Visszaemlékezések, 118 oldal, Uránia kiadó, 2003
Gazda József tanár úr ezt a hozzá képest közepesen régi, én életemhez képest nagyon régi könyvét volt kedves nekem név szerint dedikálni, de csak most jutottam el hozzá. Két vonatút alatt olvastam ki, nem olyan nagy terjedelem – a 118 oldal különben csak a szöveget jelenti, ennél méretesebb a könyv, ugyanis a végén egy elég bőséges fényképanyag látható tanár úr törökországi és közép-ázsiai utazásaiból –meg nagyon-nagyon érdekes részletek.
A könyv egy, tanár úr több hasonló riportkönyvéből, mikor egy kutatott témát úgy ír meg, hogy az eseményben résztvevők beszélgetéseit egy saját maga által írt keretbe helyezi. Ez esetben az első és második világháborús magyar hadifoglyoknak az Ázsiához fűződő kapcsolatuk volt a központi vonal. Elsősorban azt vizsgálta, hogy a magyar hadifoglyok hogyan élték meg őseink szülőföldjére való kényszerű visszatérést, illetve, hogy a helyiek hogyan viszonyultak a magyarsághoz. A rövidke előszó után egyből a közepébe is vágunk, és az első világháborús fogolysors tárul szemeink elé. Itt először a cári Oroszország mutatkozik meg, ami a visszaemlékezések fényében sokkal kevésbbé brutális volt, mint az azt követő bolsevik rendszer – ebbe nyilván közrejátszhatott az is, hogy ezen visszaemlékező honvédek aztán otthonukban is szembesültek a kommunizmussal, s ennek fényében láthatták régi emlékeiket is, valamint a szerző maga is következetes antikommunista, ennek ellenére én tudatos ferdítést egyik részről sem feltételezek. Itt, ebben az első részben találkozunk legtöbb néppel, számomra nem jelentett újdonságot, hogy enyhe túlzással élve, a Dontól keletre el egészen Japánig rengeteg nép tekint minket a testvéreinek. Ennek tudományos hátterébe belemenni itt nem akarok, de azt szerintem még egy legelvakultabb Nyugat-fetisiszta is elismerheti, hogy a legalsó hangon a hun-tudatút használhatjuk magunkra is, a mostani sztyeppei népekre is. Érdekes módon az oroszokról is ekkor még általában moderált, vagy akár egészen kellemes emlékeket őriztek meg a hadifoglyok. Ami erősen megváltozott a bolsevik puccsot követően. Érdekes módon a magyarok szinte kivétel nélkül a vörösök oldalára álltak. Egy barátommal nemrég beszélgettünk erről a kényes kérdésről, két motivációs forrást mondott, amelyekkel magam is egyetértek.
Egyrészt, a magyar társadalom többsége akkor földművesekből és munkásokból állt, akik aránylag könnyen tudtak azonosulni a marxista eszmékkel. Ne feledjük, hogy egy egyszeri parasztnál vagy proletárnál jóval értelmesebb fehérgallérosok se értették meg egyből ezeket az eszméket, amíg a gyakorlatban nem találkoztak velük. Nyugaton rengeteg sok ember, sőt, rengeteg sok fiatal továbbra is romantikával gondol a kommunizmusra. Tehát én a részemről nem hibáztatnám személy szerint minden egyes hadifoglyot, amiért nem ismerték fel ennek az ideológiának a sötét oldalát. Kivételt teszek persze azokkal, akik már a kezdetektől kezdve tudtak a vele járó horrorról – lásd látványos ellenpéldaként Szamueli Tibor beszédét, aki szerint gyilkolás által lehet uralmat kapni, Vlagyimir Iljics is rengetegszer beszélt tömeges akasztásokról, illetve – de ez a visszaemlékezők között elenyésző szám, talán egyetlen egy olyan honvéd volt, aki valamilyen szinten ha nem is jogosnak, de érthetőnek tartotta a vörösterrort, azzal magyarázva, hogy az úri osztály nem akarta átengedni a hatalmat, és csak vérrel lehetett ezt megoldani. Másrészt nagyon sok magyar hadifogoly lehetőséget látott a hazajutásra azzal, ha beállnak katonának, és rengeteg esetben ez egy teljesen élhető elképzelés volt. Barátom ezen két magyarázatát én még annyival egészíteném ki, hogy a cári Oroszország az nekünk ellenségünk volt, tehát az ellenségünk ellensége a barátunk elven is állhattak a vörösök mellé. Mindezt jól bizonyítja, hogy a csehek ellenben kivétel nélkül a fehérekhez álltak, illetve román légió, aztán később a rendes hadsereg is harcolt a vörösök ellen.
A harmadik gondolati egység a húszas évek elején történő hazajutás módozatairól szól, amelyek többsége teljesen kalandfilmbe illő. A háború idején is történtek szökések, kisebbrészt Kínába, nagyobbrészt Perzsiába, sőt, olyan hajmeresztő eset is előfordult, hogy 1915-ben megszökött hadifogoly visszakerült a frontra, s ismét hadifogságba esett. A háború, aztán főleg a polgárháború vége felé meg már szervezett úton juthattak haza, sokakat külföldi nagykövetségek, például a dánok és amerikaiak segítettek, a fél világot hajóval megkerülve hazajutni.
A negyedik tartalmi rész pedig a második világháborút és azt követő hadifogoly-sorsot dolgozza fel. Ez már sokkalta sötétebb korszak, az akkor húsz éves kommunizmus a felnövő ifjabb nemzedékek gondolkodását teljesen eltorzította, sok visszaemlékezés leírja, hogy a gyermekek kővel dobálták meg a vonatjukat és német fasisztáknak hívták a magyar foglyokat, annyira hatásos volt a sztálini propaganda. Az idősebb generációkkal való kapcsolattartás azonban még ekkor is általában emberi alapokon ment, ami itt még külön érdekesség, hogy az első világháborút követően rengeteg magyar odaházasodott, nem jött haza, s ezekkel találkoztak aztán honfitársaink. A kötetet pedig, amint említettem, Gazda tanár úr gazdag fényképanyaga zárja le. Ő Szibériában és Belső Ázsiában nem járt ugyan, ellenben a Selyemút vonalán végig.
Számomra nagyon gazdag forrásértéket jelent ez a könyv, rengetegszer fogom még használni Hiányosságot különösebben nem is tudok mondani, talán az emlékeket közlőkről olvastam volna többet a születési dátumukon és szülőhelyükön kívül – rendfokozat, élettörténet, interjú készítési időpontja, stb – de adott terjedelmi keretek között teljes volt számomra. Nagyon szívesen javaslom minden barátomnak, aki érdeklődik a világháborúk magyar emlékezete iránt, vagy aki úgy általában a magyar őstörténet forrásaira kíváncsi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése