Filmek VI – Taylor Sheridan: 1923

Amerikai történelmi dráma, két évad, tizenhat epizód, 2022-2025

 

        Nagyon érdekesen találkoztam ezzel a sorozattal. Az indexre tévedtem valahogy, s ott láttam, hogy az előzménysorozatát, az 1883-át nagyon dicsérik. Ez mindjárt gyanakvást ébresztett bennem, de aztán ahogy utánaolvastam, rátaláltam erre a sorozatra. Az 1883 és az 1923 is a jelen idősíkban játszódó, sokkal hosszabb Yellowstone sorozat előzménye, a legnagyobb amerikai magánterületet birtokló Dutton család történelmét mutatja be. Taylor Sheridan mindháromnak az írója, akitől már sok jó filmet láttam, tehát az kedvező előjelnek számított, nagy elvárásokkal vágtam bele. Ha másért nem, hát csak azért is, mert a regényemnél egy évvel későbben játszódik, tehát erősen reméltem, hogy fogok áthallásokat, ötleteket találni, mely reményemben nem is kellett csalódjak.

        Az első évadban alapvetően három cselekményszálat követhetünk végig. Az egyik Montanában, a már említett Dutton családi ranchon játszódik, Ebben a vonalban Jacob Dutton, az ekkor már több mint nyolcvanéves, de továbbra is teljesen agilis és fiatalos gazda a családfő, a főszereplő ellenben a hozzá teljesen találó, szintén idős, de ha lehet, még aktívabb és karakánabb Cara Dutton. Saját gyermekük nincs, ellenben Jacob öccsének, Jamesnek – az 1883-ban a Dutton család fejének – a fiait, Johnt és Spencert sajátjukként nevelték fel. A két, immáron felnőtt testvérből John van a cselekmény idején otthon, illetve az ő fia, Jack. Jack menyasszonya, Elizabeth Strafford, egy városi lány. Ebben a szálban a fő konfliktusforrás a földterület feletti harc, Donald Whitfield, egy teljesen gátlástalan és abszolút szociopata keleti üzletember ki akarja semmizni Duttonékat, hogy fejleszthesse a turizmust és a bányászatot a családtól legális és illegális módszerekkel eltulajdonított földterületen. Whitfield céljai elérésére a juhosgazdák társaságának rámenős vezérét, a skót Banner Creightont használja fel, aki semilyen módszertől nem riad vissza, hogy Whitfield oldalán megtalálja a számításait.

        A másik cselekményszál Afrikában, Brit-Kenyában játszódik. A fentebb említett Spencer Duttont követhetjük nyomon, aki első világháborús, kiégett veterán, aki az angolok számára vadászik veszélyes nagyvadakra a vasútépítések közepette. Nemsokára találkozik Alexandra of Sussex-szel, egy nagyon inteligens és a szűkre szabott női szerepkőrból szabadulni vágyó, magasrangú úri hölggyel. A románcuk mellett itt az jelenti a fő konfliktust, hogy minél hamarabb haza kell jussanak Montanába, megsegíteni a szorult helyzetbe került Dutton családot.

        A harmadik szál Teonna Rainwatert, Esővizet mutatja, aki szintén Montanában, a varjú indiánok ügynökségében szervezett bentlakásos iskolába jár. Itt rengeteg bántalmazás és megaláztatás éri a papok valamint apácák részéről, az ebből a körből való kitörés, illetve a szó szerinti túlélés a konfliktus tárgya.A második évadban ugyanezen szálak folytatódnak, annyi eltéréssel, hogy Spencer és Alexandra narrációs szála kettéválik.

        Ami leginkább tetszett nekem ebben a sorozatban, az a hagyományos nemi szerepek nagyon markáns, nem tolakodó, de látványos megnyilvánulása. Ez ugyanúgy igaz a férfiakra, mint a nőkre. Mindannyian férfias férfiak és nőies nők, szemmel láthatólag erre nagyon odafigyeltek a készítők. Nincsen semmi átmenet, ami egy 21. századi amerikai filmben nagy szó. Spencer Dutton és Alexandra párosa tetszett nekem leginkább, minimális személyes beleélést is láttam benne, hiszen a barátnőmmel valami hasonlóan eltérő közegből érkezünk, emellett ő arcban hasonlít is az Alexandrát alakító színésznőre. Westernekben a nők, de a szerelem sem szokott hagyományosan komolyabb szerepet játszani, itt most érdekes módon örültem ennek a színfoltnak. Nagyon erős kémia volt kettejük között. Hasonló – csak a koreltérés miatt kevésbbé tudtam beleélni magam – erős rezgés érezhető Jacob és Cara Dutton között, illetve Jack és Elizabeth kapcsolata is hasonlóan érdekes.

        A színészi alakításokkal is minden esetben elégedett lehettem, külön értékeltem, hogy Harrison Ford, Helen Mirren és Jerome Flynn kivételével az összes többi színész számomra ismeretlenként kezdte. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen egy fekete színészt sem alkalmaztak, ezt nem is tudom, hogy tudták megoldani.

        A bemutatott karakterek választása szintén szívemet dobogtató volt. A jó szereplők: cowboyok, háziasszonyok, vadászok, juhászok, kivetett tengerészek. A gonosz szereplők: üzletemberek, zsoldosok, kurvák, rendőrök, hobók, bírók. Nemesekből és a törvény szolgáiból mindkét oldalon láthattunk embereket. Ami itt nem tetszett, hogy a papok és apácák kizárólag gonoszak voltak, tehát azt nem kerülhette ki ez a film se, hogy egyházellenes legyen, ellenben a személyes szinten megélt hit sok esetben bukkant fel pozitív fényben, főleg női imákban. De általánosságban azért örültem neki, hogy egy egészséges világnézet bontakozik ki már csak ezen karakterválasztásokból is. A jót és gonoszat azonban mindkettőt úgy kell érteni, hogy általánosságban, nem volt elvive egy szélsőséges irányba egyik sem, és általában az egyértelműen gonosz szereplőként átadottak motivációiba is nyerhettünk bepillantást.

        A harcjelenetek minden egyes esetben szépen koreografáltak voltak, nem találtam túlzást sehol sem, sem az ember-ember elleni, se az állat-ember elleni jelenetekben, márpedig utóbbiból is volt éppen elég, aminek külön örvendtem, hogy méregzöld vonalat nem próbáltak beleerőltetni.

        Ami nem tetszett, hogy Taylor más máveihez hasonlóan a fajkeveredés itt is pozitívan került elő, a fajkeveredést ellenzők pedig gonoszokként jelentek meg, igazából ez az egyetlen woke elem, ami feltűnt benne. Az indiánok szerepeltetése ilyen nemes vadember kultuszban is részben betudható ennek, ellenben itt egy teljesen valós történelmi kontextust mutatott be, a bentlakásos iskolák valóban nagyon embertelen világát, és tudtommal nem sok más film foglalkozik ezzel a témával. Érdekes volt az is, ahogy a bevándorlókat fogadó hatóságokat szintén negatív szemszögben láthattuk, a nyílt határok propagálása feltűnhet ebben az elemben is, de legalább a látszatra azért ügyeltek, és megint csak a történelmi valót mutatták be.

        A három fő cselekményszálból kettővel teljesen elégedett vagyok, mármint hogy egy egész, szép egészet alkotnak, az egyik azonban teljesen fölöslegesen tragikus lett. Nem vagyok általánosan a szomorú befejezések ellen, de akkor legyen cselekményépítő szerepe, vagy valamilyen átadott üzenet vele, csak azért, hogy a néző szívassa, az úgy öncélú.

        Összességében nekem az eddigi kedven amerikai sorozatom, mindenkinek nagyon javaslom, így röviden és velősen. 

Könyvek XCVIII - Leslie L. Lawrence: Holdanyó fényes arca

Kalandregény, Pannon könyvkiadó, 327 oldal, 1991

 

        Leslie L. Lawrence-ről, igazi nevén Lőrinc Lászlóról először a kétezres évek közepén, elemi iskolás koromban, az egyik csopaki anyanyelvápoló jutalom- nyári táborban hallottam, egy marosvásárhelyi lány olvasta, és a tanítónéni jól leszidta, hogy ez milyen szennyirodalom. Két hete láttam ezt a könyvét a várpalotai vonatállomáson, az ingyen elvihetők között, és gondoltam, teszek vele egy próbát. A hátlapot elolvasva abban reménykedtem, hogy hátha adhat valami felhasználható ötletet a regényemhez, de más különösebb elvárásom nem volt. Korábban Az utolsó hvárezmi nyár című történelmi regényét olvastam, Kubilaj kán ifjúkoráról, az a mongol hadi gépezet bemutatásával eléggé elnyerte a tetszésemet. A szerző ugyanis tanult is mongolisztikát egyetemen, valamint többször is járt Mongóliában, tehát viszonylag első kézből származó ismereteket tudott beleépíteni a regénybe. Két nap alatt olvastam ki, sajnos pont viszonylag gyászos események közepette.

        Egy kicsi, A5-ös, fekete alapszínű kartonizált kötet ez a ’91-es, időrendben középső kiadás, előtte és utána is publikálták még más kiadók. A címlapon olvasható a regény alcíme, a Hari Krisna gyilkosságok, itt egy tigris arca és halászó dél-kelet ázsiaiak olvadnak bele a rózsaszínes, hajnalpírt imitáló háttérszínbe. A hátlapon egy rövid összegzést olvashatunk, illetve látható a szerző fotója mongol viseletben.

        A törzsszöveg összesen négy, latin számokkal jegyzett részre van bontva, azon belül pedig arab számokkal jelölve kisebb fejezetek olvashatóak. Hagyományos krimi-szokás szerint minden fejezet vége egy nyitott kérdéssel, feszültséggel zárul, ez egy elterjedt olvasásra buzdító trükk, hazai írók mellett elsősorban Bear Grylls könyveiben találkoztam ezzel a módszerrel.

        A főszereplő egy Leslie Lawrence nevű, angol szolgálatban álló háborús magyar veterán, civilben rovarkutató, de igazából detektív minőségben van jelen Nágaföldön, Burmában. Titokzatos bűncselekmények történnek már az elejétől kezdve, Hári Krisna hívőket gyilkolnak, a dzsungelben felépített amerikai szeretetszolgálat és olasz misszió rejtélyes emberkereskedő hálózatra enged következtetni. Az egyes szám első személyben narráló kutató segítségére van egy amerikai rendőr és egy olasz pap is. Az események viszonylag gyorsan követik egymást, nincs idő megpihenni, a végén pedig erős csavar kuszálja össze a szálakat.

        Ami tetszett, az maga az alapötlet, a krimi szál az szépen fel lett építve, látszódik e téren a szerző rutinja, több olyan hamis szálat is elhelyezett, amin rossz irányba elindulhatott akár nyomozó, meg vele együtt az olvasó is, az igazi bűnösöket pedig egész végig leplezte.

        Ami nem tetszett, az elsősorban is, hogy a szerző önmagáról nevezte el a főszereplőt és narrátort. Ennél a kérdésnél egy kicsit meg kell állnunk. Nagyon sok más szerzőnél érezhető ez a jelenség, hogy saját létének valamilyen darabját átírja az általa alakított irodalmi szereplőkbe, vagy a teljesen kitaláltba, vagy történelmi szereplőket esetleg a saját személyisége alapján formál meg. Erre rengeteg példát lehetne hozni, úgy világirodalomból, mint magyar irodalomból. Ennek a jelenségnek egy alfaja, mikor a saját maga által, személyesen elérni vágyott ideált formálja így meg a szerző. Erre most hirtelen leggyorsabban Jack Carr jut eszembe, aki viszont külön le is szögezi a bevezetőben, hogy az általa megalkotott James Reece (aki hozzá hasonlóan szintén egy magasan kitüntetett, széleskörű harci tapasztalattal rendelkező Navy SEAL veterán) az nem ő. Nagyon messze magamnak sem kell menjek, mind a négy főszereplőmbe írtam bele olyan tulajdonságokat, amelyeket magam is szeretnék, ha meglennének nekem. Szerintem helyén kezelve ez egy elfogadható és érthető jelenség. Az viszont, mikor még a saját nevét is adja valaki egy általa alkotott főszereplőnek, legyen az akár Dante Alighieri, akár a Ceausescu-i filmkultúra ikonja, Sergiu Nicolaescu, aki írta, rendezte és főszerepelte a filmjeit, akár Leslie Lawrence, az számomra azért visszatetsző, mert egy masszív egoizmust tudok belelátni. Meg általában is nagyon rühellem azt a jelenséget, mikor magyar szerzők angol szerzői álnevet választanak, legyen az akár Rejtő Jenő, Dobos János, Lőrincz László, vagy Demkó Attila - őt azért hagytam utoljára, mert esetében ez érthető döntés, tekintve közéleti pozicióját és az általa írt szépirodalmi művek jellegét. A főszereplő kapcsán meg a motivációt nem értettem, hogy egy magyar tudós minek a hatására jelentkezik önként harcolni a második világháborúban az akkor velünk szövetséges japánok ellen, egy akkor velünk ellenséges nagyhatalom oldalán.

        Az antifa-üzenet szintén visszatetsző volt számomra. Filmekben látványosabb, jórészt akár a nyugati, akár a keleti blokkban nézzük, 1945 óta évenként kijön legalább egy nemzeti-szocializmus elleni film, az elmúlt fél évszázad egyik központi közéleti-történelmi filmtémája ez a vonal, soha nem unják meg az emberek, egész generációkat lehet így remisztgetve felnevelni. Irodalomban is elterjedt toposz, csak ott nem annyira látványosan jelentkezik, de ebben a műben ez egy teljesen fölösleges, fő tartalomhoz hozzá nem tevő betoldás volt.

          A nemes vadember kultusz a kilencvenes években szintén elhasznált rongy szerintem. Az őslakók mind jók, a fehér emberek pedig egy pár kivételével mind gonoszak. Anyagi szempontból ez nyilván egy jól eladható toposz, harapnak rá a népek, de nekem nagyon egysíkű és fajgyűlölő is.

    Végén pedig hiányoltam eredeti elvárásom teljesülését, azaz hogy minél több ötletet és száraz tényadatot tudjak gyűjteni saját irományaimhoz. Olyan sok újat nem tudtam meg a nágákról. A zanza-vonal az érdekes volt, de amellett inkább csak olyasmiket tanulhattunk róluk, amikhez egyáltalán nem kell személyes tapasztalat.

        Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, meg azért szennyirodalomnak nem mondanám, de teljesen felejthető, abszolút egyszer olvasósnak elég, meg is szabadulok a könyvtől, visszaviszem, ahonnan elhoztam. A mongol témájú regényeit inkább tudom ajánlani, ez teljesen tizenkettő egy tucat ponyva, se több, se kevesebb. 

Víg fecskeszó bolond viharban V – Magyarosan, parasztosan

1924 augusztus 28, Csehszlovákia, Bény mellett

 

Ragyogóan sütött a nyári Nap, nem sokkal a déli pihenő előtt még javában dolgoztak az emberek, Sebes Kardos is kijött megtekinteni az aratókat, révén az ő legelőivel határos területekről volt szó. Ha már ott járt, akkor hiába nem múlatta az időt, minden lehetőséget igyekezett megragadni testedzésre. Ő is ingujjra vetkezett, s sorra dobálta fel a szinte mázsás súlyú zsákokat a szekérre. Egy nagydarab legény ezt észre véven, tisztelettel, de bátran megkérdezte.

– Oszt főhadnagy úr is birkódzó?

– Nem, én ökölvívó vagyok, de foglalkoztam birkózással is rövid ideig, Japánban jártamkor Kano Dzsigoro mester adott pár leckét dzsúdzsucuból - felelte a huszár.

– A midzsúcúból? – tátotta el a száját a paraszt.

– Dzsudzsúcú, japáni harcművészet, afféle birkózás. A szó jelentése magyari nyelven lágy művészet.

– Há’ me’ lágyan csinálják? – csodálkozott tovább az arató.

– Lehet úgy is – mosolyodott el Kardos.

– Aztán velem vetne egy birkot? – köpött sütőlapát-tenyerébe a legény. Most már a délelőtti munka része megvolt, lepihent mindenki, de legtöbben odacsoportosultak a két fiatalember köré.

– Mi a neve, barátom? – kérdezte a főhadnagy.

– Kacsó Ignác, szolgálatára – vette le a kalapját a parasztember.

– Szívesen, egy kis csontropogtatás sosem árt – bólintott rá Kardos, ő is letette kalapját és ingét is. A jelenlevő asszonyok, lányok ámulva-bámulták rengeteg sebhelyes, zöld kínai sárkányokkal tetovált, jól kidolgozott felsőtestét.

– Hogyan kezdjünk hozzá? – kérdezte Kacsó Ignác is, aki szintén ledobta az ingjét. Kardos a szeme sarkából óvatosan felmérte a nálánál alacsonyabb, de jóval szélesebb vállú és boltozatosabb mellkasú legény állását.

– Szabadfogásban – mondta rövid gondolkodás után.

– Hogyan? – értetlenkedett ismét az arató.

– Mindjárt megmutatom. No de viadal előtt szorítsunk kezet, barátom – kedélyeskedett Kardos. Ahogy kezet fogtak, egy egyszerű dzsúdzsucu lábkulccsal földre vitte a nagydarab, meglepetéséből magához se térő embert, csizmás talpát a legény combjai közé nyomta, s a másik lábát kifeszítve, a bokáját befelé fordította.

– Jaj a jó Isten megfizeti, erisszen el, há’ kitöri a lábomot, oszt sántán hogyan dógozzak! - jajveszékelt a paraszt, aki sehogy sem tudott szabadulni a rutinnal és erővel végrehajtott, hatékony fogásból. Kardos elengedte, s megveregette a talpra kecmergő legény vállát. Ignác nehezen tudott feltápászkodni, az elfogott lábának az ízületei hangosan tiltakoztak, s az ágyéka is rendesen sajgott. A körülálló lányok visszafogott vihogását hallva azonban akkorát lángolt a szeme, hogy Kardos azt hitte, mindjárt meggyújtja a cséplőgép melletti rozsasztagot.

– Főhadnagy úr, mostan birakazzunk magyarosan, parasztosan!

– Hogyan kell amazt? – Kardos gyerekkorában rengeteget birkózott ugyan parasztgyerekekkel, de az a tíz év alatt, amíg nem járt itthon, nem tudhatta, hogy merre alakultak, ha alakultak a szabályok. A legény kinyújtotta mindkét kezét.

– Szoríjja csak át a derekamot, ahogy csak bírja – biztatta jóindulatúan a huszárt. Kardos szót is fogadott, rendesen roppantott is egyet ellenfele derekán, de úgy érezte, hogy ennyi erővel egy tölgyfát is szorongathanta.

– Jól megfogott-é? – kérdezte a legény, karjait még mindig kinyújtva tartván.

– Kezdhetjük – válaszolta a vitéz. Most rajta volt a meglepetés sora. A paraszt hatalmasat rántva a levegőbe emelte, megkeringette vagy kétszer, s fejjel előre úgy bevágta a rozsasztagba, hogy szinte belefúródott a homokba is, csak a csizmás lábai kalimpáltak ki az asztagból. Ahogy kikecmergett a rakásból, volt mit köpködje és két ágba font hajából meg bajuszáról szedegesse a rozspelyvát. A legény odalépett hozzá, s most ő veregette vállon.

– No látja az úr, imigyen birakazunk magyarosan, parasztosan! 

Könyvek XCVII Kopecsni Gábor: A magyar karikásostor

Tudomány-népszerűsítő szakkönyv, Felföldi Baranta Iskola. 335 oldal, 2016

 

        Kopecsni Gábor barantás korszakából való könyv, amely a karikásostor történelmével, néprajzi vonatkozásaival, készítésével, kultúrtörténeti jelentőségével és lehetséges használatai módjairól szól. Egy kellemes, antikolt hatású színű kartonizált kötet, a fedőképén Cselény József adatközlővel, amint karikással csattint. A hátsó borítón pedig egy csizmát, lobogós szárú fekete/kék színű nadrágót, fehér inget, fekete kalapot hordó, karikással való cserdítéshez készülő legény fekete-fehér fotója olvad bele a háttérszínbe.

        Az előszóban Kopecsni Gábor általánosságban írt a témáról, külön kiemelve néprajzi kutatásait, azok földrajzi terét, illetve nagyon helyesen elítéli, hogy sokan parádézást űznek az ezzel a szerszámmal való bánásmódból. Az ezután következő rész itt is elválasztható irányultsán terén elméleti és gyakorlati fejezetekre. Az elméleti rész a hosszabb terjedelemben. Külön fejezet szól a karikás munkaeszközként való használatáról, a népi játékokban betöltött szerepéről, a hitvilágban, miszticizmusban való megjelenéséről (itt egy beékelt Pap Gábor tanulmánnyal) emellett külön szó esik a karikással való kőhajításról, más virtuspróbákról, harcban és vadászatban való lehetőségeiről. A gyakorlati rész során olvashatunk az egyes cserdítési módokról, itt bőséges kép- és fotóanyaggal illusztrálva, a lehetséges használati módozatokról hatásős ütőtávban, illetve azon belül egyaránt. A kötet végén visszakanyarodás jelentkezik az elméleti részhez a karikás elkészítésének részletes leírásai módozataival. Végül egy képjegyzék, tartalomjegyzék és baranta-mozgalom felvidéki tagozatának eddigi zanzásított munkásságát, publikációs listáját lehet olvasni.

        Elsősorban a karikás harci-, vadászati praktikuma érdekelt, ami hálistennek elég bőséges volt. Írásos források illetve saját és más néprajzi gyűjtésből származó adatok alkotják a könyv ezen részét. Elsősorban 1848-ban a Hunyadi huszárok, illetve a Rózsa Sándor féle szabadcsapat harcaiból, valamint a 19. századi betyárviadalokból származó visszaemlékezések, tudósítások vannak. A vadászati rész sok eleme számomra teljesen ismeretlen volt, nagy meglepetést okozott. Érdekesnek találtam a bemutatott lehetséges harcászati fogásokat is, igaz, ezek értékét nagyban csökkenti, hogy minden esetben fegyvertelen ellenféllel szemben kerültek bemutatásra. Az egyetlen technika, amit így teljesen elméleti síkon megközelítve esélyesnek tartok egy a karikáts hatásos ütősugarán belülre kerülő fegyveressel szemben, az az úgynevezett kidobás. Ilyen esetben a karikás átalakul egy rögtönzött láncos buzogánnyá, ezt el tudom képzelni, hogy okozhat meglepetést fegyveres támadóval szemben is. Természetesen most kizárólag csak a gyalogos harcra gondolok, lóháton, főleg pusztán, ahol nagy tér van úgy mozogni, mint a karikást mozgatni, ott nyilvánvalóan igen hatásosan lehet használni, mivel gyorsabban lehet növelni a távot az ellenfélhez képest. Olyan szempontból viszont mindenképp jók ezek a leírások számomra, hogy irodalmilag kiválóan fel lehet használni majd őket, eddig csak egyetlen egy karikás ostoros harcjelenetet írtam. A kötet végén található, részletes olvasmánylistának nagyon örültem, rengeteg jó ötletet adott, illetve illusztrációs forrást szolgáltatnak a közölt fényképek is.

        Amit hiányosságnak találtam, az ismét az idézett források hivatkozásának vagy teljes hiánya (ilyenek, hogy világhálós forrás, ez természetesen még közepiskolások esetében sem komolyan veendő forrásjelölés) vagy pedig következetlen formai volta. Ezek hiányában egy esetlegesen érdeklődő olvasó - mint például én - az idézett példák, szövegrészletek kisebb részének esetén nem tud tovább kutatni, valamint nem tudja ellenőrizni az adott forrást. Szerencsére a legtöbb esetben azért van forrásjelölés gyakran rendesen oldalszámra pontosan is, de ez a maradék kisebbség is elég idegesítő hiány volt nekem. Pap Gábor tanulmányának egy az egyben való beemelése önmagában furcsa. Az elején próbáltam odafigyelve olvasni, de mikor elkezdett az indás díszek minden hajlásának kozmikus jelentőséget tulajdonítani, akkor a vége felé már csak átlapoztam. Tisztelem a tudását, komoly kutatónak tartom, de sok munkásságában egyrészt nagyon belekeveredik a részletekre és a saját interpretációját tényként próbálja lekommunikálni, másrészt rengeteg esetben fölöslegesen idealizálja a magyar néprajz alkotásait, régi magyar paraszti életet. A hasznos elemeit ki lehet mazsolázni a munkásságának, talált is a tanulmányának a témája az adott kötetbe, de számomra ez túlságosan részletes volt. Amit pedig általánosan, a történelmi részben furának találtam, az a szépirodalmi források forrásként, bizonyítékként való használata, teljes beolvasztása a hiteles, korabeli leírások, újságcikkek, szakkönyvek, valamint a néprajzi adatközlések közé. A szépirodalmi megjelenései akármelyik fegyvernek maximum arra jelentenek valamilyen forrást, hogy adott író, vagy kor képzeletében hogyan jelenik meg az adott fegyver. Gyakorlati, történelmi felhasználásuk lehetőségük esetleg csak akkor jöhet szóba korlátozott mértékben, ha az adott író saját tapasztalatait írja bele, de ez se Arany Jánosra, se Benedek Elekre nem mondható el, nem harcosok, hanem tanár és újságíró voltak. Ez főleg egy képzetlenebb olvasó számára lehet megtévesztő. Végül pedig hiányoltam egy általánosabb történelmi áttekintést, esetleg egy keleti kitekintést, például, hogy az 1700-as évek előtt milyen nyomok utalnak a karikás létezésére.

        Összességében sok érdekességet és felhasználható tudást vettem át ebből a kötetből, ezért az érdeklődőknek mindenképpen javaslom, főleg persze azoknak, akik többet szeretnének megtudni a baranta, a Dalia Iskola által oktatott stílusról, de a hiányosságok ellenére valamennyire használható azoknak, akik kizárólag néprajzi, történelmi, harcászati szemszögből, elvárásokkal veszik kezükbe Kopecsni Gábor könyvét. 

Könyvek XCVI - Kopecsni Gábor: Fokosvívás

Tudomány-népszerűsítő, 175 oldal, Felföldi Dalia Szövetség - Dalia Népfőiskola, 2019

 

            Kopecsni Gábor a Felföldi Dalia Szövetség vezéralakja, amit egy kis felvidéki magyar faluban alapított meg, ami aztán bekapcsolódott a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózatba, Lakitelek központtal. A Felföldi Dalia Szövetség most már trianoni Magyarország területén is tart képzéseket, és nagyon aktívak versenyeken, kutatásokban. A saját rendszer szerint hét fő tudásterületet, úgynevezett rovást oktatnak, szablyavívás, nyilazás, fokosvívás, botvívás, hajítófegyverek, pusztakezes harc és karikás ostorral való harc. A közelmúltban a harcművészeti néprajzi gyűjtéseik mellett ezen harcterületekről szerzett tapasztalataikat is kis kötetekben összegzik, amely a Felföldi Dalia Kiskönyvtár részét képezik. Egy barátom közvetítése révén volt szerencsém - külön szerencseként emelem ki, ugyanis üzletekben nem kaphatóak, kizárólag tőlük közvetlenül lehet megrendelni - kölcsönben hozzájutni ezen kötetek közül a Fokosvívás címűhöz.

            Az előzőleg olvasott, szablyákról szóló könyvhöz hasonlóan szintén kellemes kisugárzású, kartonizált kiadás, a fedőlapon két keresztbe tett fokosbalta, illetve a gömöri Stubnik István adatközlő látható, fokosharc közben. A hátoldalon levő magyar népdalrészlet meg nekem annyira tetszik, hogy érdemesnek látom rá az időt teljes terjedelmében idemásolni:

 

“Ha bemegyek, ha bemegyek a fenéki csárdába,

bikkfanyelű kisfokosom vágom a gerendába.

Most tudjuk meg, hogy ki-ki-ki!

Aki legény a csárdába, az vegye ki

Még az éjjel a csárda falát zsandárvérrel festem ki”

 

               Két főbb, egymással persze összefüggő tartalmi részt tudnék elkülöníteni benne, elmélet és gyakorlat. Az elméleti részben szó esik az ütő-vágó fegyverek rövid magyar történelméről - különös hangsúllyal a 19. századra - betyárok, pásztorok fokoshasználatáról, valamint az ütő-vágóknak a mese- és mondairodalomban való megjelenéséről. A gyakorlati részt egy néprajzi előzmény vezeti be, hogy láthassuk, milyen alapokra lehet építkezni, majd ezután jön a Dalia által oktatott fokosvívó stílus és versenyek bemutatása. A kötetet egy nagyon gazdag képmelléklet zárja le, a szokásos tartalomjegyzékkel, irodalomjegyzékkel, adatközlők és a teljes Dalia Népfőiskola rövid bemutatásával.

            Elsősorban az elméleti részhez tudok előzetes tudásom tükrében érdemben hozzászólni, a taktikai elemeket azért nem merem felelősséggel véleményezni, mivel fokossal nem, pontosabban fokossal sem csaptam össze senki olyannal, aki ezt a stílust tanulta, enélkül pedig kizárólag elméleti lábakon áll akár pozitív, akár negatív véleményem.

            Egyből az első pár oldalon láttam, hogy egy újabb olyan könyvet tartok a kezemben a magyar ütő-vágókról, ahol a balta, bárd, szekerce, fokosbalta, kettős fokos, csákánybalta, csákányos bárd, fokosbárd, baltásbárd, baltás szekerce, csákányfokos és a többi, közel hatvan magyar, ütő-vágók pontos megjelölésére használt szót teljesen következetlenül használják. Ehhez nagyjából hozzászoktam mondjuk, csak mindig fájdalommal olvasom, mivel tudtommal a magyarhoz képest a többi európai nyelvben egy, vagy maximum két szó jelöli a kétkarú ütő-vágókat, és azok is csak általánosságban. A mi nyelvünk ellenben egész pontosan megnevezi őket. Egyszerűség kedvéért természetesen elfogadható a fokos és/vagy balta kifejezés használata, amennyiben ezen fegyverkategóriára összesen hivatkozunk, egyes típusleírásokban viszont rengeteget segít(hetne) a pontos megnevezés használata. Ettől eltérően, az viszont poztív benyomást keltett, hogy általában ebbe a kategóriába tartozó eszközök egyformán lehetnek fegyverek és szerszámok, szükség megkívánása szerint, és ez hangsúlyosan igaz a népi fokosokra, fejszékre, baltákra. Ugyanakkor egy külön erre a témára specializált könyvben ebbe a kérdésbe bele lehetett volna mélyebben menni, hiszen vannak olyan jelek, amelyek egyértelműen jelzik, hogy adott szerszámot munkára vagy harcra tervezték-e. A középvonaltól balra vagy jobbra eltolt él az a faragó szekercék sajátossága, a viszonylag rövid nyél és ahhoz képest nagyon orrsúlyos fej is kizárja a tudatosan harcra való tervezést. A csákányfokos, kettős fokos ellenben kizárólagosan fegyver, illetve a hosszú nyél és ahhoz képest aránylag rövid vágóélű vasfej párosítása is az elsősorban harcra tervezett darabok sajátossága. Ezen hiányosságokkal szemközt ellenben nagyra értékeltem az ún. kálvinista kereszt leírását, én ezt eddig általánosan véve a fokosok beceneveként ismertem, de ezen belül a szerző azonosított egy külön fegyverfajtát, ami specifikusan kapta ezt a megtisztelő melléknevet.

            A történelmi rész számomra a 19. századig sok újdonságot nem tartalmazott, egy ezzel a témával most ismerkedő számára jó összefoglalásnak tartom. A 19. századtól kezdve viszont nagyon élveztem, szinte az összes írásos forrás új volt számomra. Kellemes meglepetést jelentett a lábjegyzetelés egyes elemeiben még mindig kifogásolható, de a fentiekben már említett, szablyás könyvnél jelentősebb pontosabb és következetesebb volta. Feltételezem ez annak tudható be, hogy a könyv egyik része előzőleg már önálló dolgozatként megjelent a Néprajzi Múzeum egyik pályázatában, ahol ilyen tudományos téren magasabb elvárásokat támasztottak, mint amit az ember önmagával szemben állít fel, főleg saját magánkiadás esetében. Kiváló forrásokat válogatott össze, és bár pár esetben nehezen volt követhető a váltás két külön forrás között, de önmagában az összkép, a rengeteg betyártörténet, pásztorok történetei nekem minden pénzt megértek. Ez a gyűjtés jelenti számomra ezen kiadás fő értékét.

            A gyakorlati részben ami tetszett az az, hogy kreatívan bemutatta leíró jelleggel az egymást valós sebesség esetén nagyon gyorsan követő mozdulatokat. Gazdag fényképanyag segíti a fantáziánkat, hogy a leírás alapján el tudjuk képzelni, ez hogyan mehet végre. Ami részemről elméleti kritika, hogy műanyagfejű fokossal a jóval könnyebb orrsúly miatt olyan mozdulatokat is el lehet végezni, amit acélfokossal vagy egyáltalán nem, vagy fölöslegesen fárasztó. Azt alapból furcsának találom, hogy az összes fényképen minden harcos egy kézzel tartja a fegyvert, holott általában minden fokos nyele bőven elég hosszú a kétkezes fogáshoz, két kézzel valamivel lassabban lehet ugyan mozgatni a fegyvert, ellenben kétszeres erővel. Külön furcsának találom, hogy egy, keresztvassal nem rendelkező fegyver esetén még csak utalás sem esik arra, hogy érdemes az ellenség kezét támadni. Ami így elképzelve, eddigi, más stílusban való fokosharcaim tükrében nekem nagyon fura, az az, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy egy teljes erővel és sebességgel mozgatott fokost az ellenfélnek lenne ideje és lehetősége puszta kézzel elkapni. Mindezen szkepticizmus ellenére ismétlem magam, ezek kifejezetten elméleti alapú meglátások, érdemben akkor tudnék ehhez hozzászólni, ha harcoltam volna ilyen módon kiképzett harcossal, lehetőleg saját és más szabályrendszer közepette is.

            A mesei, mondai kitekintés nagyon tetszett, és igen örültem a lábjegyzetekkel ellentétben már tényleg teljesen szabályos, jól értelmezhető irodalomjegyzéknek, rengeteg jó ötletet kaptam belőle, mit kell nemsokára elolvassak. A kötet végén a bőséges képanyag pedig szintén motiváló jellegű volt számomra, kell majd rajzolni.

            Összességében elsősorban a fentebb említett bőséges néprajzi kitekintés miatt számomra egy kifejezetten pozitív olvasmányélmény marad, akik a Dalia rendszere iránt érdeklődnek, azok számára nyilván feltétlenül javaslom, de akit simán “csak” a fokos szerepe érdekel a 19. századi magyar vidék harci kultúrájában, az is adjon egy esélyt Kopecsni Gábor könyvének.  

Könyvek XCV - Kopecsni Gábor: Szablyavívás

Tudomány-népszerűsítő szakkönyv, 227 oldal, Felföldi Dalia Szövetség - Dalia Népfőiskola 2023

 

    Kopecsni Gábor a Felföldi Dalia Szövetség vezéralakja, ami egy kis felvidéki faluban, Gömörpéterfalván alakult, és ami  aztán bekapcsolódott a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózatba, Lakitelek központtal. A Felföldi Dalia Szövetség most már trianoni Magyarország területén is tart képzéseket, és nagyon aktívak Kárpát-medence szerte, úgy versenyek, mint kutatások terén A saját rendszer szerint hét fő tudásterületet, úgynevezett rovást oktatnak, szablyavívás, nyilazás, fokosvívás, botvívás, hajítófegyverek, pusztakezes harc és karikás ostorral való harc. A közelmúltban a harcművészeti néprajzi gyűjtéseik mellett ezen harcterületekről szerzett tapasztalataikat is kis kötetekben összegzik, amely a Felföldi Dalia Kiskönyvtár részét képezik. Egy barátom közvetítése révén volt szerencsém - külön szerencseként emelem ki, ugyanis üzletekben nem kaphatóak, kizárólag tőlük közvetlenül lehet megrendelni - kölcsönben hozzájutni ezen kötetek közül a Szablyavívás címűhöz.

    A kartonizált kötet szemet melengető színű fedőlapján a kötetben később részletesen tárgyalt hatvágás sematikus rajzának hátterén két 16-18. századi jellegzetes magyar végvári szablya látható, a hátlapon pedig egy rövidke, elsőre kicsit coelhósnak hangzó, de nekem rokonszenves idézet olvasható a szerző edzésnaplójából, ekképpen: “Gyakorolj sokat, tűzd ki célul, hogy mesterré válj! Ha pedig eléred, tűzd ki célul, hogy tanítvány légy!” Nyitásként egy újabb szép, ezúttal történelmi idézet következik Sztrakay Norbert vívómester tollából, 1895-ből.

    A könyv két fő tartalmi egységre tagolható. Az első tartalmi részben általánosan ír a magyar szablyavívásról, ezeket felosztva külön fejezekre, úgymint a magyar szablya rövid története, az ezzel szorosan összefüggő második fejezetben szablya magyar kézben, utána híresebb szablyával vívott párbajokat listáz, ezután külön kitér a karddal, bottal járt táncokra, a végén pedig a borítón is már ábrázolt hatvágást járja körül. A második, ennél jóval bővebb tartalmi részben pedig kifejezetten a Dalia Szövetség szablyavívásáról, stílusáról, oktatásáról, gyakorlásáról, versenyeiről ír, ennek a résznek a központjában a rendszeresen visszatérő, kiragadott idézetekben megjelenő edzésnapló áll. A könyvet a közölt képek és a felhasznált irodalom listája, illetőleg tartalomjegyzék zárja, majd végül egy rövidke összesítés a gömörpéterfalvi központú Dalia iskolában történő oktatás, kutatás létéről, és a már publikált könyvekről.

    Minden fejezetben sok a képanyag, elsősorban szablyák fotói, de van az elején pár történelmi képi forrás is, a gyakorlati rész pedig tele van oktatási célból készült fényképekkel. A képek forrását a végén rendesen feltüntette, bár szerintem a rendszeres képaláírás és/vagy lábjegyzet célravezetőbb lett volna, mint a végjegyzet, mert nem kellene akkor rendszeresen hátralapozni a könyv végére, amennyiben meg akarjuk tudni, hogy egy kép mit ábrázol. Ez alól azonban a kötet első felében található fényképek kivételt jelentenek, ott egyből a kép után következik a cím.

    Én nagyobbrészt csak az első részhez tudok érdemben hozzászólni, a másodikhoz azért nem, mert ez a stílust tanuló ellen még sosem vívtam, így nincsen gyakorlati tapasztalatom arról, hogy a leírt képzési rendszer hogyan működik/nem működik a gyakorlatban. A magyar szablya történelme részt egy alapvetően jó összefoglalásnak tartom, amelyből egy ezzel a témával most ismerkedő kezdő láthat egy baranta gyakorlásához szükséges történelmi előképet. A fokél szúrásra való, a középkorban elfelejtettük a szablya használatát, aztán a törökkel találtuk fel újra, mint tudományos vallási tételek nála is megjelennek ugyan, de ez utóbbi sok más munkához finomított alakban, ugyanis egy tagmondatban leírja, hogy a szablya Árpád-kori továbbélését teljesen kizárni is indokolatlan lenne. Közül ugyanakkor pár olyan képi forrást, amit eddig nem ismertem, főleg a 14. századból. A 18. század elején van egy olyan rész, ami nekem elég szkeptikusnak hangzik, azt írja, hogy akkoriban azért ért köldökig az akkor még nem egységesített, de általánosan használt szablya pengéje, hogy lóhátról lehessen könnyedén elérni a fekvő embert is. Lovasként tudnám ezt megcáfolni vagy megerősíteni, de pusztán elméleti síkon megközelítve ez nekem a lehetetlenséggel határosnak hangzik. 19-20. századi részben ismét közöl több érdekes írásos forrást, főleg a magyar párbajozás fénykorából, a 19-20. század fordulójáról. Illetve arról sem tudtam eddig, hogy Wesselényinek lett volna külön szegény tanulók számára vívó-oktatása. A párbajok fejezet számomra semmi újdonságot nem tartalmazott, de így általánosságban egy értékelhető összegzésnek tartom, azok számára, akik most találkoznak ezzel a témával. A botolók leírása ellenben nekem elég új volt, itt szépen látszik a szerző néprajzi jártassága, előző részekkel ellentétben itt számomra szinte minden adat meglepetés volt, főleg a cigányok és a régi magyar juhásztáncok összefonódása, bár a nem cigány, hanem roma píszískedést nem tudtam értékelni. A hatvágásos rész úgyszintén tetszett, ismertem így nagyjából ezt a mozdulatsort, de ebben a fejezetben történelmileg, harcászatilag megközelítve egy szép kerek összefoglalót olvashattam.

    Az elméleti rész előnyét és hátrányát is jelenti, hogy a szerző műkedvelő, önképző, tehát nem hivatásos régész vagy történész. Olyan szempontból előny, hogy nem vonatkoznak rá azon tartalmi, szakmai korlátok, amelyeket egy profi figyelembe kell vegyen, illetve részéről nem elvárt az objektivitásra való törekvés, így aztán egy sokkal mesélősebb, személyes hangvételt engedhet meg, ami egy döntő többségében szintén nem történészekből, régészekből álló célközönség számára emészthetőbb szöveget eredményez, mivel több kapcsolódási pontot lehet találni. Hátránya, hogy teljesen következetlen a források jelölése. A szándék mindenesetre értékelendő, hogy Kopecsni Gábor igyekezett azért jelölni az idézetek forrásait - a kötet végén levő irodalomlista, bár semilyen tudományos szempontból nem használt formában van leírva, de azért jól használható, ki lehet abból indulni, sok olyan művet tartalmaz, aminek eddig a létezéséről sem tudtam - de a szövegközi lábjegyzetek teljesen rendszertelenek. Nyilván ez nem jelent hátrányt azok szempontjából, akik elsősorban a baranta vívás elméletéhez szükséges történelmi előismeretek miatt lapozzák ezt a kötetet, tudománynépszerűsítő előtanulmányként viszont sokat levon az értékéből.

    A gyakorlati részből főleg a már említett edzésnaplóból vett idézetek jelentettek számomra maradandó emléket. Nagyon jó látni, ahogy igyekezett a valóságban általában másodpercek alatt lezajló összecsapások elemeit részletenként lejegyezni, ez számomra főleg szépirodalmi téren, vívásjelenetek narrálásához lesz hasznos. Mindemellett akadt pár tartalmas, rövid gondolat is, amire megragadt bennem, ahogy olvastam, ezeket nagyon tudom értékelni. Az oktatás részből egy pár gyakorlat, főleg a bemelegítés kapcsán érdekes újdonságot jelentett számomra, a fegyver elkapása, az egyes labdákkal, kisebb tárgyakkal való precizitás javítása, az ülve, széken állva való vívás. Amint írtam már, közvetlenül a vívás oktatásáról, gyakorlatáról általánosságban érdemben nem tudok, nem tudhatok nyilatkozni, mivel ebben az iskolából kiképzett, tapasztalt harcos ellen sosem vívtam. A pontozási szabályaikat viszont rokonszenvesnek tartom, azt külön értékelem, hogy a kettős találatot egyáltalán nem pontozzák - bár kettős találatból is sok olyan van, mikor az egyik vívó enyhe sérülést, a másik azonnali halálos találatot szenvedne el, főleg olyan alkalmakkor, mikor az egyik vívó a másik lábán mocskol valamit, behajol, és cserébe másodperc törtrésze alatt utánütésként kap egy fejvágást. Versenyben azonban érthető, hogy az ilyen kettős találatot egyik félnek sem írják jóvá, mivel a cél, hogy adni, de nem kapni. Ami viszont nem tetszik, hogy a kéz és alkar egyáltalán nem támadható, ez alapvető hiba. Történelmileg, hadszíntér-régészetileg is rengeteg példa van a kézfejet, ujjakat, alkarcsontokat érő találatoknak, amelyek szinte minden esetben azonnali harcképtelenséget okoznak. A Dalia védelmére azonban fel kell hozni, hogy ez sajnos egy elég általános szabály a 21. századi történelmi harcművészetekben.

    Összességében azt kell mondjam, hogy a saját rendszert szerintem elég átfogóan bemutatta ez a kis könyv, így a rendeltetését teljesen be tudja tölteni. A Dalia iskolával foglalkozó, az iránt akár csak érdeklődő ismerőseimnek mindenképpen ajánlom, akit általánosságban a magyar szablyavívás érdekel, az kiegészítő olvasmányként, főleg a gyakorlati rész és személyes tapasztalatok leírása miatt nézzen bele, más szakirodalommal együttesen.