Vad Kelet IV – Sinobi

1922 június 19, Japán Császárság, Okinawa, Kadena közelében

– Sebes Kardos mesél –

 

              Előhúztam a zsebórámat a mellényemből, s idegesen rápillantottam. Mi lesz már, emberek? Már szinte két órája hogy elment mindenki, hogy japán régész barátunk, Szaito Nobunaga már meglevő Nieuport VI-os hidroplánja mellé kössenek el még egyet. Maga Nobunaga a saját gépét készítette felszállásra, addig Holló a kikötőben a vízen ringatózó többi civil úszótalpas őrszemélyzetének figyelmét kellett elterelje, hogy a lányaink tudjanak kiválasztani egy már megtankolt gépet. Tiszta szerencse, hogy Ciklámen tud repülőt vezetni, én majd repülök vele – már előre kavargott a gyomrom – míg Holló és Lia mennek majd Nobunagával. Meg az is szerencse, hogy ezekből a francia gépekből egyre több van japán területen is, így egyre hígabb az őrzésük, főleg egy ilyen viharos éjszakán. Persze tudtam, hogy ezzel körülbelül el is használtuk a napi szerencseadagot, s a napi szerencsétlenség olyan hajnali négy óra körül érkezett meg, egy kikötői biztonsági őr képében. Nálam egy fejjel alacsonyabb, vékonyabb kis szerencsétlen fickó volt, rövid szürke bajuszkával, viharvert arccal. Nem egyenruhát viselt, hanem hagyományos japán viseletet, háncstalpú cipőt, testhezálló nadrágot, kék kimonót, a fagyos tengeri szél ellen valami nyomorúságos barna köpenykét és a zuhogó esőben a fejére ázott fehér selyemkalapneműt. A posztját csak a bal alkarján viselt fehér szalag jelezte, rajta japán írásjelek, és alatta a security felirat, lévén nemzetközi kikötőről beszélünk. Fegyvertelen volt, az övébe dugott juttét leszámítva. Kezében viszont már nem egy lámpást, hanem egy hatalmas elemlámpát tartott, azzal világított rám. Elindultam feléje, hogy ne jusson közel a Nieuporthoz.
– Kon ban wa! – emeltem meg a kalapomat, jó estét kívánva.
– Ohajo gozi masu – kívánt jó reggelt, s derékból meghajolva köszöntött. Nyíltan végignézett rajtam, megnyalta a szája szélét s azt mondta:
– Amerikadzsin? – nem ez volt a legjobb pillanat hogy palóc származásommal eldicsekedjek, ezért csak bólintottam, és büszkén, de nem gőgösen csak annyit mondtam:
– Hai – igazából nem tudom hogy honnan gondolta hogy éppen amerikai vagyok a lovaglócsizmámról, szürke pantallómról, fekete bőrkabátomról, szürke kalapomról, de valószínűleg ezt az európai kinézetet errefelé csak amerikaiakon látta.
– Személyigazolványt kérek – mondta most már eléggé tört, de azért jól érthető angolul. Most két dolgot tehetek. Mutatok neki valamit, amit futva elvisz a kikötői hatósághoz, hogy tudnak-e errefelé valamit egy huszárbajuszos, fekete hajú emberről, s akkor itt ragadunk, mert egy darabig nem utazunk tovább. Vagy leüthetem, betömhetem a száját, s bezárhatom valami bódéba, amíg odébb nem állunk. Tudtam, hogy nem hagyhatta, hogy észrevegye akár Hollót, aki minden percben érkezhetett, sem pedig hölgyeinket. Főleg pedig japán kollégát nem pillanthatta meg. Ily módon, ahogy vele szemközt álltam, villámgyorsan alulról felfelé körívesen ütöttem a tőrbotom végével, hogy repüljön ki a kezéből az elemlámpa az óceánba, majd fogást váltva az elefántcsontgombos markolattal halántékon vághatom, amitől kifekszik. Szépen elképzeltem, de mire a sétapálcám vége odaért volna, ahol az őr tizedmásodperccel korábban a lámpát tartotta, már csak a levegőt ütötte. Ezenfelül bal kézzel a japcsi előrántotta a juttét, így aztán ahogy visszakézből ütöttem, ismét a lámpára célozva, a markolat tövében levő horoggal elkapta a tőrbot szárát, s könnyedén kitépte a kezemből, pálcám a háta mögött a kikötő rakodóterületéig repült.
– Személyigazolványt kérek – mondta ismét alázatosan. Most már félretettem a finomkodást, villámgyors jobbegyenest küldtem az arcára, hogy egy szabályos knockout-tal zárjuk le ezt a közjátékot. Könnyedén kitért ólomperecekkel bélelt bőrkesztyűs öklöm elől, s ahogy a célt tévesztett ütés lendületétől megtántorodtam, a jutte markolatgombját beakasztotta a könyékhajlatomba, s megrántotta maga felé. Az ő ereje összeadódott az én mozgási sebességemmel, s ennek köszönhetően mint egy eltaposott béka terültem ki a lábai előtt.
– Személyigazolványt kérek – mondta az őr. Feltápászkodtam a mólóról, leráztam magamról a vizet. Rendben, ez a fickó ismerte az okinawai karatét, dzsiu-dzsicut vagy akármilyen más harcművészetet, ami ezen a szigeten dívik. Igen ám, de én meg a Magyar Athletikai Klubban kijártam a boksztanfolyamot, francia mesterektől egyetem alatt két évig tanultam a savatét, s cane combatoztam is, igaz annak most pálcám nélkül nem vettem hasznát. Jobbra cseleztem, követte mozdulatomat, de nem a testét figyeltem, hanem a szemét. Persze nem akartam megölni, különösebben bántani sem, csak egyszerűen semlegesíteni. Gyorsan előrevetettem magam teljes testtel a lábaira célozva egy török birkózóktól tanult fogással, hogy ha földre bírom vinni, puszta izomerővel és testtömegemből adódó fölényemmel legyűröm. Ollé, elegánsam kitért előlem, s ahogy elvetődtem mellette a nyakszirtemre vágott a juttével, nem elég erősen ahhoz, hogy maradandó károsodást okozzon, de elég erősen ahhoz hogy egyértelműen tudassa, hogy eltörhette volna a nyakcsigolyáimat.
– Személyigazolványt kérek – ismételte az őr. Rendben, tudok én mást is, a szabadfogású ökölharcban sem csak ütni lehet. Villámsebesen emeltem fel jobb lábamat, s pusztító köríves rúgást indítottam meg a bal oldala felé. Ha vasalt csizmám hegye eltalálta, legalább egy vagy két bordája törik. Most csak egyszerűen hátralépett, s ahogy csizmám elviharzott előtte, a bokámra vágott a juttéval. A kitérített rúgás lendülete most már harmadszor vitt a földre.
– Személyigazolványt kérek – mondta újra, s meghajolt. Recsegve-ropogva, eléggé bicegve én is is felálltam, szintén meghajoltam, s mit tehettem volna, az irattárcámért nyúltam. Hirtelen a semmiből tűnt elő Nobunaga, aki egy irtózatós fejszerúgással széttörte az őr kezében a lámpát. A kis japán pillanat töredéke alatt felismerte, hogy honfitársa támadta meg, ezért kegyetlen erejű mavasi geri rúgást mért Nobunaga fejére. Most láttam csak a sebességről, hogy velem csak szórakozott, nem akart megsebesíteni, mert külföldi vagyok, de egy másik japánnal szemben nyilván nem voltak ilyen fenntartásai. Kollégát sem kellett félteni, mire odaért a rúgás, ami legalább enyhe agyrázkódást okozott volna, már ki is fordult, lebukott, s bal sarkával a rúgóláb alatt átsüvítve belerúgott az őr tartó lábának bokájába, amin teljes egyensúlya nyugodott. Ezúttal a juttés kisöreg esett hátra, s mielőtt magához térhetett volna a meglepetéstől, Nobunaga mint a tigris vetette rá magát, aztán bal könyékhajlatba fogta az őr nyakát hátulról. Ezt a fojtást ismertem én is, egyik legbiztosabb és leghalálosabb fogás volt, őrszemsemlegesítésre kiváló.
– Nehogy megöldd! – kiáltottam rá rémülten, hiszen nem akartam, hogy okinavai vér tapadjon a kezünkhöz, meg amúgy sem lett volna semmi értelme.
– Ne félj semmit – nyugtatott meg barátom, s jobb kezével benyúlt az eszeveszett erővel küzdő őr tarkója mögé, aki egyből elernyedt, mint a kicsontozott hal.
– Van nálad egy kés? – nyújtotta felém nyitott kezét, mielőtt tovább csodálkozhattam volna.
- Mennyi kell? – nevettem magabiztosan, mert bár késekben elsősorban Holló volt a mester –pengékben én jobban szerettem a hosszút – azért én is olyan voltam, hogy ha kimentem az utcára, alapból volt nálam egy kés, ha felvettem a kabátom, akkor már kettő, ha pedig felvettem a hátizsákot, akkor három. Most az amerikai Bowie vadászkést adtam oda Nobunagának, aki azonnal csíkokat vágott az őr köpenyből, s azokkal kötözte össze kezét-lábát, s tömte be a száját, de olyan gyorsan, hogy muszáj volt megkérdezzem.
– Te ezt Kiotón a történelem tanszéken tanultad? – szokásos széles mosolyát rám villantva felelt:
– Nem. Hokkaidón egy titkos hegyi faluban, ahol gyermekkoromban nevelkedtem, csak apám elküldött a fővárosba tanulni, hogy a mi klánunkban is legyen értelmiségi – háh, így már mindent értettem, Ciklámen, a csapatunk Japán-rajongója idefelé mesélt ennek a rejtélyes harcművészetnek, életformának, a sinobidzsucunak a gyakorlóiról is. A Meidzsi reformok után legtöbben a hadseregben, rendőrségben, politikusok testőrségében, kémszolgálatában hasznosították páratlanul sokrétű és halálos tudásukat, de egy páran a tudományos közéletben is elhelyezkedtek.
– Domo arrigato! – mondtam s meghajoltam derékből miután elhelyeztük egy használaton kívüli őrbódéban az őr magatehetetlen, eszméletlen testét.
– Doo isztasi masite! – még mélyebben meghajolt. Persze jónak láttam azért megnyugtatni:
– Habár egyedül is boldogultam volna. – a sötétben Nobunaga mosolya mintha egy kicsit a szokásosnál még szélesebb lett volna, ahogy válaszolt:
– Igen, éppen vettem észre.