Vad Kelet IV – Sinobi

1922 június 19, Japán Császárság, Okinawa, Kadena közelében

– Sebes Kardos mesél –

 

              Előhúztam a zsebórámat a mellényemből, s idegesen rápillantottam. Mi lesz már, emberek? Már szinte két órája hogy elment mindenki, hogy japán régész barátunk, Szaito Nobunaga már meglevő Nieuport VI-os hidroplánja mellé kössenek el még egyet. Maga Nobunaga a saját gépét készítette felszállásra, addig Holló a kikötőben a vízen ringatózó többi civil úszótalpas őrszemélyzetének figyelmét kellett elterelje, hogy a lányaink tudjanak kiválasztani egy már megtankolt gépet. Tiszta szerencse, hogy Ciklámen tud repülőt vezetni, én majd repülök vele – már előre kavargott a gyomrom – míg Holló és Lia mennek majd Nobunagával. Meg az is szerencse, hogy ezekből a francia gépekből egyre több van japán területen is, így egyre hígabb az őrzésük, főleg egy ilyen viharos éjszakán. Persze tudtam, hogy ezzel körülbelül el is használtuk a napi szerencseadagot, s a napi szerencsétlenség olyan hajnali négy óra körül érkezett meg, egy kikötői biztonsági őr képében. Nálam egy fejjel alacsonyabb, vékonyabb kis szerencsétlen fickó volt, rövid szürke bajuszkával, viharvert arccal. Nem egyenruhát viselt, hanem hagyományos japán viseletet, háncstalpú cipőt, testhezálló nadrágot, kék kimonót, a fagyos tengeri szél ellen valami nyomorúságos barna köpenykét és a zuhogó esőben a fejére ázott fehér selyemkalapneműt. A posztját csak a bal alkarján viselt fehér szalag jelezte, rajta japán írásjelek, és alatta a security felirat, lévén nemzetközi kikötőről beszélünk. Fegyvertelen volt, az övébe dugott juttét leszámítva. Kezében viszont már nem egy lámpást, hanem egy hatalmas elemlámpát tartott, azzal világított rám. Elindultam feléje, hogy ne jusson közel a Nieuporthoz.
– Kon ban wa! – emeltem meg a kalapomat, jó estét kívánva.
– Ohajo gozi masu – kívánt jó reggelt, s derékból meghajolva köszöntött. Nyíltan végignézett rajtam, megnyalta a szája szélét s azt mondta:
– Amerikadzsin? – nem ez volt a legjobb pillanat hogy palóc származásommal eldicsekedjek, ezért csak bólintottam, és büszkén, de nem gőgösen csak annyit mondtam:
– Hai – igazából nem tudom hogy honnan gondolta hogy éppen amerikai vagyok a lovaglócsizmámról, szürke pantallómról, fekete bőrkabátomról, szürke kalapomról, de valószínűleg ezt az európai kinézetet errefelé csak amerikaiakon látta.
– Személyigazolványt kérek – mondta most már eléggé tört, de azért jól érthető angolul. Most két dolgot tehetek. Mutatok neki valamit, amit futva elvisz a kikötői hatósághoz, hogy tudnak-e errefelé valamit egy huszárbajuszos, fekete hajú emberről, s akkor itt ragadunk, mert egy darabig nem utazunk tovább. Vagy leüthetem, betömhetem a száját, s bezárhatom valami bódéba, amíg odébb nem állunk. Tudtam, hogy nem hagyhatta, hogy észrevegye akár Hollót, aki minden percben érkezhetett, sem pedig hölgyeinket. Főleg pedig japán kollégát nem pillanthatta meg. Ily módon, ahogy vele szemközt álltam, villámgyorsan alulról felfelé körívesen ütöttem a tőrbotom végével, hogy repüljön ki a kezéből az elemlámpa az óceánba, majd fogást váltva az elefántcsontgombos markolattal halántékon vághatom, amitől kifekszik. Szépen elképzeltem, de mire a sétapálcám vége odaért volna, ahol az őr tizedmásodperccel korábban a lámpát tartotta, már csak a levegőt ütötte. Ezenfelül bal kézzel a japcsi előrántotta a juttét, így aztán ahogy visszakézből ütöttem, ismét a lámpára célozva, a markolat tövében levő horoggal elkapta a tőrbot szárát, s könnyedén kitépte a kezemből, pálcám a háta mögött a kikötő rakodóterületéig repült.
– Személyigazolványt kérek – mondta ismét alázatosan. Most már félretettem a finomkodást, villámgyors jobbegyenest küldtem az arcára, hogy egy szabályos knockout-tal zárjuk le ezt a közjátékot. Könnyedén kitért ólomperecekkel bélelt bőrkesztyűs öklöm elől, s ahogy a célt tévesztett ütés lendületétől megtántorodtam, a jutte markolatgombját beakasztotta a könyékhajlatomba, s megrántotta maga felé. Az ő ereje összeadódott az én mozgási sebességemmel, s ennek köszönhetően mint egy eltaposott béka terültem ki a lábai előtt.
– Személyigazolványt kérek – mondta az őr. Feltápászkodtam a mólóról, leráztam magamról a vizet. Rendben, ez a fickó ismerte az okinawai karatét, dzsiu-dzsicut vagy akármilyen más harcművészetet, ami ezen a szigeten dívik. Igen ám, de én meg a Magyar Athletikai Klubban kijártam a boksztanfolyamot, francia mesterektől egyetem alatt két évig tanultam a savatét, s cane combatoztam is, igaz annak most pálcám nélkül nem vettem hasznát. Jobbra cseleztem, követte mozdulatomat, de nem a testét figyeltem, hanem a szemét. Persze nem akartam megölni, különösebben bántani sem, csak egyszerűen semlegesíteni. Gyorsan előrevetettem magam teljes testtel a lábaira célozva egy török birkózóktól tanult fogással, hogy ha földre bírom vinni, puszta izomerővel és testtömegemből adódó fölényemmel legyűröm. Ollé, elegánsam kitért előlem, s ahogy elvetődtem mellette a nyakszirtemre vágott a juttével, nem elég erősen ahhoz, hogy maradandó károsodást okozzon, de elég erősen ahhoz hogy egyértelműen tudassa, hogy eltörhette volna a nyakcsigolyáimat.
– Személyigazolványt kérek – ismételte az őr. Rendben, tudok én mást is, a szabadfogású ökölharcban sem csak ütni lehet. Villámsebesen emeltem fel jobb lábamat, s pusztító köríves rúgást indítottam meg a bal oldala felé. Ha vasalt csizmám hegye eltalálta, legalább egy vagy két bordája törik. Most csak egyszerűen hátralépett, s ahogy csizmám elviharzott előtte, a bokámra vágott a juttéval. A kitérített rúgás lendülete most már harmadszor vitt a földre.
– Személyigazolványt kérek – mondta újra, s meghajolt. Recsegve-ropogva, eléggé bicegve én is is felálltam, szintén meghajoltam, s mit tehettem volna, az irattárcámért nyúltam. Hirtelen a semmiből tűnt elő Nobunaga, aki egy irtózatós fejszerúgással széttörte az őr kezében a lámpát. A kis japán pillanat töredéke alatt felismerte, hogy honfitársa támadta meg, ezért kegyetlen erejű mavasi geri rúgást mért Nobunaga fejére. Most láttam csak a sebességről, hogy velem csak szórakozott, nem akart megsebesíteni, mert külföldi vagyok, de egy másik japánnal szemben nyilván nem voltak ilyen fenntartásai. Kollégát sem kellett félteni, mire odaért a rúgás, ami legalább enyhe agyrázkódást okozott volna, már ki is fordult, lebukott, s bal sarkával a rúgóláb alatt átsüvítve belerúgott az őr tartó lábának bokájába, amin teljes egyensúlya nyugodott. Ezúttal a juttés kisöreg esett hátra, s mielőtt magához térhetett volna a meglepetéstől, Nobunaga mint a tigris vetette rá magát, aztán bal könyékhajlatba fogta az őr nyakát hátulról. Ezt a fojtást ismertem én is, egyik legbiztosabb és leghalálosabb fogás volt, őrszemsemlegesítésre kiváló.
– Nehogy megöldd! – kiáltottam rá rémülten, hiszen nem akartam, hogy okinavai vér tapadjon a kezünkhöz, meg amúgy sem lett volna semmi értelme.
– Ne félj semmit – nyugtatott meg barátom, s jobb kezével benyúlt az eszeveszett erővel küzdő őr tarkója mögé, aki egyből elernyedt, mint a kicsontozott hal.
– Van nálad egy kés? – nyújtotta felém nyitott kezét, mielőtt tovább csodálkozhattam volna.
- Mennyi kell? – nevettem magabiztosan, mert bár késekben elsősorban Holló volt a mester –pengékben én jobban szerettem a hosszút – azért én is olyan voltam, hogy ha kimentem az utcára, alapból volt nálam egy kés, ha felvettem a kabátom, akkor már kettő, ha pedig felvettem a hátizsákot, akkor három. Most az amerikai Bowie vadászkést adtam oda Nobunagának, aki azonnal csíkokat vágott az őr köpenyből, s azokkal kötözte össze kezét-lábát, s tömte be a száját, de olyan gyorsan, hogy muszáj volt megkérdezzem.
– Te ezt Kiotón a történelem tanszéken tanultad? – szokásos széles mosolyát rám villantva felelt:
– Nem. Hokkaidón egy titkos hegyi faluban, ahol gyermekkoromban nevelkedtem, csak apám elküldött a fővárosba tanulni, hogy a mi klánunkban is legyen értelmiségi – háh, így már mindent értettem, Ciklámen, a csapatunk Japán-rajongója idefelé mesélt ennek a rejtélyes harcművészetnek, életformának, a sinobidzsucunak a gyakorlóiról is. A Meidzsi reformok után legtöbben a hadseregben, rendőrségben, politikusok testőrségében, kémszolgálatában hasznosították páratlanul sokrétű és halálos tudásukat, de egy páran a tudományos közéletben is elhelyezkedtek.
– Domo arrigato! – mondtam s meghajoltam derékből miután elhelyeztük egy használaton kívüli őrbódéban az őr magatehetetlen, eszméletlen testét.
– Doo isztasi masite! – még mélyebben meghajolt. Persze jónak láttam azért megnyugtatni:
– Habár egyedül is boldogultam volna. – a sötétben Nobunaga mosolya mintha egy kicsit a szokásosnál még szélesebb lett volna, ahogy válaszolt:
– Igen, éppen vettem észre. 

Víg fecskeszó bolond viharban IV – Érted is szól a harang már

1924 március 6, Csehszlovákia, Pozsony

Elég sok gazdaember megfordul a volt főváros évi piacán. Sebes Kardos kisded ménesének való zabot vásárolt, s szóba elegyedett egy szlovák és egy cseh vásárlóval is. Jó hideg volt még így március idusa előtt, de őneki nem volt különösebben kellemetlen, hogy előző évben Szibériát járta meg. A másik két úr várakozás közben próbálta egymást túllicitálni nemzeti érzelemben.
- Akárki akármit mond, nekünk cseheknek van legjobb sörünk a világon.
- Ugyan, alkohol terén az vizet sem vihet a szlovák nemzeti italnak, a borovicskának! - kontrázott rá a tót. Ebben a pillanatban megszólalt a déli harangszó, mire Kardos:
- Ti csak nyugodtan igyatok és hencegjetek tovább, én megyek ebédelni. 

Filmek V – Gabriele Salvatores: Szibériai nevelés

 

 Olasz krimi, 1 óra 50 perc, 2011

    Egész egyszerűen videán pörgetve találkoztam ezzel a filmmel, és különösebb elvárás meg semmi előismeret nélkül töltöttem le. Két vonatút alatt néztem meg, angol eredetiben, magyar felirattal. Gabriele Salvatore lasz rendező nevéről nem hallottam, azt azonban egyáltalán nem mondtam volna meg, hogy ez nem-orosz film, a hangulatot jól eltalálták.

    Transznyisztriában játszódó film, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján történő eseményekkel. Transznyisztriáról, Dnyeszteren túli területről magyar közvélemény szinte semmit nem tud. Ez a terület de iure Moldávia része, de facto egy orosz bábállam, jelenleg is orosz “békefenntartókkal” a területén, miután 1991-1992 között egy véres polgárháborúban – ahol a kormánycsapatok oldalán rengeteg román önkéntes, a szeparatisták oldalán orosz, ukrán, abház önkéntesek vettek részt – kivívták a gyakorlati függetlenségüket. Ugyanakkor Európának ez a legszegényebb része, még a szintén legszegényebb európai országon, Moldávián belül is. A nyolcvanas években sok bűnözőt telepítettek ide a filmcselekmény alapján (amely különben, annak ellenére, hogy olasz rendezés, egy orosz regény alapján készült), ami így meghatározta a térség fejlődési lehetőségeit, pontosabban lehetetlenségeit.

    Két fiatal szibériai sorsát követhetjük fiatal tizenéves koruktól hét évvel későbbi eseményekig. Kolima és Gagarin is Kolima nagyapjától, egy vezető bűnözőtől kapja nevelését. A valósághoz hasonlóan a különböző bűnözői szubkultúrák közti eltérés itt is megjelenik, a szibériaiak a történelmi blatnojokhoz hasonlítanak, akik a rendszert és kiszolgálóit legitim célpontnak tekintették, ellenben például drogterjesztéssel nem foglalkoztak. A cselekmény két szálon fut, párhuzamosan a jelenben, 1998-ban egy kaukázusi különleges művelet során, mikor is a szövetségiek egy drogterítő hadúrra vadásznak, illetve 1988-ban és azt követően, a főszereplők ifjúkorában. Az utóbbi szál kap sokkalta fontosabb szerepet, illetve játékidőt, a jelenben játszódó szál inkább csak ilyen befejezésül szolgál. Annyit elárulok, hogy a befejezés lényege teljesen kiszámítható volt, ellenben a megvalósulási módja elég érdekes volt, az nem kicsit meglepett.

    Ami nekem tetszett, az az autenticitás, hogy elég szépen átadja azt a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli szovjet hangulatot, annak ellenére, hogy olasz rendezésú film, és amerikai sztárszínészek, Peter Stormare és John Malkovich vannak benne, különben mindketten, főleg utóbbi, kiváló alakítással. Litvániában forgatták azokat a részeket, amihez kellett a kelet-európai háttér, a természeti háttérben játszódó jeleneteket pedig Olaszországban. Különben rengeteg olyan eleme van a kelet-európai valónak, ami nálunk Erdélyben is azonos, vagy erősen hasonló volt, esetleg még ma is az. Ez különben igaz az alvilágra is, érthetó módon a hasonló környezet hasonló bűnözőket szül. A bűn viszonyítását, bemutatását elég érdekesen kezeli a film. Nyilvánvalóan a pozitív szereplők is többségében bűnözők, tehát akár mondhatni, hogy romantizálja az alvilágot, ellenben bemutatja azt is, hogy mennyire magányosnak lehet lenni közben, illetve, hogy sok esetben miért pont a magány kergeti az alvilág karmaiba a fiatalokat, akik vágynak olyan elismerésre, kapcsolatokra, lelki-szellemi támogatásra, amelyet máshol, otthon sem kaptak, kapnak meg. Különben a szovjet rendszerben, valamilyen szinten teljes mértékben meg tudom érteni még igazság szinten is azokat a bűnözőket, akik kifejezetten csak a rendszernek igyekeztek ártani. Mondjuk ebben a viszonyrendszerben a kommunizmus megszűnése sok változással nem járt. Tehát a gondolkodás, a hatóságok és a civil lakosság viszonya javarészt maradt az azt megelőző, és ez rengeteg esetben még a mai napig is így van a posztszocialista országokban, a lakosság bizalmát mai napig nem tudta elnyerni a rendőrség. A berögződött lelki viszonyuláson felül ezt azzal lehet magyarázni, hogy amint a film ezt helyesen be is mutatja, a rendőrség is mélyen benne van a szervezett bűnözés fenntartásában, maguk is jövedelmeznek belőle. Amennyiben az állam, és annak minden fegyveres szerve, valamint a lakosság is konszenzusra jut annak tekintetében, hogy a bűnözést fel kell számolni, akkor olyankor rendszerint fel is tudják számolni. Erre legjobb példa Mussolni Olaszországa, a maffia azért vándorolt ki a húszas-harmincas években New-Yorkba és a keleti partra, mert a Duce lerendezte őket Szíciliában és Dél-Olaszországban. Egy másik, már kortársnak mondható látványos példa a Fülöp-szigetek, vagy El Salvador a tavalyi évben. Amint a bűnözés szervezett volta meghalad egy bizonyos szintet, az minden esetben a hatóságok tudtával, félrenézésével vagy akár kifejezett támogatásával érhető el. A cselekmény is érdekes volt, lehetett azonosulni a szereplőkkel, a motivációik érthetőek voltak, egy bizonyos szintű feszültség fent volt tartva annak ellenére, hogy amint már mondtam, azért eléggé kiszámítható volt a végkifejlet. Nagyon érdekesnek tartottam az enyhén szellemi fogyatékos lány történetét, ott a rendező sikeresen szakított a gengszter-romantikával és egy sokkal realisztikusabb véget szabott meg. 2011-es és nyugati film, ezért külön jó pont, hogy woke elem, fajkeveredés, férfi szerepkörbe tett nő, indokolatlan negrid karakter, ruszofóbia stb. az nem volt benne. De a legjobbak az öreg bűnöző életvezetési tanácsai és nevelési módszerei voltak, az mindent vitt.

    Fogyatékosságot a már említett sablonosságon felül annyit tudok mondani, hogy nekem azért hiányérzetet jelentett az autentikus nyelvezet, így angolul beszélni orosz bűnözőket elég illúzórombolónak éreztem. A jelenben és múltban futó szál között talán túl sok minden bíztak a néző fantáziájára, nekem ráadásul abba a részben valamivel több harc belefért volna. A végének a nyugatias volta szintén nem feküdt nekem, bár egy olasz filmtől ez valamilyen szinten várható volt.

    Összességében nekem tetszett, a tervezett Oscar-díjat ugyan nem érzem indokoltnak, annyira nem találtam eredeti ötletnek. Akit érdekel az orosz alvilág, vagy egyáltalában egy egyszer-nézős krimit keres, azoknak javaslom. Imdb-n 6 jelenleg a pontszáma, én is ennyit adnék rá. 

Eredeti nyelven, magyar felirattal

Könyvek XCIII – Gazda József: Emlékek Ázsiája

Visszaemlékezések, 118 oldal, Uránia kiadó, 2003

 

    Gazda József tanár úr ezt a hozzá képest közepesen régi, én életemhez képest nagyon régi könyvét volt kedves nekem név szerint dedikálni, de csak most jutottam el hozzá. Két vonatút alatt olvastam ki, nem olyan nagy terjedelem – a 118 oldal különben csak a szöveget jelenti, ennél méretesebb a könyv, ugyanis a végén egy elég bőséges fényképanyag látható tanár úr törökországi és közép-ázsiai utazásaiból –meg nagyon-nagyon érdekes részletek.

    A könyv egy, tanár úr több hasonló riportkönyvéből, mikor egy kutatott témát úgy ír meg, hogy az eseményben résztvevők beszélgetéseit egy saját maga által írt keretbe helyezi. Ez esetben az első és második világháborús magyar hadifoglyoknak az Ázsiához fűződő kapcsolatuk volt a központi vonal. Elsősorban azt vizsgálta, hogy a magyar hadifoglyok hogyan élték meg őseink szülőföldjére való kényszerű visszatérést, illetve, hogy a helyiek hogyan viszonyultak a magyarsághoz. A rövidke előszó után egyből a közepébe is vágunk, és az első világháborús fogolysors tárul szemeink elé. Itt először a cári Oroszország mutatkozik meg, ami a visszaemlékezések fényében sokkal kevésbbé brutális volt, mint az azt követő bolsevik rendszer – ebbe nyilván közrejátszhatott az is, hogy ezen visszaemlékező honvédek aztán otthonukban is szembesültek a kommunizmussal, s ennek fényében láthatták régi emlékeiket is, valamint a szerző maga is következetes antikommunista, ennek ellenére én tudatos ferdítést egyik részről sem feltételezek. Itt, ebben az első részben találkozunk legtöbb néppel, számomra nem jelentett újdonságot, hogy enyhe túlzással élve, a Dontól keletre el egészen Japánig rengeteg nép tekint minket a testvéreinek. Ennek tudományos hátterébe belemenni itt nem akarok, de azt szerintem még egy legelvakultabb Nyugat-fetisiszta is elismerheti, hogy a legalsó hangon a hun-tudatút használhatjuk magunkra is, a mostani sztyeppei népekre is. Érdekes módon az oroszokról is ekkor még általában moderált, vagy akár egészen kellemes emlékeket őriztek meg a hadifoglyok. Ami erősen megváltozott a bolsevik puccsot követően. Érdekes módon a magyarok szinte kivétel nélkül a vörösök oldalára álltak. Egy barátommal nemrég beszélgettünk erről a kényes kérdésről, két motivációs forrást mondott, amelyekkel magam is egyetértek.

    Egyrészt, a magyar társadalom többsége akkor földművesekből és munkásokból állt, akik aránylag könnyen tudtak azonosulni a marxista eszmékkel. Ne feledjük, hogy egy egyszeri parasztnál vagy proletárnál jóval értelmesebb fehérgallérosok se értették meg egyből ezeket az eszméket, amíg a gyakorlatban nem találkoztak velük. Nyugaton rengeteg sok ember, sőt, rengeteg sok fiatal továbbra is romantikával gondol a kommunizmusra. Tehát én a részemről nem hibáztatnám személy szerint minden egyes hadifoglyot, amiért nem ismerték fel ennek az ideológiának a sötét oldalát. Kivételt teszek persze azokkal, akik már a kezdetektől kezdve tudtak a vele járó horrorról – lásd látványos ellenpéldaként Szamueli Tibor beszédét, aki szerint gyilkolás által lehet uralmat kapni, Vlagyimir Iljics is rengetegszer beszélt tömeges akasztásokról, illetve – de ez a visszaemlékezők között elenyésző szám, talán egyetlen egy olyan honvéd volt, aki valamilyen szinten ha nem is jogosnak, de érthetőnek tartotta a vörösterrort, azzal magyarázva, hogy az úri osztály nem akarta átengedni a hatalmat, és csak vérrel lehetett ezt megoldani. Másrészt nagyon sok magyar hadifogoly lehetőséget látott a hazajutásra azzal, ha beállnak katonának, és rengeteg esetben ez egy teljesen élhető elképzelés volt. Barátom ezen két magyarázatát én még annyival egészíteném ki, hogy a cári Oroszország az nekünk ellenségünk volt, tehát az ellenségünk ellensége a barátunk elven is állhattak a vörösök mellé. Mindezt jól bizonyítja, hogy a csehek ellenben kivétel nélkül a fehérekhez álltak, illetve román légió, aztán később a rendes hadsereg is harcolt a vörösök ellen.

    A harmadik gondolati egység a húszas évek elején történő hazajutás módozatairól szól, amelyek többsége teljesen kalandfilmbe illő. A háború idején is történtek szökések, kisebbrészt Kínába, nagyobbrészt Perzsiába, sőt, olyan hajmeresztő eset is előfordult, hogy 1915-ben megszökött hadifogoly visszakerült a frontra, s ismét hadifogságba esett. A háború, aztán főleg a polgárháború vége felé meg már szervezett úton juthattak haza, sokakat külföldi nagykövetségek, például a dánok és amerikaiak segítettek, a fél világot hajóval megkerülve hazajutni.

    A negyedik tartalmi rész pedig a második világháborút és azt követő hadifogoly-sorsot dolgozza fel. Ez már sokkalta sötétebb korszak, az akkor húsz éves kommunizmus a felnövő ifjabb nemzedékek gondolkodását teljesen eltorzította, sok visszaemlékezés leírja, hogy a gyermekek kővel dobálták meg a vonatjukat és német fasisztáknak hívták a magyar foglyokat, annyira hatásos volt a sztálini propaganda. Az idősebb generációkkal való kapcsolattartás azonban még ekkor is általában emberi alapokon ment, ami itt még külön érdekesség, hogy az első világháborút követően rengeteg magyar odaházasodott, nem jött haza, s ezekkel találkoztak aztán honfitársaink. A kötetet pedig, amint említettem, Gazda tanár úr gazdag fényképanyaga zárja le. Ő Szibériában és Belső Ázsiában nem járt ugyan, ellenben a Selyemút vonalán végig.

    Számomra nagyon gazdag forrásértéket jelent ez a könyv, rengetegszer fogom még használni Hiányosságot különösebben nem is tudok mondani, talán az emlékeket közlőkről olvastam volna többet a születési dátumukon és szülőhelyükön kívül – rendfokozat, élettörténet, interjú készítési időpontja, stb – de adott terjedelmi keretek között teljes volt számomra. Nagyon szívesen javaslom minden barátomnak, aki érdeklődik a világháborúk magyar emlékezete iránt, vagy aki úgy általában a magyar őstörténet forrásaira kíváncsi. 

Könyvek XCII - Pető Zoltán: Atilla. Az ég árnyéka

 Misztikus történelmi regény, 399 oldal, Hitel kiadó, 2024

 

    Pető Zoltántól immáron ez a második könyv, amit olvastam, a Végtelen Sztyeppről írtam volt. Az Atilla “születését” is számon tartottam a közösségi médiában, és mivel már előző könyve kapcsán is beszéltünk, így volt olyan kedves, hogy ebből is ajándékozott egyet nekem. Hasonló elvárásokkal mentem neki a hun korszakról írott művének is, mint a Bajánnak.

    Az ifjú Atilla életét követhetjük nyomon ebben a tervezett trilógia első kötetben, születésétől első fia születéséig. Nagyon sok összehasonlítási alapom sajnos nincs, hiszen “mindössze”Cey-bert Róbert Gyulától olvastam az Atillát, illetve természetesen Gárdonyi Gézától a Láthatatlan embert (igaz, azt viszont rongyosra, sok sztyeppei népről, például többek között az avarokról ott olvastam egyedül az egyetem előtt, annak ellenére, hogy ez a nép háromszáz évig élt a Kárpát-medencében, és a közoktatásból Romániában teljesen hiányzanak, Magyarországon meg pár mondat erejéig jelennek meg - de cserében a mi történelmünkre minimális hatással levő Egyiptom és Mezopotámia ókori történelmét nagyon részletesen tanultuk) de tudtommal Atilla hun nagykirály ifjúságáról még senki más nem készített regényt, tehát ilyen téren úttörő jelentőségű munka. Zoltán közölte amúgy velem, hogy eredetileg Atilla fiairól akart írni. Mindenesetre remélem, hogy a folytatásban majd viszont láthatjuk Atilla fiait is. Dengizikről Wass Albert írt már regényt 1942-ben, de amellett bőven elfér egy újabb feldolgozás is.

    A regény cselekménye még a Kárpát-medencétől keletre játszódik, a mostani Kelet-európai síkságon, illetve ennek a nyugati nyúlványát jelentő mostani Román-alföldön. Atilla mellett fő mellékszereplők nyilván a bátyja, Buda herceg (itt örültem, hogy a középkori magyaros forma jelent meg az eredeti említésekben szereplő Bleda helyett), a nevelője, Ajbars, Rua és Karaton nagykirályok, Arikán (itt viszont az eredeti szarmata változat jelent meg a középkori magyar Ríka, Réka átírás helyett), Atilla első felesége, Aetius, valamint Aetius kitalált hun szeretője, Ajhatun. A Hun Uluszban az 5. század elején végbemenő hatalmi válságot követhetjük végig több szemszögből, az Atilláé mellett Aetius, Arikán és Ajhatun szemszögéből, a Kárpát-medence elfoglalásának előestéjén.

    A regény fő erényei és gyarlóságai számomra ugyanabból fakadnak: hogy ez egy mitologikus történelmi regény. A szerző filozófus, ezt is oktat, és ez a szemlélet nagyon szépen átjön a tartalomban. Szinte minden második bekezdésben elhangzik egy isten neve, a szent szó (bár ez a szó ilyen formában keresztény tartalmű, Istennek félretettett jelent, habár minden bizonnyal a sztyeppei népeknek is volt elnevezésük erre a fogalomra például a kut, ami azonban így szó szerint átlag kortárs magyar olvasónak nem adná át ezt a fogalmat), a végzet, az áldás, a rontás vagy más, hasonlóan spirituális tartalmú szó. Ez ilyen ellenkultúrát is teremt részben, ugyanis rengeteg sok kortárs történelmi regényben teljesen 21. századi világlátást, gondolkodást visznek át történelmi környezetbe, ami rengeteg esetben egetverő anakronizmusokat képes kreálni. Valamint az is sok esetben megfigyelhető, hogy a realisztikus szó alatt száraz realistát, vagy kifejezetten materialista-ateista szemléletet kell érteni. Ilyen szempontból számomra üdítő kivétel volt az Atilla, itt ugyanis szinte minden döntést, sőt, úgy egyáltalában szinte minden történést spirituális, misztikus, akár kfejezetten vallásos megközelítésből láthattunk, és a szereplők motivációi is főleg ebből fakadtak. Ez elég színfoltot jelent a kortárs történelmi regény-irodalomban.

    A misztikus megközelítés mellett ami még főleg tetszett, hogy látszik a szerző igyekvése, hogy a hun etimológiának a lehetőség szerint utánanézzen, ahol nincsenek hun megnevezéseink egy-egy fogalomra, ott a Kárpátok kivételével igyekezett későbbi török és/vagy mongol terminológiát használni. Arra is odafigyelt, higy az olvasónak legyen ideje úgymond megpihenni, tehát a cselekmény nem annyira pörög gyorsan egymás után, hogy ne legyen benne egy-egy üresjárat, mikor semmi nem történik, és amikor lehet egy-egy jellem, jelenet, helyszín leírásában kissé elmélyülni. Ez is viszonylag ritkának mondható kortárs irodalomban.

    Ami számomra ha nem is csalódást, de hiányérzetet jelentett, azok a kisebb-nagyobb történelmi pontatlanságok, és mind olyanok, amelyekről nem az, hogy nem tudjuk, hogy lehetett-e úgy, vagy sem, hanem olyanok, amelyekről egész biztosan tudjuk, hogy nem volt olyan. Itt gondolok például a szablyák vagy fokosok megjelenésére, amelyeket nem használtak a hunok. Van egy jelenet, mikor a gepida trónörökös, Ardarik herceg kardokat ajándékoz Mundzuk fiainak. A gesztus egyrészt nem nagyon vall sztyeppei szokásmódra, ahol fegyvert kizárólag az apa ajándékozhat a fiának, minden más esetben kötelező valami kis fémet adni cserébe, ez a szokás napjainkban is él. Másrészt a gepida, meg általánosan véve a germán kardok szerény másodhegedűsök lehetnek a hosszabb és keresztvassal ellátott markolatú hun kardokhoz képet. A páncélzat leírása szintén problémás kérdés. Én alapból nem utasítom el a felvetést, hogy a régészeti leletekben, összefüggésben megmaradó fém pikkelypáncélok (Csallány Dezső terminológiájával élve zsindelypáncél, a csúnya, olasz eredetű, de hozzánk német közvetítéssel került kifejezéssel élve lamellás páncél) mintájára a szegényebb sorsú harcosok bőrből és/vagy textilből és/vagy nemezből ne készítettek volna páncélt. Lebomló anyagokról lévén szó ezek sajnos nem nagyon maradtak meg, de meglétük valószínűsíthető, hiszen a hunoknál modernebb korokból van már lelet, ábrázolás, leírás is róla, valamint az teljesen bizonyított, hogy az ilyen állati eredetű anyagokból készült páncélok is kiváló védelmet nyújtanak, egyes esetekben majdnem annyira teljes védelmet, mint a nemezzel, bőrrel, textillel amúgy szintén mindig kiegészített fémpáncélok. A regényben megjelenő változatok, ilyen például, hogy fekete bölénybőrből készült ezüst turulos bőrvért viszont a kilencvenes évek történelmi újrajátszóira hajaznak. Azok a páncélok szinte semmit nem védenének erősebb szúrás, vágás vagy lövés ellen. Tehát mindezen problémát úgy tudnám legrövidebben megfogalmazni, hogy a spirituális rész kidolgozása ráment a materiális rész kidolgozására. A teljes képhez azonban azt is meg kell említenem, hogy mindezen hiányosságokat jeleztem a szerzőnek, aki meglepően nyitottan fogadta – ha egy értelmes/erős önbizalmú embert kijavítasz, mindig hálás lesz és megköszoni, ellentétben az ostobával/gyenge önbizalmúval, aki megsértődik érte – szakirodalmat szintén javasoltam neki, szóval nagyon reméljük, hogy a folytatásban ezen pontatlanságokat javítani fogja.

    Összességében nekem kellemes kikapcsolódást, szellemi élményt jelentett, habár a Baján az még jobb volt, elsősorban megint csak témaválasztás miatt. Kíváncsián várom itt is a folytatást, főleg hogy egyes történelmi eseményeket hogyan fog majd interpretálni ebbe a misztikus környezetbe. Atilla ifjúkoráról történelmi forrásokból vajmi keveset tudunk, a Kárpát-medencébe való beköltözéstől kezdve viszont nagyon sokat, ott valamivel kevesebb tér jut már az írói fantáziának. Érdeklődve várom, a szerző hogyan birkózik meg majd ezzel a helyzettel. Javaslom tehát mindenkinek, akit érdekel a hun nagykirály története, a hozzám hasonlóan a hun tárgyi kultúrát valamivel jobban ismerő barátaimtól pedig azt kérem, hogy legyenek méltányosak, és reménykedjünk a javulásban.

 

Baján III - A Vitéz

1922 január 25 Magyar Királyság, Fertő tó partján

 

– Uraim, a párbajszabályok értelmében még egyszer felszólítom Önöket, hogy ismertessék egymással és az itt jelenlevő urakkal a sérelmet, illetve kérem, hogy béküljenek ki – mondta Schunder Lázár igazlátó, bár tudta, hogy erre azért kevés esély van. Ha ilyen illegális párviadalhoz meghívják ítélkezni, akkor mindkét fél, illetve minden résztvevő, az orvos, a két segéd, az igazlátó helyettese és persze ő maga is elég elszánt kell, hogy legyen.

– Szó sem lehet békülésről, ez az ember a becsületemben sértett meg. Két nappal ezelőtt a kaszinóban azt mondta ez a keleti dúvad, hogy én uborkafára felkapaszkodott póncikterként ne szóljak bele a magyari nemzet ügyeibe, sőt inkább legyek hálás, hogy Szent István királyunk betelepítette az őseimet ide magyar földre. Majd az őseimet érő inzultus után fizikai bántalmazás is következett, hiszen a közelben tartózkodó alkalmazottjaimra támadt, akik nyolc napon túl gyógyuló, őket teljesen munkaképtelenné tevő sérüléseket szenvedtek – tajtékzott még mindig Mausmann Marx, ha az esetre visszagondolt. Most már persze igyekezett lenyugodni, hiszen igazán szükség volt erre hamarosan. A lassan lenyugvó Nap aranyfénybe borította a kis, havas erdőt, s egyre hosszabb árnyékok nyúltak végig a fiatal hársfák kecses törzsei között. A szelíden hullámzó, acélszürke tükrű Fertő közelsége is nyugtató hatással bírt.

– Egyetértek jegyző úrral, pontosan így történt. Csak jegyző úr véletlenül kifelejtett közölni pár jelentős részletet – mondjuk ezt elnézzük neki, hiszen már nem fiatal, és akkor pont csaprészeg volt. Először is káromolni kezdte Szent István királyt, hogy miért telepített be ide ennyi mosoni avart meg hansági besenyőt, mert most ezek a keleti dúvadaknak az ivadékai szavaztak a feudális, Horthy - diktatórikus Magyarországra, ahelyett, hogy a szociálisan érzékeny, haladó eszmeiségű, modern Ausztriát választottuk volna. Válaszom után érkezett a kaszinóba szerelmem, Gulyás Adina, aki el akart vinni onnan, mielőtt az összecsapás verbálisból tovább fejlődik fizikaivá. Jegyző úr erre igen hevesen reagált, azt leszámítva, hogy kétségbe vonta a bátorságomat, azzal vádolván, hogy meg akarok futamodni ilyen történelmi témájú vita elől, hölgyemet igen csúnya fajgyűlölő kifejezésekkel illette, szó szerint idézvén, ez a bárcás cigány kurva mit keres itt egyáltalán? Dobják ki innen a szemétdombra, hová való, ne töltse meg putriszaggal az urak kaszinóját. Ezután történt az incidens, amit említett imént a jegyző úr is, nevesen utasította két pribékjét, hogy hölgyemet távolítsák el a kaszinó területéről. Én egy biliárdgolyót válaszul nekiütöttem az egyik támadó homlokának, alighanem betörtem a fejét, mert azonnal vízszintes helyzetbe került, és megszűnt fenyegetésnek lenni. A másik pribék erre nyúlt volna a nadrágszárába dugott disznóláb¹ után – annak ellenére, hogy a kaszinó területére az urak közvetlen rokonságába tartozó nők ugyan beléphetnek, de fegyvert tilos behozni – mire a dákóval a kezére csaptam, eltörtem a csuklóját, majd a törött dákó vastagabb felével a fejtetőre mértem ütést, így ő is csatlakozott heverő kollégájához. Jegyző úr a többi jelenlevő úr csitítása ellenére ekkor hívott ki viadalra, amire íme, itt vagyok – felelte Besenyő János, a többi résztvevő nagy ámulatára, hiszen azt hitték, már sosem fejezi be mondandóját. A hátrafésült hajú, klasszikus kun bajuszt viselő, mélybarna szemű, keleties arcú Vitéz magabiztosan tekintett körül. Lajtabánságos, felhajtott karimájú, kokárdás vadászkalapja, fekete zsinóros, prémes barna mentéje, ahhoz tartozó szintén zsinóros barna nadrágja és tükörfényes csizmája a segédjét leszámítva igen kitűnt a többi résztvevő cilinderjei, felöltői, öltönyei és félcipői közül.

– Hazudik ez a besenyő fenevad. Látszik, hogy a keleti pusztákról jött, ahol ez bevett szokás, ott még harci technikaként használják is. Az embereim egyáltalán nem támadtak rá, hanem csak a kaszinó szabályzatát akarták érvényesíteni. Nőrokonok ugyanis valóban beléphetnek, de kislány, anya, feleség tartozik ebbe a kategóriába, szajha nem – tiltakozott Werth Kornél uram. A hivatalosan a jegyző titkáraként, valójában a testőrparancsnokaként dolgozó férfit még kenyéradójánál is jobban feldühítette az, mikor látta, hogy a besenyő beszéde hallatán az igazlátó, annak segéde és az orvos is elismerően kezdett bólogatni. Pedig őket jó előre biztos, ami biztos alapon lefizették, nehogy ezen csússzanak már el.

– Kérem, én megértem, hogy az Egérfejű biztonsági szolgálatának és verőembereinek a főnökeként elég nehéz megemészteni, hogy mióta 1918 óta markotokban tartjátok egész vidéket, egy magányosan hazatérő kisember(nek hitt valaki) felfricskáz, de hát egyszer volt Budán kutyavásár – felelte kajánul Dajka László, s a mellette álló János vállára tette a kezét. Bakonyiként ő egyáltalán nem félt a földek erőszakos kisajátításával, illetve idősebb, németül nem annyira jól beszélő elesett magyar gazdák földjeinek fél-legális úton történő összeharácsolásával – megesett, hogy több ezer pengőt érő birtokokat vettek meg pár száz pengőért – foglalkozó Mausmann klántól, és kifejezetten élvezte a póncikterek arcára kiülő döbbenetet, akik pedig hozzá voltak szokva, hogy senki nem mer még csak visszabeszélni sem nekik.

– Uraim, kérem őrizzük meg türelmünket, és igyekezzenek képességeiket a párbaj idejére tartalékolni. Litkei uram, kérem vegye elő a pisztolyokat – igyekezett a nyugtatással Gyarmati Zsolt uram. A praxisának lassan a csúcsán járó, de vívással még mindig igen magas szinten foglalkozó családorvos aggodalma nem volt alaptalan. Werth uram oldalán jobb felől valami gyanúsan kinyomta a felöltője szárnyát, minden bizonnyal egy tekintélyes méretű fegyvertok, a Vitéz és a Gazda meg teljesen nyíltan viselték fegyvereiket. Előbbi egy még talán 18. századi, kifényesedett sárgaréz veretes, kopott fekete bőrborítású fringiára támaszkodott, utóbbi keze ügyében meg ott volt egy kidőlt fatörzsbe vágott emberes fokosbalta, illetve bal kezében egyelőre összecsavart rézsuhogós karikás ostor.

– Tisztelt uraim. Ezek Besenyő János uram pisztolyai, mivel kihívott félként ő választhatott fegyvert, ezért őneki is kellett biztosítsa. Ezek az M1862-es mintájú, Lorenz-féle csappantyús rendszerrel ellátott elöltöltős, egylövetű, 13,6 mm-es kaliberű lovassági pisztolyok párbajfegyverré történt átalakított változatai. A módosítások érintik a kifinomultabbá tett, könnyebben járó elsütőszerkezetet, megnövelt méretű irányzékot, a részlegesen huzagolt csövet, illetve mint láthatják, régi besenyő rézveretek mintái kerültek a fa ágyazatra. Amíg megtöltöm őket, Schunder uram ismerteti Önökkel az érvényes párbajszabályokat – mondta Litkei Márk uram. A kezében tartott súlyos őzbőr fegyvertáskát letette az előtte heverő kidőlt fatörzs hótól megtisztított felületére, és kinyitotta. Az acél-réz-fa tökéletes kompozíciójaként a téli lebukó Napfényben félelmetesen csillogó pisztolypár magára vonta mindenki kíváncsi tekintetét. Az igazlátó helyettese felelőssége teljes tudtában vette ki a fegyvertáska oldalából a golyókat, a lőport, a csappantyú pirit elemeit, és akkurátusan elkezdte megtölteni a fegyvereket.

– Uraim, amennyiben még most utoljára sem békülnek ki, kérem engedjék meg nekem, hogy ismertessem a szabályokat. Jackson and Dickinson² törvényeket használjuk, uraim kérésére. Felállnak egymástól tizenöt méterre, és jeladásra tüzelnek. Aki jelzés előtt elhagyja helyét, vagy azelőtt tüzelne, a mellettem álló helyettes azonnal agyonlövi. Tüzelés után szükség esetén a helyettes újra tölti a fegyvereket és folytatjuk, amíg egyik fél fel nem adja, harcképtelenné nem válik, vagy meg nem hal. Kérem, viselkedjenek továbbra is úriemberekhez méltóan – mondta el pontosan a szabályokat Schunder uram, bár volt egy nagyon határozott rossz előérzete ezzel párbajjal kapcsolatosan. Civilben autókereskedő volt, de igazi életét a vívóteremben élte. Általában tiltott kardpárbajokat szokott felügyelni, ráadásul esetek többségében csak tőrrel vagy vívókarddal, és kötésekkel, tehát egy-két vágás legtöbb, mi eshetett. A pisztolypárbaj egész más kérdés, ott a legkisebb sérülés is hasonló, mint karddal egy közepes. Most, hogy a környék leghírhedtebb üzletembere és politikusa az egyik fél, pedig még tetézi az egészet.

– Kérem a segéd urakat, jöjjenek és ellenőrizzék fegyvereket, illetve a töltést, amennyiben megfelelőnek tartják, adják át az uraknak – tette le a töltött pisztolyokat a táskára a helyettes, majd hátralépett, és felöltője alól előhúzván saját katonai Roth-Steyr pisztolyát, elhelyezkedett az igazlátó jobbján. Schunder uramhoz hasonlóan ő két okból is ideges volt. Egyrészt ez volt első tilosban levő pisztolypárbaj, ahol elvállalta az igazlátó segédjének szerepét, másrészt meg arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha nem tudja teljesíteni amiért megfizették, jelesül, hogy mindent tegyen meg Mausmann uram győzelméért. Most a töltést nem ronthatta el, mert bár nem ismerte Besenyő uram segédjét, annak ellenére, hogy klasszikus parasztnak látszott, mégis lerítt róla, hogy ért a fegyverekhez.

– Légy óvatos ezzel a vademberrel. Tudom, hogy nem ez lesz első győztes párbajod, de ne is bízd el magad. Igyekezz testközéppontra lőni, nem elég nagy állat ahhoz, hogy biztonságosan a fejét vedd célba. Elégséges, ha csak megsebesíted, utána az orvos tudja a dolgát, hogy „gyógyítsa”, hogy jó legyen – Werth uram azon kevés ember közé tartozott, akik tegezhették a jegyzőt. Mausmann uram hideg volt, mint a fegyveracél. Cilinderét, felöltőjét, sőt még zakóját is átadta a segédnek, majd nyugodtan, még egyszer ellenőrizte a pisztolyt.

– Ha esetleg ő maradna talpon, lőjétek le! – A biztonsági főnök pontosan tudta, mi a tennivalója. Már dél felé felállította más három emberét a kis berek körül, mindannyiuk leshelyét saját maga választotta ki, hogy jó lőszöggel bírjon a tisztás irányába, legyenek teljesen rejtve, s tudják elvágni az esetleges menekülők útvonalát a szárazföld felé. Ha pedig valaki mégis a tavon átúszva próbálna menekülni, annál jobb szórakozás levadászni utána.

– Az Egérfejű félelmetes párbajhős nevében áll, tegnap rendesen utánanéztem a városban meg a kocsmákban, ez lesz ötödik párbaja, amit pisztollyal vív, és még mindig itt van. Nagyon figyelj oda, nem hiányzik most még sebesülés sem. És ne felejtsd, hogy elígérkeztél Bajánra harcolni, a Haza is számít rád – figyelmeztette a Vitézt László, ahogy átellenőrizte a kézbe kapott pisztolyt. Ő minden bizonnyal sokkal inkább izgult, mint János, aki még most is a maga szokásos félvidám mosolyával szemlélte a körülötte történő eseményeket.

– Igen, magam is tudom, hogy annak ellenére, milyen egy kis nyeszlett erkölcstelen machiavellista féreg, nyilván ért a fegyverhez. Az az öt megnyert párbaj hátterében viszont egész biztosan áll más is, mint hozzáértés. Ne aggódj, tudom mit kell tennem – mosolygott vissza a besenyő, s szeretetteljes pillantással simított végig a fegyverén. Egy csepp kétség sem volt szívében, s ez aztán megadta neki továbbra is azt a fergeteges életkedvet, ami eddig is túlsegítette minden akadályon. Mausmann urammal ellentétben ő még csak a kalapját sem vette le. Igaz, a több réteges ruha esetleg minimálisan is lassítja, de adott időben újra felöltözés életveszélyes időveszteséggel járhat.

– Kérem a feleket, foglalják el helyüket. Kezdjünk hozzá, uraim – mondta az igazlátó, mire csakugyan mindkét párbajozó elfoglalta a helyét. Tizenöt méter választotta el a délceg, villogó szemű, nyugodt arcú fiatalos vitézt a vékonyka, alattomos nézésű, tényleg egérfejű, középkorú jegyzőtől, mindketten jobb kézben, felemelve tartva a már felhúzott pisztolyokat.

– Tűz! – kiáltotta el magát Schunder uram. Majd olyan következett, amire semmi jelenlevő nem számított. Mausmann uram lőtt először, ahogy gondolni is lehetett. Annak ellenére, hogy milyen vékonyka, ártalmatlannak kinéző embernek tűnt, félelmetesen gyors volt, alighogy hangzott el a vezényszó, már le is engedte a fegyvert, és minimális célzással tudott lőni. A Vitéz azonban hasra vetette magát tizedmásodperccel a vezényszó után, bal könyékre támaszkodva dobbant a havas erdőtalajra. A jegyző lövése a feje fölött fütyült el. Az ő lövése azonban onnan lentről a földről talált, hogy két kézzel fogta a pisztolyt, és alá is voltak könyökei támasztva. Mausmann uram egy fél másodpercig egyszerűen nem hitte el, mi történik, ahogy a lövedék a gyomrába fúródott. Iszonyatos fájdalom öntötte el, emberhez nem illő üvöltéssel összerogyott, és elejtette a pisztolyt.

– Csalás! Elhagyta a helyét! – kiáltott fel rémülten Litkei uram, hiszen, ha esetleg a Vitéz győz, akkor ő keresztet vethet a pénzére, s jó eséllyel egész életére is.

– Helyt adok. Helyettes, végezzen a csalóval! – rémült meg Schunder uram is. Hasonló okokból, hiszen bár ő nem volt anyagilag annyira sebezhető jól menő autókereskedőként, mint az egyedülálló teremsegéd Litkei Márk, de neki viszont családja volt, akiket féltett a Mausmann klán esetleges bosszújától. A helyettes már célra is emelte a fegyverét a lassan feltápászkodó besenyőre fogva, de ekkor valami olyan ellenállhatatlan erővel tépte ki a pisztolyt a kezéből, hogy majdnem eltörött a sátorvason belül levő jobb mutatóujja. A nagy izgalomban a kutya se figyelt a Gazdára, aki időközben kibontotta a karikását.

– Csak sportszerűen, városi cimborák. Nem hagyta el a helyét. A Jackson and Dickinson szabályokban nincs leírva, milyen pozícióban szabad fogadni a lövést – magyarázta nyugodtan László, ahogy letekerte az ostor suhogóját a megszerzett pisztoly csövéről. Mindkét úrnak lett volna erre mit válaszoljon, de a meglőtt ember iszonyatos fájdalomüvöltése elvonta figyelmüket, az orvossal együtt odafutottak. A lövés alhason érte a jegyzőt, viszont túlélhető sebesülésnek tetszett ránézésre. Litkei és Werth uram igyekeztek lefogni a vergődő Mausmannt, hogy Gyarmati uram tudja megvizsgálni. Egy szikével felvágta a mellényt, az inget és az alatta viselt trikót is, s szemügyre vette a sérülést.

– Szép lövés volt, fene gondolta volna, hogy megmaradsz. Megelőzött az a gazember, de ilyen harci fogásra nem számított – lelkendezett közben a Gazda, ahogy szemügyre vette a zsákmányolt pisztolyt is. Vadonatúj 1908-as Roth-Steyr volt, még frissen kikerülve az osztrák városból.

– Még nincs vége… – Nagyon fura volt, hogy a Vitéz egyszerre csak egy mondatot mondjon egy történelemóra helyett, ezért futólag oda is nézett Dajka uram, de csak azt látta, hogy kivesz a mentéje kebléből egy hosszúkás papírtasakot, s leharapja a végét. Most már az ő figyelmét is elvonta a sebesült körüli ténykedés, a zsákmányolt pisztolyt biztos, ami biztos alapon készenlétben tartotta, ha esetleg megint valami szabálynak álcázva próbálják meg megölni a védencét. Kevesebb mint egy percig vette le szemét a besenyőről, aki éppen ekkor tette vissza a töltővesszőt a magányosan hagyott fegyvertáskába, s felhúzta a csappantyús elsütőszerkezetet.

– Mit csinálsz, János? Megnyerted ezt a viadalt! – nézett értetlenül a Vitézre, majd követni kezdte a másik négy ember felé, akik most már nem sokat törődtek velük. Minden figyelmüket a meglőtt jegyzőre fordították, aki egyre nagyobb vértócsában vergődött. A lövedék ugyanis kijött a hátán. Eddig már beadták első adag morfiumot, de mintha semmi hatása nem lett volna.

– Csináljanak valamit, mert megveszek a fájdalomtól! És nem megmondtam, hogy öljétek már meg ezt a besenyő állatot? – hörögte keservesen Mausmann. Az orvos ekkor készítette elő a második morfiumampullát.

– Várnunk kell ezzel egy kicsit, megterheli erősen a szívet. Addig nem tudom enyhíteni a fájdalmát – mentegetődzött Gyarmati uram. A Vitéz ekkor ért oda. Mausmann jobb és bal oldalán térdelt az igazlátó és a helyettes, vele szemben állt az orvos és a segédje. Ez utóbbi két ember között átlépve, az orvos szavai nyomán így szólt a vitéz:

– Majd én enyhítem a fájdalmat – ezzel felemelte a suttyomban újratöltött pisztolyt, és közvetlen közelről fejbe lőtte a földön fekvő embert. A nagy kaliberű, 13,6 mm-es űrméretű lövedék a homlokon hatolt be, és hanyagul letépte a jegyző fejének hátulját, vérrel, agyvelődarabkákkal és koponyaszilánkkal terítve be a mellette térdelő Schunder és Litkei uramat. Az iszonyatos üvöltés viszont a lövés dörejével egy időben azonnal megszűnt, ahogy a súlyos test döngve csapódott a keményre fagyott erdei talajra.

– Milyen csend lett hirtelen – állapította meg furcsállva János, a lövés után beállt pár másodperces természetellenes csendben. Ami azonnal darabokra szakadt, ahogy jelenlevők felfogták, hogy mi történt tulajdonképpen.

– Ez teljesen szabályellenes! A következő lövésig kellett volna várjon a vezényszóra – siránkozott Schunder uram, kétségbeesetten igyekezvén védeni igazlátói tekintélyét. Tudta, hogy ha tanúk előtt nyilvánosan kijelenti a besenyő győzelmét, azzal végképp magára, és ami rosszabb, a családjára vonja a Mausmann klán bosszúját.

– Így van! Ezért agyon kell lőjem a szabályok szerint! Hol van a pisztolyom, adják már vissza! – Szegény Litkei uram eddigre teljesen elveszítette realitásérzékét, rutintól eltompult agya képtelen volt felfogni a legális és illegális párbajok közti eltéréseket.

– Kérem, uram, Ön minket egy gyilkosság bűnrészesévé tett! Hogy mossuk most ezt le magunkról? – jajveszékelt az alapvetően békés hangulatú családorvos, az arcából törölgetvén a vért és egyebeket. Nem volt a háborúban sem frontorvosként, akkor is maradhatott otthon családorvosnak protekció révén, így az első alkalom volt egész életében, hogy halálos sérülést lásson.

– Gyilkos fenevad! Mooost! Lőjetek, fiúk! – kiáltott fel iszonyatos hangon Werth uram, s előrántott egy Steyr M1912-es pisztolyt a felöltője alól. Használni persze már nem tudta, mert a Vitéz a lovassági pisztoly réz markolatgombjával rávágott a kézhátára, s elejtette a fegyvert.

– Mire vártok? Tűűűűz! – rikoltotta el magát még hangosabban a biztonsági parancsnok, akinek eddig is furcsa volt, hogy az emberei miért nem lőtték le abban a szent pillanatban a besenyőt, hogy az meglőtte hajdani főnöküket. Nemsokára választ kapott erre kérdésére.

– Kímélje a hangszálait, uram. Nincs már, akinek kiabáljon – lépett elő Vas Miklós a fák közül, mint egy szellem. Mindkét kezével fokosa nyelét fogta. A fegyver feje egy felnőtt férfi fejébe volt ragadva, egészen fogakig kettéhasította a koponyát. A Nemes a fejbe ragadt fokostól fogva hurcolta maga után a hullát. Vas Ciklámen utálkozó arccal jött mögötte, óvatosan kerülgetve a vérfoltokat a havon, s a néhai Mausmann pribék puskáját hozta a kezében. Tőlük egy olyan száz lépésre Massányi Mór ballagott elő a bokrok közül, csuklóig véres jobb kezében még mindig a véres pengéjű német rohamkést tartotta, baljával pedig egy alacsony, köpcös férfit húzott magával a havon, annak hosszú csuklyájától fogva. A férfi feje lefityegett oldalról, annyira mélyen, szinte csigolyákig át volt vágva a torka, fültől-fülig. A Csendőr semmit nem szólt, arca sem tükrözött érzelmeket, ahogy bajtársai megszokhatták tőle.

– Tudjátok, hogy a Krisztus után százhatos hadjárat volt az egyetlen, mikor rómaiak engedélyezték fejszedést? – bújt ki Sebes Kardos az erdő legsűrűbb részéből, jobbjában hóval már tükörfényesre tisztított szablyájával, baljában pedig egy levágott emberi fejjel, amit a fülénél fogva dobott a tisztás közepére. Ciklámen öklendezett egyet ennek láttán, s bátyja válla mögé hajtotta a fejét, hogy ne is lássa ezt a szörnyűséget.

– Gyilkos rohadék! Megölted az öcsémet! Ezért megdöglesz, átokfajzat! – üvöltötte el magát vadállati hangon Werth uram, s fegyvere után sem kapva, puszta kézzel rohant a Huszárra, de annak sztentori hangja megállította:

– Gyere csak, átkozott verőlegény, hogy marná le minden áldozatod emléke a húst is a pofádról. De így nem öllek meg. Adjatok fegyvert neki, kamerádok! – A Nemes kajánul elvigyorodott, kihúzta a germán vadásztőrt az övéről, s a Mausmann ember elég dobta a meztelen pengét. Werth uram habozás nélkül kapta fel, s tiszta ösztönből, karja teljes erejéből és szíve teljes gyűlöletével döfött alulról felfelé Kardos hasa felé, közben a vitéz szemébe nézett, hogy lássa, hogyan távozik belőle az élet. A jobb csuklójára azonban utolsó előtti pillanatban rászorult a Huszár vasmarka, éppen azelőtt, mielőtt a tőr hegye átszúrta volna a fekete dolmányt. Erős ember volt pedig a néhai jegyző titkára is, de nem ennyire. Nem tudta megállítani, hogy Kardos fel ne emelje a szablyáját, amit felülről lefelé fordítva, a hegyét a vállgödrébe helyezte. Mindeközben a kobra bénító tekintetént horgolódtak a fekete szemek Werth uram tekintetébe. Nem tudta kiszabadítani jobb kezét, s egész akaratát megbénította Kardos hűvös halálsugarakat lövellő nézése. Nagyon lassan, centiről centire kezdte el belenyomni a szablyát a pribék testébe, felülről lefelé. Werth uram próbált ellenállni, de se a kezét kiszabadítani, se ballal támadni, se rúgni, se ellépni nem bírt. Lassan vért tört elő az orrából és szájából, lábai remegni kezdtek, s elejtette a tőrt, ahogy a penge elérte a tüdejét. Kardos még mindig mereven a szemébe nézett, egészen addig, amíg a szablya el nem érte, s át nem szúrta a szívet. A titkár szemei ekkor lassan üvegesedni kezdtek, majd végleg fennakadtak, ahogy a Huszár egy fura ölelésben hagyta földre rogyni a néhai segédet, aki hamarabb meghalt, mielőtt elterült volna a széttaposott havon. Kardos eredetileg nem akarta ennyire személyesen megölni a fickót, de egyrészt azt gondolta, hogy ilyen ember bőven megérdemli a lassú halált, másrészt meg a bajtársainak látniuk kellett, hogy parancsnokuknak sosincs kétsége, ha ölni kell. Megvető mozdulattal kirántotta a szablyát az átdöfött mellkasból, s majd többiekről ügyet sem véve, egy marék hóval nekiállt letisztítani a pengét.

– Mégis kik maguk, uraim? És kik ezek a halottak? – lepődött meg Schunder uram.

– Mindenki meghalt már, aki azonosítani tudná őket – vont vállat Miklós, aki eddigre kirángatta a fokosát a széthasított fejű orvlövész koponyájából. Ciklámen közben nyugodtan körbement, s mind a három hullának – megtalálta a fejetlen atyafit is – elvette a puskáját, s a maga vállára akasztotta, a tölténytárakat pedig kedves kis kézitáskájába gyűjtötte.

– Üdvözletem, Besenyő uram. Alighanem emlékszel ránk tegnapról, nemdebár? – lépett a Huszár a többiekhez hasonlóan egyik ámulatból másik bámulatba eső Jánoshoz, miután a hüvelyébe csúsztatta a megtisztított pengéjű szablyát.

– Igenis, kérem. Hölgyem és uraim, azt hiszem kár lenne nem-beismerni, hogy megmentettétek az életemet. Sejtettem ugyan, hogy ez az álnok kígyó, akinek az előbb szétdurrantottam a fejét, valami mocskos cselt majd csak kitalál, de lebecsültem. Nem gondoltam volna, hogy képes orvlövészekkel körbevenni egész területet, hogy szedjenek le, ha esetleg én győznék. Le vagyok kötelezve, most már mindenképp veletek megyek. Eddig is eléggé elszántam magam, hogy ami szerény képességeimtől telik, mindent megteszek árva Hazánk védelmében, s magyari honfitársaim megsegítésében, de így külön megtiszteltetés lesz, hogy veletek lovagolhatok ki – ahogy megszűnt a veszély, azonnal megindult a Vitéz mondókája, s megint szinte le kellett ütni, hogy végre befogja.

– János barátom, a hazafias beszédeket este tábortűznél, vagy pipázó asztal mellett szoktuk tartani, ha már nincs egyéb miről beszélni. Most viszont ég a föld a talpunk alatt, ez a két lövés bőven behallatszódott legközelebbi faluba, s lassan nyakunkra kaphatunk egy lovas csendőrjárőrt – szólalt meg a Gazda is, elégedetten nézve bajtársai felbukkanását. Reggel óta lesben álltak a területen, hiszen a maga részéről teljesen biztos volt benne, hogy ez a párbaj kész csapda lesz Mausmann uram részéről.

– Megálljanak! Én még nem végeztem! Jó hírnevem megsértéséért, személyes inzultusért ezennel kihívom Önt egy viadalra! – lépett elő Litkei uram. Szegény még most sem választotta el a fejében szereplő dolgokat a valóságtól. Ciklámen és Miklós el is nevették magukat a kihívásra.

– Nincs időnk erre, Lászlónak igaza van, mennünk kell – mondta idősebb Vas türelmetlenül.

– Talán ennyi fegyveres haramiaként megfutamodtok előlem? Ti hatan vagytok, mi csak hárman. Nem mersz talán kiállni ellenem? – váltott durván tegezésre a helyettes. A vitézek egymásra néztek, végül János törte meg a döbbent csendet.

– Rendben van, kiállok hát veled. Legyen most a kard, a pisztolyt láttuk már – nevette el magát magabiztosan, s felvette a fatörzsről a lecsatolt szablyáját. Schunder uram megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem sok esélyük volt ezek után elevenen elhagyni ezt az erdőt, de ha azt kérik barátjától, hogy karddal vívjanak meg, akkor nincs vége minden esélynek. Litkei uram kezében ugyanis igen jól állt szinte minden szúró-vágó, teremsegéd volt csak ugyan, de azért vívni is rengetegszer nyílott lehetősége. A besenyőt ezzel szemben mindössze egyszer látta vívóteremben, és akkor is sportszerűtlenség miatt el kellett távolítani elég hamar. Mintha cséphadaró lett volna kezében, úgy bánt a kecses vívókarddal is.

– Adjon valaki egy szablyát ennek az embernek – nézett végig az emberein Kardos. Eredetileg ő is Miklós véleményét osztotta, itt sokáig nem időzhetnek, nem akartak zűrbe keveredni a helyi hatóságokkal, és még csak véletlenül sem akartak ártatlan magyar vért ontani. Mindezzel ellentétben viszont igen kíváncsi volt arra, hogy hogyan vív új csapattársuk. Lövésztudományát már láthatták leshelyeikről, az meggyőző volt, de általános tapasztalat, hogy egy ember jelleméről, majdani hasznáról sokkal inkább árulkodik azt, hogyan bánik a pengével, semmint hogyan bánik akármilyen lőfegyverrel. A szablya, kard sokkal személyesebb, mint a pisztoly, puska.

– Majd én – lépett előre a Csendőr, először megszólalván, s szablyáját markolattal az igazlátó helyettese felé nyújtotta. Amaz széles mozdulattal vágott pár igen látványosat a levegőbe – amivel egy elragadtatott, önkéntelen kis sikolyt kicsalt Ciklámenből - s elrikkantotta magát.

– Kezdjük hát! Harc halálig! – A Vitéz odasétált eléje, jobb kezét a fringia markolatára tette, s ártatlanul kérdezte:

– Biztos vagy te ebben? – most már ő is tegezte a teremsegédet. Szeme sarkából látta, ahogy a Gazdát kivéve – aki már előzőleg ismerte – mindenki köréjük áll, s kíváncsian nézik minden mozdulatukat. Litkei Márk levetette cilinderét, felöltőjét és zakóját is, s akkurátus rendben leterítette a kidőlt fatörzsre. Egyáltalán nem remegtek a kezei.

– Biztos hát. Nagyon súlyos a sértés, amit ezen párbaj során nem csak én, hanem szervezők mindannyian elszenvedtünk, ezért ezt csak vérrel lehet lemosni. Most már annyira mindegy, hogy öt, vagy hat hullát találnak-e itt holnap. – Litkei uram biztos volt a dolgában. Ha legyőzi az előző győztest, akkor az szinte biztos, hogy neki is megkegyelmeznek majd úgy ezek az ismeretlen, idegen fegyveresek, mint majd a Mausmann klán is. Az orvos és az igazlátó nézésében is biztatást látott, amazok tisztában vannak a tudásával.

– Vág! – kiáltott rájuk Kardos, s Litkei uram fel is vette a tankönyvi víállást, arra várván, hogy ellenfele is ezt teszi. A Vitéz azonban ugyanúgy állt, ahogy az előbb, egy fölényes, nyugodt mosollyal az arcán, jobb kezét szablyája markolatán nyugtatva.

– Ránts már fegyvert az Istenedet, nem akarlak így védtelenül megölni! – szólt rá dühösen ellenfele, párszor előre ijesztve a szablyával, de még csak a szeme se rebbent a besenyőnek.

– Vágd már le ezt a fenevadat! – elégelte meg a közjátékot Schunder uram. Már minnél hamarabb otthon szeretett volna lenni családja szerető körében, s minnél inkább elhúzódik ez az egész mizéria, annál kevesebb eséllyel ér haza ma vacsorára.

– Halál a szociopatákra! – tette hozzá szelíden, de határozottan Gyarmati uram is. Orvosi kóresetnek könyvelte azt, hogyan lehet teljes hidegvérrel, közvetlen közelről agyonlőni egy már harcképtelen sebesültet. Egészséges elméjű ember ilyet nem csinál.

– Véged, vadember! – kiáltott fel türelmetlenül Litkei uram, s jobbról balra, teljesen ösztönösen, minden betanult kifinomult mozdulatot mellőzve suhintott ellenfele nyaka felé. Már mindenki fej nélkül látta Besenyő uramat, de utolsó előtti pillanatban, mikor a penge már majdnem elérte volna, szemvillanás alatt jobb térdre bukott, a vágás elsüvített a feje fölött, s azzal a lendülettel villámsebesen szablyát is rántott. Akkora erőt tett a mozdulatba, hogy a fringia teljes félkörívet írt le, de széles hegye végén ekkor már akadály is volt, méghozzá a teremsegéd jobb hónalji verőere. A vér zuhatagként tört elő a felgyorsult szívritmus miatt, a félrecsúszott vágás lendületétől megtántorodó Litkei uram oldalára azonnal vörösen tapadt rá fehér inge, s elejtette a rendszeresített csendőrségi rövid szablyát. János egy minutumnyit még ebben a pózban maradt, jobb féltérden állva, égnek meredő fringiával a kézben, majd felállt, s az eddigre összerogyó ellenfele nadrágjába törölte a pengéjét.

– A japánok iaidzsucunak nevezik a fegyver kirántásával kombinált első vágás művészetét. Stuttgartban találkoztam egy szamurájivadékkal, aki ott tanult aritmetikát. Vele naponta edzettünk, az ő egyetemi órái és az én szolgálatom után. Hioki volt a neve. Remélem, most meg lenne elégedve velem, ahogy végrehajtottam ezt a vágást – törte meg a mai nap folyamán nem először beálló síri csendet a Vitéz. Mindenkinek leesett az álla. Az igazlátó és az orvos kétségbeesetten ugrottak a sebesülthöz, de János, maga is sebészként, már innen látta, hogy vége. Nyugodtan a hüvelyébe csúsztatta a letisztított pengéjű fringiát, s nekiállt összeszedni a pisztolykészletét is, indulásra készen. Miklós ugyanis időközben megérkezett mindenki lovaival. Fiatalabb Vas testvér pedig halk imát mondott a halottak lelki üdvéért, mihez a szablyáját visszaszerző Csendőrt is beleértve mindenki csatlakozott.

– Nincs már mit tenni, elvérzik – hajolt le Kardos Litkei uramhoz, aki rohamosan veszítette a vérét, egészen bordákig behatolt az iszonyatos, alulról felfelé ferdén haladó vágás, s minden létfontosságú eret átmetszett a szív közvetlen közelében. Kardos maga is ismerte ezt a vágást, tudta milyen pusztító tud lenni, ha penge hatol be a hónaljba. Ha végtagokra kap az ember súlyos vágást, még van némi esélye elszorítani ereket, de hónaljban lehetetlen, nincs ahová kötést tenni.

– Mit akarnak tenni velünk? – egyenesedett fel az orvos, miután lefogta a haldokló szemeit. Mindannak ellenére, hogy nem volt háborúban, egyáltalán nem volt gyávának mondható. Most annyira le volt sújtva lelkileg a minden eséllyel induló rutinos vívó villámgyors halála láttán, hogy már egyáltalán nem félt, mai nap ez volt hatodik haláleset, amit látott, már teljesen érzéketlenné vált eddigre, alig tudta csak tudatosítani, hogy lehet, hogy idegsokkot kapott.

– Kérem, nekem gyermekeim vannak – állt fel letörten Schunder uram is. Ha lehetséges, akkor őt még Gyarmati uramnál is jobban megrázta helyettese halála. Egy lyukas piculát nem adott volna a besenyő életéért párbaj elején. Látta már persze, hol rontotta el félig- tanítványa, lebecsülte ellenfelét, az egyik legklasszikusabb hiba, amit akármilyen harcos elkövethet. Magában meg is fogadta, ha lesz még esélye karddal a kézben kiállni Besenyő urammal, nem követi el ezt a hibát. Most azonban volt ennél jobb dolga is, hiszen az idegenek szemmel láthatóan távozóban voltak, mindannyian lóra szálltak, a zsákmányolt fegyvereket magukkal vitték, s pénzt is elvették hullák zsebéből. Mindeddig azonban sem az orvost, sem őt nem bántották. A Huszár viszont eléjük léptette szénfekete lovát, s a nyeregből szólt le:

– Kérem, uraim, figyeljenek most nagyon jól rám. Önök érdeke, hogy mindez feledésbe merüljön, ami itt történt. Ha a Mausmann rokonság tudtára jut, ami itt történt, Önöknek rövid úton harangoztak. Szóval, ha még értelmiségiként nem tudják, hogy milyen sírt ásni és hullát cipelni, akkor éppen ideje, hogy megtanulják, nem?

A nyitófestmény készítője Kertai Zalán

 

---

¹  Disznóláb: összefoglaló archaikus neve a tenyérben megférő apró pisztolyoknak

²   Andrew Jackson és Charles Dickinson 1806 május 30-án megesett híres párbajára tett utalás

Baján II - A Honvéd

 1922. január 18.

 Magyar Királyság, Tinnye

 

– Igen, van itt az erdészetben egy Fehér Holló nevű vadőrünk. A főerdészünk fogadta volt be. Minek kapcsán keresik? – mondta Bessenyei Domokos vadgazda. A derék erdei ember elég jó emberismerő volt. A feltűnően csinos, jól öltözött, tiszta arcú úrihölgy, és az első pillantásra hadviselt veteránnak tűnő, fülig húzott huszárbajuszú, előző századból való befont hajviseletet hordó, igen vállas úr bizalmat ébresztettek benne, de az ördög nem alszik.

– Barátai vagyunk, egy munkalehetőséggel kerestük fel – felelte Sebes Kardos. Most már elsőre jó jelnek vette, hogy a barátja ilyen emberek között dolgozik. Az ember nagyvonalú jellemét általában már a bemutatkozásnál fel szokta ismerni, s ez kevésszer csalta meg. A vadgazda erős, bátor, férfias, de nem erőszakos kézfogása, illetve nyílt tekintete nem adott okot aggodalomra.

– Micsoda barátai? Erdélyből talán? – kérdezte tovább a tinnyei ember, s gyanakodva vonta össze bozontos szemöldökét. Ez a válasz majd eldönti leendő hozzáállását ehhez a szép úri párhoz.

– Nem, a kollégám felvidéki, komáromi, jómagam pedig délvidéki, szabadkai vagyok. Egyetemről ismerjük, évfolyamtársak voltunk, aztán a háborúban sokszor találkoztunk. Ezzel kapcsolatos megbízás lenne – mondta Vas Ciklámen. Ő nem sokat törődött a vadgazda jellemével, inkább a melegnek örült. Igaz ugyan, hogy úgy a Kárpátokban a keleti fronton, mind a Dolomitokban az olasz fronton való részvétele megedzette rendesen, de még mindig elég fázós maradt. Hálásan vetette hátát neki a jólesően doromboló csempekályhának, s nem volt kedve egyhamar kimenni a téli délután hidegébe.

– Helyes. Csak azért, mert két napja keresték még ilyen állítólagos barátai, Erdélyből, megijedtem, vajon önök velük tartanak-e – rázkódott meg az emlék hatására Bessenyei uram. A sunyi arcú, kiöltözött ember, és a két drabális kinézetű „kalauza” teljesen más behatást tett rá.

– Miért, még kik keresték? – lepődött meg a Huszár. Nem volt arról tudomása, hogy rajta kívül olyan sok ember ismerte volna barátja jelenlegi tartózkodási helyét. Nem is baj.

– Három erdélyi ember, aszongyák, osztán ki tudja, igaz-e vagy sem. Nem szeretek hazudni, de nem mondtam meg nekik pontosan, merre keressék. A szemük se állt jól, higgyék el nekem! – bizonygatta a vadgazda lelkesen, mert csakugyan nem szeretett hazudni. Kardos és Ciklámen tanácstalanul néztek össze, de nem tudott egyikük sem hozzátenni ehhez semmit, csak megjegyezték.

– Milyen ügyben keresik amúgy? Egyik legjobb vadőröm, nem igazán szeretném, ha ilyen nehéz időkben itt hagyna. Minden reggel rendben sorra járja az etetőket, mindig ad takarmányt, vizet állatoknak, szinte tudományos hitelességgel vezeti az állatok jegyzékét, meg minden. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha tehetném, puskát is adatnék neki – Bessenyei uram örvendett, hogy végre valaki kívülállónak is el tud dicsekedni, mintha saját érdemeit sorolná fel.

– Hogy-hogy? Vadőr, és nincsen puskája? – csodálkozott Kardos. Ő ugyan a lovasságnál szolgált, s szülővárosa közelében olyan sok erdő nincsen, de ilyenről még nem hallott, hogy erdész, vadász, csősz, erdészmérnök, vadőr fegyvertelen legyen.¹

– Nem adhatok neki. Igaz ugyan, hogy Kormányzó úr megkegyelmezett minden ilyen megtévelyedett Habsburg pártinak, akik ellene harcoltak Budaörsnél, de akkor is, papíron büntetett előéletű, még ha nem is köztörvényes. Nem kell olyannak puskát adni – magyarázta a jámbor vadgazda, nem is tudván, mit robbant ki ezzel. Végül is a Huszár homlokára nem volt felírva, hogy részt vett a budaörsi csatában, a király oldalán. A Honleány viszont tudta ezt, s igyekezett menteni helyzetet.

– Érthető, semmi gond, törvény az törvény. Nem is tartjuk fel akkor tovább, köszönjük szépen eddigi türelmét. Vajon otthon találjuk-e a barátunkat? – fogta meg gyorsan Kardos kezét, mielőtt a felvidéki vitéz valamit visszaszúrt volna Bessenyei uramnak.

– Igen, ilyen időben ugyan merre császkáljon? Menjenek csak át ezen a patakon, ott a mező túloldalán kezdődik ösvény, azon felérnek a házig. Vigyázzanak, elég meredek az út utolsó vége. Aynard várának hegyoldalában állt a régi erdészház, november folyamán azt újította fel, s most abban lakik. Járjanak jó szerencsével – kísérte ki őket féltőn a derék ember. Nem igazán vette volna be a szíve, ha valami bajuk esik, ezért igazán remélte, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat, azaz a vadőre barátai. Itt a ház előtt állt egy Laurin&Klement T gépkocsi, mely márkát azonnal felismerte Bessenyei uram, révén középső fia a háború előtt vendégmunkás volt Mlada Boleslavban, az ottani autógyárban.

– Minden rendben? – kérdezte érdeklődve Csillag Lia. Igazából ő volt talán legkíváncsibb mindannyiuk közül – talán egyedül Kardost leszámítva, aki azért lehetőség szerint igyekezett bár heti szinten valamilyen úton-módon tartani kapcsolatot barátjával – hogy mi történt vele, meg hogyan találják be, de aztán mégsem ő ment be. Egyrészt nem akarták, hogy a derék vadgazda fölöslegesen elgondolkodjon azon, hogy ugyan nem egy, de mindjárt két feltűnően szép lány miért keresi ennyire tüzetesen beosztottját, másrészt meg Ciklámen újságíró voltából meg alaptermészetéből adódóan valamivel könnyebben szót tudott érteni emberekkel, mint a hétköznapi közéletben halk szavú, csendes, sokszor kifejezetten visszahúzódó Hajnalcsillag.

– Igen, minden rendben van. Ezen az ösvényen egy jó darabon autóval még eljárunk, utána aztán kisebb gyalogtúra. Induljunk is akkor, nehogy visszaúton ránk találjon sötétedni – csivitelte vidáman Ciklámen, akinek bár elég könnyen ment, hogy éppen olyan hangulatot mímeljen teljesen természetesen, ami adott helyzetben épp célravezető, most tényleg vidám volt. Neki nem volt olyan feszült viszonya Hollóval, mint Liának, azt viszont tudta, hogy félelmetesen jó harcos, kiemelkedő harci tapasztalattal. Ugyanakkor azt is sejtette, hogy ide sok minden nem köti, tehát valószínűleg nem lesz nehéz meggyőzni, hogy tartson velük.

– Miért, talán teljesen az erdőben lakik? – jött oda Vas Miklós, aki hároméves Sándor fiával éppen akkor tért vissza a kis sétából. A vadgazda házával szembeni teleken a kecskék ki voltak csapva már szilaj legeltetésre, csak estére vitték be őket istállóba. Az otthon szintén bárányokkal, tehenekkel és kecskékkel foglalkozó Nemes egy kisgyermek szellemi szintjén bár, de elmagyarázta kedves kis állatok szokásait, felhasználását, tartási módozatokat. Sándor meglepő türelemmel hallgatta. Eleddig egyszer sem volt rá panasz.

– Igen, ahogy húgod mondta, az első szakaszon menjünk inkább autóval – bólintott rá Kardos, udvariasan ajtót nyitott a hölgyeknek, akik beszálltak a széles hátsó ülésre, majd a gépkocsi elejéhez sétált, a kurblizásra várva.

– Rendben van, legyünk túl ezen. Aztán mondjad, merre kell menni – felelte Miklós, s maga is beszállt a jobb oldali sofőrülésre, Sándort pedig a nagynénje vette az ölébe. A két úr és két hölgy szinte egyszerre köszönt el a még hosszasan integető vadgazdától, majd ahogy Kardos felkurblizta a motort, és beszállt a bal első ülésre, indultak is. Most furcsamód nem beszélgettek, mindegyikük a gondolataiba mélyedt. A Nemes olyan egykedvű volt, ha jön jó, ha nem jön, az is jó. Egyetemista korából ismerte Hollót, elsősorban az akkori rengeteg vitájuk révén. Az 1526 óta tartó, sokszor nyílt fegyveres konfliktusba átcsapó, általában viszont hála Istennek „csak” társadalmi feszültségként jelentkező keleti-nyugati, törökös-németes, népi-urbánus, republikánus-monarchista ellentétnek a két különböző oldalán álltak. Ez a szakadás azóta minden történelmi korban jelen volt, s ők ketten igen szívesen ütköztették is. Nyilván mindkettőjüket a felekezetük – Miklós szilárd katolikus, Holló nyakas református – illetve délvidéki, székelyföldi születési helyük előre meghatározta, hogy mikor melyik pártot fogják. Igaz ugyan, hogy ez az ellentét általában megoldódott történelmi viták lerendezésében, de nem egyszer, és nem kétszer – főleg nem egy-egy átkaszinózott főiskolai éjszaka során vagy után – átcsapott személyeskedésbe is. Nem igazán vett volna senki olyat csapatba, akibe nem bízik teljesen, viszont azt ő is teljesen elismerte, hogy a különösen jó eszű vitézt bizony jól lehetne használni Baján védelmében. Illetve legutóbb ő is monarchista oldalon harcolt, még ha ebben nem is személyi meggyőződése, hanem a barátaihoz és a volt parancsnokához, Maderspach Viktor huszárszázadoshoz fűződő hűsége játszott központi szerepet. Ily módon ellene és mellette is tudott volna érveket hozni, így szinte semlegesen tekinthetett találkozás elébe. Kardos ellenben teljesen biztos volt dolgában. Ugye egy ideje, egészen pontosan újév óta ő se találkozott Hollóval, de ennek ellenére továbbra is legjobb barátjának tartotta, és tudta, hogy egy kis rábeszéléssel elég hamar meg fogja tudni győzni, hogy tartson velük. Hiszen elvégre ő javasolta. Egyből nagyobb biztonságban érezné magát akármilyen harctéren, ha a kenyeres cimborájának kezében levő puska fedezi hátulról. Éppen ezért ő nem is nagyon tépelődött ezen, fejét kényelmesen hátra döntve figyelte a mellettük elrobogó havas erdőt. A gépkocsi dübörgésétől sok helyen lehullott a hó az út menti fákról, s láttak pár rémülten eliramodó állatot is. Minden bizonnyal géperejű jármű még nem vágott keréknyomot ebben az erdőben. A Huszár így csak magába nyugodva hallgatta a soklóerős orrmotor mormogását, illetve a hátsó ülésről a hölgyek felől hallható, hangos csendet. A Honleány most egész egyszerűen azért hallgatott, mert ki akarta használni kis pihenést. Igazából első alkalom volt ez tartósabb csendre részéről, azóta, hogy Liával találkoztak. Legjobb régi frontbarátjával (és nem csak) értelemszerűen rengeteg mindent kellett megbeszéljenek, hiszen tavaly év október vége óta nem találkoztak egyáltalán. Hollóval való találkozásra jórészt semlegesen gondolt, testvéréhez hasonlóan nem különösebben foglalkoztatta várható végkimenetel. Mindezt a Hajnalcsillagra egyáltalán nem lehetett elmondani. Ő nagyon igénybe kellett vegye szokásos, de eddig elég jól bevált önuralmát ahhoz, hogy szívének remegése ne legyen környezete számára is teljesen egyértelmű. Hollóval 1912 óta, tehát több mint tíz éve voltak együtt, és már többször is a házasságot tervezték, de háború forgatagában, majd azt követő sorscsapásokban erre nem jutott rendesen idejük. Egy szinte két testben élő azonos lélek, döntő többségében egymást átfedő vallási, politikai, művészeti, társadalmi világnézet, és majdhogynem gravitációnál erősebb testi vágy kötötte össze őket. Mindezen okok miatt Lia számára hihetetlen lelki sokkot jelentett, mikor négy hónapja kiderült, hogy a volt párja számára a katonai hűség előbbre való, mint a szerelem. A Honvéd ugyanis emiatt állt át a király oldalára, megtagadva nem csak az eddigi nézeteit, hanem még a szerelmét is. Lia most már semmit nem akart tőle, de mivel szinte tíz egész évig annyira mély és meghitt lelki, szellemi és testi egymásra hangolódásban éltek a vitézzel, már előre rettegett az érzésektől, amelyek rá fognak törni, mikor ismét találkoznak. Sándor ellenben mindebből semmit nem érzékelt. Ő egyszerűen csak élvezte ezt az utat is, mint mindent, amit édesapja és nagynénje társaságában töltött eddigi három éve folyamán. Az erdőket különösen szerette, s itt aztán végre volt épp elég. Még egy őzikét is látott!

– Jó, asszem itt az út vége – lassított kicsit Miklós, ahogy egyre nagyobbakat döccentek a hepehupás erdei úton, s egy piros-fehér sorompó is feltűnt nem messze előttük. Fiával ellentétben nem igazán élvezte ezt az erdei utat, már most azon gondolkodott, itt vajon hol fog tudni megtérülni.

– Egyetértek. Innen gyalog megyünk – szállt ki elsőnek Kardos, ahogy megálltak az út mellett egy szűkebb pázsitos részen, ahol csak fél kerékig süllyedtek a hóba. A Huszár szinte égett a türelmetlenségtől, a csapatneméhez illő lobbanékonyságot leszámítva is. Tényleg régóta nem szorított már kezet a legjobb barátjával, kölcsönösen elhanyagolták egymást az utóbbi hónapban.

– Legyünk túl rajta – sóhajtott nagyot Lia, ahogy a vitéz kitárta előtte az ajtót. Kevesebb lelkesedéssel szállt ki, mint mikor Kardosért mentek, de ez alig tűnt fel a többieknek.

– Sándorral jobb, ha itt maradunk. Ki tudja, milyen az út, meg mennyi idő, míg megjárjátok. De azért siessetek, jó? – szállt ki Ciklámen is, kézen fogva unokaöcsét. Mondjuk ez félig takarás volt ugyan, ő született alföldi lányként, ha lehet, akkor kihagyta volna ezt a meredek emelkedőt, ami itt szemmel láthatólag rájuk várt. Meg igaz, ami igaz, hároméves gyermekkel tényleg lényegesen lassabban haladtak volna, márpedig számukra a gyorsaság most létkérdés volt.

– Rendben van. Kardos, innen mennyire messze van az emberünk háza? – kérdezte Miklós, miután odament a testvéréhez megnyugtatni a fiát. Sándor igazából egyáltalán nem volt félős, még ebben az eddigi életéhez képest viszonylag vad erdőben sem. Igaz ugyan, hogy sokkal jobban szeretett édesapjával lenni, mint nagynénjével, mert őt érdekesebbnek találta, de Ciklámennel is nagyon jól szót értettek. Meg azért annak ellenére, hogy ő sokkal kevesebb „kalandba” merte beleengedni, biztonságos körülmények között viszont több mindent megengedett neki. Most például már alig várta, hogy megdézsmálja a maradék házi csokit, amit az édesapja vacsora előtt nem adott volna oda neki. Addig pedig volt még jó pár éhes óra.

– Fel ezen az emelkedőn, ott kezdődik egy ösvény, s onnan gyalog nekem húsz perc szokott lenni.

– Akkor induljunk! – mondta Lia idegesen, ami rá nem volt jellemző, csendes, szelíd nyugalom jellemezte mindig, de most különösen zaklatottnak látszott. A Huszár nem is várt semmi több hozzászólást, előhúzta bajonettjét, levágott egy mogyorófát sétabotnak, s megindult. Körülbelül bokáig ért a hó, de itt a kitaposott ösvényen már addig sem. Mindhárman magukba mélyedtek, nem igazán beszélgettek. A februári erdő különösen hallgatag volt így késő délután, madárfüttyöt is elvétve hallottak. A hegyoldal viszonylag meredeken emelkedett, de nem lassítottak. Kardos nem igazán szeretett hosszabb távon gyalogolni, de egész egyszerűen annyira edzett volt, hogy nem különösebben zavarta, csak a levegőt szedte kicsit gyorsabban. Miklós ízig—vérig alföldiként nem igazán szívlelte a kisebb emelkedőket sem, de úgy hadseregben, mint civil életben rengeteget gyalogolt, meg amúgy is szégyellte volna, ha lemarad. Arca azért kissé kivörösödött a számára szokatlan megerőltetéstől, meg halántékán lüktetni kezdett egy ér, de semmi panasz nem hagyta el száját. Lia értelemszerűen gyengébbnek számított a két, ereje teljében levő férfihoz képest, de ő viszont viszonylag hegyes vidéken nőtt fel, így bőven bírta tartani a lépésütemet. Ily módon viszonylag gyorsan legyűrték a meredeket, ahonnan már betértek a fák közé. A magas tölgyek között a hó is inkább megmaradt, de a három pár csizma, Kardos rendszeresített katonai huszárcsizmája, Miklós népi rámás csizmája és Lia angol fűzős tiszti csizmája keresztültaposott mindenen. A Huszár magabiztosan vezette a kis csapatot, habár itt már nélküle is könnyedén kivehető volt az ösvény. Egy idő után kicsivel csökkent az emelkedő, s kiértek egy kisebb, szinte teljesen kerek tisztásra, aminek a felső sarkában egy kis forrás csobogott elő a kövek közül. Ügyesen deszkából összeállított csurgóval rendelkezett, valamint egy kisebb vízgyűjtővel, amit alighanem állatok itatására lehetett használni. A forrással szemben, bal kéz felől, olyan tíz lépésre takaros kis kunyhó állt egyből az erdő szélén. Egyszerű rönkökből lett összeróva, a rönkök közti nyílásokat mohával szigetelték le. Zsindelytető alkotta a tetejét, s egyetlen vékony vaskémény lett kivezetve, ami vígan köpködte a fehéres-szürke füstfelhőcskéket, a füst szagából lehetett következtetni az eltüzelt gyümölcsfák fajtájára is. A házikó mellett egy csak deszkából összetákolt fészer is állt, habár ez most minden bizonnyal sokkal inkább csűrként működhetett. A kunyhón két aprócska ablak sandított a tisztásra, az ajtó pedig tárva-nyitva. Egy elég jól öltözött, de borostás és fésületlen, szürke öltönyt és fekete felöltőt viselő, kalap nélküli ember nézelődött az ajtóban. Egyikük sem ismerte.

– Szép napot adjon az Úristen! Fehér Hollót keressük, a tinnyei erdészet vadőrét. Bessenyei Domokos erdőkerülő uram azt mondta, most itt találjuk – szólította meg kedvesen Lia. Az urak is köszöntek, s ők kissé furcsállva néztek az ismeretlenre.

– Kezét csókolom, tisztelt hölgyem, jó napot, uraim! Nem tudok sajnos ebben segíteni, elutazott.

– Hová utazott volna el? – szakadt ki a kérdés Miklósból, mielőtt más ketten kérdezhettek volna, Lia is és Kardos is teljesen elhűlt ettől választól. A sokkal inkább elfogulatlan Nemesnek viszont feltűnt az a pillanatnyi szünet a válasz előtt, mintha az úr gondolkodott volna azon, hogy mit mondjon.

– Haza, Erdélybe. Nemrég hoztam meg a jó hírt, azzal kerestem – mosolyodott el kedvesen az úr, de nem igazán akart félreállni az ajtóból. Valamint a bal kezét egyáltalán nem látták, de ezt még mindig csak a délvidéki vitéz észlelte.

– Nagyon érdekes! Mi végett, milyen jó hírt? – kérdezte Lia mohón, ahogy csak szóhoz juthatott. Kettős megkönnyebbülést jelentett számára ez a hír. Egyrészt így nem kell elviseljék egymást az elkövetkező hetekben, másrészt meg azért annak még így is örült, hogy volt szerelme megnyugvásra találhat.

– Otthon az egyik jó barátja megfizette hatóságokat, és feloldozták felőle a körözést, mehet haza.

– Mikor jött ez a hír? – kérdezte Kardos. Ő azért alapból sokkal gyanakvóbb természet volt.

– Éppen három napja – felelte az úr. Most már viszont nem csak Miklósnak tűnt fel, hogy mintha gondolkodna a válaszon, nem ösztönösen mondja.

– Érdekes. Odalent a faluban a vadgazda úr azt mondta, hogy két napja keresték barátai Erdélyből. Vagy talán nem önre gondolhatott? – fogott Lia is gyanút. Belső női megérzése ugyanis ez az elszólás mellett is figyelmeztették, hogy csak óvatosan. Egyáltalán nem tetszett ennek az ember az alattomos, rosszul leplezett, sunyi pillantása, és egyáltalában egész megjelenése sem. Nem igazán tartotta valószínűnek, hogy a volt szerelmének lehetnének ilyen barátai.

– Nem tudom, lehet összetéveszt valakivel a vadgazda úr. Én már harmadik napja, hogy érkeztem.

– Miért, egyedül van? – kérdezte azonnal Miklós, s igyekezett úgy benézni a kunyhóba az ismeretlen ember mellett, hogy amaz ne vegye észre. Őneki már kezdetektől fogva nem tetszett ez az ismeretlen, egészen biztos volt benne, hogy hazudik. Csak egyelőre ezt még nem volt tanácsos nyilvánvalóvá tenni.

– Igen, éppen indultam, hogy hozzak vizet az esti puliszkához… – bólintott rá amaz, de nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Kardos elég durván és udvariatlanul a szavába vágott.

– Csakugyan? Magyar ember mióta eszik puliszkát? – ez elég erős utalás volt, nem is hagyhatta szó nélkül a másik sem. Most először foszlott le róla az udvarias máz.

– No de, hölgyem, uraim? Milyen jogon vallatnak itt engem? Azt sem tudom, kik önök!

– Az idegennek illik először bemutatkozni, de sebaj. Fehér Holló uram barátai vagyunk. Az én nevem Csillag Lia, Fehér uram volt barátnője, ez az úr itt Sebes Kardos, legjobb barátja nevezett úrnak, ő pedig Vas Miklós, az én legjobb barátom testvére. Eléggé furcsállom, hogy még csak nem is hallott rólunk, Hollóval tíz éve, 1912 óta járunk együtt, a Kardossal való barátsága pedig még korábbi. Mondja csak, mióta is ismeri? – eredt meg a Hajnalcsillag beszélőkéje.

– Hmm, lássuk csak, megvan annak nem kevés ideje, habár … – kezdte el a magyarázkodást a szürke öltönyös, de ekkor vidáman vad hang hasított bele a fagyos levegőbe az erdő felől, a kis fészer mögül.

– Héé, István, megvan már az a puliszka? Basszam meg anyádat, de éhesek vagyunk. Megjáratott rendesen ez a rohadék – románul hármójuk közül csak Lia értett, ő is eléggé alapfokon azért, ami kevés román telepes ért Kárpátalján, onnan.

– Jaj, na azt el is felejtettem mondani, hogy magammal hoztam két nagyváradi védő embert, mert erősen féltem a román titkosszolgálat merényletétől, hogy el merem hozni a hírt – mutatott az úr a két előlépő emberre. Mindketten eléggé havasan jöttek elő, nagydarab, durva arcú, szakállas emberek, rendes erődjáró ruhában. Egyikük egy Mannlicher karabélyt, másikjuk egy fokost tartott a kezében. Nem igazán lehet pontosan megmondani, ők ketten döbbentek-e meg jobban a három idegen megjelenésén, avagy Lia, Miklós és Kardos csodálkozott-e el jobban a két újabb ember láttán. Az viszont bizonyos, hogy utóbbi hárman sokkal jobban leplezték meglepődésüket.

– Hmm, érdekes. Az előbb még azt mondta, hogy egyedül van – húzta szűkösre a szemét a Nemes.

– Nem láttam értelmét elmondani, megyünk lassan mi is. Valamit üzennek a barátjuknak? – mondta békítő szándékkal az ismeretlen úr, de hát ezzel rendesen elkésett. Most már Miklós után Kardos is felismerte, hogy még egyszer sem látták az ajtóban álló férfi bal kezét. Nála is volt persze pisztoly, de ha a másiknál is az van, akkor nem lesz ideje elővenni. Ki kéne gombolja mentéjét, előhajtsa a szárnyát, kikapcsolja a fegyvertok szíját, s úgy előhúzni a fegyvert. Inkább igyekezett észrevétlenül közelebb húzódni a másikhoz, hogy ha esetleg pisztolyt rántana, minél gyorsabban tudja rávetni magát.

– Héé, maga! Az Holló fokosa a kezében! – ismerte fel a fegyvert Lia, s közelebb lépett az egyik erdészruhás ismeretlenhez. Amaz meglepődött, de kivágta magát.

– Igen-a, nekem ajándékozta. Ilyen trófea, vagy hogy mondjam – dadogta még az öltönyös úrnál is sunyibb tekintettel kísérve. A lány legszívesebben szemen köpte volna ennyire nyilvánvaló hazugság hallattán.

– Ezt a fokost én ajándékoztam neki 1915 áprilisában a keleti fronton. Sosem válik meg tőle!

– Most ez ilyen kivétel eset volt – szólalt meg románul az ajtóban álló férfi is. A Huszár és a Nemes sem értette ezt a románul elhangzó szócsatát, de Lia tekintete minden szónál beszédesebb volt.

– Mit műveltetek a barátommal? – kérdezte halkan, de nagyon félelmetesen Kardos.

– Beszélj, ember, Istened ne legyen! – emelte fel a hangját Miklós, s közelebb lépett. Itt engedett ki a biztonsági zár a szürke ruhás férfiban, mert előkerült a háta mögül eddig rejtve tartott bal keze, amiben csakugyan egy Roth -Steyr 1898-as revolvert tartott.

– Ne mozduljatok, bozgor kutyák! Én nem akartam ezt, de ti kényszerítetek rá! Ne járjatok úgy, mint a cimborátok! – teljesen megváltozott a hangja, sokkal erőszakosabb, viszont legalább természetes lett. Miklós elejétől kezdve készült erre, szóval ő legkevésbé lepődött meg. Nem akarta fölöslegesen megöletni magát, így nyugodtan, lassú mozdulatokkal hátrább lépett, de ahogy a bal könyöke hátrálás közben nekiütközött a bejárattól balra levő farakás sarkának, megvillant egy új ötlet a fejében. Kardos sem ijedt meg különösebben, bár azért erősen készült rá, csak reménykedett, hogy mégsem lesz igaza. Most azon forogtak az agya kerekei, hogy a revolvert, vagy a másik román kezében megjelenő karabélyt lesz-e egészségesebb megszerezni. Lia ellenben teljesen ledöbbent, halálos aggodalom szorította össze a kis szívét, rendesen belesápadt a félelembe. Nem közvetlen magát féltette persze, hanem hogy mit tehettek a volt szerelmével.

– Miért, hogy járt volna? Egy akkora harcosnak, mint Hollónak, ti csak kutyakaja lennétek – őrizte meg nyugalmát a Huszár, s csak azért szólalt meg, hogy elterelje figyelmet Miklósról, akinek már mozdult is a karja. A két román szemmel láthatólag szinte semmit nem értett magyarul, így a vezetőjüknek kell majd külön utasítást adni nekik.

– Nagy harcos a kutyalikát! Lehet, hogy kifektetett otthonról jövet sorra apránként egy teljes szakasz csendőrt és Sziguranca bajtársamat, de a Năstase fivérekkel még nem ütközött. Legjobb fejvadászok egész országban! – bökött hüvelykujjával a két vigyorgó erdészruhás alakra az ügynök. Most villantak csak elő az undorító barna fogai az ajkai közül.

– Most mi lesz? – kérdezte már egy fokkal bátrabban Lia, most, hogy Kardos kissé helyzetet változtatott, hogy mindhárom ellenséges személytől részben fedezze a testével, ha a legrosszabb eshetőségben tűzharcra kerülne a sor. Habár erre azért nem látott egyikük sem nagy esélyt.

– Motozzátok meg mind a hármat! – mondta románul a Sziguranca embere a két fegyveresnek. Amazok mozdultak volna is, de ekkor villámgyorsan történni kezdtek az események. Egy vadászmadár surrogása vágott a fagyott levegőbe, s a két erdészruhás román érkezési irányával szembeni fák közül egy nyílvessző suhant át közöttük. Hajszálpontosan a fokost tartó fejvadász szíve közepébe állt bele mélyen, fél vesszőig, amaz szinte azonnal meghalt a jól elhelyezett lövés végett. Egy árva kiáltásra sem jutott ideje, térdre rogyott, majd onnan teljes testtel előre dőlt, maga alá temetve a nyílvessző szárát és a fokost is. Mindenki ledöbbent egy hosszú két másodpercig, de a másik román mindenkinél gyorsabban válaszolt, a vállához emelte a karabélyt. Mielőtt azonban megnyomhatta volna az elsütőbillentyűt, egy fekete hajítókés röpült elő a fák közül, s a tushoz szegezte a jobb kézfejét. A testvérével ellentétben neki viszont nagyon is jutott ideje sikításra.

– Hagyd rám ezt a mocskot, intézd el amazt! – kiáltott rá Miklós Kardosra, akinek nem kellett többször mondani. Kézéllel a torokra mért, azonnali halált okozó ütést rengetegszer gyakorolta már úgy 1911-ben Japánban a sinobik² között, mint a háború során. Most is egész pontosan betalált, egyből elhallgatott az átszúrt tenyerű férfi, s az idegrendszer összeomlásával párhuzamosan minden további ellenállás nélkül zuhant a hóra.

– Gyerünk, lőj csak, büdös szőröstalpú-nyalonc! Mire vársz? – biztatta közben a Nemes a revolvert markoló férfit. Amaz meg is húzta az elsütőbillentyűt, de semmi nem történt. A délvidéki vitéz gúnyosan mosolyodott el, előemelvén a háta mögül a farakásról addig levett vaskos hasábot.

– A fegyverkezelés kicsit nehezebb, mint spicliskedni, ugye, átkozott Júdás? Mindig húzd hátra először egy revolver kakasát, mielőtt lőni akarnál! – tanácsolta barátságosan, de nyilván nem adott erre időt. Hatalmasat csapott a doronggal, messzire repült a fegyver az ügynök összezúzott kezéből. A következő ütés már a fejre ment, de ekkor feltámadt az öltönyös férfiban egy patkány túlélési ösztöne, s el tudott hajolni az ütés elől, majd a Nemes és a Hajnalcsillag között átugorva futásnak eredt. Igen ám, de utóbbi ügyesen el tudta gáncsolni, összerúgván a lábait. Elég nagyot esett, de mielőtt valamelyik magyar rá tudta volna vetni magát, megint talpra ugrott, s futott volna tovább. Nem jutott két lépésig, mikor érkezett a második nyílvessző, mély befúródva a jobb farpofájába. Állathoz méltót üvöltött fájdalmában, s megint arcra esett. Hihetetlen életerő munkálkodhatott azonban benne, mert még így is fel tudott állni, a jobbjával pedig kétségbeesetten kaparászott az alfeléből kiálló nyílvessző után. A harmadik lövés a jobb térdhajlata fölött kicsivel érte, most már rendesen átütve a teljes lábat, a véres hegy bőven a combja előtt bukkant ki.

Az íjász csak most lépett ki a fák közül, ahonnan körülbelül olyan húsz méterről lőtt. Kardosnál, sőt egy kicsivel még Miklósnál is alacsonyabb, de máskülönben nagyon arányos testméretű, vékony, szálkás testfelépítésű ember sétált elő az erdőből. Értelmes, szürkéskék szemei most félelmetes halálsugarakat lőttek az őrülten üvöltő sebesült irányába, rá se nézett az élőkre. Hetykén felpödört, rövid barna bajusza vége is remegett az indulattól, s mintha ősi székely szokás szerint több ágba sodort, közepesen hosszú, sötétbarna hajának minden egyes szálát is ez az érzés remegtette volna. Egy ugyanolyan brit tiszti fűzős csizmát viselt, mint Lia is, vastag szürke abaposztó székelyharisnyával, fekete zsinórozású szürke mentével és egy ugyanolyan barna viselő kalappal, amit a Nemes hordott. Ami viszont másnak nem volt, az az övén függő fehér nemezből készült készenléti íjtegez és nyíltegez, utóbbi még több mint félig telerakva nyilakkal, egy már a húron is ült. Mongol harci íj feszült a kezében, ami a harmadik nyílvesszőt a pokoli kínok között féltérdre emelkedő ember bal lapockája közepébe repítette. Az ügynök egy újabb keserves kiáltást hallatott, de most már nem bírt felállni, két kézen húzta magát előre a földön. Az íjász közben lassan odaért melléje, ismét megfeszítette a fegyverét, s belenyilazott a jobb kulcscsontja végébe, ahol különösen sok ideggóc van. A felharsanó kínüvöltés is ezt bizonyította, ettől szinte megszakadhattak a hangszálai.

– Pedig amilyen jó vadász kenyeres, tudhatná, hogy nyíllövésekkel nem lehet gyorsítani a haláltusát. Az íj nem puska – csóválta meg a fejét Kardos, ahogy felegyenesedett a két román halott mellől. Előhúzta bajonettjét, s hátulról mindkét hullának a kisagyába markolatig nyomta, hogy egészen biztosan maradjanak lent.

– Szerintem nem is gyorsítani akarja a haláltusát – vetette ellen Miklós, aki időközben felvette a hóból a Rast-Gassert, és akkurátusan ellenőrizte, hogy működőképes-e.

– Na jó, én ezt nem bírom hallgatni – elégelte meg Lia, ahogy egy minden eddiginél szörnyűbb üvöltés harsant fel, ahogy a Sziguranca ügynök a veséjébe kapta az ötödik nyílvesszőt, eddig már hóval együtt rágta a földet fájdalmában. A lány kigombolta a kabátját, hogy a pisztolyához férjen.

– Nee, nem kell lövés. Hagyd csak rám – tette a vállára a kezét Miklós, az egyik román hullához lépett, csizmaorral a hátára fordította, s elvette a fokost. Gyors lépésekkel a sebesülthöz sietett, s két kézre fogva az ütő-vágót, és lesújtott a tarkóra. A fájdalomüvöltés azonnal megszűnt.

– Ha jól hiszem, ez a tied, kuruc – bökte meg az íjászt a fokos nyelével a Nemes.

– Köszönöm, labanc – vette át szívesen, de hideg tekintettel a fegyvert a Honvéd. Az íjat visszanyomta a készenléti íjtegezbe, s egyesével kitépte a nyílvesszőket a még mindig remegő hullából. Utána egy cafatot szakította az ügynök szürke zakójából, s azzal kezdte letörölni a vért a nyílhegyekről. Még mindig nem vett tudomást a többiekről, de nem is zargatták egyelőre.

– Szép dobás! – dicsérte meg Kardos a másik irányból előóvakodó Cikláment, akinek kezében biztonság kedvéért ott volt a pisztolya, de az ujját már levette az elsütőbillentyűről, látván, hogy itt bizony már nincs, akire lőni.

– Köszönöm, huszár uram – fogadta hidegen a dicséretet a szőke szépség, aztán ő is eltette a fegyverét, de kihúzta a kunait³ a karabélyból és a fejvadász kezéből egyaránt.

– Hogy kerülsz ide? És hol van a fiam? – lépett oda Miklós a testvéréhez.

– Éppen egy mesét mondtam, mikor látom ezt a két jóarcú embert az erdőben felétek menni. Nagyon nem tetszett a képük nekem, ezért követtem őket. Egyszerűen volt egy nagyon rossz előérzésem, s négy évnyi háború bőven elegendőnek bizonyul arra, hogy megtanuljak bízni az érzéseimben. Nem egyszer az életemet köszönhettem nekik. Most is, csak most nem én, hanem ti. Hármatok közül legalább egyvalakit le tudott volna teríteni, ha nem manikűrözöm meg egy kicsit.

– Megmentetted az életünket! Majd engem is megtanítasz kést hajítani? – ölelte át a Hajnalcsillag barátnőjét, s arcon is puszilta. Ciklámen hiúságát persze minden, így női dicséret is rendesen legyezgette, szinte macskaként bújt hozzá a másik lányhoz.

– Sándorral mit csináltál? – idegeskedett tovább a Nemes, most, hogy már végzett a revolver ellenőrzésével, s Kardossal együtt a hullákat is átkutatták. Készpénz volt náluk rendesen, de semmi személyi igazolvány. Mindez bizonyította, hogy a néhai ügynök igazat mondhatott, a Năstase fivérek tényleg fejvadászok lehettek. Persze nem kellett azon sem különösebben töprengeni, hogy kerülhettek ide, tudni való volt, hogy Holló fejére 1921 tavaszán kisebb vagyonnal felérő vérdíjat helyeztek a román hatóságok.

– Nyugalom, csituljál, tudhatod, hogy nem hagyom sosem egyedül veszélyben. A fűtött autóban van, minden rendben vele. Szerintem el is aludt azóta – nyugtatta meg Ciklámen. Miklós éppen válaszolni akart, de ekkor ért oda hozzájuk a keresett ember.

– Ez a két gazember sziklával jött a fejemnek a szurdokban. Két napig jártam a nyomukon, amíg rájuk találtam. Köszönöm a segítséget, habár egyedül is ment volna. – mondta Holló, s fokosára támaszkodva ő is átkutatta a két hullát, az egyik zsebéből kihúzott egy farmarkolat nélküli, csak zsinórral körbetekert markolattüskés 1917M rohamkést, s belenyomta a csizmája szárába.

– Megvan a jogom a törvény és az Úr által is, hogy visszavegyem, ami az enyém. Egyetértünk? – nézett fel, s tekintetét sorba hordozta a négy emberen. Nem csak Lia, hanem az ő szíve is remegett, mint egy tenyérbe szorított galambfióka, ahogy egymás szemébe néztek, két másodpercnél tovább nem is bírták. Kardosnak ellenben őszintén örült, teljesen kölcsönösen, habár ez egyelőre csak a viszontlátás öröme volt. Ciklámennek úgyszintén, habár a másik szakítás azért közöttük is feszültséget keltett, de nem annyira, mint volt párjával szemben. Miklóst viszont már jó féléve nem látta, ezért feléje csak biccentett egyet. Egyetemen elég jóban voltak, s habár elég sokat vitáztak történelmi témákon, azért még nem mondhatták egymást ellenségnek.

– Egyetértünk. Nem is kérdezed, hogy mi végből vagyunk itt, kenyeres? – kérdezte félig viccesen, félig furcsállva a Huszár. Nem igazán tudta értelmezni ezt a viselkedést, habár azért erős hálás volt, ha nem jön, akkor csak hárman kellett volna felvállalják harcot, kétes esélyekkel.

– Mindjárt. Először tüntessük el ezt a három hullát az erdőmből. Labanc barátom, kérlek, van két ásó és egy csákány a fészer sarkában, hozd ki mindegyiket – felelte a házigazda, de ahogy széles ívben mozdult a keze, hogy megmutassa, leheletnyit megtántorodott.

– Jó ég, hát neked lehet be van még törve a fejed. Ülj le oda a farakásra, vizsgáljalak meg – ugrott oda Lia azonnal. Szakítás vagy nem, szerelem vagy nem, neki ez már ilyen pavlovi reflex volt, hogy minden sebesültön segíteni kell. A Honvédnek mit volt mit tenni, engedelmeskedett. A szanitéc levette a fejéről a kalapot, lecsavarta a fejéről a hevenyészve felrakott, eddigre rendesen átvérezett kötést, s szakértőn tapogatni kezdte. Miklós addigra kihozta a szerszámokat, s belevágta a csákányt a fagyott földbe, de semmi több.

– Ciklámen, kérlek, tegyél fel egy fazék vizet főni, ezt el kell lássam – nézett fel a Hajnalcsillag a munkából, s a Honleány minden további nélkül engedelmeskedett is. Annál is inkább, mivel lassan kezdett lefelé hajolni a Nap, s itt a fák alatt aztán kifejezetten gyorsan sötétedik.

– Ha nem bánjátok, én lemegyek a fiamért, aztán visszajövök, segítek ásni. Nem szeretném a kelleténél hosszabb időre egyedül hagyni. Kérlek, amire visszaérünk, legalább a vért takarítsátok el, a hároméves gyermek ne kelljen lássa. Meg na, bár ennyi időre maradjatok négyen együtt régészekül – vigyorodott el komoran a Nemes, s válaszra nem is várva a vállára kanyarította a karabélyt, s elindult visszafelé a nyomaikon. Pár lépés után már megbánta ugyan, hogy nem kérdezte meg a székelyt, hogy minden rosszarcút lefektettek-e, de így fegyverrel annyira nem bajolt ezen kérdésen. Most lefelé és egyedül sokkalta gyorsabban megtette ugyanazt a távot, mint amit felfelé hárman lejártak. Minden gond nélkül visszatalált az autóhoz, csak a lábnyomokat kellett kövesse. Sándor teljesen rendben volt. Igaz, nem kicsit furcsállta, hogy nagynénje csak úgy, hirtelen miért zárja be az autóba, de hozzászokott eddigre a felnőtteknek a mindenféle hülye és teljesen érthetetlen szokásaihoz. Édesapjának azért rendesen megörült.

– Merre járt, édesapám? És hol hagyta a nagynénit? – kérdezte ölelésre tárva a kezecskéit, ahogy Miklós kinyitotta az ajtót.

– Egy régi barátomat kerestük meg, be fogjuk mutatni neked is. Rendes ember, nagyon szép helyen lakik. Meg szeretnéd nézni, hogy hol? – húzta a kisfiú fejébe a füles sapkáját az édesapja, s ellenőrizte, hogy a sálja is rendesen fel van-e tekerve.

– Igen, itt már nagyon unalmas. Együtt? – Sándor elég gyorsan meg szokta érteni, mit jelent, ha öltöztetni kezdik. Volt már rá ideje rendesen, még akkor is, ha édesapja ebben még mindig nem volt annyira jó, mint édesanyja. Vajon ő hogy van eddig a kórházban és mikor láthassa viszont?

– Igen, együtt! Gyere, én majd viszlek, gyorsabban haladunk! Hátha szarvast is látunk! Tudod, mi az, hogy csodaszarvas? – visszafelé tartó út a csodaszarvas regéjének az elmesélésével telt el. Miklós imádta tanítani a fiát, már előre elhatározta, meg a párjával meg is beszélték, hogy otthon azért rendesen ki fogják egészíteni a sok esetben eléggé egyoldalú iskolai történelemszemléletet, meg általában minden átadott tudásanyagot. Sándor pedig nagyon hálás hallgatóság volt szinte minden témában. Ráadásul vissza is tudta általában mondani. Igaz, hogy ehhez az is kellett, hogy szülei gondosan vigyáztak, nehogy egyszerre túl sok adatot zúdítsanak rá. Most a tanításon kívül meg figyelemelterelésnek is kiváló volt a csodaszarvas regéje. A fő kérdésfelvetés, ami miatt idejöttek, ugyanis még mindig nem lett megválaszolva. Mondjuk paradox módon a három ellenséges személy váratlan felbukkanása nagyban megkönnyítette a dolgukat.

– Na jó, ezt nem hiszem! Látod, fiam, ilyenek ezek a régészek: nem telt bele több mint negyven perc, hogy megjártuk oda-vissza utat autótól, s ennyi idő alatt négyen már kiástak három sírt – tátotta el a száját Miklós, ahogy nem kevés megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy mindhárom hulla föld alatt van már eddig. Nagyon odafigyelt arra, hogy kiskorú fia semmit ne lásson vagy halljon a szélsőséges erőszakból, amíg lehetséges. Nem hiányzik neki, még nem tudná feldolgozni. Igazából nála sokkalta érettebb emberek sem tudják teljesen-teljesen feldolgozni ilyesmit, csak esetleg elfojtják magukban.

– Kit tisztelhetünk ebben az úrban, labanc barátom? Csak nem a fiad? – most először mosolyodott el a Honvéd, mióta megfeszített íjjal kilépett a fák közül. A gyermekek nagy gyengéi voltak, ezt már jó régen, már egyetem alatt teljesen nyilvánvalóvá vált.

– Igen. Ő az elsőszülöttem, Vas Sándor. Fiam, ez az úr nekem barátom, Fehér Holló a neve, Holló, mint az a csúf fekete madár, hasonló a varjúhoz – mutatta be őket egymásnak a Nemes.

– De édesapám! A holló az fekete, nem fehér! – csodálkozott a kisfiú, mire Kardoson kívül mindenki elvigyorodott.

– Igen, jól mondod, fiatal barátom. Nem az első, és minden valószínűség szerint nem is utolsó vagy, ki kérdőre vonja az édesapám névválasztási humorérzékét – szélesedett ki a Honvéd mosolya, ahogy kezet fogott a kisfiúval, akinek ekkor megint eszébe jutott valami.

– Tessék mondani, mi az a labanc?

– Édesapád elmondja – bökte vállon a fokosa nyelével finoman, de rejtett kihívással nyelével Miklóst a székely vitéz. Amaz persze érzékelte a rejtett üzenetet, de halasztotta.

– A labanc egy csúnya név, azokra használják a magyar történelemben, akik minden körülmények között hűségesek maradtak a magyar királyhoz – majd jelentőségteljesen körbenézett mindenkin. Kardos maga legitimistaként ezt helyeselte volna is, viszont mind a négy nagyszülője részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban és önvédelmi háborúban, így bőven lett volna ezt mivel kiegészítse, de inkább lenyelte. Lia fenyegetően húzta össze szemöldökét, benne nagyon erős volt a Habsburg-ellenesség, Hollóval is emiatt szakított a budaörsi csata kapcsán, pluszban meg két dédtatáját is cári oroszok ölték meg negyvenkilencben. Ciklámen furcsa önellentmondásba keveredett mindig a kérdésben, a szabadkai Vas család mindig is királyhű volt, negyvennyolcban sem álltak át a katonaelődök a magyar kormány oldalára, viszont éppen emiatt a szabad királyválasztók sorában nem véletlenül volt az egyik legharcosabb MOVE női tag. Holló maga szintén legitimistaként annál inkább utálta most Habsburg házat, hogy miattuk szakított vele a volt szerelme, így tolult is az ajkára a dühös válasz, de Ciklámen békítően megelőzte:

– Most elődbe tárhatjuk, hogy mi végett háborítottunk meg az elmúlás dicső aktusában. Két hete a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz csatolt Baján faluban jártunk a testvéremmel. Az ő felesége, nekem sógorném rokonlátogatásban volt. Éppen akkor, mikor Herr Waldmann emberei a faluba jöttek. Neked erdei emberként gondolom nem kell bemutatni ezt a fűrész-zsidót. A falu körülötti erdőket le akarja tarolni a fűrészüzeme számára, s nagyon semmi pénzen fel kell ehhez mindent vásároljon. Az emberek nyilván nem adják el, ezért rájuk küldte a bérenceit, több helyit meggyilkoltak, templomot felgyújtották, minden. Ilonának, bátyám feleséségnek handzsárt hajítottak hátába, azóta is zalaegerszegi kórházban nyomja ágyat. A falu bírója képzett jogász, feljelentette a Waldmann brancsot, de tudod, megszállt területeken, hogy működik ez… megvásárolták a hatóságokat, akik a magyarokért kisujjukat sem mozdítják. Mi több, volt szerb komitácsik még melléje is álltak. Két hét múlva elvileg visszajönnek, akkor letarolják a falut az erdőkkel együtt. Bírósági végzés addig nem lesz meg, ezért saját védelmünkre kell fegyvert ragadjunk. Elindultunk önkéntes harcosokat toborozni, mert Gömbös uramnál jártunk volt, és azt mondja, fennálló kényes nemzetközi helyzet miatt a MOVE nem avatkozhat be szomszéd államok belügyébe. Röviden ennyi. Szóval a kérdés: hajlandó vagy-e velünk tartani és segíteni magyar honfitársainknak, egyszerű hétköznapi embereknek megvédeni az erdőiket, az otthonukat és saját életüket szerb komitácsik és zsidó bankármaffia ellen?

– Nehéz küldetés? – kérdezte Holló, minden gondolkodás nélkül.

– Lehetetlen – vágta rá fagyosan Lia. Magyarázkodás mindig feldühítette. Teljesen fölösleges. Ellenségek nem hiszik el, barátoknak nem kell, közömbös embereknek pedig kínos. Leginkább az kínos ebben, hogy a szívében még nem döntötte el, a Honvéd melyik csoportba tartozik e három közül.

– Most legutóbb tizenheten voltak a szerbek, öten különösen veszélyesek, külországbeli zsoldosok. Valamennyien állig felfegyverezve, komoly harci tapasztalatokkal, semmi kétségük nincs és minden fölényüknek tudatában vannak. Ami meg ennél többet nyom latban, az Waldmannék pénze, szinte mindent és mindenkit meg tudnak venni. Mindezt tudnod kell, mielőtt válaszolsz – egészítette ki Miklós komoran, és még így is elég derűlátóan fogalmazott a kisfiára való tekintettel.

– Mondod, hogy önkénteseket toboroztok. Hányan vagytok eddig? – nézett vissza a Honleányra a Honvéd kíváncsian, semmi más érzéssel szemében.

– Ketten – felelt Kardos az aranyhajú lány helyett. Nem akarta elhúzni ezt az egészet.

– Kik azok? – kérdezte tovább Holló. Kivételes harci tapasztalatából pontosan tudta, hogy az a harcos, akire nem számíthat teljes biztonsággal a bajtársa, sokkal veszélyesebb, mint tíz jól kiképzett ellenség.

– Te meg én – mosolyodott el mai nap először halványan Kardos, de ez csak ilyen alkalmi Napsütés volt a felhők közül, egyáltalán nem jellemző módon a Huszárra.

– Hmm – mordult egyet Holló, azzal befordult a kunyhóba minden további nélkül, s behúzta maga mögött az ajtót. Odabenti zajok alapján talán éppen megágyazott magának éjszakára.

– Látod, fiam, ez a medve emberbőrt húzott magára – magyarázta vidáman a Nemes, megkönnyebbülve érzéstől, hogy végre rendeződött kérdés.

– Köszönöm, huszár uram, hogy besegítettél. Rendesen sikerült elijeszteni. Kellett volna hagyd, hogy én beszéljek, szerintem meg tudtam volna győzni – nézett szemrehányóan Ciklámen Kardosra. Bátyjához hasonlóan ő is örvendett ugyan, hogy megvan válasz, de azért csalódott is. Pontosan ismerve a Honvéd harci képességeit, jól lehetetett volna kamatoztatni Baján védelmében.

– Hagyd csak, drága hugicám. Szemmel láthatóan meg van zakkanva ez ember, láthattátok, hogyan használta tegeznek azt a szerencsétlen rumén informátort. Minden bizonnyal háborús sokk és vereség utóhatása. Veszélyes lehet nem csak az ellenségre nézve – intette le Miklós, s visszavette Sándort a nyakába, hogy induljanak vissza. Csakugyan nemsokára lemegy a Nap.

– A legjobb barátomról beszélsz éppen – tett egy lépést fenyegetően a Nemes felé a Huszár.

– Lehet, hogy jobb is így. Nagyon ki van készülve – sóhajtott Lia, a két férfi közé lépve. Mindketten válaszolni akartak, de ekkor csikordult fakilincs, és Holló lépett ki rajta. Még mindig azt a gúnyát viselte, amiben megjelent, de a leajzott íjat nyugalmi tegezben hozta, vállára málházva, amiképpen nyilakat is. Hátán egy jókora, kopott, de erős varrású sötétzöld cserkészhátizsák nyugodott. A mentén egy monarchiás tiszti öv volt felcsatolva, antantszíjjal, rajta Mannlicher szurony balról, vadászkés jobbról, tarsoly, nyakában katonai távcső. A fokosára támaszkodva egyenesedett ki, ahogy kulcsra zárta az ajtót, s a kulcsot a küszöb alá tette.

– Mi van, indulunk vagy nem? Tudok egy embert, aki velünk tart majd, de holnap oda kell érjünk, ne meresszük itt szemünket. Lefelé menet majd leadom pótkulcsot Bessenyei uramnak, még ébren van – igazából önmagában az, hogy azt mondta „velünk”, nem pedig „veletek” minden kétséget eloszlatott. Sándor ezt egyelőre nem fogta fel, ő a hátizsák tetejére málházott cserge színén csodálkozott. Miklós meglepetten bámult erre. Kardos elégedetten hümmentett egyet. Ciklámen megkönnyebbülten felsóhajtott. Lia külön örült, hogy a sűrűsödő szürkületben nem látszik a hála felvillanása szemében, mikor közelebb lépett, mondván.

– Biztos vagy ebben, hogy most induljunk? A fejed nincs teljesen rendben, agyrázkódást ugyan nem kaptál, de azért nyugodtabb lennék, ha kicsit pihentetnéd. Mindemellett szemed is annyira szűk kialvatlanságtól, hogy egy késpengét nem lehetne beleszúrni. Nem sokra megyünk egy holtfáradt, vérző fejű harcossal – Holló úgyszintén hálás volt a lassan beálló sötétségnek, hogy miatta nem látszik az óvó szavak hallatán szemében megcsillanó hála, mikor válaszolt:

– Igen, még néha szédülök kicsit, de azért alapvetően nem komoly, ennél sokkal nagyobbakat kaptam már a fejemre, s mégis itt vagyok. Álmos meg azért vagyok, mert mint mondtam, két napja egyvégtében ennek a Júdásnak és a bocskoros csatlósainak a nyomán jártok. Ha viszont a harcra gondolok, a lecsupaszított domboldalakra, a meggyalázott nőkre, meggyilkolt védtelen emberekre, árvává tett gyermekekre, szegény Hazánkra, egyből felébredek. Adjatok egy sor rác nyakat és elegendő helyet, hogy meglendíthessem a fokosomat, s egyből lehullik rólam minden fáradtság!

A nyitófestmény készítője Kertai Zalán

 

---

¹  1945 előtt büntetlen előélet esetén vadásznak, vadőrnek, erdésznek, csősznek, vadgazdának, erdészmérnöknek engedély nélkül lehetett hosszú csövű puskája, csak a kurtított csövű, ruházatban elrejthető orvvadász-puskáért büntettek.

²  Sinobi (japán): azok, akik árnyékban tevékenykednek. Köznyelven nindzsák, a régi Japán titokzatos harcművészei, akik tudását a földesurak testőrökként, kémekként és orvgyilkosokként használták.

³  Kunai (japán): fű, füves terület. Régi japán harcművészetekben használatos hajítókés, ami egy fűnyíró-eszközből származott eredetileg.