1922 január 25 Magyar Királyság, Fertő tó partján
– Uraim, a párbajszabályok értelmében még egyszer felszólítom Önöket, hogy ismertessék egymással és az itt jelenlevő urakkal a sérelmet, illetve kérem, hogy béküljenek ki – mondta Schunder Lázár igazlátó, bár tudta, hogy erre azért kevés esély van. Ha ilyen illegális párviadalhoz meghívják ítélkezni, akkor mindkét fél, illetve minden résztvevő, az orvos, a két segéd, az igazlátó helyettese és persze ő maga is elég elszánt kell, hogy legyen.
– Szó sem lehet békülésről, ez az ember a becsületemben sértett meg. Két nappal ezelőtt a kaszinóban azt mondta ez a keleti dúvad, hogy én uborkafára felkapaszkodott póncikterként ne szóljak bele a magyari nemzet ügyeibe, sőt inkább legyek hálás, hogy Szent István királyunk betelepítette az őseimet ide magyar földre. Majd az őseimet érő inzultus után fizikai bántalmazás is következett, hiszen a közelben tartózkodó alkalmazottjaimra támadt, akik nyolc napon túl gyógyuló, őket teljesen munkaképtelenné tevő sérüléseket szenvedtek – tajtékzott még mindig Mausmann Marx, ha az esetre visszagondolt. Most már persze igyekezett lenyugodni, hiszen igazán szükség volt erre hamarosan. A lassan lenyugvó Nap aranyfénybe borította a kis, havas erdőt, s egyre hosszabb árnyékok nyúltak végig a fiatal hársfák kecses törzsei között. A szelíden hullámzó, acélszürke tükrű Fertő közelsége is nyugtató hatással bírt.
– Egyetértek jegyző úrral, pontosan így történt. Csak jegyző úr véletlenül kifelejtett közölni pár jelentős részletet – mondjuk ezt elnézzük neki, hiszen már nem fiatal, és akkor pont csaprészeg volt. Először is káromolni kezdte Szent István királyt, hogy miért telepített be ide ennyi mosoni avart meg hansági besenyőt, mert most ezek a keleti dúvadaknak az ivadékai szavaztak a feudális, Horthy - diktatórikus Magyarországra, ahelyett, hogy a szociálisan érzékeny, haladó eszmeiségű, modern Ausztriát választottuk volna. Válaszom után érkezett a kaszinóba szerelmem, Gulyás Adina, aki el akart vinni onnan, mielőtt az összecsapás verbálisból tovább fejlődik fizikaivá. Jegyző úr erre igen hevesen reagált, azt leszámítva, hogy kétségbe vonta a bátorságomat, azzal vádolván, hogy meg akarok futamodni ilyen történelmi témájú vita elől, hölgyemet igen csúnya fajgyűlölő kifejezésekkel illette, szó szerint idézvén, ez a bárcás cigány kurva mit keres itt egyáltalán? Dobják ki innen a szemétdombra, hová való, ne töltse meg putriszaggal az urak kaszinóját. Ezután történt az incidens, amit említett imént a jegyző úr is, nevesen utasította két pribékjét, hogy hölgyemet távolítsák el a kaszinó területéről. Én egy biliárdgolyót válaszul nekiütöttem az egyik támadó homlokának, alighanem betörtem a fejét, mert azonnal vízszintes helyzetbe került, és megszűnt fenyegetésnek lenni. A másik pribék erre nyúlt volna a nadrágszárába dugott disznóláb1 után – annak ellenére, hogy a kaszinó területére az urak közvetlen rokonságába tartozó nők ugyan beléphetnek, de fegyvert tilos behozni – mire a dákóval a kezére csaptam, eltörtem a csuklóját, majd a törött dákó vastagabb felével a fejtetőre mértem ütést, így ő is csatlakozott heverő kollégájához. Jegyző úr a többi jelenlevő úr csitítása ellenére ekkor hívott ki viadalra, amire íme, itt vagyok – felelte Besenyő János, a többi résztvevő nagy ámulatára, hiszen azt hitték, már sosem fejezi be mondandóját. A hátrafésült hajú, klasszikus kun bajuszt viselő, mélybarna szemű, keleties arcú Vitéz magabiztosan tekintett körül. Lajtabánságos, felhajtott karimájú, kokárdás vadászkalapja, fekete zsinóros, prémes barna mentéje, ahhoz tartozó szintén zsinóros barna nadrágja és tükörfényes csizmája a segédjét leszámítva igen kitűnt a többi résztvevő cilinderjei, felöltői, öltönyei és félcipői közül.
– Hazudik ez a besenyő fenevad. Látszik, hogy a keleti pusztákról jött, ahol ez bevett szokás, ott még harci technikaként használják is. Az embereim egyáltalán nem támadtak rá, hanem csak a kaszinó szabályzatát akarták érvényesíteni. Nőrokonok ugyanis valóban beléphetnek, de kislány, anya, feleség tartozik ebbe a kategóriába, szajha nem – tiltakozott Werth Kornél uram. A hivatalosan a jegyző titkáraként, valójában a testőrparancsnokaként dolgozó férfit még kenyéradójánál is jobban feldühítette az, mikor látta, hogy a besenyő beszéde hallatán az igazlátó, annak segéde és az orvos is elismerően kezdett bólogatni. Pedig őket jó előre biztos, ami biztos alapon lefizették, nehogy ezen csússzanak már el.
– Kérem, én megértem, hogy az Egérfejű biztonsági szolgálatának és verőembereinek a főnökeként elég nehéz megemészteni, hogy mióta 1918 óta markotokban tartjátok egész vidéket, egy magányosan hazatérő kisember(nek hitt valaki) felfricskáz, de hát egyszer volt Budán kutyavásár – felelte kajánul Dajka László, s a mellette álló János vállára tette a kezét. Bakonyiként ő egyáltalán nem félt a földek erőszakos kisajátításával, illetve idősebb, németül nem annyira jól beszélő elesett magyar gazdák földjeinek fél-legális úton történő összeharácsolásával – megesett, hogy több ezer pengőt érő birtokokat vettek meg pár száz pengőért – foglalkozó Mausmann klántól, és kifejezetten élvezte a póncikterek arcára kiülő döbbenetet, akik pedig hozzá voltak szokva, hogy senki nem mer még csak visszabeszélni sem nekik.
– Uraim, kérem őrizzük meg türelmünket, és igyekezzenek képességeiket a párbaj idejére tartalékolni. Litkei uram, kérem vegye elő a pisztolyokat – igyekezett a nyugtatással Gyarmati Zsolt uram. A praxisának lassan a csúcsán járó, de vívással még mindig igen magas szinten foglalkozó családorvos aggodalma nem volt alaptalan. Werth uram oldalán jobb felől valami gyanúsan kinyomta a felöltője szárnyát, minden bizonnyal egy tekintélyes méretű fegyvertok, a Vitéz és a Gazda meg teljesen nyíltan viselték fegyvereiket. Előbbi egy még talán 18. századi, kifényesedett sárgaréz veretes, kopott fekete bőrborítású fringiára támaszkodott, utóbbi keze ügyében meg ott volt egy kidőlt fatörzsbe vágott emberes fokosbalta, illetve bal kezében egyelőre összecsavart rézsuhogós karikás ostor.
– Tisztelt uraim. Ezek Besenyő János uram pisztolyai, mivel kihívott félként ő választhatott fegyvert, ezért őneki is kellett biztosítsa. Ezek az M1862-es mintájú, Lorenz-féle csappantyús rendszerrel ellátott elöltöltős, egylövetű, 13,6 mm-es kaliberű lovassági pisztolyok párbajfegyverré történt átalakított változatai. A módosítások érintik a kifinomultabbá tett, könnyebben járó elsütőszerkezetet, megnövelt méretű irányzékot, a részlegesen huzagolt csövet, illetve mint láthatják, régi besenyő rézveretek mintái kerültek a fa ágyazatra. Amíg megtöltöm őket, Schunder uram ismerteti Önökkel az érvényes párbajszabályokat – mondta Litkei Márk uram. A kezében tartott súlyos őzbőr fegyvertáskát letette az előtte heverő kidőlt fatörzs hótól megtisztított felületére, és kinyitotta. Az acél-réz-fa tökéletes kompozíciójaként a téli lebukó Napfényben félelmetesen csillogó pisztolypár magára vonta mindenki kíváncsi tekintetét. Az igazlátó helyettese felelőssége teljes tudtában vette ki a fegyvertáska oldalából a golyókat, a lőport, a csappantyú pirit elemeit, és akkurátusan elkezdte megtölteni a fegyvereket.
– Uraim, amennyiben még most utoljára sem békülnek ki, kérem engedjék meg nekem, hogy ismertessem a szabályokat. Jackson and Dickinson2 törvényeket használjuk, uraim kérésére. Felállnak egymástól tizenöt méterre, és jeladásra tüzelnek. Aki jelzés előtt elhagyja helyét, vagy azelőtt tüzelne, a mellettem álló helyettes azonnal agyonlövi. Tüzelés után szükség esetén a helyettes újra tölti a fegyvereket és folytatjuk, amíg egyik fél fel nem adja, harcképtelenné nem válik, vagy meg nem hal. Kérem, viselkedjenek továbbra is úriemberekhez méltóan – mondta el pontosan a szabályokat Schunder uram, bár volt egy nagyon határozott rossz előérzete ezzel párbajjal kapcsolatosan. Civilben autókereskedő volt, de igazi életét a vívóteremben élte. Általában tiltott kardpárbajokat szokott felügyelni, ráadásul esetek többségében csak tőrrel vagy vívókarddal, és kötésekkel, tehát egy-két vágás legtöbb, mi eshetett. A pisztolypárbaj egész más kérdés, ott a legkisebb sérülés is hasonló, mint karddal egy közepes. Most, hogy a környék leghírhedtebb üzletembere és politikusa az egyik fél, pedig még tetézi az egészet.
– Kérem a segéd urakat, jöjjenek és ellenőrizzék fegyvereket, illetve a töltést, amennyiben megfelelőnek tartják, adják át az uraknak – tette le a töltött pisztolyokat a táskára a helyettes, majd hátralépett, és felöltője alól előhúzván saját katonai Roth-Steyr pisztolyát, elhelyezkedett az igazlátó jobbján. Schunder uramhoz hasonlóan ő két okból is ideges volt. Egyrészt ez volt első tilosban levő pisztolypárbaj, ahol elvállalta az igazlátó segédjének szerepét, másrészt meg arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha nem tudja teljesíteni amiért megfizették, jelesül, hogy mindent tegyen meg Mausmann uram győzelméért. Most a töltést nem ronthatta el, mert bár nem ismerte Besenyő uram segédjét, annak ellenére, hogy klasszikus parasztnak látszott, mégis lerítt róla, hogy ért a fegyverekhez.
– Légy óvatos ezzel a vademberrel. Tudom, hogy nem ez lesz első győztes párbajod, de ne is bízd el magad. Igyekezz testközéppontra lőni, nem elég nagy állat ahhoz, hogy biztonságosan a fejét vedd célba. Elégséges, ha csak megsebesíted, utána az orvos tudja a dolgát, hogy „gyógyítsa”, hogy jó legyen – Werth uram azon kevés ember közé tartozott, akik tegezhették a jegyzőt. Mausmann uram hideg volt, mint a fegyveracél. Cilinderét, felöltőjét, sőt még zakóját is átadta a segédnek, majd nyugodtan, még egyszer ellenőrizte a pisztolyt.
– Ha esetleg ő maradna talpon, lőjétek le! – A biztonsági főnök pontosan tudta, mi a tennivalója. Már dél felé felállította más három emberét a kis berek körül, mindannyiuk leshelyét saját maga választotta ki, hogy jó lőszöggel bírjon a tisztás irányába, legyenek teljesen rejtve, s tudják elvágni az esetleges menekülők útvonalát a szárazföld felé. Ha pedig valaki mégis a tavon átúszva próbálna menekülni, annál jobb szórakozás levadászni utána.
– Az Egérfejű félelmetes párbajhős nevében áll, tegnap rendesen utánanéztem a városban meg a kocsmákban, ez lesz ötödik párbaja, amit pisztollyal vív, és még mindig itt van. Nagyon figyelj oda, nem hiányzik most még sebesülés sem. És ne felejtsd, hogy elígérkeztél Bajánra harcolni, a Haza is számít rád – figyelmeztette a Vitézt László, ahogy átellenőrizte a kézbe kapott pisztolyt. Ő minden bizonnyal sokkal inkább izgult, mint János, aki még most is a maga szokásos félvidám mosolyával szemlélte a körülötte történő eseményeket.
– Igen, magam is tudom, hogy annak ellenére, milyen egy kis nyeszlett erkölcstelen machiavellista féreg, nyilván ért a fegyverhez. Az az öt megnyert párbaj hátterében viszont egész biztosan áll más is, mint hozzáértés. Ne aggódj, tudom mit kell tennem – mosolygott vissza a besenyő, s szeretetteljes pillantással simított végig a fegyverén. Egy csepp kétség sem volt szívében, s ez aztán megadta neki továbbra is azt a fergeteges életkedvet, ami eddig is túlsegítette minden akadályon. Mausmann urammal ellentétben ő még csak a kalapját sem vette le. Igaz, a több réteges ruha esetleg minimálisan is lassítja, de adott időben újra felöltözés életveszélyes időveszteséggel járhat.
– Kérem a feleket, foglalják el helyüket. Kezdjünk hozzá, uraim – mondta az igazlátó, mire csakugyan mindkét párbajozó elfoglalta a helyét. Tizenöt méter választotta el a délceg, villogó szemű, nyugodt arcú fiatalos vitézt a vékonyka, alattomos nézésű, tényleg egérfejű, középkorú jegyzőtől, mindketten jobb kézben, felemelve tartva a már felhúzott pisztolyokat.
– Tűz! – kiáltotta el magát Schunder uram. Majd olyan következett, amire semmi jelenlevő nem számított. Mausmann uram lőtt először, ahogy gondolni is lehetett. Annak ellenére, hogy milyen vékonyka, ártalmatlannak kinéző embernek tűnt, félelmetesen gyors volt, alighogy hangzott el a vezényszó, már le is engedte a fegyvert, és minimális célzással tudott lőni. A Vitéz azonban hasra vetette magát tizedmásodperccel a vezényszó után, bal könyékre támaszkodva dobbant a havas erdőtalajra. A jegyző lövése a feje fölött fütyült el. Az ő lövése azonban onnan lentről a földről talált, hogy két kézzel fogta a pisztolyt, és alá is voltak könyökei támasztva. Mausmann uram egy fél másodpercig egyszerűen nem hitte el, mi történik, ahogy a lövedék a gyomrába fúródott. Iszonyatos fájdalom öntötte el, emberhez nem illő üvöltéssel összerogyott, és elejtette a pisztolyt.
– Csalás! Elhagyta a helyét! – kiáltott fel rémülten Litkei uram, hiszen, ha esetleg a Vitéz győz, akkor ő keresztet vethet a pénzére, s jó eséllyel egész életére is.
– Helyt adok. Helyettes, végezzen a csalóval! – rémült meg Schunder uram is. Hasonló okokból, hiszen bár ő nem volt anyagilag annyira sebezhető jól menő autókereskedőként, mint az egyedülálló teremsegéd Litkei Márk, de neki viszont családja volt, akiket féltett a Mausmann klán esetleges bosszújától. A helyettes már célra is emelte a fegyverét a lassan feltápászkodó besenyőre fogva, de ekkor valami olyan ellenállhatatlan erővel tépte ki a pisztolyt a kezéből, hogy majdnem eltörött a sátorvason belül levő jobb mutatóujja. A nagy izgalomban a kutya se figyelt a Gazdára, aki időközben kibontotta a karikását.
– Csak sportszerűen, városi cimborák. Nem hagyta el a helyét. A Jackson and Dickinson szabályokban nincs leírva, milyen pozícióban szabad fogadni a lövést – magyarázta nyugodtan László, ahogy letekerte az ostor suhogóját a megszerzett pisztoly csövéről. Mindkét úrnak lett volna erre mit válaszoljon, de a meglőtt ember iszonyatos fájdalomüvöltése elvonta figyelmüket, az orvossal együtt odafutottak. A lövés alhason érte a jegyzőt, viszont túlélhető sebesülésnek tetszett ránézésre. Litkei és Werth uram igyekeztek lefogni a vergődő Mausmannt, hogy Gyarmati uram tudja megvizsgálni. Egy szikével felvágta a mellényt, az inget és az alatta viselt trikót is, s szemügyre vette a sérülést.
– Szép lövés volt, fene gondolta volna, hogy megmaradsz. Megelőzött az a gazember, de ilyen harci fogásra nem számított – lelkendezett közben a Gazda, ahogy szemügyre vette a zsákmányolt pisztolyt is. Vadonatúj 1908-as Roth-Steyr volt, még frissen kikerülve az osztrák városból.
– Még nincs vége… – Nagyon fura volt, hogy a Vitéz egyszerre csak egy mondatot mondjon egy történelemóra helyett, ezért futólag oda is nézett Dajka uram, de csak azt látta, hogy kivesz a mentéje kebléből egy hosszúkás papírtasakot, s leharapja a végét. Most már az ő figyelmét is elvonta a sebesült körüli ténykedés, a zsákmányolt pisztolyt biztos, ami biztos alapon készenlétben tartotta, ha esetleg megint valami szabálynak álcázva próbálják meg megölni a védencét. Kevesebb mint egy percig vette le szemét a besenyőről, aki éppen ekkor tette vissza a töltővesszőt a magányosan hagyott fegyvertáskába, s felhúzta a csappantyús elsütőszerkezetet.
– Mit csinálsz, János? Megnyerted ezt a viadalt! – nézett értetlenül a Vitézre, majd követni kezdte a másik négy ember felé, akik most már nem sokat törődtek velük. Minden figyelmüket a meglőtt jegyzőre fordították, aki egyre nagyobb vértócsában vergődött. A lövedék ugyanis kijött a hátán. Eddig már beadták első adag morfiumot, de mintha semmi hatása nem lett volna.
– Csináljanak valamit, mert megveszek a fájdalomtól! És nem megmondtam, hogy öljétek már meg ezt a besenyő állatot? – hörögte keservesen Mausmann. Az orvos ekkor készítette elő a második morfiumampullát.
– Várnunk kell ezzel egy kicsit, megterheli erősen a szívet. Addig nem tudom enyhíteni a fájdalmát – mentegetődzött Gyarmati uram. A Vitéz ekkor ért oda. Mausmann jobb és bal oldalán térdelt az igazlátó és a helyettes, vele szemben állt az orvos és a segédje. Ez utóbbi két ember között átlépve, az orvos szavai nyomán így szólt a vitéz:
– Majd én enyhítem a fájdalmat – ezzel felemelte a suttyomban újratöltött pisztolyt, és közvetlen közelről fejbe lőtte a földön fekvő embert. A nagy kaliberű, 13,6 mm-es űrméretű lövedék a homlokon hatolt be, és hanyagul letépte a jegyző fejének hátulját, vérrel, agyvelődarabkákkal és koponyaszilánkkal terítve be a mellette térdelő Schunder és Litkei uramat. Az iszonyatos üvöltés viszont a lövés dörejével egy időben azonnal megszűnt, ahogy a súlyos test döngve csapódott a keményre fagyott erdei talajra.
– Milyen csend lett hirtelen – állapította meg furcsállva János, a lövés után beállt pár másodperces természetellenes csendben. Ami azonnal darabokra szakadt, ahogy jelenlevők felfogták, hogy mi történt tulajdonképpen.
– Ez teljesen szabályellenes! A következő lövésig kellett volna várjon a vezényszóra – siránkozott Schunder uram, kétségbeesetten igyekezvén védeni igazlátói tekintélyét. Tudta, hogy ha tanúk előtt nyilvánosan kijelenti a besenyő győzelmét, azzal végképp magára, és ami rosszabb, a családjára vonja a Mausmann klán bosszúját.
– Így van! Ezért agyon kell lőjem a szabályok szerint! Hol van a pisztolyom, adják már vissza! – Szegény Litkei uram eddigre teljesen elveszítette realitásérzékét, rutintól eltompult agya képtelen volt felfogni a legális és illegális párbajok közti eltéréseket.
– Kérem, uram, Ön minket egy gyilkosság bűnrészesévé tett! Hogy mossuk most ezt le magunkról? – jajveszékelt az alapvetően békés hangulatú családorvos, az arcából törölgetvén a vért és egyebeket. Nem volt a háborúban sem frontorvosként, akkor is maradhatott otthon családorvosnak protekció révén, így az első alkalom volt egész életében, hogy halálos sérülést lásson.
– Gyilkos fenevad! Mooost! Lőjetek, fiúk! – kiáltott fel iszonyatos hangon Werth uram, s előrántott egy Steyr M1912-es pisztolyt a felöltője alól. Használni persze már nem tudta, mert a Vitéz a lovassági pisztoly réz markolatgombjával rávágott a kézhátára, s elejtette a fegyvert.
– Mire vártok? Tűűűűz! – rikoltotta el magát még hangosabban a biztonsági parancsnok, akinek eddig is furcsa volt, hogy az emberei miért nem lőtték le abban a szent pillanatban a besenyőt, hogy az meglőtte hajdani főnöküket. Nemsokára választ kapott erre kérdésére.
– Kímélje a hangszálait, uram. Nincs már, akinek kiabáljon – lépett elő Vas Miklós a fák közül, mint egy szellem. Mindkét kezével fokosa nyelét fogta. A fegyver feje egy felnőtt férfi fejébe volt ragadva, egészen fogakig kettéhasította a koponyát. A Nemes a fejbe ragadt fokostól fogva hurcolta maga után a hullát. Vas Ciklámen utálkozó arccal jött mögötte, óvatosan kerülgetve a vérfoltokat a havon, s a néhai Mausmann pribék puskáját hozta a kezében. Tőlük egy olyan száz lépésre Massányi Mór ballagott elő a bokrok közül, csuklóig véres jobb kezében még mindig a véres pengéjű német rohamkést tartotta, baljával pedig egy alacsony, köpcös férfit húzott magával a havon, annak hosszú csuklyájától fogva. A férfi feje lefityegett oldalról, annyira mélyen, szinte csigolyákig át volt vágva a torka, fültől-fülig. A Csendőr semmit nem szólt, arca sem tükrözött érzelmeket, ahogy bajtársai megszokhatták tőle.
– Tudjátok, hogy a Krisztus után százhatos hadjárat volt az egyetlen, mikor rómaiak engedélyezték fejszedést? – bújt ki Sebes Kardos az erdő legsűrűbb részéből, jobbjában hóval már tükörfényesre tisztított szablyájával, baljában pedig egy levágott emberi fejjel, amit a fülénél fogva dobott a tisztás közepére. Ciklámen öklendezett egyet ennek láttán, s bátyja válla mögé hajtotta a fejét, hogy ne is lássa ezt a szörnyűséget.
– Gyilkos rohadék! Megölted az öcsémet! Ezért megdöglesz, átokfajzat! – üvöltötte el magát vadállati hangon Werth uram, s fegyvere után sem kapva, puszta kézzel rohant a Huszárra, de annak sztentori hangja megállította:
– Gyere csak, átkozott verőlegény, hogy marná le minden áldozatod emléke a húst is a pofádról. De így nem öllek meg. Adjatok fegyvert neki, kamerádok! – A Nemes kajánul elvigyorodott, kihúzta a germán vadásztőrt az övéről, s a Mausmann ember elég dobta a meztelen pengét. Werth uram habozás nélkül kapta fel, s tiszta ösztönből, karja teljes erejéből és szíve teljes gyűlöletével döfött alulról felfelé Kardos hasa felé, közben a vitéz szemébe nézett, hogy lássa, hogyan távozik belőle az élet. A jobb csuklójára azonban utolsó előtti pillanatban rászorult a Huszár vasmarka, éppen azelőtt, mielőtt a tőr hegye átszúrta volna a fekete dolmányt. Erős ember volt pedig a néhai jegyző titkára is, de nem ennyire. Nem tudta megállítani, hogy Kardos fel ne emelje a szablyáját, amit felülről lefelé fordítva, a hegyét a vállgödrébe helyezte. Mindeközben a kobra bénító tekintetént horgolódtak a fekete szemek Werth uram tekintetébe. Nem tudta kiszabadítani jobb kezét, s egész akaratát megbénította Kardos hűvös halálsugarakat lövellő nézése. Nagyon lassan, centiről centire kezdte el belenyomni a szablyát a pribék testébe, felülről lefelé. Werth uram próbált ellenállni, de se a kezét kiszabadítani, se ballal támadni, se rúgni, se ellépni nem bírt. Lassan vért tört elő az orrából és szájából, lábai remegni kezdtek, s elejtette a tőrt, ahogy a penge elérte a tüdejét. Kardos még mindig mereven a szemébe nézett, egészen addig, amíg a szablya el nem érte, s át nem szúrta a szívet. A titkár szemei ekkor lassan üvegesedni kezdtek, majd végleg fennakadtak, ahogy a Huszár egy fura ölelésben hagyta földre rogyni a néhai segédet, aki hamarabb meghalt, mielőtt elterült volna a széttaposott havon. Kardos eredetileg nem akarta ennyire személyesen megölni a fickót, de egyrészt azt gondolta, hogy ilyen ember bőven megérdemli a lassú halált, másrészt meg a bajtársainak látniuk kellett, hogy parancsnokuknak sosincs kétsége, ha ölni kell. Megvető mozdulattal kirántotta a szablyát az átdöfött mellkasból, s majd többiekről ügyet sem véve, egy marék hóval nekiállt letisztítani a pengét.
– Mégis kik maguk, uraim? És kik ezek a halottak? – lepődött meg Schunder uram.
– Mindenki meghalt már, aki azonosítani tudná őket – vont vállat Miklós, aki eddigre kirángatta a fokosát a széthasított fejű orvlövész koponyájából. Ciklámen közben nyugodtan körbement, s mind a három hullának – megtalálta a fejetlen atyafit is – elvette a puskáját, s a maga vállára akasztotta, a tölténytárakat pedig kedves kis kézitáskájába gyűjtötte.
– Üdvözletem, Besenyő uram. Alighanem emlékszel ránk tegnapról, nemdebár? – lépett a Huszár a többiekhez hasonlóan egyik ámulatból másik bámulatba eső Jánoshoz, miután a hüvelyébe csúsztatta a megtisztított pengéjű szablyát.
– Igenis, kérem. Hölgyem és uraim, azt hiszem kár lenne nem-beismerni, hogy megmentettétek az életemet. Sejtettem ugyan, hogy ez az álnok kígyó, akinek az előbb szétdurrantottam a fejét, valami mocskos cselt majd csak kitalál, de lebecsültem. Nem gondoltam volna, hogy képes orvlövészekkel körbevenni egész területet, hogy szedjenek le, ha esetleg én győznék. Le vagyok kötelezve, most már mindenképp veletek megyek. Eddig is eléggé elszántam magam, hogy ami szerény képességeimtől telik, mindent megteszek árva Hazánk védelmében, s magyari honfitársaim megsegítésében, de így külön megtiszteltetés lesz, hogy veletek lovagolhatok ki – ahogy megszűnt a veszély, azonnal megindult a Vitéz mondókája, s megint szinte le kellett ütni, hogy végre befogja.
– János barátom, a hazafias beszédeket este tábortűznél, vagy pipázó asztal mellett szoktuk tartani, ha már nincs egyéb miről beszélni. Most viszont ég a föld a talpunk alatt, ez a két lövés bőven behallatszódott legközelebbi faluba, s lassan nyakunkra kaphatunk egy lovas csendőrjárőrt – szólalt meg a Gazda is, elégedetten nézve bajtársai felbukkanását. Reggel óta lesben álltak a területen, hiszen a maga részéről teljesen biztos volt benne, hogy ez a párbaj kész csapda lesz Mausmann uram részéről.
– Megálljanak! Én még nem végeztem! Jó hírnevem megsértéséért, személyes inzultusért ezennel kihívom Önt egy viadalra! – lépett elő Litkei uram. Szegény még most sem választotta el a fejében szereplő dolgokat a valóságtól. Ciklámen és Miklós el is nevették magukat a kihívásra.
– Nincs időnk erre, Lászlónak igaza van, mennünk kell – mondta idősebb Vas türelmetlenül.
– Talán ennyi fegyveres haramiaként megfutamodtok előlem? Ti hatan vagytok, mi csak hárman. Nem mersz talán kiállni ellenem? – váltott durván tegezésre a helyettes. A vitézek egymásra néztek, végül János törte meg a döbbent csendet.
– Rendben van, kiállok hát veled. Legyen most a kard, a pisztolyt láttuk már – nevette el magát magabiztosan, s felvette a fatörzsről a lecsatolt szablyáját. Schunder uram megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem sok esélyük volt ezek után elevenen elhagyni ezt az erdőt, de ha azt kérik barátjától, hogy karddal vívjanak meg, akkor nincs vége minden esélynek. Litkei uram kezében ugyanis igen jól állt szinte minden szúró-vágó, teremsegéd volt csak ugyan, de azért vívni is rengetegszer nyílott lehetősége. A besenyőt ezzel szemben mindössze egyszer látta vívóteremben, és akkor is sportszerűtlenség miatt el kellett távolítani elég hamar. Mintha cséphadaró lett volna kezében, úgy bánt a kecses vívókarddal is.
– Adjon valaki egy szablyát ennek az embernek – nézett végig az emberein Kardos. Eredetileg ő is Miklós véleményét osztotta, itt sokáig nem időzhetnek, nem akartak zűrbe keveredni a helyi hatóságokkal, és még csak véletlenül sem akartak ártatlan magyar vért ontani. Mindezzel ellentétben viszont igen kíváncsi volt arra, hogy hogyan vív új csapattársuk. Lövésztudományát már láthatták leshelyeikről, az meggyőző volt, de általános tapasztalat, hogy egy ember jelleméről, majdani hasznáról sokkal inkább árulkodik azt, hogyan bánik a pengével, semmint hogyan bánik akármilyen lőfegyverrel. A szablya, kard sokkal személyesebb, mint a pisztoly, puska.
– Majd én – lépett előre a Csendőr, először megszólalván, s szablyáját markolattal az igazlátó helyettese felé nyújtotta. Amaz széles mozdulattal vágott pár igen látványosat a levegőbe – amivel egy elragadtatott, önkéntelen kis sikolyt kicsalt Ciklámenből - s elrikkantotta magát.
– Kezdjük hát! Harc halálig! – A Vitéz odasétált eléje, jobb kezét a fringia markolatára tette, s ártatlanul kérdezte:
– Biztos vagy te ebben? – most már ő is tegezte a teremsegédet. Szeme sarkából látta, ahogy a Gazdát kivéve – aki már előzőleg ismerte – mindenki köréjük áll, s kíváncsian nézik minden mozdulatukat. Litkei Márk levetette cilinderét, felöltőjét és zakóját is, s akkurátus rendben leterítette a kidőlt fatörzsre. Egyáltalán nem remegtek a kezei.
– Biztos hát. Nagyon súlyos a sértés, amit ezen párbaj során nem csak én, hanem szervezők mindannyian elszenvedtünk, ezért ezt csak vérrel lehet lemosni. Most már annyira mindegy, hogy öt, vagy hat hullát találnak-e itt holnap. – Litkei uram biztos volt a dolgában. Ha legyőzi az előző győztest, akkor az szinte biztos, hogy neki is megkegyelmeznek majd úgy ezek az ismeretlen, idegen fegyveresek, mint majd a Mausmann klán is. Az orvos és az igazlátó nézésében is biztatást látott, amazok tisztában vannak a tudásával.
– Vág! – kiáltott rájuk Kardos, s Litkei uram fel is vette a tankönyvi víállást, arra várván, hogy ellenfele is ezt teszi. A Vitéz azonban ugyanúgy állt, ahogy az előbb, egy fölényes, nyugodt mosollyal az arcán, jobb kezét szablyája markolatán nyugtatva.
– Ránts már fegyvert az Istenedet, nem akarlak így védtelenül megölni! – szólt rá dühösen ellenfele, párszor előre ijesztve a szablyával, de még csak a szeme se rebbent a besenyőnek.
– Vágd már le ezt a fenevadat! – elégelte meg a közjátékot Schunder uram. Már minnél hamarabb otthon szeretett volna lenni családja szerető körében, s minnél inkább elhúzódik ez az egész mizéria, annál kevesebb eséllyel ér haza ma vacsorára.
– Halál a szociopatákra! – tette hozzá szelíden, de határozottan Gyarmati uram is. Orvosi kóresetnek könyvelte azt, hogyan lehet teljes hidegvérrel, közvetlen közelről agyonlőni egy már harcképtelen sebesültet. Egészséges elméjű ember ilyet nem csinál.
– Véged, vadember! – kiáltott fel türelmetlenül Litkei uram, s jobbról balra, teljesen ösztönösen, minden betanult kifinomult mozdulatot mellőzve suhintott ellenfele nyaka felé. Már mindenki fej nélkül látta Besenyő uramat, de utolsó előtti pillanatban, mikor a penge már majdnem elérte volna, szemvillanás alatt jobb térdre bukott, a vágás elsüvített a feje fölött, s azzal a lendülettel villámsebesen szablyát is rántott. Akkora erőt tett a mozdulatba, hogy a fringia teljes félkörívet írt le, de széles hegye végén ekkor már akadály is volt, méghozzá a teremsegéd jobb hónalji verőere. A vér zuhatagként tört elő a felgyorsult szívritmus miatt, a félrecsúszott vágás lendületétől megtántorodó Litkei uram oldalára azonnal vörösen tapadt rá fehér inge, s elejtette a rendszeresített csendőrségi rövid szablyát. János egy minutumnyit még ebben a pózban maradt, jobb féltérden állva, égnek meredő fringiával a kézben, majd felállt, s az eddigre összerogyó ellenfele nadrágjába törölte a pengéjét.
– A japánok iaidzsucunak nevezik a fegyver kirántásával kombinált első vágás művészetét. Stuttgartban találkoztam egy szamurájivadékkal, aki ott tanult aritmetikát. Vele naponta edzettünk, az ő egyetemi órái és az én szolgálatom után. Hioki volt a neve. Remélem, most meg lenne elégedve velem, ahogy végrehajtottam ezt a vágást – törte meg a mai nap folyamán nem először beálló síri csendet a Vitéz. Mindenkinek leesett az álla. Az igazlátó és az orvos kétségbeesetten ugrottak a sebesülthöz, de János, maga is sebészként, már innen látta, hogy vége. Nyugodtan a hüvelyébe csúsztatta a letisztított pengéjű fringiát, s nekiállt összeszedni a pisztolykészletét is, indulásra készen. Miklós ugyanis időközben megérkezett mindenki lovaival. Fiatalabb Vas testvér pedig halk imát mondott a halottak lelki üdvéért, mihez a szablyáját visszaszerző Csendőrt is beleértve mindenki csatlakozott.
– Nincs már mit tenni, elvérzik – hajolt le Kardos Litkei uramhoz, aki rohamosan veszítette a vérét, egészen bordákig behatolt az iszonyatos, alulról felfelé ferdén haladó vágás, s minden létfontosságú eret átmetszett a szív közvetlen közelében. Kardos maga is ismerte ezt a vágást, tudta milyen pusztító tud lenni, ha penge hatol be a hónaljba. Ha végtagokra kap az ember súlyos vágást, még van némi esélye elszorítani ereket, de hónaljban lehetetlen, nincs ahová kötést tenni.
– Mit akarnak tenni velünk? – egyenesedett fel az orvos, miután lefogta a haldokló szemeit. Mindannak ellenére, hogy nem volt háborúban, egyáltalán nem volt gyávának mondható. Most annyira le volt sújtva lelkileg a minden eséllyel induló rutinos vívó villámgyors halála láttán, hogy már egyáltalán nem félt, mai nap ez volt hatodik haláleset, amit látott, már teljesen érzéketlenné vált eddigre, alig tudta csak tudatosítani, hogy lehet, hogy idegsokkot kapott.
– Kérem, nekem gyermekeim vannak – állt fel letörten Schunder uram is. Ha lehetséges, akkor őt még Gyarmati uramnál is jobban megrázta helyettese halála. Egy lyukas piculát nem adott volna a besenyő életéért párbaj elején. Látta már persze, hol rontotta el félig- tanítványa, lebecsülte ellenfelét, az egyik legklasszikusabb hiba, amit akármilyen harcos elkövethet. Magában meg is fogadta, ha lesz még esélye karddal a kézben kiállni Besenyő urammal, nem követi el ezt a hibát. Most azonban volt ennél jobb dolga is, hiszen az idegenek szemmel láthatóan távozóban voltak, mindannyian lóra szálltak, a zsákmányolt fegyvereket magukkal vitték, s pénzt is elvették hullák zsebéből. Mindeddig azonban sem az orvost, sem őt nem bántották. A Huszár viszont eléjük léptette szénfekete lovát, s a nyeregből szólt le:
– Kérem, uraim, figyeljenek most nagyon jól rám. Önök érdeke, hogy mindez feledésbe merüljön, ami itt történt. Ha a Mausmann rokonság tudtára jut, ami itt történt, Önöknek rövid úton harangoztak. Szóval, ha még értelmiségiként nem tudják, hogy milyen sírt ásni és hullát cipelni, akkor éppen ideje, hogy megtanulják, nem?
A nyitófestmény készítője Kertai Zalán
1 Disznóláb: összefoglaló archaikus neve a tenyérben megférő apró pisztolyoknak
2 Andrew Jackson és Charles Dickinson 1806 május 30-án megesett híres párbajára tett utalás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése