Könyvek LXXXVIII - Alkay Zsolt: Katonahőseink és mártír papjaink

     Kalózt így névről már viszonylag régebbről ismertem, a Kitörés túrákra járók közösségének nagy részéhez hasonlóan. Ilyeténképp igen örvendtem, mikor az idei Attila Védvonal túra céljában, Maglódon, sikerült élőben is találkozni vele. Még nagyobb örömmként szolgált, hogy ugyanitt kapható volt a könyve is, amit persze be is szereztem, és ő szép gótikus betűivel dedikálta is.               

    Ezen könyve viszonylag frissen, három éve jött ki a nyomdából, egy nagyon igényes, szemnek is tetszetős magánkiadásban. Az elsősorban hadszíntérkutatóként ismert Alkay Zsolt könyvének előnyei és hátrányai, erényei és gyarlóságai mind abból származnak, hogy egy nem-történész szemszőgéből láthatjuk Budapest 1944-45-ös ostromához és annak utóéletéhez kapcsolódó eseményeket, jelenségeket. Lássuk hát részletesebben, mi minden rejlik ebben a könyvben.

    Egy bevezetővel nyit, amiben rend a lelke mindennek alapon összefoglalja a kötet tartalmát: Budapest védelmében harcoló honvédtisztek életútja, elesett papok életrajza, a Becsület napja és Kitörés túra megszületésének körülményei, valamint végül a hadszíntérkutatás, sírok és védművek egyaránt. Nagyon becsülendő, hogy már itt leszögezi, hogy teljesen amatőr kutatóként ír ezen eseményekről, és ami ennél jobb, hogy meglehetősen bőséges szakirodalmi olvasmánylistát sorol fel, amiből lehet válogatni.

    Az első rész a Budapest védelmében, vagy az azt követő megszállás, hadifogság során hősi halált halt papokról szól. Sajnos egyedül a katolikus papokról olvashatunk, ennek az az oka, hogy ez a felekezet dokumentálta legpontosabban szolgáinak életét, ezáltal ők kutathatóak legszélesebb körben. Reméljük, hogy ez a tendencia a közeljövőben változni fog, és már többet fogunk tudni a más felekezetű paptestvérek életéről, harcairól, önfeláldozásáról is. Nagyon érdekes volt megtudni nekem, hogy a közismert példa, Apor Vilmos mellett még sok más olyan egyházfi volt, aki úgy vált vértanúvá, hogy fiatal lányokat védelmezett erőszakoskodó szovjetektől.

    A második résziben a budapesti ostromban résztvett magyar tisztekből kapunk egy csokrot, életrajzokkal. A papokhoz hasonlóan itt is minden tiszt rövidebb-hosszabb leírása után megjelenik a forrásmunka címe is, nem pontos tudományos hivatkozással ugyan, de nagyon szépen látszik az erre való törekvés igénye. Ahol elérhető, ott portrét is mellékelt. Nagyon értékeltem, hogy kifejezetten magyar tisztekre összpontosított, ez a kortárs magyar szélsőjobboldal elég nagy százalékánál idegesítő német-fanatizmus sem jelenik meg nála.

    Utána jön az én kedvenc részem, a visszaemlékezések. A tudományos igényességre való törekvés itt is megmaradt, hivatkozásokkal, viszont itt már teljesen keverednek az egyes szám első személyben írt hadinaplókból kiemelt részletek a közvetett, más embertől hallott visszaemlékezésekkel, amelyek valóságértéke valamivel nagyobb korlátok között ingadozik, mint előbbieké. Mindenesetre van pár olyan visszaemlékezés is, ami forrása miatt eddigi munkákba egyáltalán nem került bele, ilyen szempontból meg nagyon jó, hogy Alkay úr nem történész-szemszögből írt.

    A könyv csúcspontja a Becsület napja leírása. Manapság is kockázatos valamilyen szinten, de a kilencvenes években aztán kifejezett bátorság és kezdeményezőkészség kellhetett a megszervezéséhez, meg egyáltalában az ötlethez is. Részletesen leírja a korai események előzményét, szervezőmunkáját, konkrét lefolyását, valamint a hatóságok hozzáállását is. Azért ez a könyv legfontosabb forrásértékkel bíró része, mivel a szervező szemszögét eddig egyetlen forrásból sem tudtuk elérni, kizárólag sajtótermékekből lehetett értesülni a rendezvény előtörténetéről. Nagyon fontos hát e szempontból, hogy sok tévhitet és ráfogott rágalmat eloszlat.

    A befejező részben pedig az amatőr hadszíntérkutatást és hadisír-feltárást mutatja be, persze, gondolom nem a teljesség igényével, hiszen még ennél is több munkája lehet a témában. A Becsület napja és a Kitörés túra szervezése mellett ez az ő másik fő erénye, hogy talán mindenki másnál több hadisírt azonosított és közvetetten vagy közvetlenül tett, tettetett rendbe. Mindezen tevékenységeket bőséges képanyaggal együtt közli.

    Összességében azt tudom mondani, hogy kiváló tudomány-népszerűsítő munkát alkotott az 1944-45-ös budapesti ostromról. A történelmi kutatása, annak ellenére, hogy ő maga nem végzett történész, mégis teljesen igényes, sőt, sok esetben kritikusabb szemlélettel közelít meg egyes forrásokat, mint sok végzett történész. Elég sok forrásirodalmat felsorol, és minden állításának a forrását lepublikálja, így aztán utána lehet ellenőrizni. Az őszinte, tevékeny hazaszeretet ahogy a munkásságából, úgy a soraiból is élénken átjön, ez nagyon motiválóvá teszi az olvsását. Ami hiányosságot tudok mondani, az a következetlenség a hivatkozások, egyes leközlések terén, itt láthatóan hiányzik belőle az a rutin, amit elsősorban egyetemen sajátít el az ember rengeteg szemináriumi munka után. Előfordultak elég rendszeresen központozási és gépelési hibák is, ez abból eredt gondolom, hogy a lektori munka is műkedvelőnek tudható be. Ezek azonban igazából olyan gyermekbetegségek, amiktől el lehet tekinteni a könyv fő információértékét tekintve. Akit érdekel Budapest ostroma, annak szívesen ajánlom, aki pedig tanulmányozni akarja a Becsület napja és a Kitörés túra történelmét, azok számára pedig egyenesen kötelező olvasmány. 

Vad Kelet III – Halottakról

 

1919 március 22, Magyar Szocialista Szövetségi Köztársaság, Budapest

- Sebes Kardos mesél –

Érdekes volt most megint a nyílt utcán járni. Bal lábamon a balassagyarmati lőtt seb még olyan háromnegyed mértékben gyógyult be ez a szűk két hónap alatt. A jobb felkaromat is érte egy gurulatot kapott lövedék, de azt még ott kivágta szanitéc, alig akadályozott karom mozgatásában. A láblövésem viszont gondot okozott még most is, rá tudtam ugyan állni a bal lábamra, de elég bizonytalanul, ezért édesapám – Isten nyugtassa békében – egyik régebbi, negyvennyolcas felkelő fokosára támaszkodva jártam. A Népszínház utca valahogy már nem olyan volt, mint egyetemista koromban. Nem tudom, ez a köztársaságos idő és a vesztes háború rányomta erre is a bélyegét. Valahogy nem is éreztem jól magam, s áttértem a Thököly útra. Itt végre volt mit keressek, sarki fűszerest. Ciklámen egy rendes kis listát adott át nekem, mit hozzak. Most, hogy itteni bérlakásában húztam én is meg magam – otthon nem csak hogy köröztek, hanem vérdíj is volt a fejemre kitűzve – kezdett szűkös lenni a kassza. Én gyógyulás közben dolgozni nem tudtam, hiszen pár hétig ágyból is alig bírtam felállni, s kimenni királyi dologra. A szégyen ölt meg közben, hogy én itt a főváros biztonságában az ágyat nyomom, közben meg keletről támad az oláh, már-már a Tiszánál voltak. Holló cimborám már december óta a Székely Hadosztályban harcolt, én is alig vártam, hogy rendbe jöjjön a lábam, s megyek is azonnal a frontra. Szerelmem szegény is látta, mennyire gyötröm magam lelkileg, s igyekezett is mindent megtenni, hogy lehető legjobban érezzem magam vele, de ebben az egyben nem tudott segíteni. Ő közben igyekezett újságíróként dolgozni, de mert neki is megvolt az a néha igen idegesítő tulajdonsága, hogy ami szívén, az a száján, s a mostani köztársasági időkben katolikus nemesi kisasszonyként bizony nehezen tudott munkát találni. Mikor sikerült is, akkor is gyakran előfordult, hogy két-három hét után kitették csak úgy, s kezdődhetett elölről. Ezt is nagyon szégyelltem, hogy nőként ő a kenyérkereső, míg én otthon nyomom ágyat, bárhogy is igyekezett nyugtatni, hogy csak azzal törődjek, hogy minnél korábban meggyógyuljak. Cikkek megírásában persze így is segítettem mindent, amit csak tudtam, de a közös kasszánk bizony így is szűk volt. Most adtam hálát cserkészetnek, hogy szerelmem is cserkész lett, ott muszáj volt megtanuljon főzni, emlékszem egyetemista korában valami eszméletlenül rosszul főzött. Nemesi család elkényeztetett kisasszonyaként gyerekkorában nem volt odatéve konyhai munkára. Most viszont már egészen tűrhetően főzött. Mielőtt betértem volna a bérház belső udvarára, ahol ez a boltocska volt, még egyszer megnéztem zsebemből kis cetlit, mire fel volt szépen írva Ciklámen gyöngybetűivel, egy kenyér, egy üveg tej, öt deka vaj, egy koszorú hagyma, tíz deka tehéntúró.
– Nicsak, kit látnak szemeim! Hozta Isten, úrfi, vagy hogy szokás magukfelé mondani – harsant rám egy kiáltás az udvar közepéről, mielőtt beléptem volna az udvarra. Szemügyre vettem a felém tartó fegyveres csoportot. Öten voltak, ismertem mindegyiket. Weisz Miklós nekem évfolyamtársam volt Eötvös Loránd Tudományegyetemen, csak ő újságíró szakon tanult. Olyan középszerű tanuló volt tanulmányilag, de nagyon gazdag. Pénzével egyszer bepróbálkozott Ciklámennél is, de ő nagyon korán kikosarazta. Szerelemféltésből utána próbált bosszút állni, de miután egyszer kapott tőlem ezért egy rendes nyakast, meggondolta magát. Háborúban is tudósító volt, Premzysl ostrománál orosz fogságba esett, ez volt utolsó, mit tudtam felőle. Schönherz Konrád szintén egyetemista volt, vegyészetet tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen, de harmadik évben kicsapták, annyira botrányosan viselkedett, fiúkat csempészett be lányszállásra, galíciai cigarettával kereskedett, meg hasonlók. Háborúban harminckettes budapesti ezredbe sorozták be valami miatt, ugyanis családja közben Kolomeából Pestre költözött. Itt, ha jól tudom, többet volt gyávaság és feketekereskedelem miatt fogdában, semmint fronton. Mindezt onnan tudtam, hogy édesapám egyik ügyfelének volt a fia, a derék tisztességes apa nem egyszer sopánkodott, hogy lehet ilyen fia. Klein Miksa boltossegéd volt Ungváron, utána aztán Budapestre jött, s Jakubovics Oszvald, a mostanság csak Jászi Oszkárként ismert pacifista politikus újságjának, a Világnak a kihordója volt. Egy rövid ideig mi is járattuk az albérletbe, de aztán megsajnáltuk rá a kidobott pénzt. Miksával nem különösebben voltunk jóban, mert mindig élénken éreztette, mennyire lenéz minket, hogy minden vasárnap járunk templomba. További sorsáról nincs tudomásom, hogy szolgált-e háborúban, és ha igen, akkor hol. Simits Oszkár a Dohány utcai zsinagógában dolgozott szolgaként, de aztán rabbik hamar kiutálták, mert elég megbízhatatlan ember volt, nem végezte rendesen a munkáját. Utána csavargóként élt, sehol sem akart dolgozni, tőlünk egyetemistáktól is koldult, s közismert volt arról, hogy mindig tudta, hol és mikor van városban ingyen ételosztás. 1916-ban még egyszer láttam Budapesten, akkor valami orvgazdasággal csencselt, ugye háború alatt a városban kevés élelem maradt, s vidékről hordták fel. Lőbl Vladimir először kidobóember volt egy kisebb, rosszhírű, alvilág által üzemeltetett kaszinóban, később hazaköltözött Munkácsra, s ott is hasonló üzelmekkel foglalkozott. Holló cimborám barátnője, Csillag Lia mesélte, hogy odahaza aztán egyik legkeresettebb bűnözővé vált, nem is vonult hadba, s gondolom azután jött vissza fővárosba. Most viszont itt voltak mind, fegyveresen, polgári ruhában, katonai bakancsban, lábszárvédősen, fekete vagy sötétbarna bőrkabátokban, ellenzős sapkában, de mindegyikük bal felkarján vörös karszalag, és a sapkájuk ellenzője felett is egy szövetből kivágott pici vörös csillag. Hmm, vörösterroristák. Igazán jellemző legénységgel, nem különösebben lepődtem meg egyikükön sem, hogy ilyen társaságban találom őket, a szél összefújta a szemetet.
– Szabadság, komisszár elvtárs, vagy hogy szokás felétek mondani – viszonoztam köszönést.
– Nagyon örülök, hogy ilyen jó kedvedben vagy. Nemsokára szükséged lesz rá – villantott felém Miklós egy vészjósló mosolyt.
– Isten mindig szereti a jó humorú embert. A Fia is hogyan megviccelte az egész szanheddrint, hogy egész világ Uraként nem állt ellent nekik – mosolyodtam el én is.
– Mindjárt megválik, hogy a kitalált istenetek tud-e segíteni most rajtad! – kiáltott rám durván Miksa.
– Mit akartok? Mi bajotok velem? – kérdeztem csodálkozva, ahogy láttam, hogy felém lépnek.
– Nem látod-e talán, hogy most kik mind udvaron vagyunk, mi mind kommunisták vagyunk? – kérdezte Oszkár.
– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám? – vontam vállat megvetően.
– Kérdezd csak meg szomszédjaidat, vagy ne restellted volna megkérdezni, hogy mi történt tegnap. A polgári kormány lemondott és nekünk adta át a hatalmat. Mostantól mi vagyunk az urak, és én keresztény koponyákkal fogom kikövezni az Andrássy utat – mondta Weisz Miklós. Legijesztőbb az volt ebben, hogy teljesen nyugodtan mondta. Vér is elhűlt egy percre bennem, tényleg olyan mélyre süllyedt Szent István országa, hogy ilyen metélteké lett a hatalom? Mi történik itt, kérem?
– Hát te hóhér vagy, Miki? – kérdeztem tőle, lehet kissé el is sápadtam.
– Én a munkás - paraszt osztály választottja vagyok – felelte Miklós, amire muszáj volt elnevessem magam.
– Munkás – paraszt? Tudod te, mi kapcsolatod van neked munkásemberekhez vagy parasztgazdához? Néha az utcán lehet elmentél egy-egy mellett, ennyi – erre a többiek is elmosolyodtak kissé, szerintem ők se mind szerették szegényebb sorú emberekként ezt a volt aranyifjút.
– Háh! Ember! Ezért vért fogsz sírni előttem! – rándult meg dühében Weisz ronda szája.
– Sírni? Láttál engem sírni valaha is? – estem egyik csodálkozásból másikba. Egyetemista éveimből jól ismerhetett, nem tudom, ilyen ötletek honnan jutnak eszébe.
– Én megteszem azt, hogy sírni fogsz. Tudd meg, hogy kezembe jutott Lindner volt hadügyminiszter és bécsi barátaink kezéből a volt császári-királyi hadsereg szinte teljes okmánytára. A Nádasdy ezrednek majdhogynem te vagy egyedül élő tagjai, többiek mind meghaltak – támadott meg egy érzékeny oldalamról Miklós.
– Jobb nekik békében pihenni a Menyországban, mint veletek egy levegőt szívni – vágtam a szemébe.
– Országodat szétszabdalták, el van osztogatva. És ez még csak a kezdet – most már nehezebb volt megőrizzem türelmemet, de azért van az önuralom, hogy használja az ember.
– Isten pusztítsa el, aki osztozott benne – persze ez azért kicsit túlzás volt. Szomszédjainknak már önmagában az elég büntetés, hogy Isten oláhnak, rácnak, tótnak teremtette őket, nem magyarnak.
– Hmm, te hidegvérű embernek tűnsz. Talán azt hiszed, nem tudjuk mi mind öten, hogy van egy szép barátnőd itt városban? Szerinted mi fog történni vele, ha most mind meglátogatjuk? – vigyorgott rám undorítóan a komisszár, s ezzel telt be a pohár. Biztos voltam abban, hogy innentől nem lehet visszafordulni. Nyilván mindent megtettem volna, hogy egy szál fokossal ne kelljen öt fegyveressel szembeszállni, de ezektől kevésbé féltem, mint attól, mi történhet Ciklámennel, ha ezek mancsai közé jut.
– Meg foglak ölni benneteket. Mind az egészeteket – közöltem egyszerűen. Miklós valamit válaszolt volna, de a melléje lépő, most velem szemben levő Miksa elkiáltotta magát.
– Elvtársak! Hát eltűritek ezt, hogy fenyegessék a munkás – paraszt osztály tagjait? Lőjétek le ezt a magyar kutyát! Vagy talán én magam lőjem le? – majd nyitotta is ki a pisztolytáskáját, s már ujjai körbefonták a markolatot.
– Uram Isten és Szent László! – hívtam hangos rikkanással segedelmül Urat és védőszentemet, s ahogy Sisa Pista betyár mesteremtől tanultam, alulról felfelé lendítettem meg a fokost, hogy annak vasveretes nyele pusztító erővel vágódott be a lábai közé. Az iszonyatos fájdalomtól összegörnyedt, és kezét szétzúzott heréire szorította, de sokat nem szenvedett, mert villámgyorsan fogást váltottam a fokos nyelén, és két kézre kapva az ősi fegyvert, a fokát az összegörnyedő terrorista tarkójába vágtam. Az acélfej szétzúzta a kisagyat, a néhai boltossegéd hamarabb meghalt, mielőtt teste a kockakövekre hullott volna, ami rendben is volt. Ami nem volt rendben az az, hogy a nyélig Miksába mélyedő fokos feje beleágyazódott a koponyába, mint az Excalibur a sziklába. Egyet rántottam rajta, de nem engedett. Többre nem volt idő, mert Miklós valahonnan előrántott egy 1853-as fekete pengéjű utászkardot, s a fejemre vágott vele. A fokos nyelével fogtam fel a csapást, mert nem akartam elengedni fegyveremet, de ez súlyos hiba volt. Az utászkard súlyos, széles, élre fent pengéje könnyedén eltörte még a somfanyelet is, és a homlokomra zúdult. A nyél és a kalapom eléggé lelassította azért, így nem hasította ketté a koponyámat, de szinte a homlokom közepéig behasított, s ahogy lepattant a fejemről, még az orromba is belekapott egy kicsit. Rendesen megszédültem tőle, de hát nem ez volt első fejre kapott kardvágás életemben, gondolom nem is utolsó, így talpon maradtam. Nem úgy Miklós, aki teljes erejét és testsúlyát beleadta vágásba, s most, hogy elcsúszott a mozdulat, kissé előbbre és lefelé tántorodott a vágás lendületétől. Nekem sem kellett több, egy new-yorki-i gengsztertől tanult könyékütéssel a halántékára a földre küldtem. A könyökcsont kemény és hegyes, ha arcba, nyakra, halántékra könyökölünk, az súlyos károkat okozhat. A másik három terrorista csak most eszmélt fel, ugyanis mindez olyan három másodperc alatt játszódott le. Szerintem fel sem fogták addig, hogy egy egyedüli ember nekük mer támadni. Most azonban mind nekem estek. Mielőtt egy torokra mért sarokrúgással végleg lent marasztottam volna Miklóst, az eddig hátul álló Konrád elsütötte a karabélyát. A lövés a bal oldalamon ért, de mint később kiderült, minden létfontosságú szervet elkerült, s kiment hátul a hátamon. Persze a 8 mm-es Mannlicher lövése ilyen közelről akárhol is ér, garantáltan megérzed. Én is így voltam vele, az ütés erejétől a bérház udvar kapuja szélének tántorodtam. A hozzám legközelebb álló Oszkár átugrott Miklós testén, s nekem vetette magát. Jobb kezével csak ekkor húzta elő a Steyrt az oldalán függő pisztolytokból. Sokkal gyorsabban, mint arra számítottam volna, bekaptam két-három ökölcsapást az arcomba, az utolsó el is törte az orrom. Mindezzel sikerült elérje a csavargónak, hogy kezeit szétcsapva az arcába fejeltem. Ó, hogy a kénköves Pokolban székelő Lucifer szellete ütné meg azt a hülye fejemet, ezzel magamban sokkal több kárt tettem magamban, mint benne. Nálam szinte fél fejjel alacsonyabb volt, így a feje búbját kaptam telibe a szemöldökömmel. Csillagokat láttam, s majdhogynem nem csak képletesen. Viszont annyit elértem, hogy sikerült megfordítsam, s bal alkarommal fojtófogásba vettem a nyakát. Alapesetben pár másodperc alatt kifojtottam volna, jóval erősebb voltam nála, de most már több sebből véreztem. A Steyrt közben jobbommal kicsavartam a kezéből, de ekkor Konrád megint rám lőtt. Hogy az elvtársát magam előtt tartottam pajzsként, hosszabb ideig kellett célozzon. A lövés most pontosabb volt, mint az előbb, megint eltalált, de szerencsére most se súlyosan. A lövedék a jobb kulcscsontom feletti izomrétegeket tépte át, s hangos csattanással kapott gurulatot a mögöttem levő kapun. Most nagyon össze kellett szedjem magam, hogy az újabb seb ellenére én is megnyomjam az elsütőbillentyűt, s elértem egy precíz szívlövést. Többre nem volt időm, mert újabb lövés csattant, s égető fájdalom vágott bele a bal lábfejembe. Oszkárnak volt még egy pisztolya, egy 1914-es Mauser, amiről én nem tudhattam. Miután belelőtt a lábamba, kiszabadult a fojtófogásból, s fegyveres kezével kiütötte a pisztolyt az én kezemből. Nem volt mégsem ideje, hogy felém emelje a fegyvert, mert egy balhoroggal állon kaptam, hogy legalább másfél lábnyira hátra repült, s földet érésnek a szegélykőnek ütközött a jobb kézfeje, elejtvén a pisztolyt. Mellékes baj, hogy a bal kezemen nekem is eltörött a középső és gyűrűs ujjam, olyan erővel ütöttem meg. Isten vagy hogy Szent László ekkor segített meg, mert éppen akkor, mikor kiütöttem Oszkárt, Vladimir rám lőtt, de a karabély csütörtököt mondott. Mannlichernél ez nem volt sajnos ritkaság, de amire általában sajnost mondok, arra most szerencsére a megfelelő kifejezés. Nem is nagyon sokat értetlenkedett ő se, hanem kihúzta a szuronyt az övén függő vörös papucsos hüvelyből és felém indult. Ötük közül ő volt tudtommal a legjobb harcos. A késharcot nem igazán szeretem. Azért nem szeretem, mert mindegy, hogy mennyire jó, mennyire félelmetesen halálos egy ember, egy késpárbajban úgy is mindig megvágják. De hát mit volt mit tenni, a halott Miksa övéről én is kirántottam a szuronyt, s bal kezembe az eltörött fokosnyelet kaptam, hegyes végével előre tartva.
– Gyere csak, tetűhinta! Visszaküldelek a Jordán mocskába! – ígértem Vladimirnek, aki jött is. Megvártam, amíg másfél kartávolságnyira ér, s ekkor felülről ijesztettem a szuronnyal, mintha fejre vágnék. Be is vette, mert felülről jövő vágás hárítására előírt tankönyvi pozíciót vett fel, de a bal lábát nagyon elöl hagyta. Én ezt nem haboztam kihasználni, s legalább három ujjnyi mélyen beledöftem a fokosnyelet a combjába. A gengszter úgy felüvöltött, mint Nopcsa Ferenc barátom egyik dinoszaurusza, s íves, szabálytalan vágást indított meg. Alapból hátralépéssel védem ki ilyet, de most nem számoltam azzal, hogy kétszeresen is sebesült bal lábam miatt lassúbb vagyok, valamint, hogy hátam mögött egyből ott kapu széle. A szurony így elért, s belevágott bal felkaromba, elég mélyen ahhoz, hogy kiessen kezemből a fokosnyél. Találat után okosan visszaugrott, látta, hogy nem szükséges elsietnie, ugyanis idő őt segíti. Én már nem is tudom, hányadik sebből véreztem, de Oszkár az állas után lassan éledezett, s abban sem lehetettem biztos, hogy Miklóst sikerült megöljem azzal a könyékütéssel. Nem várhattam tovább, sebesült lábamtól telhető leggyorsabban jobbra léptem, kívül az ő pengéje hatótávolságából, s innen lendültem feléje. Ekkor egy alulról felfelé jövő, gyomornak irányzott nagy erejű döfést indított meg felém, ami ellen most már félig az udvarnak háttal tudtam kilépéssel védekezni. Ő is ugyanabba a hibába esett, mint pár másodperccel korábban a komisszár, hogy nagy erőt tett egyetlen mozdulatba, s mivel célt tévesztett, nem tudta saját lendületét megfékezni. Elég közel került így hozzám ahhoz, hogy a bajonettet belülről kifelé a jobb könyékbe döfjem, az ütőér fölött közvetlenül. Most még iszonyatosabb hangon felüvöltött, elejtette a fegyverét, de bal kezével a haslövésemre ütött. Iszonyatos fájdalom rántott össze, de a dühömet mindez megszázszorozta: kirántottam a terrorista karjából a szuronyt, s mintha szablyát lendítenék visszakézből, fültől fülig elvágtam a torkát, egészen mélyen, a csigolyákig. A nyaki verőérből pulzálva előtörő vér az arcomba fröccsent, s egy fél másodpercre elvakított. Mikor összeomlott előttem a gengszter, akkor láttam, hogy Oszkár összeszedte magát, és fel is kapta pisztolyát a járdáról. Legalább négy lépésnyire állt tőlem, még egészséges lábbal sem biztos, hogy el tudom érni, mielőtt meg tudná húzni az elsütőbillentyűt. Teljesen ösztönös volt a mozdulat, s megint valami emberfeletti erő vezette a kezemet, mert pont a mellkasa közepébe tudtam dobni innen a szuronyt. Úgy dőlt el Mauserrel kezében, mint a pisai ferde torony. Éppen töröltem volna ki vért az arcomból, mikor derékszíj csavarodott hátulról a nyakam köré. Nem értettem, hogy a rövid ájultságféléből magához térő Miklós miért nem valami fegyverrel ölt meg hátulról, de nem is érdekelt utána. Ilyen fojtás esetén automatikus lépése mindenkinek, hogy a fojtogató karhoz vagy kötélhez kap, hogy szabadítsa fel a légutakat, de ez ritkán jár szerencsével. Támadás a legjobb védekezés, Most azonban nem volt erre időm, mert az alighanem erősen felmérgelődött, nálam alig gyengébb komisszár az övtől fogva a bérház udvarának falához vágott, majd a mellkasomra térdelt.
– Te senkiházi úri gyerek! Te gój disznó! Büdös reakcionista! – minden szidalmat egy ökölcsapás követett. Miklós is bokszolt egy félévet a Magyar Athletikai Clubban egyetemista korában, egyszer elég hamar be is nyomtam neki egy knock-out-ot, de akkor nem ennyi sebből véreztem. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne veszítsem el eszméletemet az arcomra zúduló acélkemény ütésektől. Bal alkarommal fekve is igyekeztem parrírozni ütéseket, de csak annyit sikerült elérni vele, hogy baljával lefogott, s jobb kezével beletúrt a mély vágott sebbe a felkaromon. Felüvöltöttem az eszméletlen fájdalomtól, de jobb kezem ugyanakkor körbefonta a Steyr ismerős markolatját. A néhai Oszkár ejtette oda a fegyvert, amit térlátásom észlelt. Fél másodperccel később már a komisszár arcának is nyomtam a torkolatot, aki lebénult egy utolsó, végzetesnek szánt ütés előtt. Szórakoztatóképpen elképedt az arca, ahogy rámosolyogtam:
– Shalom! – majd meghúztam az elsütőbillentyűt. A 8 mm-es pisztolylövedék közvetlen közelről elég esztétikus hatásra képes, egészen az udvar közepéig repítette ki Miklós agyát. Legörgettem magamról, s ahogy fektemből felültem, a fél gyomromat kihánytam magam mellé a kockakövekre. Erőm azonban nem hagyott el teljesen, a rendszeres napi száz felülésnek és száz fekvőtámasznak ilyenkor látszik a hatása. Nagy nehezen lábra álltam, s szemügyre vettem ellenségeimet. A komisszár olyan halott volt, hogy jobb már nem is lehetett, agyának legalább fele szétszóródott az udvaron. Miksának még most is a tarkójában volt a fokosom feje a nyél rövidebb végével együtt, teljesen biztosan meghalt ő is. Konrád még lélegzett. Mégse szívlövést értem tehát el, csak tüdőlövést. Pár perc és meghal magától is, de még magánál és tudatánál volt.
– Mondtam, hogy mindannyiótokat megöllek – magyaráztam neki, s két lövést eresztettem a fejébe. Most már senki sem fog a fejéről ráismerni az egykori vegyésztanoncra. Vele ellenben azonban Oszkár halott volt, a szurony tényleg markolatig beleállt a mellkasa közepébe. Ma sem értem, hogy sikerülhetett, hiszen én nem, hogy nem gyakoroltam, hanem még meg is vetettem a késdobálást. Biztonság kedvéért azért még homlokon lőttem, de ez inkább csak hullagyalázás volt. Vladimir egy legalább ugyanakkora vértócsában hevert arccal lefelé, mint ő maga, szerintem vérének, ha nem kevesebb mint fele, biztosan kifolyt. Nem akartam megkockáztatni azért őt se – háborúban nem egyszer fordult már elő, hogy halottnak hitt katonák nyitottak tüzet rám – ezért tarkón lőttem.
– Kardos úrfi! Ó, Adonáj az égben, láttam mindent! Jól van? – futott ekkor ki Kohn bácsi a boltos.
– Nem – remegtem meg a sebláztól, s csak most tekintettem végig magamon. Arcom felét letapasztotta a vér, ami a fejre kapott kardvágásból folyt. Arcomon nem lehetett tenyérnyi tiszta hely sem, mindenütt zúzódások, amikből daganatok lesznek nemsokára, és alvadt vér. Törött orom miatt hangomat nehezen lehetett érteni. Jobb vállamon a lövés nem fájt már különösebben, de éreztem az oldalamon is, hogy vérzik folyamatosan. A bal felkaromon a vágás viszont különösen fájt, ahogy Miklós széthúzta a sebszéleket, és elég mély is volt, látni véltem a csontszövet fehérségét a mélyén. A lövés az oldalamon igaz, hogy jórészt csak súrolt, de a kimeneti résznél nem csak az ingem, hanem a mellényem és a zubbonyom is rá volt tapadva a vértől. Bal lábamra pedig csak most éreztem meg, mennyire nehéz ráálljak, a talpban különösen sok ideg van, ezért minden lépésnél úgy éreztem, mintha vadászkés élébe lépnék. Tényleg összes erőmre szükség volt, hogy talpon maradjak. Most, hogy már tudtam gondolkodni is nyugodtan, abban teljesen biztos voltam, hogy ezek után fővárosban életveszélyes maradnom. Viszont Cikláment még látnom kell legalább egyszer, ha az is lesz utolsó alkalom.
– Kohn bácsi, fogja ezt a listát, s mi rajta van, adjon belőle. Nem kérek vissza – nyújtottam a fűszeres felé a pénztárcámat, de nem vette el.
– Majd felírom hitelbe, úrfi, eridjen most haza minnél gyorsabban – jött vissza egy nagy barna papírzacskóval. Én addig a karabélyokból kivettem és messze eldobtam az ütőszegeket, a pisztolyokat meg a zsebembe süllyesztettem hozzávaló lőszerrel együtt. Bal hónom alá fogtam a zacskót, jobbommal pedig a fokosom hosszabb végére támaszkodva indultam el. A fűszeres elég tisztességes volt, mert két évvel később eljuttatta hozzám a Miksa fejében maradt fokost. Illetve ezért IS tisztességes volt, de elsősorban azért, mert nem, hogy rendőrséget – vagyis akkor már vörösőrséget – nem hívta, hanem fel se adott utána. Pedig a fajtársait öltem meg!
Hazafelé kész lidércnyomás volt az út. Pedig csak két utcát kellett haladjak, de mégis úgy éreztem, mintha legalább kétszáz lenne. A járókelők mind szemügyre vettek, de szerencsére senki sem akart segíteni. Fővárosi morál, más baja, nem az enyém. Pedig rendesen vércsíkot húztam magam után, de végül csak elértem bérházunkig. Nagy szerencsére nem volt bezárva ajtó, mert törött ujjaimmal a kulcsot csak nagy kínok árán tudtam volna elfordítani. Valósággal nekiestem ajtónak, úgy jöttem be előtérbe. Immár nem is tudom hányadik áldás vagy hogy szerencse volt azon napon, hogy házmester éppen akkor nem volt fülkéjében. Első emeleten béreltünk egy szoba-konyhás lakást. Minden lépcsőfokkal rendesen meg kellett harcoljak, többször is ájulási hullám tört rám, éreztem, hogy megy ki az erő lábamból, de szemem előtt végig lebegett egy göndör angyalszőke tündér csodaszép arca, s az erős lelkesítést adott. Végül egy világmindenségnek tűnő idő után felértem az emeletre, végig vánszorogtam folyosón, s benyitottam. Még arra is maradt erőm, hogy rendesen becsukjam ajtót mögöttem.
– Megjöttél, szerelmem? Mi az, talán nem tudtad a juhtúrót a tehéntúrótól megkülönböztetni? Történt valami? – kiáltotta ki a konyhából szerelmem, ahogy hallotta az ajtó csukódását.
– Mondhatni – nyögtem. Hangomból Ciklámen nyilván azonnal érezte, hogy valami tényleg történt, ezért elém libbent. Még a sikoltása volt utolsó, amit elmém befogadott, mert utána már nem küzdöttem ájulás ellen, tudtam, hogy na jó, most már biztonságban vagyok. Az álom puha tengerébe merültem bele. Mikor felébredtem, már délután négy-öt óra lehetett. Az ágyunkban feküdtem, nyakig betakarva, de éreztem, hogy sebeim nem véreznek, s bár sajogtak most is istenesen, főleg a felkarom, de valahogy tudtam, hogy el vannak látva. Ciklámen az ágy mellett ült, kezemet fogva.
– Most ment el Hirzberg doktor úr, titokban hívtam ide. Édesapámnak itteni legjobb barátja, régen együtt tekéztek Zágrábban. Ellátta rendesen a sebeidet, étert is adott be, s hagyott itt gyógyszert. Semmi pénzt nem fogadott el, holnap még visszajön megvizsgálni. Mi történt veled szerelmem? Annyira féltem, látnod kellett volna magad, mikor belépsz. Ki tette ezt veled? – ilyenkor Ciklámenből csak ömlött a szó. Nők.
– Weisz Miklós, Schönherz Konrád, Klein Miksa, Simits Oszkár és Lőbl Vladimir vörösterroristák – feleltem automatikusan, jóformán alig gondolkodva. Még mindig szinte kéjesen élveztem a biztonságot, és hogy alig fáj valamim. Lehet ópiumot is adott a doktor úr, mert az egész testemet úgy éreztem, mintha vattából lenne.
– Tűz égesse meg azokat a pokolravaló kommunista gazembereket! – öntötte el a dühös pír szerelmem csodaszép arcát. Ezt nagyon imádtam benne – ő saját magában kevésbé – hogy mivel szinte hidrogénszőke volt, a bőre is alabástrom fehérségű, ezért mikor elpirul, akkor nagyon hamar, nagyon látványosan elvörösödik az arca.
– Nyugodj meg, szerelmem. – simogattam meg óvón az arcát szabaddá tett jobb kezemmel – Holtakról igazat, vagy semmit.

Hősök II – Vad Kelet, Víg fecskeszó bolond viharban: Prónay Pál (1874-1946)

Kronológia

         A Magyar Királyságban, Romhányban született 1874 november 2-án tótprónai és blatnicai Prónay István, valamint zsadányi és törökszentmiklósi Almásy Mária fiaként.

Elemi és középiskolai tanulmányai végeztével a Ludovika Akadémiára iratkozott be, családi hagyományt követve. Innen 1893-ban a szombathelyi 11. császári-királyi huszárezredhez vonult, és húsz éves korában, 1894-ben nevezték ki hadnagynak. Ugyanebben az alakulatban szolgált korábban Prónay Gyula, a nagybátyja, aki Ferenc József szárnysegédje volt. Viszonylag lassan haladt előre a tiszti ranglétrán, viszont ez igen felgyorsult, ahogy kitört az első világháború. Pál ekkor éppen negyven évesként legszebb férfikorában volt, a 13. császári-király jászkun huszárezredben, amit már egy éve a majdani kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós bátyja, vitéz nagybányai Horthy István vezetett – később 1914-ben Tömöry Gyula, majd Prónay Gyula vezette az ezredet. Pál maga az első század parancsnokhelyettese volt, ekkor már főhadnagyi rangban.               

    A jászkun huszárok először Szerbiába mentek, itt viszont még inkább csak határbiztosítási feladatokat hajtottak végre, kisebb összecsapásokkal a szerb irregulárisok ellen. Az igaz próba ez év augusztusában a keleti fronton kezdődött. Pál már az első napokban kitűnt, hiszen ő szervezett gyalogos kiegészítő egységet azon huszárokból, akiknek megsérült a lova. 1914 novemberében a Krakkó menti harcokban tűnt ki először, itt több felderítő járőrt vezetett ellenség vonalai mögé, és rettenthetetlen bátorságról tett tanúbizonyáságot. November elején már ő vezette a harmadik századot, a limanovai csatában viszont már ismét az eredeti első századot parancsnokolta. Harminc huszárral és két géppuskával erőszakos felderítést hajtott végre, majd több napig tartottak egy előretolt állást. Ezután a Jabloniec magaslatra vezényelte ezt az alegységet, ahol ismét komoly áttörést sikerült megakadályozni egy be sem fejezett lövészárokrendszerben. Személy szerint itt elsősorban mint mesterlövész harcolt, 6,5 mm-es Mannlicher Schönauer távcsöves puskájával. Több orosz támadás visszaverése után egy napnyi pihenőt kaptak, mikor is egy pecsovics cseh csapatot sikerült rendbe szedjenek, itt ő maga bikacsökkel mutatott példát az embereinek. December 11-én, tehát a limanovai csata gyújtópontjában már a harc közepén álltak a 10-es huszárokat felváltva, mikor is egész napos harcban három tömegrohamot sikerült visszaverni a folyamatos ágyútűz ellenére. A nap végén mindössze öt huszárral tartotta ezt az állást még akkor is, mikor már mindkét oldalról átkarolták őket. Itt a közelharcban gyalogsági ásót használt. Este a front annyira túlhaladt ezen a sündisznóálláson, hogy már csak hullarabló oroszok érkeztek, akiket sorra agyonlőttek, majd nagy veszedelemmel tértek vissza saját alakulatokhoz. Miután mind a tizenötön ismét együtt voltak, folytatták a harcot egy újabb állásban egészen az orosz támadás vérbe fulladásáig. A csatában való helytállásáért kitüntették, és századossá léptették elő. Következő év májusáig is végig arcvonalban harcolt, mikor is tüdőlövés érte, amit túlélt ugyan, de hosszabb ideig hátországban lábadozott. 1916 nyarán tért vissza a frontra, ahol rövidesen megbetegedett, s csak 1917-ben harcolhatott ismét. Háborús kitüntetései közül egyedül az 1918-ban kapott Bronz Vitézségi Érem a biztos, a többi átadási idejét és okát nem lehet pontosan tudni. 1918 végén Bécsben volt, itt érte a háború vége.

           1919 nyarán bukkant fel újra, mikor Szegedre utazott, és az éppen formálódó Nemzeti Hadsereg egyik első tisztje lett. Ez év késő nyarán és őszén leszerelt tisztekből és tisztesekből különítményeket alakított, akikkel elsősorban Dél Dunántúlon végeztek pacifikálást. Célpontjai elsősorban a Tanácsköztársaság ideje alatt közéleti szerepet vállalt emberek, valamint a Tanácsköztársaság vezetőségének etnikai arányai miatt általánosan zsdók voltak. Ezen akciók közben félelmetes hírnévre tett szert, hiszen a többi különítményes tiszt közül is kitűnt keménységével. Egy fél év alatt sikerült annyira megfélemlíteni az ellenséget, hogy a magyarországi kommunisták egészen 1945-ig semmi jelentős közéleti fellépést nem mertek tartani. Mindazonáltal a külföldi, elsősorban az antant szemében a kormányzónak igen csak vigyázni kellett a látszatra, főleg mivel 1920 elejére egyes tiszti különítmények kicsúsztak az ellenőrzés alól. Budapesten több lövöldözésre is sor került rendőrök és Pál emberei között, így a Legfelsőbb Hadúr a Prónay különítmény tagjaiból vadászzászlóaljat szervezett a Nemzeti Hadsereg, a majdani Magyar Királyi Honvédség keretein belül. 1920 július 30-án végrehajtott fölöstömi fegyverrablást az ő szervezésével hajtották végre, az itt zsákmányolt fegyverekkel vívták nagyobbrészt majd a nyugat-magyarországi szabadságharcot. Ez év folyamán Bécsben több többé-kevésbé titkos akciót vezetett szökött kommunisták elfogására.

1921 április 11-én feleségül vette gróf Pálffy-Daun Eleonóra Amata Anna Mária Emmát Budapesten, gyermekük nem született.               

    Ez év őszén kezdődött pályafutásának csúcspontja, a nyugat-magyarországi szabadságharc. A részben általa vezetett felkelők 18 győztes ütközetben verték ki az osztrák megszállókat Sopron megyéből, és 1921 október 4-én helyi nemzetgyűlésen kikiáltották Lajtabánságot, az időközben alezredessé előléptetett Pált nevezvén ki lajtai bánnak. A senki által el nem ismert tiszavirág életű állam hosszú ideig nem állt fent, a nyugat-magyarországi szabadságharcosokon belüli egységet megrontotta IV. Károly király második visszatérési kísérlete, viszont annyi eredménye mégis volt ennek a kis államnak, hogy 1921 december 14-én népszavazáson Sopron és több kisebb falu Magyarországé maradt. Pál katonai pályafutásának azonban itt szakadt vége, ugyanis a király melletti hallgatólagos kiállása miatt a szabad királyválasztók közéletileg ellehetetlenítették, kizárták az Etelközi Szövetségből is.

        Mindennek pótlására 1931-ben volt bajtársával megalapították a Magyar Országos Fasiszta Pártot, ez azonban egy igen tiszavirág életű szélsőjobboldali szervezetnek bizonyult.

1938-ban viszont ismét aktivizálta magát, mikor is részt vett a Rongyos Gárda újraszervezésében, még ha magas kora miatt már személyesen nem is vehetett részt a revízió harcaiban Felvidéken és Kárpátalján. A szovjet invázió közeledtével azonban nyugalmazott tisztként újabb különítményt szervezett, melynek azonban már nem volt komolyabb katonai szerepe. Mindennek ellenére végigharcolta Budapest 108 napos ostromát, majd sikeresen kitört az ostromgyűrűből 1945 február 11-én. Májusban fogták el, és Szibériába deportálták, tíz évnyi kényszermunkára. Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. 2001 június 27-én az oroszok rehabilitálták.

 

Víg fecskeszó bolond viharban II - A hadviselés törvényei

1931 január 12, Csehszlovákia, Komárom

Három cigányt hoztak be a fogdába. Amazok alapból sem lehettek túl rokonszenvesek, de most hogy a rendőrök rendesen megdolgozták őket kihallgatásan, még visszataszítóbban néztek ki. Sebes Kardos csak futólag nézett rájuk. Ő már teljesen hozzászokott cellához, félévente legalább egyszer egy-két napra rendszeresen lecsukták, mikor valami irredentizmussal összekapcsolható eset merült fel. Különösebben nem is zavarta már, legalább két-három napig ilyenkor nyugodtan tudott olvasni, tanulni, s vád híján mindig muszáj volt elengedjék.

– Átteszük önt a másik cellába, nem keverjük a fajokat – mondta a rendőr, ahogy belökte a három bűnözőt a cellába.

– Jól megvagyok én itt a rajkókkal – nézett fel a könyvéből a huszár.

– Jöjjön már – sürgette a rendőr, s átvitte a másik cellába, ahol öt fehér ember unatkozott. Kardos köszönt nyugodtan, leült egy priccsre, s olvasott tovább.

– Héé maga! Miért magyarul olvas itt Csehszlovákiában? – kötött bele egyik rab. A vitéz óvatosan végigmérte a kötekedő csehet, jól megtermett, durva arcú, rendőr egyenruhás ember. Később kiderült, hogy hatalommal való visszaélés miatt csukták le.

– Mert magyar vagyok – csodálkozott Kardos.

– Magyar? Mocsok betolakodó akkor? – kérdezte tovább a rendőr.

– Betolakodó? Az én őseim II. András királyunk óta laknak a városban, Sebes Andorás lovag úr a keresztes hadjáratban a Tábor hegy ostromakor mutatott kivételes vitézségéért kapta családi birtokot. Maga mennyi ideje él a városban? Egy-két éve? – kérdezett vissza a huszár, de túl sok figyelmet nem szentelt a kötekedőre.

– A pofátlankodás helyett inkább miért nem szórakoztatsz minket, ha már könyved van itt bent? Mit ír itt? – tette ujját a könyv egyik lapjára a cseh. Kardos most először nézett a másik szemébe:

– Azt írja, hogy vedd el a büdös ujjadat a könyvemről, feleségem ajándékáról – talán még akart valamit mondani, de a cseh hirtelen rácsapott a könyvre, ami a cella másik felébe repült, csak egy kitépett lap maradt a huszár kezében.

– Na erre mit lépsz? Vagy talán bunyó lesz? Meguntad az életet, meg akarsz ütni egy rendőrt?

– Martin Schuster – moondta a huszár, ahogy kényelmesen hátradőlt a priccsen.

– A fiam egyre jobban harcol, mióta öntől vett bokszórákat, főhadnagy úr. Tegnap is összeverte három rátámadó osztálytársát, többet nem merik kóstolgatni – állt fel a sarokban az egyik vállas, cipészkötényt viselő vörös arcú ember, akit orvgazdaságért csuktak le. A cseh tétován fordult feléje.

– Robert Zuzula – mondta tovább Kardos.

– Édesanyám köszönteti a nagyságos asszonyt, főhadnagy úr. Tegnap óta jobban van, a budapesti orvos sokat tudott segíteni rajta – állt fel a priccsről egy nyurga, tövig száraz kékfestő, akit részegeskedés miatt csuktak be, hogy józanodjon ki.

– Átadom neki, kedves feleségem rendszeres imádkozik a Nőszövetség minden tagjáért – bólintott feléje a huszár. A rendőr immáron ez a másik polgár felé fordult.

– Michal Tiso – mondta tovább Kardos

– Jövő heti körvadászatra megszereztem Nyitrából a német vizslákat, főhadnagy úr. Valamelyik nap jöhet, és megvizsgálhatja őket – ugrott le a szembeni emeletes ágyról egy nagydarab, fülig húzott kunkori bajuszú tátrai vadász, akit hatósági közeg inzultálásáért csuktak le. A cseh már azt se tudta, merre helyezkedjen.

– Miroslav Valach – mondta tovább Kardos.

– Múlt héten elfelejtettem ugyan, de ezúton is köszönöm rendes borravalót azért a szuszékért főhadnagy úr. Hiába, egy úr a Pokolban is úr – tápászkodott fel egy széles vállú, kopasz asztalosmester a cella végében, akit azért csuktak be, mert az illegális kommunista pártban levő öccsét bujtatta. Kardos nyugodtan rámosolygott az egyre feszültebb rendőrre, aki nem bírta tovább. Nekilendült, s három lépésről megindított egy jobbhorgot az ülő vitéz állára. Schuster azonnal hárította az ütést alkarjával, közben Zuzula lefogta a cseh bal karját. Amaz elordította magát, jobbját kiszabadította a cipész kezéből, s leütötte a kékfestőt, majd lendült volna tovább a verekedést szokásos komoly, de vidám mosolyával néző huszár felé, mikor Tiso vállal előre érkezett a hasába, s hátralökte a mögötte álló Valach karjaiba, aki fojtófogásba vette.

– Gyorsan, a szájába! – dobta oda Schuster az összecsavart lepedőt az asztalosnak, aki azt a rendőr arcára szorította, hogy ne tudjon kiáltani. Mindkét kezével a lepedő után kapott, így alteste fedetlen maradt, amíg Valach tartotta, a vadász és a cipész tíz-tizenegy ökölcsapással leterítették, majd a padlón már mindhárman addig rugdosták és taposták, amíg csak mozgott. Mikor lihegve abbahagyták, az emberi roncs még egyszer felhördült, de ekkor a kékfestő vaspatkós cipőjével úgy fejberúgta, hogy végleg elcsendesedett. A vadász felvette a könyvet a földről, s visszaadta Kardosnak.

– Azt hiszem ez az öné, főhadnagy úr.

– Melyikőjük tud magyarul olvasni? – nézett körbe a huszár a verekedéstől kipirult arcú embereken.

– Én – emelte fel a kezét a kékfestő, majd hozzátette – A feleségem magyar.

– Üljenek le ide körém, kegyelmedék. Olvassa innen – bökött egy sorra Kardos, s Zuzula kezébe adta a könyvet. A szlovák lassan, de jól érthetően kezdte olvasni:

– Ha úgy tekintünk katonáinkra, mint saját gyermekeinkre, akkor elmehetünk velük akár a legmélyebb szakadékba is; ha úgy tekintünk katonáinkra, mint szeretett fiainkra, akkor követnek bennünket akár a halálba is.