Ligeti Lajos az elmúlt század egyik legnagyobb magyar orientológusa, Kelettel kapcsolatosan több témával is foglalkozott párhuzamosan. Ebben a könyvében az 1929-1930-ban Belső Mongóliában megtett kutatóútját írja le. Fő célja az volt, hogy kiegészítse azt a tudáshalmazt, amit addig a magyar, meg általánosan véve a nyugati tudomány addig tudott a buddhizmus északi ágáról, a sárgasüveges (a vörössüveges irányzat az, amelyik Délkelet-Ázsiában van) irányzat hitrendszeréről. Eredetileg kizárólag a mongolokat, etnikum szinten akarta kutatni, viszont a mongol történelmet lehetetlen megérteni a buddhizmus részletes ismerete nélkül - mint ahogy a magyar történelmet is lehetetlen lenne oktatni és tanulni egyaránt a kereszténység ismerete nélkül. Pekingből indult és ide is tért vissza, egy kínai szolgával utazott, és minden egyes kolostorban ott magában a kolostorban lakott, az egyik láma vendégeként. Ezáltal sokkalta közelebb került a mindennapi életükhöz, mintha azt csak "turistaként" vagy könyvkukacként tanulmányozta volna. Megkapóan élethűen festette le hétköznapjaikat, gondjaikat, bajaikat, örömeiket, ünnepeiket, szokásaikat. Keserűen jegyzi meg és írja le részletesen, hogy pusztul egyrészt a távol-keleti vallásosság az 1911-es forradalom óta, illetve hogy a kínai kultúra és hihetetlen embertömeg hogyan olvasztja magába a sztyeppeieket, ezúton a mongolokat, de előzőleg ahogy ugyanezt tette a mandzsukkal, a jüecsikkel, a türkökkel, a kitajokkal stb. Nagyon erős párhuzamot és tanulságot is le lehet mindebből vonni. Nálunk, a történelmünk folyamán először a latin, aztán a török, utána a német, rövid ideig az orosz, jelenleg az angolszász és lecsatolt területeken a román, szerb, szlovák, ukrán kultúra hasonlóan romboló hatást fejt ki eredeti magyar műveltségünkre, és csak azért nem éri el azt a szintet, amit a kínaiak mértek a mongolokra, mivel nálunk ez jórészt "csak" kulturális ráhatás, nem párosul etnikai többséggel is. Mindemellett nagyon részletesen leírja a kínai gondolkodásmódot, világnézetet, politikai, gazdasági, vallási rendszerek fölött álló lelki világot is, a maga úgymond erényeivel és gyarlóságaival egyetemben. Alapvetően tudományos szemléletű munka, tehát a lámaizmus vallástörténeti és eszmetörténeti kutatása van a központban, ehhez mérten nagyjából objektív szemléletű kutató, viszont a mongolok iránti rokonszenve és a kínaiak, főleg a Kuomintang elleni ellenszenve lépten nyomon előbukkan. A végén szinte érezhető lelkesedéssel írja le, mikor visszaér Pekingbe, hogy következő útja nem Belső Mongóliába lesz, ahol a polgári forradalom óta javarészt üresen álló vagy felperzselt kolostorok gyarló, kínai ruhákba maszkírozott éhenkórász lámái kuruzsolják a mindenükből kiforgatott parasztokat, hanem most Észak Mandzsúriába megy, ahol még tűz körül táncoló, szalagos dobot verő táltosok gyógyítják a folyamatos széltől szikkadt arcú, gerinces mongol és mandzsu nagyállattartó nomád gazdákat és jurtáik népét. A könyv egyetlen hátrányának azt tudnám felírni, hogy a rengetg fénykép nem jelenik meg oldalszám szerint a tartalomjegyzékben, ezért mikor szövegközi utalás történik, mindig sokat kell lapozni, hogy az olvasó megtalálja az épp hivatkozott fotót. Akit érdekel akár a mongol lámaizmus, vagy általánosan véve a buddhizmus, vagy a 20. századi kínai és mongol történelem, vagy simán a kínai világkép és gondolkodásmód, azok számára mindenképpen alapmű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése