter és Derszky Géza romantikus történelmén keresztül ábrázolja a nyugat-magyarországi szabadságharcot. A kitalált karaktereket leszámítva az összes esemény és szereplő valós, a könyv végén forrásirodalmat is közöl Gyula diák. A szokásos mély emberszeretet, hazaszeretet, kettős érzelmiség, lángoló lélekharcok nem csak a visszaemlékezéseiben, hanem a fikciós műveiben is feltűnnek. Igazából valamilyen szinten ez is visszaemlékezés, lévén kortárs volt adott személyiségekkel, bár közvetlenül nem vett részt az eseményekben betegsége miatt. Itt nem tudom azt javasolni, mint visszaemlékezései esetén, hogy az életrajzát később, utána olvassátok el, feltételezem mindenki ismeri a nyugat magyarországi szabadságharc végkimenetelét, így valamilyen szinten kiszámítható a történet. A két főszereplő egyéni életútja viszont nagyon változatos és fordulékony. Eddigi műveiben is voltak igen erős női szereplők, de ehhez képest az mind semmi. Ez különben egybevág egy másik forrás, Maderspach Viktor visszaemlékezéseivel, aki igen kiemeli a nők szerepét, de a természetes, nem a mostani, általában túlkompenzáló hízelgő szinten. Szinte dokumentumregényként és korképként is lehet olvasni, annyira realisztikus, hogy akár így is történhetett volna a főszereplők sorsa is. Külön örvendtem a felkelők vezérei közül a köztudatban kevésbé ismertek bemutatásának is. Összességében egy igen erős irodalmi stílusban, mégsem hivalkodóan hazafi tónusban (mint például a későbbi, Az erő útján című visszaemlékezés) megírt, egészséges életszeretetet mutató, nagyon-nagyon motiváló munka. Mindenkinek nagy szeretettel ajánlom, az És Mihály harcolttal ellentétben ez még egy baloldalibb lelkületű ember számára is inkább emészthető írás.

Könyvek LXXI - Martin J Dougherty - Soós Péter: Kézifegyverek képes enciklopédiája

Egy eredeti angol enciklopédia magyar fordítása, plusz egy saját fejezettel való kiegészítése, amely a 19-21- századi magyar kézifegyverekről szól. A könyv elsődleges, habár majdhogynem egyetlen előnye a hatalmas képgazdagság. Egyetlen egy más magyar nyelvű szakkönyv sem ábrázol ennyire sok kézifegyvert. Ráadásul rajzok és fotók egyaránt, belső szerkezetet is mutatva sokszor, a kiemelt típusokat külön két oldalon nagyban mutatva, valamint jobbról és balról ábrázolva is. Kiváló forrásanyag. Emellett nem rengeteg, de azért sok olyan fegyvert mutat be, amelyekről nem hallottam eddig. Aminek meg külön örültem, hogy az amerikai hüvelyk-rendszer léptékét átírja zárójelben metrikusra, ez nagyon-nagyon hasznos. A fordítás elég jó, olyan angol szakszavakat is sikerült lefordítani, amikkel más fordító nem bajlódott, vagy teljesen elrontotta, nekem a battle rifle volt a kedvencem, ez a fegyverkategória magyar használatban sosem állt, áll, ezért nincs is rá külön szavunk, de kreatívan öntöltő/gyorstüzelő puskának vagy rohampuskának írja. Magam se tudnék jobbat kitalálni. És akkor a negatívumok. A rengeteg tárgyi tévedés. Nem is tudom elképzelni, senki szakértő nem lektorált egy ekkora nagy szakmunkát? A japán 26-os szolgálati revolverhez odateszik a Colt Police Positive rajzát, a SW 10-es modellnél egy letörhetős csövű revolver van, a Mannlicher 1895-ösnél az 1888-as fotója van, spanyol polgárháborús katonákra ráfogja, hogy azok gyarmati francia csapatok, és még hosszan sorolhatnám. A magyar rész ilyen szempontból sokkal jobb, ott csak az van, ami különben a Honvédség hivatalos anyagaiban is tévedés, az 5,56 miliméteres Brent a sokkal íveltebb, 7,62-es tárral ábrázolják. Csodálom, hogy Németi Balázs sem vette észre, elvileg ő volt az egyik lektor. Az adatokban szintén vannak hatalmas benézések, az M4-esnél simán otthagyták az M16-os adatait meg hasonlók. Szóval, osszegzésre: képeskönyvnek kiváló, rajzolásra, másolásra jók a rajzok, a hüvelykméreteket átkalibrálni metrikusra szintén, de ne ez legyen az első összegző nagy szakmunka modern vagy akármilyen lőfegyverekről, mert nagyon lyukra futsz vele.

Könyvek LXX - Somogyvári Gyula: És Mihály harcolt

A trilógia befejező kötete 1918 kora nyarától 1919 őszéig követi az eseményeket, a világháború utolsó évében az olasz front, valamint a hazai liberális, aztán kommunista hatalomátvétel harcairól szól. Itt is ismételnem kell, hogy ha még nem olvastátok Gyula diák életrajzát, akkor ne tegyétek előtte, hiszen elég sok minden olvasmányélményt elrontana. Az olasz front leírása ezúttal bőven meghaladja az 1916. évit, ugyanis az ivóvizet leszámítva szinte mindenben romlott a helyzet, egy iszonyatos hegyszakaszon kerültek állásba, ahol az ellenséges tüzérség magabiztosan uralja a terepet. Megdöbbentő, mi mindennel szembe kellett nézzenek ott a mieink, a könyv a hétköznapi élet egész kis részleteit is leírja, a tisztálkodástól kezdve a közlekedésen át a fegyverkarbantartásig. Olyan szempontból viszont tűrhetőbb, mint a Bruszilov offenzíva, hogy hadnagy úr ittléte alatt tényleges harccselekményre nem kerül sor, az ő vonalukat közvetlenül nem támadták, hanem "csak" lefogó tűz alatt tartották. A frontcselekmények után leírásra kerül a Hinterland lelkiekben katasztrofális állapota, a papírbakancsgyártók, a pesti jassz, a lógósok, az irodahuszárok, a cseh árulók, a nyerészkedők, a galileisták, szabadkőművesek és egyéb belterjes vörös pestis népség. A forradalmi és ellenforradalmi események a német vére ellenére talpig magyar hazafi, nagypolgár és istenfélő ember szempontjából sorakoznak fel. Író úr ekkor kezdett magasabb ívű irodalmi tevékenységet folytatni, az a rengeteg politikai, családi és magánéleti csapás hatására. Az utolsó pár oldalon hatalmas tragédia szakad a nyakába, amit mégis visszafordít, és szépen látszik ebben is Isten keze, hogy mi volt az építő célja vele. Az egész regényt átlengi a szerző példaképének, egyik legjobb barátjának, az 1916-ban a bledowi pokolban elesett és orosz katonacsizmák által sárrá taposott tisztnek, Látrányi Mihálynak a szelleme, a cím is rá utal. A műben a legtisztább legfényesebb erények éppen annyira megjelennek, mint az emberi gyarlóság és lélek legsötétebb bugyrai. 1945 után természetesen azonnal indexre tették, hiszen finoman fogalmazva, nem a legszerethetőbben ír a baloldalról. Semmiképpen nem kihagyható darabja a magyar irodalomnak.

Könyvek LXIX - Somogyvári Gyula: Ne sárgulj, fűzfa!

    Gyula diák trilógiájának második kötete 1917-es hadiévet veszi sorba, illetve 1918 első felét. A Bruszilov offenzíva során szenvedett sérülését kihevervén ismét a keleti frontra tért vissza, ahol már olvadoztak az orosz csapatok a bolsevizmus nyomása alatt. Rövid harctéri beszámoló után inkább a hátországban töltött vakációjáról ír többet, budapesti tartózkodásáról, valamint a Tátrában való sívakációról. Mindkét esetben van egy-egy nőkalandja is a még mindig csak huszonhárom éves hadnagynak, amelyeket nem kevesebb szenvedéllyel és részletességgel ír le, mint a fronteseményeket. 1918 januárja, tavasza a keleti fronton köszönt rá, aztán az oroszok végleges felbomlása után még harcba vetik a rumunyok ellen, és utána visszakerül az olasz frontra. 1918 tavaszán itt csak hátországi szolgálatot adtak Karlovác városában, a frontra való áthelyezésnél ér véget a regény. Természetesen itt is volt neki egy, előző kettőnél komolyabb kapcsolata. A regény stílusa változatlan, a háború pozitív és negatív hatásait, jelenségeit egyaránt bemutatja, itt már jelentősebb különbséget tesz a front és a hátország között, természetesen előbbi javára, ahol sírig születő barátságok kötődnek, és minden kis érzést megosztanak egymással a legények, ellentétben a hátországgal, ahol mindenkit csak a saját megélhetésének az érdekel érint. Annak ellenére, hogy lapszámra mérten sokkal-sokkal kevesebb időt tölt ezen könyv lapjain az arcvonalban, mint a trilógia első kötetében, mégsem kevésbé komor a visszaemlékezés hangulata, habár szintén pozitívan fejeződik be, tehát ne aggódjatok. Költői szépségű és nagyon mély részletek szépen arányosan váltogatják egymást könnyedebb részekkel, igen olvasmányossá téve a művet. Ha még nem olvastátok volna hadnagy úr életrajzát, akkor előtte ne tegyétek meg, mert az elég sok eseményt le fog spoilerezni. Számomra egy kicsivel azért volt lassúbb ez a könyv, mert mint mondtam, javarészt hátországban játszódik, és a szerelem váltja fel inkább a harcjeleneteket. Elsősorban lányoknak, de továbbra is minden kedves ismerősömnek ajánlom a fűzfa visszaemlékezésének második részét is.

Könyvek LXVIII - Somogyváry Gyula: Virágzik a mandula

Kedvenc XX. századi íróm- költőm első frontregénye, visszaemlékezése. 1916 -os esztendő eseményeit, emlékeit veszi sorba. Az olasz fronton történő rövid bemutatkozás után egy viszonylag hosszabb, a memoár több mint harmadát jelentő békebeli részlet következik, ahol egy olasz faluban egy friss népfelkelő századot képez ki. Utána pedig jön a keleti front, a Bruszilov offenzíva pokla. A Dolomitokban való rövid kis részlet elég elborzasztó, pedig abszolút semmi harccselekmény nincs benne, csak leírja egy napját a szolgálatban, az egész háború egyik legiszonyatosabb frontszakaszán, ahová az osztrák hadvezetés tudatosan-e vagy véletlenül, de javarészt alföldi, hegyekhez nem szokott, javarészt magyar etnikumú bakákat vezényelt. A dannei részlet egy tizenhét éves olasz kislány - habár kislány, kislány, a fűzfa a maga huszonegy évével ekkor már idősnek számít a hadapródok között, pedig ő is tizenhét évesen, a valós életkorát letagadva, a hadiszabályzatot kijátszva jelentkezett önként katonának - Nanni körül forog. Szépen megjelenik, hogy ahogy a front ekkor a halált okádta, azzal párhuzamosan egyre erősebben támadt fel az azt túlélők körében az ellentétes lételem, az élet, az élet továbbadása, a szerelem. Az orosz front pedig ha lehet, még szörnyűbb, mint az olasz. A terep Bukovinában ugyan valamivel kedvezőbb, mint a Dolomitok, de itt meg tüzérség nélkül hajtják előre a magyar népfelkelőket a halálba, ráadásul a csehek árulása és gyávasága is súlyos veszteségeket okoz. A befejezés, amit Gyula diák már nem élt meg, pedig aztán borzalommal határos, a frontszakaszon levő teljes ezred megsemmisül, az oroszok éjjel közelítették meg őket, délvidéki magyar hadifoglyokat hajtva maguk előtt, akik kiabáltak, hogy "ne lőj testvér, magyarok vagyunk" s mire közelről a sötétben is meg lehetett különböztetni az europid és ázsiai arcvonásokat, akkor már bőven késő volt, akit az oroszok le nem mészároltak, az mind fogoly lett. Zászlós úr visszaemlékezése irodalmi értékében magasan veri nem hogy a háborút szinte teljesen egyoldalúan, csakis a borzalmas részről bemutató Remarque regényt, hanem Ernst Jünger hadnagy úr száraz, porosz katonastílusú memoárját is. A háború borzalma, a nemzetiségeket egymás ellen még itt is aljasul kijátszó bécsi kamarilla aknamunkája, a borzalmak között való elaljasodás mellett fényesen ragyog a hazaszeretet, a vallásos hit reménye és biztos alapja, a bajtársi kötelék gyémántkeménységű sziklája, az anyai szeretet melegsége, a szerelem rózsabimbója egyaránt. Egy finom lelkű, mélyen humánus, nagyon tréfás, végletekig érzelmes gyermek, akiből a háború egy oroszlánszívű, keményöklű, szigorú, kérlelhetetlenül engedelmes harcfit gyűrt össze. Irodalomtanárok, történelemtanárok, kötelezővé ne tegyétek, mert az keserű, de kilencedik osztálytól felfelé erősen javasoljátok ezt a remekművet. Nekem az egyetlen könyv eddigi életemben, amit kétszer egymás után, elejétől a végéig kiolvastam - természetesen rengeteg más könyv van, amit újból és újból visszatérően olvastam, olvasok, de első betűtől utolsóig az ez az egyetlen. Hátulütőt, hiányosságot nem is tudok hirtelen mondani. Minden barátomnak igen szívesen ajánlom.

Könyvek LXVII - Széchenyi Zsigmond: Nahar

A mesés Indiába kalauzol minket el a gróf 1938-ban játszódó könyve, visszaemlékezése. Számomra Afrikához és főleg Alaszkához képest jelentős visszalépést jelentett. Ez korántsem az író hibája, humora, humanizmusa, éleslátása változatlanul sziporkázik ebben a művében is. A környezet viszont teljesen más. Négy maharadzsához ment el, meghívás alapján vadászni, de még a legszerényebb is ötcsillagos szálloda színvonal volt Kenyához, de főleg Alaszkához képest. Semmi kihívás, semmi megpróbáltatás, semmi veszély, semmi nehézség, csak luxus és luxus és luxus mindenütt. Egyetlen egy párducvadászat volt, ami viszont az általam eddig olvasott könyvei közül messze legveszedelmesebbnek számított, egy sebesült leopárd barlangját egy keskeny sziklaperemen át közelítette meg, távcsöves puskával (mert szabad szemmel nem látott be a sötétbe) ami körülbelül tíz százalék esélyt adott neki és kilencven százalékot a leopárdnak. Restelkedve le is írja, hogy ha a felesége nem lett volna ott, aki előtt akarta játszani a hőst, esze ágában nem lett volna ilyen veszélyes vállalkozásba fogni. Ezt leszámítva viszont teljesen biztonságból, mindig vagy elefánt hátáról, vagy magaslesről lőtt, tehát a tigrisvadászat szinte csak céllövő képességen múlott, szemben az igenis veszélyes oroszlánvadászattal. A napjainkban ismert, akár kommunista, akár újgazdag kocavadászok nagyon komoly hagyománnyal rendelkeznek Indiában. Itt is volt egy pár kemény természeti ember, de nagyon-nagyon kevés arányaiban, és egy átlag hindu sokkalta gyávább nem hogy egy alaszkai prémvadásznál, de még egy teljesen átlagos fekete teherhordónál vagy fegyverhordozónál is. Ilyen módon vadászélmény nem sokat nyújtott ez a könyv, korképként viszont kiválóan használható. Nagyon örültem, hogy szinte teljesen azonos benyomása volt Indiáról, mint nekem, jó és rossz értelemben egyaránt. Vagy nagyon hasonló a világnézetünk és értékrendszerünk, vagy India e tekintetben azóta semmit nem változott, vagy esetleg mindkettő együtt. Minél délebbre ment, annál inkább undorító volt az ott szinte teljesen hindu India, az utcák tele leprásokkal, vakokkal, koldusokkal, hajléktalanokkal és bételköpésekkel. Ami a mi európai szemünknek, főleg a harcos erényeket és férfias bátorságot tisztelő szemünknek rokonszenves, az a rádzsputok és szikhek világa. Egy európai városhoz képest Amritszár, Bhopal, Dzsajpur is nagyon mocskos, zsúfolt, büdös, de Bombayhez, Calcuttához, Delhihez képest valódi földi paradicsomok. A hihetetlen kettősség, tehát a valami teljesen embertelen szegénység illetve a szinte minden képzeletet meghaladó gazdagság ma is ugyanúgy jellemzi Hindosztánt, mint 1938-ban. A vadászati élmények igencsak soványka volta mellett még az volt visszalépés nekem, hogy a vele tartó feleségéről általában semlegesen ír, alig valami érzelmet csatol hozzá. Ez merev ellentétben áll az utolsó afrikai útjára elkísérő második feleségéhez fűződő viszonyával, ahol szinte minden második mondatából kitűnik, mennyire rajongásig szereti a nőt. Mindezek mellett, illetve ezekkel együtt, aki India iránt érdeklődik, mindenképpen olvassa el, csak ne legyenek olyan elvárásai, hogy afrikai vagy alaszkai szintű vadászatokat fog olvasni.

Könyvek LXVI - Jeney: A portyázó

Nagyon érdekes könyv, aminek külön történelme is van. Ugyanis hosszú kutatásba tellett rájönni, hogy ki ennek, az eredetileg német és francia nyelven megjelenő szakmunkának a szerzője. Végül Zachar József ezredes úr derítette ki nagyon szorgalmas levéltári munkával, ugyanis Jeney Lajosról aladdig csak nagyon szórványos információkkal rendelkeztünk. A magyar, osztrák, porosz, francia hadseregben is szolgált, eredetileg huszár, aztán gyalogostiszt páratlan harci tapasztalatait felhasználván írta meg ez a szakkönyvet. A 18. században járunk, amikor a tömeghadseregek első korszaka kezdődik a sorkötelezettség bevezetésével. A teljesen motiválatlan legénység, a franciakovás lőfegyverek tömeges elterjedése, ezzel együtt a tűzerő növekedése, valamint a korai vonalharcászat kialakulása igen érdekes eleggyé álltak össze a 18. század első felében. Ekkoriban az úgynevezett kisháborúnak, tehát a kisebb alakulatokkal végrehajtott, jellemzően gyors hadműveletek, a felderítés, járőr9zés, biztosítás, ellenség utánpótlásának elvágása, rajtaütés, lesvetés, erőszakos felderítés és más, asszimetrikus harcászat felé hajló harcmódok kisebb érdeklődést kaptak, mint a nagy, nehézkes csapattestek csatadöntő mozgásai. Jeney ebbe akart változást ezzel a könyvével, rávilágítván, hogy a kisháború éppen annyira, vagy akár fontosabb része is a hadviselésnek, mint a nagy, ekkoriban a fentebb sorolt körülmények végett mindkét fél részére rendszerint hatalmas vérveszteségekkel járó, de látványos csatái. A ló és lovas felszerelésétől kezdve a legénység összeállításán keresztül a jellemző hadmozdulatokig mindent igen részletesen leírt ebben a könyvben, térképvázlatokkal is kiegészítve. Nagyon információdús, mégis olvasmányos munka. Külön örültem a komoly hadtudományi bevezetőnek. Amit szerkesztési hátránynak láttam az az, hogy az igen hasznos, és gyakorta megjelenő lábjegyzeteket a könyv végén sorolták fel, nem a hivatkozott oldal alatt, így aztán elég nehézked volt visszakeresni, ez nagyban rontotta az olvasmányélményt. Nem az eredeti mű hiányossága, de nekem eleinte vicces, aztán unalmas, aztán dühítő volt a felvilágosodás eszméinek lépten nyomon való magasztalása a lábjegyzetekben. Bocsi, de egy hadtudományi munkát olvasok, nem politikai propagandát. A 18. század sok tekintetben sokkalta kegyetlenebb és embertelenebb volt, mint akár a középkor, akár a kora-újkor, szóval ez az eszmei maszlag nagyon nem hiányzott. Másképp kiváló hadtörténeti munka, aki a 18. század harcászatával foglalkozik tudományosan vagy akár amatőrként is, az semmiképpen ne hagyja ki - és csodálkozzon aztán rá, hogy a sztyeppei lovasnomád taktika számtalan eleme hogyan él tovább a 18. században - de nem szakmabelieknek is szívesen javaslom.

Könyvek LXV - Ken Follett: Kaland Afganisztánban

Nem olvastam A katedrálist, ami maga nemében eléggé népszerű, de ez a regénye alapján nem is fogom elsietni. Ez elég gyenge középszer lett, bár persze az nem kizárható, hogy valaki egyik történelmi korszakban vagy műfajban maradandóbbat tud alkotni. 1982-ben, tehát még az afganisztáni szovjet háború idején írta, nyilván nem is tudta kivonni magát ennek hatása alól, klasszikus propagandaregény lett. A propaganda önmagában persze semleges fogalom (az elmúlt században kapott ez negatív felhangot, a terjesztendő anyag helyett most már a fősodor hazugságot szokott alatta érteni) az viszont negatív, ha valaki ezt próbálja leplezni. Egy eléggé hippi, haladár, majd én megmutatom a férfiaknak stílusú angol nő, egy amerikai kalandor és egy francia orvos érkezik Afganisztánba, más-más felállásban. Utóbbi kettő az amerikai és a szovjet titkosszolgálat ügynöke, akik a nő kegyeiért harcolnak, tehát nagyon sablonos és teljesen kiszámítható végkifejlet. Ami tetszett benne, az az afganisztáni vidéki élet leírása, eléggé naturalisztikusan, annak ellenére, hogy maga a szerző sosem járt ott. Ez volt a legmaradandóbb olvasmányélmény a könyvből, a korszellem, a hely bemutatása, illetve az utolsó száz oldal már tényleg érdekes, annak ellenére, hogy sejthető, mi lesz a vége. Ahhoz képest, hogy propaganda, mégis értékeltem, hogy a szovjet szempont is valami szinten megjelenik benne. A női vonal elég érdekes, ez is tetszett, hogy ügyesen lavírozott az afgán családmodell szeretete és a nyugati feminista eszmények között. A harcjelenetek végtelenül unalmasak, fegyverek leírása is elmaradt az általam elvárttól, valamint akadtak elég erős önellentmondások is a személyiségjegyekben. Az ilyen általánosan véve apróságokat valószínűleg a szerző tudatosan beáldozta a gyorsan olvashatóság kedvéért. Egyszeri szórakozásnak nem rossz, maradandó részek is szerepelnek benne, de különösebben nem ajánlom.

Könyvek LXIV - Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam

Jó, nekem eddig ez a kedvenc könyvem a nagy vadászírótól, tegnap vettem, ma ki is olvastam, ez betudható más visszaemlékezéseihez képest szerény, kétszázötven oldalas terjedelmének, valamint megkapó érdekességének egyaránt. 1935 augusztusa-októbere között játszódó vadászat nagyon élvezetes, ugyanakkora információdús, és szokásos humorával végig díszített leírása. Havasikosra, kodiak-medvére, karibura és jávorszarvasra mentek. Nekem értelemszerűen azért tetszett jobban a szafarivadászatokat taglaló könyveinél, mivel Alaszkát sokkal közelebb érzem magamhoz, sima földrajzi okokból is inkább otthonosabb, a vadvilága elég hasonló a mienkhez, viszont ott a keményebb hideg és az egyes állatok rendelkezésére álló terület nagyságának fejében minden nagyvad testre nagyobb a mienknél. Például a kisebb kodiak, amit ott lőtt, alaszkai viszonyok között kicsinek számít, itt nálunk Erdélyben viszont már óriás lenne. Nagyon örültem az alaszkai határvidéki társadalom leírásának is, ismét eléggé emlékeztetnek a mi kortárs hegyi népeinkre, vadászokra, erdészekre, vadőrökre, erdőpásztorokra, szénégetőkre, favágókra, majdhogynem Ábel a rengetegben és Uz Bence világa köszönt vissza belőlük. A szerző számára a rengeteg sok, alapvetően földrajzi eredetű eltérés mellett az is újdonság volt Alaszkában Afrikához képest, hogy az itteni alkalmazottai teljesen egyenrangú partnernek, kalandtársnak, túratársnak fogták fel, és annak ellenére, hogy természetesen mindenben segítették, illetve az életét is többször megmentették, mégsem alázkodtak meg előtte, meg nem nagyon lehetett parancsolgatni nekik. Ez itt nem az általában gyáva, alattomos és lusta bantunégerek világa, akik földig hajbókolnak az európai vadász előtt, ezek a bátor, (feketékhez hasonlóan) vicces, igénytelen, aranyszívű, nagyhangú, nagyétkű és végletekig találékony - hozzá vannak szokva ahhoz, hogy a vadonban minden felmerülő gondot sajátkezűleg kell megoldaniuk, mert semmi külső segítségre sem számíthatnak - és teljesen önérzetes, többségében skandináv származású prémvadászok birodalma. Afrikába is ugyan, de ide Alaszkába nagyon szívesen elkísértem volna a humorát, bátorságát, természetszeretetét, humanizmusát rendre megcsilogtató grófot, de bár képzeletben a könyv lapjain végig vele voltam. Ami hiányosság volt ebben a könyvben, az az eredeti kiadásban a térkép hiánya, a lőtt vadak listájának hiánya (habár ez némileg kiküszöbölhető, itt nem olyan ipari mértékben ölt állatokat, mint Afrikában) illetve a mindössze kezdőbetűkkel jelölt társakról szóló információk sekélyes volta. A Világjárók sorozatbéli kiadás hiányai pedig a kommunista felvezetés (felszabadulás utáni kiadás) illetve a szükségtelen alcímekkel való tagolás. Figyelem, a könyvnek sok kiadása, érdemes ezt az illusztrált változatot beszerezni, ami a szerző eredeti fényképeivel van kiegészítve. Aki szereti a magyar vadászirodalmat, az semmiképpen ne hagyja ki, de igazából annyira érdekes munka, hogy egy amatőr is szívesen olvashatja.

Könyvek LXIII - Kittenberger Kálmán: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában

A nagy magyar szafarivadász második könyve, amit olvasok. Ez most nem kronologikus sorrendben halad, hanem állatfajok fontossága alapján. Kezdi természetesen az öt veszélyes nagyvaddal, oroszlán, elefánt, kafferbivaly, orrszarvú és leopárd, utána pedig a kisebb, vagy hogy kevésbé, akár egyáltalán nem veszélyesen vadászható állatok jönnek, zsiráf, zebra, víziló, antilopok, gepárd, szervál, hiénák, majmok, madarak, majd a legutolsó fejezetben az általánosan használt felszerelésről, fegyverzetről, tábori hasznosságokról ír. Nekem jobban tetszett ilyen formában, mert egyes-egyes témákban így sokkal inkább el lehetett merülni. Ami hiányzott, vagyis nehezen követhető volt, az a vadászatainak a dátumai, de korábbi könyveiben ezeket már időrendi sorrendben véve tárgyalja. A írást egy csodás fényképgyűjtemény zárja, ami abban a korban még kiemelkedő kuriózumnak számít. Esetleg még egy térképet be lehetett volna tenni a kiadásba, hogy az alapján jobban tudjon tájékozódni az olvasó, hogy mikor melyik terepről és akkori gyarmatról van szó. Máskülönben nagyon érdekes, és rengeteg sok adatot felsoroló, rendkívül forrásgazdag munka, nagy szeretettel ajánlom a hazai vadászirodalom szerelmeseinek.

Könyvek LXII - Tormay Cécile: Az ősi küldött

Történelmi regény a mongol invázió korából. Most hirtelen visszagondolva, eddigi olvasmányélményeim során az a könyv, amelyik egyik legnagyobb hatást tette rám. Nagyon megrázót. A történet Ung vitézről szól, egy magyar nemesi ifjúról, akit az 1230-as években a szülei elküldtek a Francia Királyságba egy kolostorba tanulni, hogy legyen szerzetes. Egy ellenséget és egy szívszerelmet hagyott itthon. Ung azonban nem bírta ki, s jó pár év után egyetlen egy szolgával hazatért, éppen 1241 tavaszán. Szerelme tragikus halála és a mongol had iszonyatos pusztításait közvetlenül megtapasztalva teljesen megrogyott a hite, s végső elkeseredésében a régi magyar hitbe menekült, míg végül felismerte Isten szándékát ezzel a sok csapással, és fehér baráttá válva az egész magyarság prófétájává vált, a történelmi pálos rend atyjaként. Nagyon erősen tudtam akkor azonosulni vele, mikor olvastam, 2022 szeptemberében, igazából most is, csak most nem vagyok hasonló élethelyzetben, mint Ung. Ez a regény méltatlanul kevéssé ismert, valószínűleg részben írója miatt, akit 1945 óta titkoltak vagy tiltottak, és ez a helyzet 1989 óta se igazán változott. Tormay Cécile utolsó regénye ez, egészen haláláig írta, és elég erős áthallások fedezhetőek fel benne. A korleírás, harcjelenetek, jellemábrázolás mind-mind elégségesen pontos, de nyilvánvalóan az ütköztetett eszméknek jut elsőrangú szerep ebben a regényben. A magyarság sorskeresése, önmagával való szembenézése, megtisztulása, a saját démonjaink legyőzése, a világban való hivatásunk és küldetésünk felismerése. Nem egyszer sírtam el magam olvasás közben, a legszebb az volt, mikor Ung elindul kelet felé, Erdélybe, már az újjászületett fehér barátként, és a hóban mintha lábnyomokat látna maga mögött, közeledni, tudja abból, hogy Kinga most már örökké vele lesz, hogy megtalálta igazi útját és küldetését. Nagyon nehéz olvasmány, ez egyáltalán nem a BKV-n olvasandó, bele kell tenni a lelket, hogy igazán átjöjjön a hatása. Mégis, mindenkinek merem ajánlani, merem állítani, hogy a XX. század egyik legjobb magyar történelmi regénye.

Könyvek LXI - Bíró Szabolcs: Lázár evangéliuma

Történelmi rémregény. Bíró Szabolcs az Anjou-kor egyik legtermékenyebb kortárs történelmiregény-írója most egy új műfajt mutat be. Történelmi keretek között játszódó alkotás, főszereplői többségében létező történelmi személyek, mégis egy horror-történet a fő cselekmény. 1348-ban játszódik, a fekete halált, a pestisjárványt azonban átalakítja egy olyan kórrá, ami szintén gyógyíthatatlan, megöli, majd feltámasztja az embereket, és harapással terjed. Gyakorlatilag a többségében kortárs időben vagy sok esetben jövőben, poszt-apokaliptikus korokban játszódó zombi-világ középkori magyar megjelenése. A regény, annak ellenére, hogy az ember természetesen tudatosítja magában, hogy fikció, mégis végtelenül nyomasztó. Nagyon elkeserítő olvasni, mikor apácákból, udvarhölgyekből, papokból egyéb átlagos köznapi emberekből lett élőhalottak ölnek meg olyan harcosokat, akik addig száz meg száz csatát túléltek. Szerintem nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom a Terrorhoz hasonlóan, hogy aki óbégatott, hogy a Trónok harcában mennyi fontos szereplő meghal, az vértezze fel magát lelkileg ennek olvasása előtt. Ez elsősorban azért annyira nyomasztó, mert teljesen együtt lehet érezni a legtöbb karakterrel, ahogy kétségbeesetten próbálnak nem csak pusztán tűlélni, hanem menteni az országot is, vagyis azt, ami megmaradt belőle. Tetszett, hogy más Bíró regényekből ismert szereplők is feltűnnek benne. A középkori lovagi erények más Bíró Szabolcs regényekhez hasonlatosan nagyon erősen ki lettek domborítva, ahogy más erények is, minél nagyobb a sötétség, a fények annál inkább ragyogva látszanak. Az egyházi vonal is elég erősre sikerült benne, a középkori apokalipszis- és utolsó ítélet-várással szépen egybevonva. A tudományos vonalat úgyszintén szerettem, ahogy a kor elméi az adott ismeretek között igyekeznek minél többet megtudni az élőhalottakról, és kitalálni az ellenük való hatékony védekezés módját. Ami nem tetszett, az talán egyedül a kis terjedelem, szerintem bőven többet ki lehetett volna hozni ebből az ötletből, bemutatni az ország més részeit is. A másik meg, hogy a befejezés elég nyitott maradt, ami igazából érthető a rémlátás körülményei között, de én azért még boven olvastam volna a túlélők sorsát. Aki szereti a történelmi regényeket és a horror műfajt egyben, azok számára ényencfalat lehet, másoknak viszont nem erősen merem javasolni.

Könyvek LX - Gustave Le Bon: A tömegek lélektana

Elemző munka 1895-ből. A tömegek irányításának, viselkedésének, működésének, pszichológiájának az elemzése. Nagyon szakszerű, a kérdést lehetőség szerint több szempontból vizsgáló, óvatos kutakodás. Nagyon meglepő volt számomra, aki arra számítottam, hogy ez a francia forradalmat mélyen elítélő, jobboldali gondolkodó általánosan a tömegek uralma ellen fog beszélni, illetve hogy kizárólag negatív tartalmakat kapcsol a tömeghez. Nagyon korrekten bemutatta azt is, hogy a tömegek lehetnek hősök, bátrak, lelkesek és haladók egyaránt. A tömeg számára mindig kell egy vezér, veleszületett tekintéllyel. A tömegek mindig a lehető legzavarosabb, legkevésbé meghatározható, körülírható eszmékben hisznek. A józan észnek, az észérveknek, a magyarázásnak, a győzködésnek abszolút semmi jelentősége nincs a tömegek vezetése kapcsán. Az ismétlés és a nagyon egyszerű gondolatok, valamint a vezérkultusz volt. Természetesen nem minden tömeg ugyanolyan, vannak homogén tömegek, mint a társadalmi osztályok, a vallási vagy tudományos szekták, illetve vannak heterogén tömegek is. Tömeg részeként szinte lényegtelen az azt alkotók egyénenkénti szellemi szintje, a tömeg egységesít, uniformizál, egy tudósokból álló tömeg véleménye és egy parasztokból álló tömeg véleménye között sokkal kisebb lesz az eltérés, mint egy tudós és egy paraszt véleménye között. Részletesen leírja a közoktatás alapból hibás megközelítését is, valamint igen elítélő véleménnyel van az igazságszolgáltatás működéséről. Ami nem annyira tetszett a műben, az az angolszászok folyamatos piedesztálra emelése a latin népekkel, így a franciákkal szemben is. Nem arról van szó, hogy az ember nem ismerheti el, hogy egyes területeken más nemzetekre jobban felnéz, mint a sajátjára, de mikor minden egyes témában ugyanaz jön ki, az elég visszataszító számomra. Nem az alapmű hibája, de engem eléggé idegesített a kiadó előszava, amibe beleszuszakolta erősen a saját, aktuálpolitikai véleményét is, amellyel nagyvonalakban egyetértek ugyan, de egy ilyen könyvben fölöslegesnek vélem. Nagyon sok ismerősömön látom, hogy nagyon nem érti a tömegek, a tömegpszichológia működését, elsősorban nekik javaslom, de általánosan is olvasható, nagyon hasznos szakkönyv.

Könyvek LIX - Dan Simmons: Terror

Misztikus történelmi regény. Sir John Franklin kapitány az Északnyugati átjáró egyik leglelkesebb kutatója volt, és 1845-ben a kor két legmodernebb hajójával, az Erebus-szal és a Terrorral indult el felfedezni. Három év múltán az expedíciót eltűntnek nyilvánították a számtalan felkeresési kísérlet ellenére, rejtély mai napig, mi történhetett velük, a fagy, az éhség, a skorbut, vagy ezek összessége végzett-e velük. Kiváló valós történelmi téma egy regényhez, amit Dan Simmons természetfeletti horrorral spékelt meg egy inuit istenség, démon képében. A regény megkapóan realisztikus, szépen látszik, hogy a szerző az összes elérhető történelmi forrást elolvasta a témáról, amelyeket a regény végén szépen fel is sorol. 714 oldal, elég emberes könyv, mégis két nap alatt kiolvastam, annyira érdekelt, hogy végül mi lesz a tengerészekkel, akikkel teljesen tudtam azonosulni. Mindeközben annyira beleéltem magam, hogy igen-igen hálásnak éreztem magam, hogy meleg van, van mit ennem, tisztálkodni és nyugodtan lehet aludni. Ugyanakkor lelkileg eléggé meg is viselt, a divat Trónok-harca sötét fantasy "rajongók" jutottak eszembe róla, akik emlékszem mennyit ajvékoltak, hogy milyen sok főszereplő meghal, hát olvassák el ezt a regényt, és hamar átgondolják. Ami egyedül idegesített benne, hogy a végén volt egy jelentős rész, amit teljesen az olvasó fantáziájára bízott a szerző, ez elég durva kontraszt volt ahhoz képest, hogy előzőleg mennyire részletesen foglalkozott az odüsszeiával. Illetve volt pár olyan szereplő, akit nem tudtam azonosítani azzal a halálnemmel, ami érte, de ez igazából teljesen személyes preferencia. Nem ajánlom mindenkinek, főleg télen ne olvassátok, főleg úgy ne, hogy kint sötét és nagy hó van, de akit érdekel ez a műfaj, az semmiképpen ne hagyja ki, és szánja rá az időt.

Könyvek LVIII - John Steinbeck: Életben maradni

Amerikai realista regény. Egy vonatút alatt olvastam ki, és nagyon megrázó volt, hasonló az eddig olvasott másik Steinbeck regényhez, az Egerek és emberekhez. John Wayne-ről szól a regény, aki haldokló édesapja végakaratát követve új helyre költözik, és követik a testvérei és családjai is. Az új telepen azonban nem egy könnyű életben maradni, teljesen kiszolgáltatva a természetnek. A realizmust és a spiritualitást mesterien keverő szerző lépésről-lépésre építi fel a tragédiát, az ember és a természet viszonyán keresztül. Nagyon érdekes volt az amerikai neoprotestantizmus és a római katolicizmus ütköztetése is, de elsősorban a jellemrajz, egy olyan tipikus pionír, akik hátán kinőtt a Föld jelenleg legerősebb állama. Ami nem annyira tetszett, az fura, de maga a regény egyik lényegi eleme, az átadott jelentős mértékű depresszió. Nem ajánlom mindenkinek, mert szokásos nehéz és megrázó Steinbeck olvasmány, de aki érdeklődik az Új Világ kiépítése és ennek kihívásai iránt, az ne hagyja ki.

Könyvek LVII - Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája

Folytatom a nagy erdélyi polihisztor recenzióit, egy újabb történelmi, ezúttal kisregényével. Tudtommal a korában az első szépirodalmi munka, ami Budai Nagy Antal életét dolgozta fel, és azóta se nagyon tudok olyan történelmi regényről, ami kifejezetten róla szólna, ezért valamiféleképpen hiányt betöltő könyv. Budai Nagy Antal (általában az utána szinte egy évszázad múlva tevékenykedő Dózsa György hatására) a magyar történelem egy méltatlanul elfeledett hőse. Az 1437-es felkelést a magyar középkor, de az egész magyar történelem egyik legdurvább igazságtalansága váltotta ki, mikor is egyik évről a másikra rosszabb pénzre cserélték az előzőt, és már akkor az új pénzben kérték az adót, mikor még a pénz forgalomban sem volt. A különben is végletesen kiszipolyozott magyar és oláh jobbágyságnak ez volt az utolsó csepp a pohárban. A felkelésnek különös vallási táptalajt adtak a protestantizmus előfutárjának vehető radikális huszita, elsősorban a kelyhes irányzatok. Budai Nagy Antal életéről történelmileg nem túl sokat tudunk, ezt használta ki Kós Károly. Nem idealizálván a főhőst, de lelkileg nagyon szépen levezettem hogy szerinte mi vezethetett oda, hogy a hős eldöntse magát a felkelés mellett. Mint minden művében, az összetartó, földhöz ragaszkodó, hagyománytisztelő erdélyi kisközösség - aminek köréből a püspöki katonák sem merik kiemelni Antalt - nagyon fontos szerepet játszik. Külön tetszett a vége is, ahol leírta ugyan a történelmi valót, de nagyon ravaszul nyitottan hagyta a fő kérdést. Ami nem tetszett, az csupán a hossza volt, még sok oldalon keresztül bírtam volna olvasni, ebben a történetben szerintem még sok lehetőség rejlett. Aki szereti Kós Károly munkásságát, ne hagyja ki, s ne féljenek tőle a kevésbé rutinos olvasók se, talán ez az eddig legrövidebb könyv, amiről írtam.

Könyvek LVI - Kós Károly: Varju-nemzetség

Méltatlanul kevéssé ismert erdélyi magyar történelmi kisregény. Mondjuk így általánosan, értve kevéssé ismert, ami egyrészt annak tudható be, hogy a részben kortárs Wass Albertnek, aki hasonló témában alkotott, amerikaiként sokkal nagyobb olvasóközönsége volt, másrészt Kós Károlyt általánosan elsősorban nem mint írót, hanem mint képzőművészt és építészt ismerjük. A családunkban viszont nagy kultusza van ennek a regénynek, gyerekkoromban szüleim szájából mindig ilyen szinte misztikus tisztelettel hallottam kiejteni, hogy "a Varju-nemzetség", ezért kellőképpen rá is voltam hangolódva. A 17. század közepén, I. Rákóczi György uralmának kezdetétől egészen Erdély nagy 1657-1662-es pusztulásáig tart, családregény, a címalkotó Varju-nemzetség sorsát követi. Korrajznak is felfogható, ugyanis a dinasztia történelmén keresztül egész Erdély históriája kirajzolódik a szemünk előtt. A Varju-nemzetség egy még szinte félvad, többi kisnemesi család közé nehezen beilleszkedő, saját erdeihez és hegyi legelőihez foggal-körömmel ragaszkodó, erdei népekkel fegyverbarátságot tartó, a környékbeliek által furcsának tartott, ugyanakkor rettegett, titokzatos család. A lényeg az, hogy sosem állnak be a tömegbe, sosem vesznek fel egy a nagy többség által követett gyakorlatot. Egyből a regény is ezzel kezdődik, mikor ők kivételesen nem támogatják a magyarországi főúri család erdélyi trónra való emelését, hanem Bethlen Istvánt, Gábor fejedelem öccsét támogatják. Magaviseletük többségében káros a számukra, általában ráfáznak arra, mikor szembemennek mindig a többségi akarattal, de egyszer, egyszer aztán nagyon bejön nekik. Kiváló jellemábrázolások és jellemfejlődések vannak benne, inkább férfi, de női szereplők részéről is, a hangulat továbbra is hasonló, mint más Kós regényekben megszokhattuk, és nagyon-nagyon erős egyenes és burkolt tanulsággal végződik. Ami számomra egyedül hátrányt és nehezebb olvashatóságot jelentett, hogy a könyv végén nem volt egy összefoglaló családfa vagy legalább táblázat a szereplők közti rokoni helyzetekről. Higgyetek nekem, ne csak (bár elsősorban) Kós Károly épületeit csodáljuk, hanem a könyveit is olvassuk!

Könyvek LV - Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok

Wass Albert minden egyes történelmi regényére igaz, hogy 1. szomorú a vége 2. ellentétek bemutatásából áll, öreg-fiatal, gazdag-szegény, magyar-román, úr-szolga, "kapitalista"-kommunista stb. Ez részben érthető élettörténetét és tragikus sorsát tekintve, másrészt meg nem tudom elfogadni mentségnek, ugyanis a hasonló sorsú Nyírő József regényei pedig mind-mind erőt adó, motiváló, és általában humoros írások. Ez a munka azonban még Wass Albert mércéjével mérve is végtelenül szomorú, az Átoksori kísértetekkel és az Adjátok vissza a hegyeimettel osztozva a címen. A második világháború után közvetlenül játszódik, egy nevesincs hegyvidéki magyar bányászfaluban, az anonimitás nagyon jó választás, hiszen így szépen jelzi, hogy ez akárhol megtörténhetett volna. 1957-ben írta, már az Egyesült Államokban, közvetlenül a szabadságharc leverése után, tehát teljesen érthető témaválasztás. A főszereplő egy végtelenül naiv zsidó boltosfiú, aki a beérkező Vörös Hadsereg alakulataival akarja bevezetni az emberarcú szocializmust a faluba. Mondani sem kell, hogy az ideák és a gyakorlat között minimális az átfedés, és az egész, alapjában véve jószándékú kísérlet minden képzeletet felülmúló iszonyba torkollik. A cím is jól el lett találva. A zsidó a szovjethatalmat új Krisztusként, új Megváltóként definiálja, amely elhozza a társadalmi igazságosságot, főhadnagy úr ezzel tökéletesen rámutatott az új rendszer képmutatására. A pásztorok pedig szó szerint is értendőek, a szénégetőkkel egyetemben nagyon fontos mellékszereplők, de képletesen is, mint a Jézus születéséről először tudomást szerzett emberek allegóriái. Nagyon tetszett, ahogy a kommunizmus fedése alatt egy annál sokkalta mélyebb konfliktust is felszínre hoz a szerző, jelesül a civilizáció, a falu, az emberi törvények, valamint a természet, a hegy, az erdők és a természeti törvények szembenállását és kibékíthetetlenségét. Ez mondjuk Wass Albert művekben jellemző, hogy a két ellentét között, egyik esetben sem kerül megegyezésre sor, sosincs együttműködés, az egyik (ez esetben a természet) teljesen legyőzi a másikat. Nagyon tetszett, hogy a faluban történt, egyre borzalmasabb eseményekkel párhuzamban a hey életét is láthatjuk részenként, ahol egy írástudatlan, árva, vak lány vezeti az embereket. Máskülönben ő is értelmezhető metaforának, a magyar istenhit és igazságkeresés megszemélyesítésének, de ha "csupán" földi alakjában szemléljük, akkor is kiváló szerep. Ami nem tetszett, az az átadott nagymértékű depresszió, annak ellenére, hogy végül is a főszereplő története is révbe ér, tehát a legeslegutolsó rövidke rész mégis reménykeltő. Nem ajánlom mindenkinek, mert ismétlem, nagyon nehéz és megrázó olvasmány, de akik szeretik és hozzá vannak szokva főhadnagy úr stílusához, azok ne hagyják ki.

Könyvek LIV - Jack Carr: A végső lista

Egy elég régóta áhított könyv, tavaly a székelyudvarhelyi ásatás közben szinte két hónapot vártam rá, amíg megérkezik, aztán nyilván pár nap alatt ki is olvastam. Háborús regény. A főszereplő, James Reece az amerikai Haditengerészet elit alakulatának, a SEAL-nek az őrnagya, akinek az alakulata két fő kivételével teljesen megsemmisül Pakisztánban egy rajtaütés közben. Hazaérve pedig számtalan árulás éri, hogy magányos farkassá válva bosszút tudjon állni. Az amerikai irodalomban, meg igazából úgy általánosan is a nyugodt életből a harcmezőre egy személyes trauma végett visszakényszerített katona, bérgyilkos, rendőr stb toposza nagyon népszerű, amint az állami jogszolgáltatást felülíró magányos vigilante témája is - itt persze el kell gondolkodni azon, hogy ez a motívum miért annyira népszerű az emberek körében. Ilyen szempontból tehát semmi újat nem hoz a történet, ami viszont igen, az a szerző személye. Jack Carr maga is leszerelt SEAL kommandós, számtalan háborús bevetéssel és magas kitüntetéssel a háta mögött. Éppen ezért a leírt harceljárások, fegyverek, fegyverkezelési tecnikák, a hadsereg belső szervezete, az amerikai állam működési elvei stb. mind élesen realisztikusak, nem hogy realisztikusak, hanem általában teljesen valósak. A mód, például ahogy leírja, hogy hogyan kell robbanómellényt és autóba épített pokolgépet építeni, az annyira részletes, hogy szinte kézikönyvnek lehetne használni. Másik nagy előnye a könyvnek, hogy annak ellenére, hogy nemrég íródott, mégis teljesen mentes mindenféle woke ideológiától. A főszereplő skandináv származású, hosszú hajú és szakállú, magas, fehér férfi, az egyik mexikói barátot leszámítva minden jó szereplő fehér (a gyilkosok ellenben pastuk, bengálok és latinok) és erősen családcentrikus a történetvezetés. Másik jó pont, hogy a fő ellenség a gyógyszermaffia, amelyik beleér a politikába és vannak beépített emberei a hadseregben is, ez is olyan szál, amivel eddig kevés ilyen történetben találkoztam, általában sima korrupt gazdagok a leküzdendő ellenség. Külön tetszett az a rideg, megint csak részletesen leírt kegyetlenség, ahogy elbánt a gonosztevőkkel, noha pont a legfőbb felelősök viszonylag gyors halált haltak. Cselekmény szintjén igazán minimális, de nekem jól esett, hogy a főszereplő nyolcvanas évekbeli autójának komoly szerep jut, amelyik nem elektromos, és semmi olyan elektromos segédeszköz nincs benne, amivel le lehetne követni. Utolsó jó pont, hogy a szerző külön kiemeli, hogy ő nem azonos a leírt főszereplővel, ezt nagyra értékeltem, hogy külön hangsúlyozta. Ami negatív benne, az nem más, mint ami általában minden hasonló gerinces, régivágású amerikai szerző könyvében: a gőg. Az Államokon kívül minden más országról megvetéssel ír, illetve elég sok csöpögős hazafias és macsóskodó részlet van benne. Szerintem egy SEALről, mint ahogy egyetlen más elitkatonáról sem kell háromoldalanként ismételni, hogy "gyilkológép-üzemmódba kapcsol" ez teljesen magától értetődő kéne legyen. Mikor pedig a főszereplő egy nagyon lelkizős jelenetben magyarázza a három (!) éves kislányának, hogy apuci most azért megy el a rossz emberek országába, hogy azok ne tudjanak idejönni és elvenni a szabadságunkat, annál a résznél szinte elhánytam magam. Elsősorban azért, mert ezt rengeteg, több millió amerikai hazafi komolyan így gondolja, hogy ők tényleg ezért mennek el máshová harcolni - aztán csodálkoznak, hogy miért rekordmagas a veteránok közti öngyilkosság aránya, akik szolgálatuk végeztével rájönnek, hogy a patriotizmusukat mennyire kihasználta pár üzletember. Ez úgy általában véve a könyvnek is a hibája, azt közvetíti, hogy a rendszer elromlott és meg kell javítani, nem pedig azt, hogy a rendszer úgy működik, ahogy azt tervezték. Ezek elég Akhilleusz-sarkai a másképp kiváló regénynek. Akit érdekel, mindenképpen először a könyvet olvassa el a sorozat előtt.

Könyvek LIII - Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Én tényleg nem tudom, mit esznek az emberen ezen a könyvön. Illetőleg tudom, a szerző személyét. Erich Maria Rémarque hatalmas nímbuszt szerzett azzal az angolszász világban, hogy a nemzeti-szocialisták (igazságtalanul) üldözték, a regényét is ők filmesítették meg kétszer, mindkettő elég jól is sikerült. És nem lehet kikerülni a nemzetiségét sem. A háborúellenes könyveket, filmeket olyan 80%-ban a háborúban vesztes országok fiai készítik. Huszadik században sok német, magyar, japán anti-háborús könyvet és filmet ismerek, annál kevesebb amerikai, angol, francia, orosz háborúellenes művet, habár oroszok filmiparban elmúlt tíz évben készítettek pár ilyen művet, de minden olyanra jut kilenc pro-háborús munka. Filmiparban talán egyedül a dél-koreaiakat tudnám mondani, akik megtalálják az anti-háborús művek jelentéstartalmát. Tehát ezzel a szememben a pacifista irodalom teljesen elveszti a hatályát, nem A háború, hanem a VESZTES háború ellen szólalnak fel. Remarque regénye valami harmadrangú könyvecske lett volna, ha nem egy német, hanem egy francia írja ugyanezt. Illetve egy negyedrangű könvvecske lett volna, amiről ma pár emberen kívül senki sem tudna, ha a szerző felsorakozott volna Művész úr támogatói között. De így, hogy egy német, ráadásul egy "mártír" német írta, már lehet minden idők legnagyobb háborús regényeként propagálni, tanulják csak meg a vesztesek, mi vár rájuk.

A szerzői megközelítés után lássuk magát a könyvet. Egy osztály történetéről szól, akik önként jelentkeznek a frontra egyből érettségi után, és egymás után hullnak el a fronton. Ami jó a műben, hogy a bajtársi érzést erősen átadja, illetve leírja az általános frontéletet, mondjuk ez nekem személy szerint sok újat nem jelentett az eddig olvasott más ilyen témájú regények vagy hadi naplók fényében. Aki viszont ezzel a művel kezdi az első világháborús irodalommal való ismerkedést, annak számára könnyed és érthető lehet. Ami még tetszett, hogy a jellemrajzok nem közvetlenül vannak átadva, hanem közvetetten, párbeszédek, cselekedetek útján. Ezzel viszont minden jót el is mondtam. Amit én igényeltem egy háborús regénytől, hogy halljak konkrét harceljárásokról, fegyverekről, hadműveletekről, földrajzi helyekről, stb. abból nagyon keveset kaptam - igaz, most annyiban elfogult vagyok e kérdésben, hogy napokkal ezelőtt olvastam el Ernst Jünger klasszisokkal jobb könyvét ugyanebben a témában (amiből nem hogy filmek nem készültek, hanem kb tizedannyian sem olvasták, mivel Jünger második világháborúban is harcoló tiszt és világnézetileg konzervatív volt) ami viszont tele van fegyverek, harceljárások részletezésével, és földrajzilag annyira pontos, hogy nemrég egy német régész a regény alapján minden egyes helyszínt azonosított. A legnagyobb hátránya a regénynek, hogy nagyon szájbarágós. A háború, mint a legrosszabb esemény, ami történhet egy emberi közösséggel, annyira szörnyű, hogy fölösleges démonizálni, és minden második sorban az olvasó szájába rágni, hogy a háború rossz! Szóval aki még nem olvasott semmit első világháborús témakörben, annak ajánlom, mert nagyon könnyen emészthető, egybites tartalom, aki viszont árnyaltabban szeretné látni világégés irodalmi megjelenítését, az semmiképpen ne álljon le itt, hanem menjen tovább naturalisztikusabb munkákra.

Könyvek LII - Ernst Jünger: Acélzivatarban

 Most kivételesen egy pár száraz adattal kezdenék, hogy lássuk, kinek a tolláról van szó. Az első világégésben a tizenkétmillió német katona közül összesen hatszáznyolcvanöten kapták meg a legmagasabb német katonai kitüntetést, a Pour le mérite rendet. A kitüntetettek többsége, négyszáznyolcvan fő természetesen tábornok volt (a kitüntetést a császár adományozta, de a vezérkar felterjesztése alapján, amely kizárólag tábornokokból állt) de rajtuk kívül hetven csapattiszt, főleg vadászrepülők kapták meg a rendet. Gyalogsági fegyvernemből tizenegy századparancsnokot tüntettek ki, köztük jelen sorok szerzőjét, aki legfiatalabbként, huszonhárom éves korában, élet-halál mesgyéjén remegve kapta meg a legmagasabb kitüntetést. Emellett sok más érmet is kiérdemelt, első osztályú Vaskeresztet, Sebesülési Érdemérmet stb. Kereken három és egy egynegyed évet töltött frontszolgálatban, tizenkilenc évesen önkéntesen jelentkezve. Részt vett a nyugati front nagy csatái közül kettőben, a somne-iban és a Cambrai mellettiben. Összesen hétszer sebesült meg súlyosan, hogy kórházba kerüljön, minden végtagját, a törzsét és a fejét is érték lövedékek, aknaszilánkok és gránátrepeszek egyaránt. A legsúlyosabb sebesülése egy tüdőlövés volt, ami ellenséges vonalak között érte, de az áttörők közül egyedüliként maradt életben, a többiek meghaltak vagy hadifogságba estek. Valóságos csodának tudható be, hogy ezen rengeteg sebesülés a hegek nyomait leszámítva mindenféle maradandó sérülés nélkül megmaradt. Nagyon röviden összegezve, bőven ismerte, amiről ír. A regény különben a naplójegyzeteire épül, de azokból a felettesek szidását, az erotikus kalandokat kihagyja, valamint tájleírásokkal, jellemrajzokkal kiegészíti. Összesen hét fő kiadást ért meg ez a regény, én a legutolsó, 1978-as olvastam, egyes kiadások között jelentős különbségek vannak, például a nemzeti-szocialista korszakban kiadott az pont a legpacifistább, paradox módon. Egyik legjobb első világháborús frontregénynek mondható, a konzervatív forradalom jegyében íródva. Mindenkinek javaslom, aki belülről, jót-rosszat egyaránt látva szeretné megismerni háborús mindennapokat.

Könyvek LI - Joseph M. Marshall: Szilaj Ló

Történelmi esszé, olyan műfajhoz sorolható, mint nálunk Domonkos László írásai. Szilaj Ló, a híres-hírhedt lakota törzsfőnök életrajza történelmi források, valamint népi elbeszélések és ősi regék alapján. A szerző lakota anyanyelvű történész, tehát legtisztább forrás, ennek ellenére igyekezett egy teljes képet nyújtani, nem csak erényeket kidomborítani. Nagyon érdekes volt másik oldalról is megismerni a Grattan-mészárlást, a Rose Bud-i csatát, a Little Big Horn-i csatát és a Fetterman mészárlást. Elsősorban a sziú nép hétköznapjainak, vallásának, mítoszrendszerének, életmódjának az ábrázolásában kiváló munka, tekintve az író származását, a sziúk rengeteg sok részletet egyáltalán nem fednek fel kívülállók előtt. Természetesen a történelmi része is elég elgondolkodtató, akaratomon kívül is párhuzamot vontam a magunk és az ő történelmük között, bár természetesen, mint minden párhuzam, úgy ez is sántít. Hála Istennek idős kora révén Marshall kimaradt a napjainkban annyira népszerű sjw történetábrázolásból, és realisztikusan tárja fel a sziúk meg általánosan véve az őslakók sorsát. Az 1870-es években már nem is a telepesek és a hadsereg, hanem az évi ételadomány, kereskedelmi cikkek miatt erődök közelébe, ügynökségekre költöző indiánok jelentették a legnagyobb veszélyt az ősi életmódra. Egész egyszerűen a kényelem ölte meg a nemzeteket, sokkal egyszerűbb volt minden hónapban várni az ételt és takarókat az erődből, mint elmenni vadászni. Ez nagyon erős párhuzam a mi régi életünk, életmódunk átalakulására nézve is. Valamint a másik jelenség, amit a mostani haladók történetírása rendre elhallgat, az az indián törzsek belharca volt. Nagyon nevetséges módon, ott volt egy mindannyiukat ugyanannyira fenyegető külső veszély, és még akkor is inkább egymás ellen harcoltak, semmint össze tudtak volna fogni - nem mintha az a végkifejletet megváltoztatta volna. 1876-ban a Little Big Horni csata nem csak a hadsereg számára tragédia, hanem a varjú indiánok számára is, akik nagy számban harcoltak a fehér oldalon ősi ellenségeik, a sájenek és a sziúk ellen. Ez megint áthallásos a mi esetünkre, mi sem vagyunk képesek félretenni évszázados sérelmeinket egy közös, mindannyiunkat ugyanakkora erővel (maximum időeltolódással) fenyegető veszedelem ellen - remélhetőleg esetünkben a végeredmény megváltoztatható lesz, de fontos látni, hogy az európaiak is az 1760-as években jelentek meg a sziúk életében, akkoriban gondolom kinevették azokat, akik fel merték tételezni, hogy száz évre rá ezek az akkor még csak átutazók teljesen leigázzák őket. A jellemrajz is kiválóra sikerült a könyvben, bár érthető és bevallott módon a szerző erősen elfogult, de a gyarlóságait éppen úgy leírta. Amit én kicsit hiányoltam, az például a little big horn-i csata erős elnagyolása volt, két bekezdés az egész, ami elég fájdalmas pont, bár ezt némileg ellensúlyozza az, hogy arról a csatáról ezt a könyvet leszámítva is rengeteg munka íródott. A Fetterman-mészárlást, a sziú hadviselés remekművét, mikor is tíz harcos öt mérföldnyi hegyen, erdőn keresztül csalt nyolcvan katonát olyan lesállásba, ahol kevesebb mind húsz perc alatt az összessel (!) végeztek, azt nagyon részletesen leírja, mivel Szilaj Ló volt a martalék vezére. Aki érdekel a lakota hős élete, az semmiképpen ne hagyja ki, de aki így általánosan érdeklődik az elsősorban síksági indiánok életmódja, gondolkodása iránt, vagy egyszerűen csak szereti a vadnyugati hangulatot, az szerezze be.

Könyvek L -Móricz Zsigmond: Tündérkert

Monumentális történelmi regénytrilógia első kötete. Báthory Gábor tragikus sorsú erdélyi fejedelem uralkodását dolgozza fel. Az 1923-as megjelenésekor nagyon elismert és népszerű regény megkapóan érdekesen mutatja be az erdélyi belviszonyokat a 17. század elején, többségében Báthory Gábor szemszögéből követve az eseményeket, de Bethlen Gábor, Kornis Boldizsár, Horváth Anna, Károlyi Zsuzsanna szemszöge is megjelenik. Nagyon tetszett elsősorban az, hogy erős értékítéletet nem akar a szerző az olvasóra erőltetni, egyformán bemutatja a fejedelem erényeit, amiképpen gyarlóságait is, és aztán az olvasóra bízza, hogy vonja le belőle a tanulságot. Mert tanulság az bőven van benne, hogy lesz egy kiváló harcos, egy nagyszerű diplomata, egy jóakaratú magyar emberből bujdosó a saját önzése, kapzsisága, érzéketlensége végett. A történelmi eseményeket nagyvonalakban pontosan követi, kisebb-nagyobb eltérések pedig betudhatóak az alkotói szabadságnak. Ami ezen eltérések közül nagyon nem tetszett, az, hogy beleírta, miszerint Báthory szodomita, egész pontosan biszexuális lett volna, amire tudtommal semmi történelmi forrás sem utal. Önmagában a fiúszerelem nem volt teljességgel ismeretlen e korban sem, a korábbi osztrák császár/magyar király pl nagy valószínűséggel az volt, a törökök között, elsősorban, de nem csak a janicsárok körében pedig inkább elterjedt volt, de ez egy olyan plusz cselekményszál, ami kihagyása nem vett volna el semmit a regény ízéből. A viszonylag sok szerelmi szálat ezt leszámítva, vagyis igazából ezt is kellő finomsággal írta le, cseppet sem visszataszító módon, amibe sajnos elég sok történelmi regény bele tud bukni. További pluszpontnak tudom be, hogy a bár olvasóra bízottan, de azért inkább negatív fejedelmi példa mellett megmutat egy inkább pozitívat is, a főkapitány személyében. Összességében egy olyan olvasmány, ami eléggé megragadja az olvasó figyelmét, és a valós történelmi eseménysort, annak, aki még nem ismeri, érdemes a regény után elolvasni, hogy ne rontsa el az olvasmányélményt.

Könyvek XLIX - John Gray: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek

Gyakorlati kézikönyv. Még középiskolás korom végén olvastam, valami évvégi ajándékként, de maradandó olvasmányélményt és tudáshalmazt jelent számomra. A férfi és női gondolkodásmód, világnézet, problémamegoldó eszköztár világáról szól, analitikus elemzésben. Kimerítő részletességgel magyarázza meg, hogy azonos helyzeteket miért interpretálnak teljesen másként férfiak és nők, nemi háttérből fakadóan. Nem igazán tudom, hogy ehhez hasonló könyv napjainkban kijöhetne-e, mikor a nemek közötti eltéréseket igyekeznek a nemi jellegekre szűkíteni, csak hogy ez teljes hamisítás: az agyfelépítés, izomzat, idegrendszer, hőérzet, csontkeménység, stb mind-mind más, egészen a dns-ig bezárólag. Néha szoktam mondani, hogy nemváltásról akkor lehetne a szó tudományos értelmében beszélni, ha összes X kromoszómát egy szervezetben ki lehetne cserélni Y-ra, vagy viszont, minden addigi csupán csonkolás. Nagyra nőtt zárójelből visszatérve a könyvre: nagyon gyakorlati helyzeteket elemez, hogy a két nem miért, és miből fakadóan közelíti meg másképp. Amit kissé hiányoltam belőle, az a történelmi háttér, levezetés volt, hogy rengeteg sok mostani viselkedésminta az őskorra, az akkor kialakult szerepekre vezethető vissza. Valamint néha azt láttam, hogy eltúlozza a férfiak szerepét, felelősségét a kapcsolatban - ebben különben kéz a kézben jár, a máskülönben szintén kiváló, de e térben hiányos Bedő Imrével, aki szerint pl ha egy nő rossz vacsorát főz, az a férfi felelőssége - de ez igazából nagyon minor szempont volt, az üzenet fő mondanivalóján nem rontott. Azért jó látni ezeket az eltéréseket levezetve, mert ezek tudtának hiányában rengeteg sok félreértés és fölösleges konfliktus adódhat párkapcsolaton belül, de általánosan is a nemek közötti interakciókban. 14 év fölött nagyon javaslom mindenkinek ezt a könyvet, elsősorban a heteroszexuálisoknak persze, közülük is a párkapcsolatban élőknek, de leginkább a párkapcsolatot tervezőknek, ne hagyják ki.

Könyvek XLVIII - Gabriel García Márquez: Száz év magány

 Mágikus realista történelmi regény. Már régóta célpont volt nekem, ásatásvezetőm tavaly augusztusban mondta, hogy neki ez az egyik kedvenc világirodalmi műve, s ezáltal nagyon kíváncsivá tett. Az én kedvenc világirodalmi művem továbbra is a Gyűrűk Ura, de ez a regény is megérdemelten ennyire népszerű globális szinten. Kolumbiai vidéken, a kitalált Macondo városkában játszódó családregény, a Buendía család sorsát követi végig négy nemzedéken át a város alapításától kezdve a város pusztulásáig. Készüljön fel rá mindenki, hogy realizmushoz illően, igen szomorú történet, a címben jelzett magány szinte az összes szereplőre jellemző, mindegyiküket sajnáltam, csak más-más módon és mértékben. A regény egyben figyelmeztetés is, az egymástól való elhidegülésre hívja fel a figyelmet, úgy kultúrák, mint persze emberek tekintetében. Elég nehéz olvasmány, mivel úgy a férfi, mint a női szereplőknek több más generációban sokszor ugyanaz a keresztnevük, így végig figyelmesen kell követni a családfát is, mert hanem nagyon sebesen bele lehet zavarodni, hogy ki-kicsoda, és ki milyen kapcsolatban áll kivel. A családi vonal mellett persze korrajz is, a XI-XX század fordulói latin-amerikai köznapok, világkép, politika lenyomata. Nem ajánlom mindenkinek, mert ismétlem, nagyon nyomasztó és nehezen olvasható, de aki mégis belevág, arra egészen biztos komoly hatással fog bírni.

Könyvek XLVII - Rózsa Flores Eduardo: A magyar szabadságharcos tudnivalóiról

Számomra egy kissé rejtély, hogy ez a könyv hogy-hogy nincsen indexen. Teljesen gyakorlati kézikönyv, amely a kilencvenes évek közepén íródott, tehát a felhasználható módszerek tárháza egyrészt kitárult, másrészt az itt leírt eljárások közül egy pár már meghaladott, viszont a legtöbb mai napig kiválóan alkalmazható. Vlagyimir Iljics, Che Guevara, Vo Nguyen Giap, Ho Si Minh, Szun-Ce és más ellenállók írásai mellett minden bizonnyal számára elérhető CIA kiképzési könyvekből is részletesen merített e könyv megírásához. Két részre tagolható a könyv, egy elméleti és egy gyakorlati részre. Az elméleti részben az ellenségkép és propaganda kialakulásáról, felhasználási módozatairól ír, pszichológiai-orvosi megközelítésben. A gyakorlati rész a civil engedetlenségi illetve a civil ellenállási mozgalom megszervezéséről, működtetéséről szól, hogy kell ellenállni és darabosan megsemmisíteni egy zsarnoki rendszert és/vagy idegen megszálló hatalmat. Nagyon kézzelfogható tanácsokat sorol fel, e második részben teljesen objektíven megközelítve adott kérdést. Mindkét részben a legtöbb példa a kilencvenes évek Erdélyéről szól, a román hatalom sajátosságairól, ezért külön közel éreztem magamhoz. Ami egyedül talán nem tetszett, a szerintem tűl hosszú lére eresztett történelmi megközelítés, amire nagy hatással bírt a kilencvenes években megjelenő és akkor különösen népszerű alternatív nézetek a korai magyar történelemről, a Szent István áruló volt, a judeokereszténység kiszolgálója, stb. Ezt leszámítva viszont egy végtelenül gyakorlatias, ijesztően kézzelfogható hatékonyságú módszereket rendszerbe helyező megközelítés, illetve az elnyomó hatalmak működését elemző munka. Sokszor elgondolkodok, hogy Rózsa Flores a kortárs politikában vajon melyik oldalon helyezkedne el, nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy mindenképpen az ő nézőpontjában mindenképpen a nemzet érdekei lennének az elsők ebben a preferencia kérdésében is. Nagyon sok embernek tudom javasolni, még ha a felvázolt helyzet napjainkra egyáltalán nem, vagy csak minimálisan is vonatkoztatható, sose lehet tudni, mikor lehet az ember számára szükséges kiegészítő egy ilyen jellegű tudás.

Könyvek XLVI - Peter Carey: Ned Kelly balladája

Ausztrália nemzeti hőse két fő levelet írt a hatóságoknak, amiket azok természetesen nem közöltek az újságokban, mivel akkor még többen álltak volna a bozótlakók oldalára, ez a két levél képezi ennek a magasan díjazott történelmi regénynek az alapját. A narrátor maga Ned, aki egyes szám első személyben meséli el életét öntudatra ébredésétől kezdve egészen a glenrowani utolsó állásáig. Egy pár, aműgy vitatott eseményben is a Kelly család szemszögét ismerjük így meg, de ezt leszámítva nagyon pontos lefedése a történelmi valóságnak. A regény lapjain a korrupt rendőrség zaklatásai és visszaélései, ökölharcok, tűzharcok, nőnek öltözött banditák, ősi ír legendák elevenednek meg egy nagyon darabos, faék egyszerűségű, majdhogynem bunkó, de nem trágár nyelvezeten. Az író szerintem elég jól elkapta a stílust, ahogy ezek az útonállók beszélhettek és írhattak. Beleillesztett egy kitalált szerelmi szálat is, ami végett a vége felé igen szomorű a különben is elég nyomott hangulat, ugyanakkor vannak igen felemelő epizódok is, mikor a koldusszegény Kelly család mesés vagyonért sem hajlandó feladni a különben velük már régóta haragban levő banditát, mert az ír hagyományban, akik hozzászoktak a nyolcszáz évnyi angol elnyomáshoz, a spicliknek, árulóknak, informátoroknak van a legeslegkevesebb presztízsük, az árulást tartják a lehető legocsmányabb bűnnek. Ami egyedül idegesített a könyvben, az a tartalomjegyzék hiánya, egyes részletek így elég nehezen visszakereshetőek. Akit érdekel Ned Kelly élete, vagy egyáltalán csak a késő XIX. századi ausztrál bozótvilág hétköznapjai, az semmiképp se hagyja ki.

Könyvek XLV - John Cure: A lány, akit élve ástak el

Magyar kortárs krimi. Nagyon kettős érzéseim vannak ezzel a könyvvel. Egy visszavonult magyar belső elhárítósról szól, aki felszámol egy lánykereskedő hálózatot. Maga az alapötlet nem egy nagy újítás, viszont a kivitelezés egyedi. Ami nagyon tetszik, hogy ez egy magyar könyv. A kortárs, magyarul olvasható krimik döntő többsége vagy angolszász vagy skandináv kultúrkörzetben játszódnak, ez azokra is igaz, amiket magyar szerzők írnak. Undorító öngyarmatosítás. A szereplők, a helyszínek, a helyzetek, a környezet teljesen magyar, illetve a címadó szereplő szatmárnémetii. Nagyon súlyos, nem csak a magyar társadalomra, de ránk is erősen nehezedő társadalmi kérdéseket és problémákat feszeget, hajléktalanság, állatkínzás, pornográfia, magzatgyilkosság, alkoholizmus. A főszereplő elég erősen azonosítható a szerző személyével, olyan 1/2-ben, ami érdekes volt, gyakran elemeiben én is szoktam használni. A feszültség szépen fel van építve, minden egyes fejezet egy-egy szemléletből indul ki, ez elég erősen Tűz és Jég dala behatás lehet, de jól áll itt is. Illetve minden fejezet fel nem oldott feszültséggel van befejezve, mint pl. Bear Grylls könyveiben, ez kiválóan talál a krimi műfajra, hiszen valósággal kényszerít, hogy tovább olvasva visszatalálj ugyanerre a szemléletre. Egyszóval ez a honi érzés nagyon tetszett a regényben. Ami nem tetszett, az a globalista-modernista szemlélet. Mindjárt azzal kezdődik a nyitósor, "ha Isten létezik". Számomra az ateista szemléletű művek nagyon nem bejövősek, és ez nem egy elejtett mondatrész, mert utána a főszereplő is kinyilvánítja hitetlenségét. A karácsonyról is sok szó van benne, de csak ebben a modernista szemléletben, hogy gyerekkorom karácsonyai meg stb. de szó nem esik az ünnepeltről - igaz, itt védelmére annyit fel kell hozzak, hogy legalább elítéli azt a lélektelen bevásárlási lázat, ami ilyenkor jellemzi a plebejusokat. A főgonosz egy abortuszt elítélő személy, tehát tulajdonképpen az életpárti mozgalom vagy kriminalizálva, számomra ez a legfőbb gyarlósága ennek a regénynek. Az utolsó fejezetekben pedig egy valami magyar szélsőjobboldali mozgalmat vizionál, ami terrortámadást intéz a saját országa ellen, ez megint olyan jel, hogy ebből nem kérek többet. A valószínűleg pont hogy titkosszolgálati háttérrel operáló tatárszentgyörgyi halálbrigádot is odaírja, ez a fokozatos ijesztgetés, csak épp irodalmi módszerekkel. Ami meg nem hiba, csak csűnyaság az angol szerzői álnév használata (ez nem hiba olyan esetekben, mint pl. Demkó Attila, aki külföldre is publikál, és nemzetközi megítélésben az ő témáját illetően fontos kérdés, hogy milyen nemzetiségűnek hiszi az olvasó a szerzőt) illetve számomra külön visszataszító, ha ráírják egy könyvre, hogy bestseller, és ha egy író kijelenti magáról, hogy ő a legjobb. Összegezve, akit az általam leírt gyarlóságok nem zavarnak, azoknak javaslom, mert érdekesnek érdekes, de én soha többet nem fogok ettől a szerzőtől olvasni.

Videók III - Baráti tűz

 A Magyar Királyi Csendőrség 1939 tavaszán a frissen felszabadított Kárpátalján megpróbálja igazoltatni a Rongyos Gárda portyázó különítményét, akik Lengyelországba menekülő szicsovikokat üldöznek (űjraszínezve)

Könyvek XLIV - Széchenyi Zsigmond: Afrikai tábortüzek

A híres vadász második könyve. Ez már inkább könyv az ő nézetei szerint is, első, különben mai napig legnépszerűbb műve, a Csúi, az "csak" napló. Ez számomra még annál is élvezetesebb olvasmánynak bizonyult. Elsősorban azért, mert itt nem lineáris sorrendben követi az eseményeket, hanem egyes történeteket mesél el, általában állatfajokra lebontva. Szokásos önironikus, könnyed, gyakran tréfás, mélyen humánus stílusa ebben a könyvben sem okoz csalódást az olvasónak. Külön odafigyelt arra is, hogy olyasmit ne ismételjen, amit előző munkájában részletesen kifejtett, ezért érdemes sorrendben olvasni a műveit, bár a Csúi ismerete nélkül is élvezhető olvasmány. Nagyon értékes korrajzot is a változó Afrikáról, bár e tekintetben a fekete földrész egészét tekintve nem annyira részletező, mint Kittenberger Kálmán, akire különben többször hivatkozik a történetek között. Akit érdekel az 1930-as évek Kelet-Afrikájának vadvilága, társadalma, hétköznapjai, az afrikai vadászat gyakorlata és módszerei, vagy egyáltalán érdeklődik egy kalandvágyó, emberséges, vidám főúri magyar vadász élményei iránt, mindenképpen javaslom.

Könyvek XLIII - Csáji László Koppány: Dzsánkrí

Egy elég gyorsan kiolvasott könyv, mivel számomra nagyon szép emlékeket idézett fel, ezért szinte faltam. Csáji László Koppány néprajzos, ügyvéd, költő 1999-es expedíciója Nepálban, Belső-Magariába, ahol első európaiakként jártak a magar nép törzsterületén. Dokumentarista útleírás, versekkel és néprajzi adatokkal vegyesen. Elsősorban az útleírós részeket szerettem, együtt izgultam az expedíció tagjaival, hiszen egy olyan vidékre hatoltak be, ahol jó okkal nem járt (pontosabban járt, csak élve nem került ki) előttük fehér ember. A hegyomlások és földcsuszamlások miatt életveszélyes hegyi utak, a kolera, lepra, tífusz, malária és sárgaláz minden vízforrásban jelenlevő halálos kórokozói, a magashegyi betegségek, az esetenként nem csak állatokra vadászó párducok, és a mindennél veszedelmesebb emberi fenyegetés, a Moubadi kommunista gerillák országában igen hogy szükség volt bátorságra. Minden áldozat megérte azonban, tekintve, hogy 1842-ben Kőrösi Csoma Sándor is ide akart eljutni a magyarság őshazája keresése közben, az eggyel keletebbi tartományban, Szikkimben találkozván végzetével. Már csak a nagy orientológus emléke előtt tisztelegve is illő volt tehát, hogy először magyar felfedezők járjanak ebbe a különben nepáli állami hatóságok részére is jórészt ismeretlen országrészben. Az útleírások mellett, amelyek Koppány egyedi irodalmi stílusában különösen ízesek, nagyon hasznosak és szintén érdekesek voltak a néprajzi betoldások is, a magar nép mondavilágáról, történelméről hétköznapjairól, gasztronómiájáról, életmódjáról és feltételezhető sorsukról. Számomra külön öröm volt látni a globalizmussal szembeni erős ellenszenvet, pedig 1999-ben járunk, egy negyed évszázaddal korábban, tehát most már minden bizonnyal teljesen más állapotok uralják ezt a vidéket is, Nepál lefeküdt a Nyugatnak. A versek pedig kiválóan kiegészítették a prózai részeket, és a mellékelt fényképek is segítenek elképzelni az ottani életet. A könyv csúcspontja pedig természetesen a Kőrösi Csoma Sándorról elnevezett hegycsúcs meghódításának a leírása volt. Ami számomra inkább gondot okozott, az az útleírás és a néprajzi részek váratlan és rendszertelen váltokozása, nagyon hirtelen kellett mindig váltani. Akit érdekel egy viszonylag érintetlen, kereket, agyagedényt, vasat nem ismerő himalájai nép élete, annak nagy szeretettel ajánlom.

Könyvek XLII - Honoré de Balzac: Huhogók

 Mostanában sokkal inkább szeretek Keletről olvasni, de változatosság kedvéért átnéztem tőlünk Nyugatra is. Balzac híres regénye a francia monarchista felkelés utolsó időszakába nyújt betekintést. A rövid történelmi háttér az, hogy 1789-től, de XVI. Lajos kivégzésétől kezdve hangsúlyosan volt egy királypárti felkelés a fiatal francia Köztársaság ellen az ország nyugati területein, elsősorban Vendée és Bretagne tartományokban. Az általában nem egy parancsnokság alatt működő, többségében nemesek és papok által vezetett helyi parasztok a Királyság restuarálását akarták. A felkelések több különböző hullámban törtek ki, váltokozó angol segítséggel, és furamód kegyetlenek voltak mindkét részről. A kegyetlenségben persze a republikánusok voltak hatékonyabbak, akik pl. Vendéeben valóságos etnikai tisztogatást rendeztek. A regény ennek a véres polgárháborúnak az utolsó napjairól szól, viszont sokkal inkább romantikus, semmint a történelmi kategória. A huhogók, tehát a monarchista lázadók, ellenforradalmárok és a republikánusok közti összecsapásokról szóló részeket eléggé élveztem, de a szerelmi szál annyira elvont és életszerűtlen volt, hogy semmiképpen nem tudta megnyerni a tetszésemet. Komolyan, mintha egy 16 éves lány írta volna. Mindezért persze aztán a befejezés bőven kárpótolt, az meg olyan, mintha nem egy francia, hanem legalábbis egy orosz írta volna. Aki történelmi környezetben játszódó elmés, de elég csöpögős szerelmi drámákért odavan, az ne hagyja ki, de akit érdekel az első fehér mozgalom történelme, az is belekukkinthat.

Könyvek XLI - Mihail Sadoveanu: Baltagul

Történelmi regény, krimi. Az 1930-as évek Moldvájában játszódik, egy juhvásárra indult, de eltűnt, vagyonos juhász megkereséséről szól, egy nagyon erős központi női főszereplővel. A krimi szál nem igazán összetett, egy Poirot vagy Sherlock Holmes percek alatt megfejtette volna, viszont nem is ez a lényeg, hanem a történeten keresztüli jelemábrázolás, illetve korrajz. A szerző nagyon részletesen ismerte az egyszerű moldvai emberek világnézetét, gondolkodásmódját, hatalomhoz, egyházhoz való viszonyát, és ezt elég naturalistán le is tudta írni. Az egyetlen visszatetsző dolog benne számomra egyetlen mondatban merült ki, mikor azt írja, hogy a mi népeink Boerabista óta (igazából Boirebistas, amiből a rományoknak sikerült egy jó parasztos Burebistát csinálnI) tehát a dákoromán hagymáz már Sadoveanut is megfertőzte. Máskülönben nem különösebben rossz értelemben vett nacionalista hangvételű munka, a zsidókról, magyarokról és németekről is elég korrekten ír a korszellemhez képest. Románul olvastam, így elég nagy kihívás volt a szinte minden második mondatban előforduló vagy teljesen régies szavak, vagy pedig ismert szavaknak a tájszólásban való megjelenítése. Külön érdekesség, amit nem-romániai tanrendben tanuló ismerőseim számára írom inkább, hogy ez a regény kötelező olvasmány minden középiskolás számára. Mondanom sem kell, hogy senki sem olvassa akkor el, vagy aki nagyon ügybuzgó, az is magyar fordításban, mert a román eredeti még egy anyanyelvi román számára is kihívást jelenthet, nem hogy egy románt idegennyelvként tanuló számára. Meg a másik a székelyekre különösen, de általában azért minden középiskolásra, sőt, szerintem minden gyermekre jellemző dac, hogy ha valami kötelező, akkor még csak azért se. Világirodalmi szempontból azért mindezen, fentebb leírt erények figyelembe vételével sem egy kiemelkedő munka, úgy hogy számomra enyhén kérdéses, miért épp ez a regény lett kötelező olvasmány. Így, ahogy én olvastam, minden külső nyomás vagy elvárás nélkül, viszont igazán élvezhető volt.

Könyvek XL - Germanus Gyula: Allah akbar!

Tudományos útleírás, memoár, Szépirodalmi kiadó, 674 oldal, 1979

    Tizedik könyv, amit itt budapesti tömegközlekedésen olvasok ki, de ezt szinte ugyannyi ideig olvastam, mint előző kilencet összesen. Ez részben terjedelmének köszönhető, vaskos hatszázhetvennégy oldal, éppen hogy csak befért a tarisznyámba, másrészt viszont a tartalmának is, ami viszonylag lassan emészthető, mivel hihetetlen mennyiségű adathalmazt tartalmaz. Két fő szálon megy a könyv, általában fejezetenkénti váltogatással. Az egyik Germanus Gyula visszaemlékezései első mekkai zarándoklatára (első magyar hádzsi a történelemben!) a híres indiai beszédétől kezdve az iszlám felvételén keresztül el egészen a szorsabban vett zarándoklathoz, Egyiptomon és Arábián keresztül. A másik rész pedig ehhez kapcsolódó tudományos igényességű leírások úgy az iszlámról, mint Egyiptom és Arábia kortárs életéről, történelméről, gazdaságáról, népeiről, történelmi személyiségeiről. Emiatt kissé nehezebb olvasni, mint más útleírásokat, mert nagyon gyakran kizökkenti az embert az adott eseményszál követéséből, egyes elemek, például a kortárs egyiptomi költők társasági élete az nekem túlságosan részletezett volt, de máskülönben nagyon érdekesek és tanulságosak voltak ezek az adatközlő részek. Az iszlám különböző ágazatainak a kialakulását, a tizenkettes siíta ág és az iszmailiták viszonyát, a mostani Szaúd-Arábia kialakulását, a nagy hadzs lefolyását itt olvastam eddig a legérthetőbben. Érzelmileg is nagyon érdekes viszonyulni ehhez a témához. Egyrészt az elég általánosan ismert erkölcsi felfogás, hogy a hithagyást kb. minden jelenlegi vallás a legsúlyosabb bűnök közé sorolja (mondjuk annyi eltéréssel, hogy ha egy keresztény válik muszlimmá, az nem jár annyira súlyos fizikai következményekkel, mintha egy muszlim válik kereszténnyé, amivel gyakorlatilag célkeresztet fest a homlokára) másrészt viszont azt nagyon becsülöm benne, hogy a mostani divatmuszlim magyarokkal ellentétben ő végig megmaradt magyarnak, magyar zászlót vitt végig a testén a zarándokruha alatt, nem akart arabbá vagy törökké válni.

+ Nagyon részletes leírások az arab világról.

+ Alapvetően objektív, se pozitív, se negatív irányban nem erősen elfogult az arab világgal, vagy egyáltalában véve az iszlámmal szemben, erényekről, gyarlóságokról, előnyökről, hátrányokról egyaránt ír.

+ Érdekes az alaptörténet is.

+ Jó emberismerő, Keleten nagyon általános a képmutatás. Mármint nyilván mindenütt tapasztalható jelenség, de egy olyan társadalmi rendszerben, ahol hangsúlyosan fontos, hogy minek látszol, így még erősebben érzékelhető.

– Amint már írtam, kiszámíthatatlanul váltakoznak a narráló és történelmi, tudományos szövegrészek, így könnyen ki lehet zökkeni az olvasás ritmusából.

    Akit érdekel a harmincas évek Közel-Kelete, az iszlám történelme, világnézete, az arab népek régebbi hétköznapi élete, vagy az egyik legnagyobb magyar orientológus személyisége és kalandjai, az semmiképpen se hagyja ki!