Tudomány-népszerűsítő, 175 oldal, Felföldi Dalia Szövetség - Dalia Népfőiskola, 2019
Kopecsni Gábor a Felföldi Dalia Szövetség vezéralakja, amit egy kis felvidéki magyar faluban alapított meg, ami aztán bekapcsolódott a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózatba, Lakitelek központtal. A Felföldi Dalia Szövetség most már trianoni Magyarország területén is tart képzéseket, és nagyon aktívak versenyeken, kutatásokban. A saját rendszer szerint hét fő tudásterületet, úgynevezett rovást oktatnak, szablyavívás, nyilazás, fokosvívás, botvívás, hajítófegyverek, pusztakezes harc és karikás ostorral való harc. A közelmúltban a harcművészeti néprajzi gyűjtéseik mellett ezen harcterületekről szerzett tapasztalataikat is kis kötetekben összegzik, amely a Felföldi Dalia Kiskönyvtár részét képezik. Egy barátom közvetítése révén volt szerencsém - külön szerencseként emelem ki, ugyanis üzletekben nem kaphatóak, kizárólag tőlük közvetlenül lehet megrendelni - kölcsönben hozzájutni ezen kötetek közül a Fokosvívás címűhöz.
Az előzőleg olvasott, szablyákról szóló könyvhöz hasonlóan szintén kellemes kisugárzású, kartonizált kiadás, a fedőlapon két keresztbe tett fokosbalta, illetve a gömöri Stubnik István adatközlő látható, fokosharc közben. A hátoldalon levő magyar népdalrészlet meg nekem annyira tetszik, hogy érdemesnek látom rá az időt teljes terjedelmében idemásolni:
“Ha bemegyek, ha bemegyek a fenéki csárdába,
bikkfanyelű kisfokosom vágom a gerendába.
Most tudjuk meg, hogy ki-ki-ki!
Aki legény a csárdába, az vegye ki
Még az éjjel a csárda falát zsandárvérrel festem ki”
Két főbb, egymással persze összefüggő tartalmi részt tudnék elkülöníteni benne, elmélet és gyakorlat. Az elméleti részben szó esik az ütő-vágó fegyverek rövid magyar történelméről - különös hangsúllyal a 19. századra - betyárok, pásztorok fokoshasználatáról, valamint az ütő-vágóknak a mese- és mondairodalomban való megjelenéséről. A gyakorlati részt egy néprajzi előzmény vezeti be, hogy láthassuk, milyen alapokra lehet építkezni, majd ezután jön a Dalia által oktatott fokosvívó stílus és versenyek bemutatása. A kötetet egy nagyon gazdag képmelléklet zárja le, a szokásos tartalomjegyzékkel, irodalomjegyzékkel, adatközlők és a teljes Dalia Népfőiskola rövid bemutatásával.
Elsősorban az elméleti részhez tudok előzetes tudásom tükrében érdemben hozzászólni, a taktikai elemeket azért nem merem felelősséggel véleményezni, mivel fokossal nem, pontosabban fokossal sem csaptam össze senki olyannal, aki ezt a stílust tanulta, enélkül pedig kizárólag elméleti lábakon áll akár pozitív, akár negatív véleményem.
Egyből az első pár oldalon láttam, hogy egy újabb olyan könyvet tartok a kezemben a magyar ütő-vágókról, ahol a balta, bárd, szekerce, fokosbalta, kettős fokos, csákánybalta, csákányos bárd, fokosbárd, baltásbárd, baltás szekerce, csákányfokos és a többi, közel hatvan magyar, ütő-vágók pontos megjelölésére használt szót teljesen következetlenül használják. Ehhez nagyjából hozzászoktam mondjuk, csak mindig fájdalommal olvasom, mivel tudtommal a magyarhoz képest a többi európai nyelvben egy, vagy maximum két szó jelöli a kétkarú ütő-vágókat, és azok is csak általánosságban. A mi nyelvünk ellenben egész pontosan megnevezi őket. Egyszerűség kedvéért természetesen elfogadható a fokos és/vagy balta kifejezés használata, amennyiben ezen fegyverkategóriára összesen hivatkozunk, egyes típusleírásokban viszont rengeteget segít(hetne) a pontos megnevezés használata. Ettől eltérően, az viszont poztív benyomást keltett, hogy általában ebbe a kategóriába tartozó eszközök egyformán lehetnek fegyverek és szerszámok, szükség megkívánása szerint, és ez hangsúlyosan igaz a népi fokosokra, fejszékre, baltákra. Ugyanakkor egy külön erre a témára specializált könyvben ebbe a kérdésbe bele lehetett volna mélyebben menni, hiszen vannak olyan jelek, amelyek egyértelműen jelzik, hogy adott szerszámot munkára vagy harcra tervezték-e. A középvonaltól balra vagy jobbra eltolt él az a faragó szekercék sajátossága, a viszonylag rövid nyél és ahhoz képest nagyon orrsúlyos fej is kizárja a tudatosan harcra való tervezést. A csákányfokos, kettős fokos ellenben kizárólagosan fegyver, illetve a hosszú nyél és ahhoz képest aránylag rövid vágóélű vasfej párosítása is az elsősorban harcra tervezett darabok sajátossága. Ezen hiányosságokkal szemközt ellenben nagyra értékeltem az ún. kálvinista kereszt leírását, én ezt eddig általánosan véve a fokosok beceneveként ismertem, de ezen belül a szerző azonosított egy külön fegyverfajtát, ami specifikusan kapta ezt a megtisztelő melléknevet.
A történelmi rész számomra a 19. századig sok újdonságot nem tartalmazott, egy ezzel a témával most ismerkedő számára jó összefoglalásnak tartom. A 19. századtól kezdve viszont nagyon élveztem, szinte az összes írásos forrás új volt számomra. Kellemes meglepetést jelentett a lábjegyzetelés egyes elemeiben még mindig kifogásolható, de a fentiekben már említett, szablyás könyvnél jelentősebb pontosabb és következetesebb volta. Feltételezem ez annak tudható be, hogy a könyv egyik része előzőleg már önálló dolgozatként megjelent a Néprajzi Múzeum egyik pályázatában, ahol ilyen tudományos téren magasabb elvárásokat támasztottak, mint amit az ember önmagával szemben állít fel, főleg saját magánkiadás esetében. Kiváló forrásokat válogatott össze, és bár pár esetben nehezen volt követhető a váltás két külön forrás között, de önmagában az összkép, a rengeteg betyártörténet, pásztorok történetei nekem minden pénzt megértek. Ez a gyűjtés jelenti számomra ezen kiadás fő értékét.
A gyakorlati részben ami tetszett az az, hogy kreatívan bemutatta leíró jelleggel az egymást valós sebesség esetén nagyon gyorsan követő mozdulatokat. Gazdag fényképanyag segíti a fantáziánkat, hogy a leírás alapján el tudjuk képzelni, ez hogyan mehet végre. Ami részemről elméleti kritika, hogy műanyagfejű fokossal a jóval könnyebb orrsúly miatt olyan mozdulatokat is el lehet végezni, amit acélfokossal vagy egyáltalán nem, vagy fölöslegesen fárasztó. Azt alapból furcsának találom, hogy az összes fényképen minden harcos egy kézzel tartja a fegyvert, holott általában minden fokos nyele bőven elég hosszú a kétkezes fogáshoz, két kézzel valamivel lassabban lehet ugyan mozgatni a fegyvert, ellenben kétszeres erővel. Külön furcsának találom, hogy egy, keresztvassal nem rendelkező fegyver esetén még csak utalás sem esik arra, hogy érdemes az ellenség kezét támadni. Ami így elképzelve, eddigi, más stílusban való fokosharcaim tükrében nekem nagyon fura, az az, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy egy teljes erővel és sebességgel mozgatott fokost az ellenfélnek lenne ideje és lehetősége puszta kézzel elkapni. Mindezen szkepticizmus ellenére ismétlem magam, ezek kifejezetten elméleti alapú meglátások, érdemben akkor tudnék ehhez hozzászólni, ha harcoltam volna ilyen módon kiképzett harcossal, lehetőleg saját és más szabályrendszer közepette is.
A mesei, mondai kitekintés nagyon tetszett, és igen örültem a lábjegyzetekkel ellentétben már tényleg teljesen szabályos, jól értelmezhető irodalomjegyzéknek, rengeteg jó ötletet kaptam belőle, mit kell nemsokára elolvassak. A kötet végén a bőséges képanyag pedig szintén motiváló jellegű volt számomra, kell majd rajzolni.
Összességében elsősorban a fentebb említett bőséges néprajzi kitekintés miatt számomra egy kifejezetten pozitív olvasmányélmény marad, akik a Dalia rendszere iránt érdeklődnek, azok számára nyilván feltétlenül javaslom, de akit simán “csak” a fokos szerepe érdekel a 19. századi magyar vidék harci kultúrájában, az is adjon egy esélyt Kopecsni Gábor könyvének.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése