Misztikus történelmi regény, 399 oldal, Hitel kiadó, 2024
Pető Zoltántól immáron ez a második könyv, amit olvastam, a Végtelen Sztyeppről írtam volt. Az Atilla “születését” is számon tartottam a közösségi médiában, és mivel már előző könyve kapcsán is beszéltünk, így volt olyan kedves, hogy ebből is ajándékozott egyet nekem. Hasonló elvárásokkal mentem neki a hun korszakról írott művének is, mint a Bajánnak.
Az ifjú Atilla életét követhetjük nyomon ebben a tervezett trilógia első kötetben, születésétől első fia születéséig. Nagyon sok összehasonlítási alapom sajnos nincs, hiszen “mindössze”Cey-bert Róbert Gyulától olvastam az Atillát, illetve természetesen Gárdonyi Gézától a Láthatatlan embert (igaz, azt viszont rongyosra, sok sztyeppei népről, például többek között az avarokról ott olvastam egyedül az egyetem előtt, annak ellenére, hogy ez a nép háromszáz évig élt a Kárpát-medencében, és a közoktatásból Romániában teljesen hiányzanak, Magyarországon meg pár mondat erejéig jelennek meg - de cserében a mi történelmünkre minimális hatással levő Egyiptom és Mezopotámia ókori történelmét nagyon részletesen tanultuk) de tudtommal Atilla hun nagykirály ifjúságáról még senki más nem készített regényt, tehát ilyen téren úttörő jelentőségű munka. Zoltán közölte amúgy velem, hogy eredetileg Atilla fiairól akart írni. Mindenesetre remélem, hogy a folytatásban majd viszont láthatjuk Atilla fiait is. Dengizikről Wass Albert írt már regényt 1942-ben, de amellett bőven elfér egy újabb feldolgozás is.
A regény cselekménye még a Kárpát-medencétől keletre játszódik, a mostani Kelet-európai síkságon, illetve ennek a nyugati nyúlványát jelentő mostani Román-alföldön. Atilla mellett fő mellékszereplők nyilván a bátyja, Buda herceg (itt örültem, hogy a középkori magyaros forma jelent meg az eredeti említésekben szereplő Bleda helyett), a nevelője, Ajbars, Rua és Karaton nagykirályok, Arikán (itt viszont az eredeti szarmata változat jelent meg a középkori magyar Ríka, Réka átírás helyett), Atilla első felesége, Aetius, valamint Aetius kitalált hun szeretője, Ajhatun. A Hun Uluszban az 5. század elején végbemenő hatalmi válságot követhetjük végig több szemszögből, az Atilláé mellett Aetius, Arikán és Ajhatun szemszögéből, a Kárpát-medence elfoglalásának előestéjén.
A regény fő erényei és gyarlóságai számomra ugyanabból fakadnak: hogy ez egy mitologikus történelmi regény. A szerző filozófus, ezt is oktat, és ez a szemlélet nagyon szépen átjön a tartalomban. Szinte minden második bekezdésben elhangzik egy isten neve, a szent szó (bár ez a szó ilyen formában keresztény tartalmű, Istennek félretettett jelent, habár minden bizonnyal a sztyeppei népeknek is volt elnevezésük erre a fogalomra például a kut, ami azonban így szó szerint átlag kortárs magyar olvasónak nem adná át ezt a fogalmat), a végzet, az áldás, a rontás vagy más, hasonlóan spirituális tartalmú szó. Ez ilyen ellenkultúrát is teremt részben, ugyanis rengeteg sok kortárs történelmi regényben teljesen 21. századi világlátást, gondolkodást visznek át történelmi környezetbe, ami rengeteg esetben egetverő anakronizmusokat képes kreálni. Valamint az is sok esetben megfigyelhető, hogy a realisztikus szó alatt száraz realistát, vagy kifejezetten materialista-ateista szemléletet kell érteni. Ilyen szempontból számomra üdítő kivétel volt az Atilla, itt ugyanis szinte minden döntést, sőt, úgy egyáltalában szinte minden történést spirituális, misztikus, akár kfejezetten vallásos megközelítésből láthattunk, és a szereplők motivációi is főleg ebből fakadtak. Ez elég színfoltot jelent a kortárs történelmi regény-irodalomban.
A misztikus megközelítés mellett ami még főleg tetszett, hogy látszik a szerző igyekvése, hogy a hun etimológiának a lehetőség szerint utánanézzen, ahol nincsenek hun megnevezéseink egy-egy fogalomra, ott a Kárpátok kivételével igyekezett későbbi török és/vagy mongol terminológiát használni. Arra is odafigyelt, higy az olvasónak legyen ideje úgymond megpihenni, tehát a cselekmény nem annyira pörög gyorsan egymás után, hogy ne legyen benne egy-egy üresjárat, mikor semmi nem történik, és amikor lehet egy-egy jellem, jelenet, helyszín leírásában kissé elmélyülni. Ez is viszonylag ritkának mondható kortárs irodalomban.
Ami számomra ha nem is csalódást, de hiányérzetet jelentett, azok a kisebb-nagyobb történelmi pontatlanságok, és mind olyanok, amelyekről nem az, hogy nem tudjuk, hogy lehetett-e úgy, vagy sem, hanem olyanok, amelyekről egész biztosan tudjuk, hogy nem volt olyan. Itt gondolok például a szablyák vagy fokosok megjelenésére, amelyeket nem használtak a hunok. Van egy jelenet, mikor a gepida trónörökös, Ardarik herceg kardokat ajándékoz Mundzuk fiainak. A gesztus egyrészt nem nagyon vall sztyeppei szokásmódra, ahol fegyvert kizárólag az apa ajándékozhat a fiának, minden más esetben kötelező valami kis fémet adni cserébe, ez a szokás napjainkban is él. Másrészt a gepida, meg általánosan véve a germán kardok szerény másodhegedűsök lehetnek a hosszabb és keresztvassal ellátott markolatú hun kardokhoz képet. A páncélzat leírása szintén problémás kérdés. Én alapból nem utasítom el a felvetést, hogy a régészeti leletekben, összefüggésben megmaradó fém pikkelypáncélok (Csallány Dezső terminológiájával élve zsindelypáncél, a csúnya, olasz eredetű, de hozzánk német közvetítéssel került kifejezéssel élve lamellás páncél) mintájára a szegényebb sorsú harcosok bőrből és/vagy textilből és/vagy nemezből ne készítettek volna páncélt. Lebomló anyagokról lévén szó ezek sajnos nem nagyon maradtak meg, de meglétük valószínűsíthető, hiszen a hunoknál modernebb korokból van már lelet, ábrázolás, leírás is róla, valamint az teljesen bizonyított, hogy az ilyen állati eredetű anyagokból készült páncélok is kiváló védelmet nyújtanak, egyes esetekben majdnem annyira teljes védelmet, mint a nemezzel, bőrrel, textillel amúgy szintén mindig kiegészített fémpáncélok. A regényben megjelenő változatok, ilyen például, hogy fekete bölénybőrből készült ezüst turulos bőrvért viszont a kilencvenes évek történelmi újrajátszóira hajaznak. Azok a páncélok szinte semmit nem védenének erősebb szúrás, vágás vagy lövés ellen. Tehát mindezen problémát úgy tudnám legrövidebben megfogalmazni, hogy a spirituális rész kidolgozása ráment a materiális rész kidolgozására. A teljes képhez azonban azt is meg kell említenem, hogy mindezen hiányosságokat jeleztem a szerzőnek, aki meglepően nyitottan fogadta – ha egy értelmes/erős önbizalmú embert kijavítasz, mindig hálás lesz és megköszoni, ellentétben az ostobával/gyenge önbizalmúval, aki megsértődik érte – szakirodalmat szintén javasoltam neki, szóval nagyon reméljük, hogy a folytatásban ezen pontatlanságokat javítani fogja.
Összességében nekem kellemes kikapcsolódást, szellemi élményt jelentett, habár a Baján az még jobb volt, elsősorban megint csak témaválasztás miatt. Kíváncsián várom itt is a folytatást, főleg hogy egyes történelmi eseményeket hogyan fog majd interpretálni ebbe a misztikus környezetbe. Atilla ifjúkoráról történelmi forrásokból vajmi keveset tudunk, a Kárpát-medencébe való beköltözéstől kezdve viszont nagyon sokat, ott valamivel kevesebb tér jut már az írói fantáziának. Érdeklődve várom, a szerző hogyan birkózik meg majd ezzel a helyzettel. Javaslom tehát mindenkinek, akit érdekel a hun nagykirály története, a hozzám hasonlóan a hun tárgyi kultúrát valamivel jobban ismerő barátaimtól pedig azt kérem, hogy legyenek méltányosak, és reménykedjünk a javulásban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése