Kronológia
A
Magyar Királyságban, Romhányban született 1874 november 2-án tótprónai és blatnicai Prónay István, valamint zsadányi és törökszentmiklósi
Almásy Mária fiaként.
Elemi és középiskolai tanulmányai végeztével a Ludovika Akadémiára iratkozott be, családi hagyományt követve.
Innen 1893-ban a szombathelyi 11. császári-királyi huszárezredhez vonult, és húsz éves korában, 1894-ben nevezték ki hadnagynak. Ugyanebben az alakulatban szolgált
korábban Prónay Gyula, a nagybátyja, aki Ferenc József szárnysegédje volt. Viszonylag lassan haladt előre a tiszti ranglétrán, viszont ez igen felgyorsult, ahogy
kitört az első világháború. Pál ekkor éppen negyven évesként legszebb férfikorában volt, a 13. császári-király jászkun huszárezredben,
amit már egy éve a majdani kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós bátyja, vitéz nagybányai Horthy István vezetett – később 1914-ben
Tömöry Gyula, majd Prónay Gyula vezette az ezredet. Pál maga az első század parancsnokhelyettese volt, ekkor már főhadnagyi rangban.
A jászkun huszárok először Szerbiába mentek, itt viszont még inkább csak határbiztosítási feladatokat hajtottak végre,
kisebb összecsapásokkal a szerb irregulárisok ellen. Az igaz próba ez év augusztusában a keleti fronton kezdődött. Pál már az első napokban kitűnt,
hiszen ő szervezett gyalogos kiegészítő egységet azon huszárokból, akiknek megsérült a lova. 1914 novemberében a Krakkó menti harcokban tűnt ki először,
itt több felderítő járőrt vezetett ellenség vonalai mögé, és rettenthetetlen bátorságról tett tanúbizonyáságot. November elején
már ő vezette a harmadik századot, a limanovai csatában viszont már ismét az eredeti első századot parancsnokolta. Harminc huszárral és két géppuskával
erőszakos felderítést hajtott végre, majd több napig tartottak egy előretolt állást. Ezután a Jabloniec magaslatra vezényelte ezt az alegységet, ahol ismét
komoly áttörést sikerült megakadályozni egy be sem fejezett lövészárokrendszerben. Személy szerint itt elsősorban mint mesterlövész harcolt, 6,5 mm-es
Mannlicher Schönauer távcsöves puskájával. Több orosz támadás visszaverése után egy napnyi pihenőt kaptak, mikor is egy pecsovics cseh csapatot sikerült
rendbe szedjenek, itt ő maga bikacsökkel mutatott példát az embereinek. December 11-én, tehát a limanovai csata gyújtópontjában már a harc közepén
álltak a 10-es huszárokat felváltva, mikor is egész napos harcban három tömegrohamot sikerült visszaverni a folyamatos ágyútűz ellenére. A nap végén
mindössze öt huszárral tartotta ezt az állást még akkor is, mikor már mindkét oldalról átkarolták őket. Itt a közelharcban gyalogsági
ásót használt. Este a front annyira túlhaladt ezen a sündisznóálláson, hogy már csak hullarabló oroszok érkeztek, akiket sorra agyonlőttek, majd
nagy veszedelemmel tértek vissza saját alakulatokhoz. Miután mind a tizenötön ismét együtt voltak, folytatták a harcot egy újabb állásban egészen
az orosz támadás vérbe fulladásáig. A csatában való helytállásáért kitüntették, és századossá léptették
elő. Következő év májusáig is végig arcvonalban harcolt, mikor is tüdőlövés érte, amit túlélt ugyan, de hosszabb ideig hátországban
lábadozott. 1916 nyarán tért vissza a frontra, ahol rövidesen megbetegedett, s csak 1917-ben harcolhatott ismét. Háborús kitüntetései közül egyedül
az 1918-ban kapott Bronz Vitézségi Érem a biztos, a többi átadási idejét és okát nem lehet pontosan tudni. 1918 végén Bécsben volt, itt érte
a háború vége.
1919 nyarán bukkant fel újra, mikor Szegedre utazott, és az éppen formálódó
Nemzeti Hadsereg egyik első tisztje lett. Ez év késő nyarán és őszén leszerelt tisztekből és tisztesekből különítményeket alakított,
akikkel elsősorban Dél Dunántúlon végeztek pacifikálást. Célpontjai elsősorban a Tanácsköztársaság ideje alatt közéleti szerepet
vállalt emberek, valamint a Tanácsköztársaság vezetőségének etnikai arányai miatt általánosan zsdók voltak. Ezen akciók közben félelmetes
hírnévre tett szert, hiszen a többi különítményes tiszt közül is kitűnt keménységével. Egy fél év alatt sikerült annyira megfélemlíteni
az ellenséget, hogy a magyarországi kommunisták egészen 1945-ig semmi jelentős közéleti fellépést nem mertek tartani. Mindazonáltal a külföldi, elsősorban
az antant szemében a kormányzónak igen csak vigyázni kellett a látszatra, főleg mivel 1920 elejére egyes tiszti különítmények kicsúsztak az ellenőrzés
alól. Budapesten több lövöldözésre is sor került rendőrök és Pál emberei között, így a Legfelsőbb Hadúr a Prónay különítmény
tagjaiból vadászzászlóaljat szervezett a Nemzeti Hadsereg, a majdani Magyar Királyi Honvédség keretein belül. 1920 július 30-án végrehajtott fölöstömi
fegyverrablást az ő szervezésével hajtották végre, az itt zsákmányolt fegyverekkel vívták nagyobbrészt majd a nyugat-magyarországi szabadságharcot.
Ez év folyamán Bécsben több többé-kevésbé titkos akciót vezetett szökött kommunisták elfogására.
1921 április 11-én
feleségül vette gróf Pálffy-Daun Eleonóra Amata Anna Mária Emmát Budapesten, gyermekük nem született.
Ez év őszén kezdődött pályafutásának csúcspontja, a nyugat-magyarországi szabadságharc. A részben általa vezetett felkelők 18 győztes ütközetben verték ki az osztrák megszállókat Sopron megyéből, és 1921 október 4-én helyi nemzetgyűlésen kikiáltották Lajtabánságot, az időközben alezredessé előléptetett Pált nevezvén ki lajtai bánnak. A senki által el nem ismert tiszavirág életű állam hosszú ideig nem állt fent, a nyugat-magyarországi szabadságharcosokon belüli egységet megrontotta IV. Károly király második visszatérési kísérlete, viszont annyi eredménye mégis volt ennek a kis államnak, hogy 1921 december 14-én népszavazáson Sopron és több kisebb falu Magyarországé maradt. Pál katonai pályafutásának azonban itt szakadt vége, ugyanis a király melletti hallgatólagos kiállása miatt a szabad királyválasztók közéletileg ellehetetlenítették, kizárták az Etelközi Szövetségből is.
Mindennek pótlására 1931-ben volt bajtársával megalapították a Magyar Országos Fasiszta Pártot, ez azonban egy igen tiszavirág
életű szélsőjobboldali szervezetnek bizonyult.
1938-ban viszont ismét aktivizálta magát, mikor is részt vett a Rongyos Gárda újraszervezésében,
még ha magas kora miatt már személyesen nem is vehetett részt a revízió harcaiban Felvidéken és Kárpátalján. A szovjet invázió közeledtével
azonban nyugalmazott tisztként újabb különítményt szervezett, melynek azonban már nem volt komolyabb katonai szerepe. Mindennek ellenére végigharcolta Budapest 108
napos ostromát, majd sikeresen kitört az ostromgyűrűből 1945 február 11-én. Májusban fogták el, és Szibériába deportálták, tíz
évnyi kényszermunkára. Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. 2001 június 27-én az oroszok rehabilitálták.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése