Könyvek CIV Prónay Pál: Ellenforradalmi naplójegyzeteim

Napló, 1114 oldal, 1943

 

    2024 végén jutott el hozzám a huszár alezredes úr naplója, és terjedelméhez képest aránylag gyorsan kiolvastam. Érthető módon, hiszen nagyon-nagyon érdekes téma, teljesen magával ragadott ez az eddig ismeretlen szemszög. Az 1918-1921-es sorfordító eseményeket jobboldalról ugyanis eleddig csakis kormánypárti szemszögből ismerhettem meg, akár Somogyvári Gyula, akár Benedek Elek, akár Tormay Cécile, akár Koréh Endre visszaemlékezéseiből. Lássuk hát, hogy a kor radikális nemzeti oldalának egyik vezéralakja miképp viszonyult ezen időszak viharaihoz.

    Prónay Pál saját bevallása szerint már az események idején kezdte el ceruzával írni a naplóját, amit különböző füzetekben tett meg. 1943-ban adta ki a napló első három kötetét, amelyből az első kötet a Nagy Háborúról szólt, a második kötet Tisza István meggyilkolásától 1921 nyaráig, a harmadik 1921 augusztusától 1922 nyaráig. A negyedik is tervben volt, de azt 1943-ban a Magyarországra érő front miatt sajnos már nem tudta megvalósítani. Az első kötet sajnálatos módon a háború viszontagságai közepette Csehszlovákiában elkallódott. Tari Tamás (akinek nevét akkor még nem ismertem, majd jóval később, a közösségi médiában “találkoztam vele” ) szerencsére egy részletet egyszer még viszonylag régen az Alfahírben lehozott belőle. Sajnos az a bejegyzés azóta eltűnt, vagy a Jobbik cukisodásába már nem fért bele, és letörölték, vagy valami tőlük független cenzor nyúlt bele, de a lényeg, hogy már nem elérhető. Az 1914-es limanovai csata utáni részről volt szó, amikor is Prónay, akkor még csak századosként, bikacsökkel vert ki a hóra egy szakasznyi lógós csehet egy házból. Elképzelhető, hogy mennyi sok hasonlóan érdekes és értékes részlet lehetett az elveszett kötetben.

    1943-ban gépelte, gépeltette be a még háború idején és közvetlenül a tárgyalt események során ceruzával füzetbe írt visszaemlékezéseit. Létezik egy olyan rosszindulatú híresztelés – erről még bővebben lentebb, ahol tárgyalom a kézirat további sorsát – hogy a nyilaskeresztesek megrendelésére írta a naplót, én ezt nem tartom valószínűnek. Alapvetésnek minden esetre fogadjuk el, hogy azt egyedül ő tudja, hogy miért ott és akkor döntött úgy, hogy begépelteti a visszaemlékezéseit, ezt rajta kívül senki más nem tudhatja, főleg egy őt személyesen nem is ismerő, adott események után sok-sok évvel okoskodó történész. Azonban mégis, ha kifejezetten a nyilasoknak való behízelgés gyanánt írt volna – aki ezt feltételezi, az valószínűleg a saját romlott, opportunista, behízelgő aljas jelleméből indul ki, hogy biztos mindenki más is olyan – akkor nagyon sok mindent nem tett volna bele, és nagyon sok mindent meg valószínűleg igen. Mindjárt a bevezetőben megemlíti, hogy annak 1944-es halála előtt nem sokkal beszélgetett régi bajtársával, Ostenburg Moravek Gyulával, aki hangot adott azon reményének, hogy hátha a szövetségesek győznek, mert angol orientáció esetén esetleg esélyes lehetne a Habsburg ház restaurálása. Az adott politikai körülmények között egyenesen hazaárulással felérő óhajt Prónay minden kommentár nélkül közli. A Waffen SS-ben akkor már igen magas rendfokozatot elérő Rantzenberger fivéreket sem szidta volna folyamatosan, ha az 1943-ban különben még fasorban sem levő nyilasoknak akart volna tetszelegni. Valamint Adolf Hitler kancellár és Szálasi Ferenc majdani nemzetvezető neve, ha jól emlékszem egyszer-egyszer fordul elő, márpedig egy kifejezetten megrendelésre íródó műben nyilván sokkal jelentősebb szerepet kaptak volna.

    Az egész napló egy körülbelül húsz oldalas bevezetővel kezdődik, amiben hősünk egyből a közepébe vág. Egy hatvannyolc éves öregemberről (de nem vénemberről!) van szó, aki még mindig a maga igazát keresi húsz évvel előtti események miatt. Itt egy kicsit jobban meg kell állnunk, felmérni azt a kort, azt a jelenségrendszert, ami miatt kikel, vádaskodik. Prónay az egyik első volt azon tisztek körében, akik érdemi munkát végeztek a Szegeden összpontosuló ellenforradalmi kormányban. Érdemi munka alatt a rendes katonai feladatot értem, ő szervezett fegyveres különítményt az addig csak ott őgyelgő, dologtalan, elszánt, de megszervezetlen tisztekből és altisztekből. Ő tényleg mindennek az elejétől kezdve modnhatni, “ott volt a sűrűjében.” Ehhez képest 1921-ben nem csak hogy elbocsátották a hadseregből és elvették a zászlóalját, hanem tették ezt igen közönséges módon, egy zsarolási ügybe csomagolva az egészet. 1921 után soha többet nem jutott sem állami, sem katonai tiszthez, pedig még bőven ereje és képességei teljében volt. Mindezt úgy, hogy 1918 őszén eredetileg ki akart vándorolni Mexikóba, aztán 1919-ben komolyan foglalkozott az ötlettel, hogy teljesen kivonul úgy a civil-, mint katonai közéletből és akár Magyarországon, akár Lengyelországban egy ménestelepen fog élni lovászgazdaként. Többször egymás után Horthy könyörögte vissza a szolgálatba. Fájdalmát fokozta, mikor látta, hogy kik vannak a Kormányzó mellett, ki ül azon székekben, ahol neki kellene ülnie. Külön fájdalmas pontként élte meg, hogy a negyvenes években a Magyar Királyi Honvédség vezérkarában igen sok volt Vörös Hadsereg-beli tiszt is szolgált. Mindezek után teljesen érthető, hogy mi miatt volt ennyire mélyen bántva az igazságérzete.

    (Csak egy zárójelben, de hadd jegyezzem meg, hogy ez a jelenség nem csak rá koncentrálódott. A Rongyos Gárdának a Horthynak nem feltétlenül tetsző tagjai mind hasonló sorra jutottak, és így alakulatszinten semmiféle elismerést, jutalmat, kitüntetést nem kaptak. A Rongyos Gárda a Horthy-rendszer alatt például nem kapott államilag emelt szobrot, emlékművet, emléktáblát. Hasonló sor jutott a Székely Hadosztálynak is. Az első nagyobb létszámú, nemzeti érzelmű, teljesen csak önkéntes, önzetlen alapon szerveződő – a szegedi ellenforradalomhoz rengetegen anyagi okok miatt, sima opportunizmusból csatlakoztak – alakulatként öt hétig tartóztatták fel a létszámban két- és félszeresen, tűzerőben többszörösen számbeli fölényben álló románokat, minimális saját utánpótlással, egy alapvetően ellenséges hátországgal és mindezt hóban-fagyban, még azelőtt, mielőtt Horthyék napoztak meg korzóztak volna Szegeden. Mégis, 1940-ben a revízió folyamán semmiféle emlékművet nem állítottak államilag a Székely Hadosztálynak, pedig magától értetődő lett volna a székelyek kultuszának feltámasztása, az addig csak bajtársi egyesületben ápolt emlékek állami szintre való emelése. Kratochvil Károlyt ereje teljében szerelték le, bedugták múzeumigazgatónak. A többi székely tiszt is nagyobbrészt hasonló utat járt be, az általam most közelebbről tanulmányozott Verbőczy Kálmán példáját tudnám felhozni, akit csak nyugdíjazása után léptettek elő ezredesnek, 1942-ben úgy, hogy 1918-ban már százados volt. Tehát neki húsz év kellett arra, hogy előre lépjen kettőt a ranglétrán. Mindezt úgy, hogy az övé volt a legütőképesebb alakulat a Székely Hadosztályon belül, illetve a harmincas években összesen nyolc találmányt is jelentetett be a lövészeti oktatás könnyebbítése céljából. Prónay mellőzése tehát egyáltalán nem tekinthető egyedülálló esetnek.)

    Az érem másik oldalán az áll nagyobbrészt, hogy Prónay egy jellegzetes tizenkilencedik századi főnemesi nevelést kapó, afféle régi vágású úriemberként, talpig katonaként nem ismerte ki jól magát a politika világában, undorodott is tőle. Bethlen István vele ellentétben egy sokkal inkább reálpolitikusként el tudta érni, hogy a szükséges rossz elvégzése után fokozatosan távolítsa el a Kormányzó környezetéből a szolid, békés, határozott konszolidációt nagymértékben veszélyeztető, Horthy személyéhez nem száz százalékban hűséges, (általa) radikális(nak gondolt) elemeket. 1919-ben ezt még nem tehette, bár már akkor is nehezményezte a külföldi reakcióktól való aggodalmában a rendrakás bizonyos elemeit. Akkor azonban még nagyon is szüksége volt Horthynak a különítményesekre, valamint azok parancsnokainak a feltétlen bizalmára és hűségére, hiszen hanem valaki más mellett csoportosultak volna. 1920, de főleg 1921 folyamán, mikor már stabilan a kezében tartotta a belpolitikai helyzetet, mikor már belső riválistól nem kellett tartania, akkor “a mór megtette a kötelességét, a mór mehet” alapon kezdte leépíteni az eredeti gárda közül is azokat, akiket nem tartott úgymond elég szalonképesnek. Most szinte száz év távlatából nehéz igazságot tenni ebben a kérdésben. Vezetőként meg tudom érteni Horthy lépését, aki Bethlen féle vonalat hosszú távon reményteljesebbnek látta, ellenben teljesen együtt tudok érezni Prónay frusztráltságával is, aki viszont nem tudta és nem is akarta megérteni ennek szükségszerűségét. Kisebbrészt meg az áll az érem másik oldalán, hogy Pali bácsi igencsak nehéz természetű ember lehetett. Olyanokkal is összerúgta a patkót, akikkel a világnézete a százból alig egy-öt százaléknyit tért el. Nyilván aki még a saját, legközelebbi bajtársaival, munkaközösségével is folyamatosan a konfliktust keresi, az érthető, hogy hosszabb távon nem zárja magát a Kormányzó udvari körének a szívébe.

    A bevezető rész után 1918 novemberében kezdi a narrálást, röviddel Tisza István meggyilkolása után, amikor még a császárvárosban, Bécsben tartózkodott. Utána visszatért ugyan eredeti ezredéhez, de a huszárok is bomlás szélén álltak. A Tanácsköztársaság idején Budapesten dolgozott, rendesen a rendfokozatában, lovak rekvirálásában és értékelésében dolgozott. Az alkoholtilalom, fegyvertilalom is elég érzékenyen érintette a teljesen nyilvánvaló politikai változások mellett, és idejekorán felismerte, hogy – bár voltak erre elvetélt próbálkozásai – határokon belül nem lehet semmit tenni már a vörösök ellen, ezért a disszidálás mellett döntött. Nem éppen annyira érdekes módon, mint Maderspach Viktor, de azért szintén veszélyesen lépte át a gúnyhatárt Ausztria irányába. Bécsben nagyon korán megtalálta a maga társaságát, akikkel Szegedre utazott, s felajánlotta szolgálatait az ottani ellenforradalmi kormánynak. Példátlan határozottsággal és szervezőtudással állította fel zászlóalját, amire igen büszke is volt. 1919 nyarának végén indultak el a román megszállás alatt még nem álló Dunántúlra, útjuk során minden településen megbüntették a valós, vagy vádolóik szerint a vörösterror vélt felelőseit. Budapesten való letelepedés után pedig részletesen ír az itt kialakuló politikai helyzetről, benne elsősorban a maga és a zászlóalj történetéről. Itt említi az Ébredés hadműveletet is, ami Felvidék visszafoglalására tett kísérlet lett volna 1919 decemberében, hogy lehessen a cseheken átvágva egyesülni a lengyelekkel. Ezt a kísérletet az utolsó előtti pillanatban fújta le a Bethlen féle “nemzeti-keresztény” irányzat. 1921-ben ír a szavazásokról, részletesen a Somogyi-Bacsó gyilkosság körülményeiről, és ezt a második kötetet váratlan és boldog házasságával, a fentebb említett Kornhauser-féle zsarolási üggyel, a zászlóalj éléről való eltávolításával fejezi be. A harmadik kötet ennek folytatásaként 1921 késő nyarán veszi fel a narrálás folyamát, és egyből a nyugat-magyarországi szabadságharccal nyit. Itt értelemszerűen főleg a saját részét emeli ki, a Lajtabánság létrehozásáról ír, valamint rengetegszer emlékezik vissza a Lehárral, Gömbössel folytatott csörtéire, akik el akarták távolítani. A királypuccs és a felkelők visszavonása utána pedig már kezdődik az életét két évtizedre meghatározó lovagias ügyek, párbajok, pereskedések folyamata, és folytonos kísérletei, hogy visszakerüljön a zászlóalj élére.

+ Rengeteg sok adat és név és esemény, páratlanul forrásgazdag munka, ezt bővebben nem is tudom leírni.

+ Első könyv, amiben a Horthy-kormány jobboldali ellenzékének a nézőpontját megismerhettem. Az erre a korra vonatkozó eddigi visszaemlékezők, akiktől olvastam, nevesítve ismételten Somogyvári Gyula, Tormay Cécile, Benedek Elek, Koréh Endre stb. Mind-mind kormánypártiak, ezért semlegesen vagy legutóbbi esetében a lehető legszívesebben emlékeznek vissza az akkori vezetésre. Prónay egy nagyon-nagyon negatív képet fest le róluk, amiben nyilván erősen motiválta az ő személyével történt eljárás is, ezért értelemszerűen csökken az objektivitása, és erős fenntartással, forráskritikával kell olvasni az emlékeit, de legyen csak minden ötödik vagy tizedik vád igaz, amit mond, akkor is elgondolkodtató. És nem csak ilyen általánosságokat puffogtat, mint aztán később a kommunisták, hanem személyeket nevez meg, eseményeket köt velük össze, konkrétumokat említ. Számomra a legdurvább az volt megtudni tőle, hogy nem csak hogy Gyarmati János, Horthy Miklósné Purghly Magdolna személyes gyóntatópapja, Gyarmati János volt pederaszta, hanem szerinte még Taby Árpád főhadnagy, a felkelők máskülönben kiemelkedő tisztje is a szeretőjévé avanzsálódott. Illetőleg főleg Gömbös Gyulát támadja igen élesen, illetve a már említett Rantzenberger fivéreket, és persze magát Bethlent.

+ Természetesen antikommunista, ellenben meglepő módon Cserni Józsefről valamilyen szinten tisztelettel emlékezik meg. Ugyan nem a tevékenységét illetően, hanem sokkal inkább a halálára értve. Emlékei szerint ugyanis ő volt az egyetlen elítélt népbiztos, aki volt huszárként méltósággal fogadta a halált. Sőt, a tárgyalóteremben összebilincselt kézzel is majdnem agyonütötte a mellette álló Korvin-Kleint, ezt a “púpos gnóm zsidajt” aki minden gonoszságba belerángatta. Hasonló elismeréssel ír Zay Dezső huszárfőhadnagy haláláról, aki monoklival a szemén, szivarozva, bátran állt a kivégzőosztag elé.

+ Habár közmondásosan kemény és akár kegyetlen ember is volt, de a fölösleges brutalitást elítélte. A paradox, vagy talán érthető módon zsidó származású Hermann von Salm gróf volt a különítménye legkegyetlenebb tisztje, akit többször is megfedett a gyerekes csínyek, értelmetlen kegyetlenkedések miatt. Jelleme összetett voltát az is jelzi, hogy ugyanitt megjegyzi, megfeddte azokat a tiszteket is, akik beárulták von Salmot, mondván, aki nem bírja az ilyesmit, az ne jelentkezzen egy büntető expedícióba. A Hir György – Babarczy Jenő féle britanniás garázdálkodást, Héjjas embereinek a bűnperét ugyancsak elítéli, és valamilyen szinten elítélően szól a Somogyi-Bacsó gyilkosság amatőr végrehajtásáról is.

+ Nagyon erősen kiáll Zadravecz páter, Tisza István, Lévay Ferenc, Budagázy György, Apáthy László stb azon nagyon kevés ember mellett, akiket szeretett, vagy akik felé feltétlen tisztelettel fordult. Ez annál is értékesebb, mivel kevés emberről mondható el.

+ Érdekes módon a szerbekhez viszonylag pozitívan viszonyul, az osztrákokról is monarchistaként alapvetően pozitívakat ír, főleg az osztrák radikális nemzeti szabadcsapatokról, a lengyeleket pedig többször egyenesen dicséri. A cseheket szidja legtöbbször, és nyilvánvalóan a zsidókat. A románokról csendes megvetés, lenézés hangján ír, de különösebben nem foglalkozik velük.

+ Megerősíti Maderspach azon állítását, hogy Héjjas Iván ágyban lustálkodott a felkelés jelentős eseményei alatt is.

+ Értelemszerűen nem egy tréfás történelmi korszakot ír le, és jelleme sem lehetett különösen viccelődő valaki, ellenben nagyon sok megnevettettő esetet rögzít, a kedvencem a pimasz, zoknis büdös lábait az ő karfájára helyező cseh utastársának az esete, akinek éjjel kidobta a cipőit a vasúti kabinból, majd szenvtelenül végignézte, hogy a csehák egész éjszaka gyufafénynél kétségbeesetten keresi lábbelijeit, de őt nem meri megkérdezni.

+ Nagyon szerette az állatokat, főleg a lovakat persze, huszártiszt lévén, ellenben a kutyákat is, Flóra és Fenrir nevű farkaskutyáinak külön fejezetet szentelt.

+ Igen kiterjedt családi hálózata van. Egy barátommal beszélgetve felmerült, hogy igen nehéz természete vajon visszavezethető-e egy gyerekkori, családi traumára, de én ezt nem tartom valószínűnek. A családtagjairól, szüleiről, testvéreiről, sógorairól mind bizalmasan és kölcsönös szeretet, tisztelet hangján ír, tehát nem gondolom, hogy ilyen jellegű történésre vezethető vissza a magaviseletének ezen árnyoldala.

+ Nagyon-nagyon jól ismeri a Kárpát-medencét, rengeteg helyen járt, elsősorban a Dunántúlon és Ausztriában persze, de nem csak. Az 1919 augusztusi-októberi különítményes útját fel lehet mikro-földrajzi leírásként is fogni.

– Nagyon következetlen a helyesírás. Tudni kell persze, hogy ebben a korban még nem volt egységesen elfogadott helyesírása egyes neveknek, tehát nem az a baj, hogy másképp ír egy-egy szót, mint ahogy most írjuk, de még csak nem is következetesen, tehát nem mindenütt ugyanazt a formát használja. Azt most ugyan nem tudom, hogy ez az ő rossz helyesírásának tudható-e be, vagy a tollba mondott, eredetiről másolt szöveget több tisztiszolga és/vagy gépíró kisasszony volt-e figyelmetlen, de az tény, hogy különösen lelassítja a szöveg befogadását. Ez elsősorban olyan nevek esetén problémás, akikről előzőleg még csak nem is hallottam, és nem tudom, hogy az általa használt mondjuk három névváltozat közül melyik az általános(abban) elfogadott. A védelmében azt viszont meg kell jegyezni, hogy olyan példa sem ritka, mikor a saját nevét sem írta következetesen ugyanabban a formában mindenki.

– A feleségéhez fűződő gyöngéd érzelmeiről – feltéve, ha volt neki ilyen egyáltalán – semmit nem ír. Egyszerűen csak közli, hogy összeházasodnak. Nem tartom esélyesnek az érdekházasságot, lehet, hogy csak egyszerűen közlésre méltatlannak találta leírni azt, hogyan szerettek egymásba a nála fiatalabb, feltűnően szép hercegnővel. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznünk a védelmében, hogy a felesége védelmére, tiszteletének védelmére, jóhírének a védelmére ellenben különösen érzékeny volt, nagyon vigyázott Pálffy Aiméra.

– Nem írta le, hogy Simon papot miért végezték ki, miért nem érdemelte meg a kegyelmet.

– Erősen monomániás a szabadkőművesség tekintetében. Jórészt mindenki, aki neki nem rokonszenves – az által leírt személyek elég nagy százalékára, a részletesebben jellemzett szereplők többségére igaz állítás – azt a szabadkőművességgel azonosítja. Nyilvánvalóan volt ennek egy alapja, ugyanis a szabadkőművesség ebben a korban igen elterjedt (nagyon örülök különben, hogy még ha mindig feszült téma is, de legalább már egyáltalán egy vita kialakult a kortárs történészi szemléletben a szabadkőművesség értékelését/megítélését kutatva) ellenben rengeteg olyan emberre mondja azt, hogy vakoló volt, akikre tudtommal ezt semmi nem bizonyítja. A legdurvább, mikor Bethlen István esetében kezeli ezt kész tényként.

– Előzőhöz kapcsolódóan: a hozzá jellemben, habitusban, állásfoglalásban nagymértékben hasonló más felkelőtisztektől talán az egy Ostenburg Gyulát leszámítva általában negatívan nyilatkozik. Maderspach Viktorról neheztelve írja, hogy a visszaemlékezéseiben afféle komédiaként tekint a Lajtabánság kikiáltására, ami értető módon igen rosszul esett Prónaynak, ellenben ezt leszámítva minden alkalommal tisztelettel ír az Acélemberről, meg is gyászolja, mikor azt az álhírt kapja róla Gömböstől, hogy elesett a budaörsi csatában. A védelmében szólva azt azért hozzá kell tenni, hogy ez a mostani szemlélet szerint kakaskodó, mindenkivel tengelyt akasztó, állandóan a kihívást kereső viselkedés valamilyen szinten része is volt a kor katonai, nemesi nevelésének. Azonban ugyanabban a korban más nemesek, akik ugyanilyen, vagy ehhez hasonló neveltetést kaptak, nem feltétlenül folytattak ennyire provokatív viselkedést, tehát csak egy bizonyos szintig lehet a neveltetéssel magyarázni ezt a fajta magaviseletetet, utána már a személyiség következik.

    A nyersszöveg összesen eddig két kiadást élt meg tudtommal. Az első 1963-ban jött ki Pamlényi Ervin szerkesztésében, A határban a halál kaszál címmel. Ez egy egyértelműen propagandisztikus, az árnyalt megközelítésre még csak nem is törekvő szerkesztés. Igyekeztek kifejezetten arra törekedni, hogy abszolút egy negatív képet fessenek Prónayról. Aki erre természetesen bőven alapot is ad, rengeteg kijelentését még csak félremagyarázni sem kell, annyira egyértelmű. A ferdítés ott van a kommunisták részéről, hogy kifejezetten a negatív részeket, vagyis a szemszögükből negatív részleteket hagyták benne a kiadásban. A nyugat-magyarországi szabadságharcról szóló rész például mindössze 30 oldalra szorult. Érdekes módon ez mai napig visszatérő elem a túlélő kommunisták és a velük szimpatizálók számára, mikor a nyugat-magyarországi szabadságharc méltatása zajlik, olyankor azonnal előrántják az úgynevezett fehérterrort, tehát 1919 nyarát-őszét a Dél-Dunántúlon. Természetesen abszolút hamisan, hiszen nem volt olyan nagy fedés 1919-es és 1921-es résztvevők között, most írok egy névsort a Rongyos Gárda tagjairól 1918-1945 között, minimális azok száma, akik 1919 rendteremtő akcióiban és az 1921-es nyugat-magyarországi szabadságharcban egyaránt aktívan részt vettek volna. A kiadás bevezetőjét csak erős idegzetűeknek ajánlom végigolvasni. Mindazon rágalmak és hülyeségek közül, amiket a mai napig emléktáblával bíró Pamlényi Ervin felsorolt, azt találtam magam részéről a legdühítőbbnek, hogy valószínűleg Prónay sosem volt a fronton. Nem tudom eldönteni, hogy ez csak hihetetlen szintű tudatos tájékozatlanság, vagy egy tajtékzó hazugság a részéről. Utóbbit tartom valószínűbbnek. Több szót erre a kiadásra nem is érdemes fecsérelni, egy tizenkettő egytucat kommunista lejárató próbálkozás, ami valamilyen szinten elérte a hatását, hiszen, mind tudjuk, történetírás, történetszemlélet terén nem (sem) történt rendszerváltás, nagyon lassan cserélődik le az a generáció, amelyik világnézetét ez a fajta oktatás, tudománypolitika határozta meg.

    Idén júniusban az Erdélyi Szalon Kiadó is kiadta a második kötetet, és valamikor ősszel ki fogják adni a harmadikat is. Erről a kiadásról azért nem merek túlontúl sokat írni, mert körülbelül húsz percig olvastam ugyan a Kiadó standja előtt a budapesti könyvvásáron, de még nem vettem meg, tehát érdemben nem merek hozzaszólni. Tudtommal többek között a fentebb említett Tari Tamás és a viszonylag régi, 2019-es EMI táborból ismert Babucs Zoltán, derék jászkun hadtörténész voltak benne a szerkesztői gárdában. Ők nem csatoltak hozzá bevezetőt, ellenben egy igényes fotómellékletet csatoltak, sok olyan képpel, amelyik azelőtt nyomtatásban még sosem került publikálásra. A kiadást tudományos értékét a lábjegyzet-apparátus jelenti. Ennek előnye, hogy a neveken, eseményeken, helyszíneken kívül olyan fogalmakat is megmagyaráztak, amelyek felmerülnek a szövegben, de nem teljesen egyértelmű az olvasó számára a jelentésük, vagy adott szövegkörnyezetben a megjelenésük. A bikacsököt, a gúzsbakötést találtam belelapozás közben részletesen elmagyarázva. Ami hátránya a lábjegyzetelésnek, hogy a kiadó más munkáihoz hasonlóan nem lábjegyzetek, hanem végjegyzetek vannak. Ez nagyon-nagyon lelassítja az olvasást, amennyiben a jegyzet számát látva mindig vissza kell lapozni a kötet végére. Ráadásul a végjegyzetekben csak a számot jelölték meg, a magyarázott szót nem, tehát a végjegyzetet sem lehet önmagában olvasni a főszöveg nélkül. A végjegyzet olyan esetekben hasznos, mikor nagyon hosszú, például egy életrajznyi szöveget tárol, ellenben mikor mindössze két-három mondatról van szó – például a rengeteg idegen, főleg német és latin eredetű szó, mondat, szövegrész esetén – akkor viszont nagyon alkalmatlan, és olyankor jobb a lábjegyzet. A másik hátránya a lábjegyzet-listának, hogy a személyeket nagyon szubjektíven kezelve írja le. Például részletesen leírnak olyan teljesen ismert, az ezen téma iránt érdeklődő olvasó számára legalábbis egész biztosan ismert személyeket, mint Horthy Miklós vagy Bethlen István. Ellenben a Prónay szempontjából fontos, átlagember számára kevéssé, vagy akár egyáltalán nem ismert személyeket, mint Thiringer “Szenegál” László vagy Szolimán Inger vagy Bibó Dénes vagy egyáltalán nem írnak le, vagy csak nagyon kutyafuttában, egy pár mondat erejéig. Igazi tudományos áttörést pedig éppen ezen, addig kevéssé ismert korabeli történelmi személyek életrajzának a visszaadása, akár első körben ilyen formában való publikálása jelentette volna. Az pedig az összes lábjegyzetelt személyre a szemszögemből hátrányt jelent, hogy egy általános, nem egy Prónay szemszögéből íródott életrajzot tettek le. Tehát nem helyezték kontextusba, hogy adott oldalon és helyen Prónay milyen események, előzmények hatására írja adott személyről azt, amit. Ilyen szintű fogyatékosságokkal ugyan bír, a könyv, de általánosságban azért mégis egy értékes munkának mondanám, hiszen rengeteg sok végjegyzet került bele, és amint mondtam, a mellékelt fényképanyag is egész látványos. Kíváncsi vagyok a harmadik kötetre, hogy az milyen lesz, aztán ha a kettőre együtt esetleg lesz kedvezmény, akkor nem kizárt, hogy megveszem.

    Akármilyen forrásból is olvasná el az ember, mindenképpen ajánlom, még azoknak is, akik nem Prónay életrajza iránt érdeklődnek, hanem “csak” egy hiteles korrajzot szeretnének olvasni. Fontos tudni, hogy a naplójának publikálása nem azt a célt szolgálja, hogy akkor holnaptól kezdve őt egy Szűz Máriaként tiszteljük. Azt azonban szilárdan tartom, hogy ő egy felvállalható figurája a huszadik századi történelmünknek, és azzal, hogy megadjuk neki is a szót, hogy az ő, ne csak az ellenségei szemszögéből is láthassuk a tetteit, máris automatikusan kirántja őt abból az erkölcsi pöcegödörből, ahová az 1945-1989 közötti hivatalos, és az azutáni liberalista kánon próbálta, próbálja taszítani. 

Könyvek CIII Bán Mór: Hunyadi V.– A mennydörgés kapuja

Történelmi regény, Gold Book kiadó, 2011, 581 oldal

 

    A Hadak villámát, a Hunyadi-sorozat negyedik kötetét megint csak nem sikerült megszerezzem időben, így muszáj voltam azt kihagyni, hogyan lett Jankóból szörényi bán, de azt a történelemből mondjuk amúgy is lehet tudni. Ami viszont ennél rosszabb, hogy így majd csak utólag fogom tudni elolvasni – mert a közeljövőben be fogom szerezni a hiányzó köteteket – hogyan csalta meg a feleségét például.

    A Gold Book kiadó ezen sorozatának előző köteteihez hasonlóan barátságos barna alapszínű borítón ezúttal egy keresztbe tett fantasy láncos buzogány és csatabárd látható, remélhetőleg nem Bán Mór választotta ezt a dekorációt, hanem maga a kiadó. A gyerekes borítóképpel ellentétben az első oldalakon Nándorfehérvár erődjének térképe látható, ami igen jó minőségű – történelmileg nem tudom ellenőrizni, hogy mennyire pontos, mivel nem olvastam utána, ellenben a szerző igen, szóval megszavazom a bizalmat, hogy az elérhető legjobb szakirodalom szerinti rekonstrukció – és nagyon talál is persze, lévén ebben a regényben, mint majd látni fogjuk, Nándorfehérvár 1440-es megvédelmezése áll a cselekmény középpontjában.

    Amint megszokhattuk eddigi kötetekből, ttt is igen találó nyitó idézetekkel és ajánlásokkal fogad a könyv. Most is érdemesnek találom mindhármat idézni, hiszen kiváló motivációt nyújt a regény elkezdéséhez: “555 A hősök emlékére, akik 555 esztendővel ezelőtt szembeszálltak a világ legerősebb hadseregének katonáival, és önfeláldozó harcban megálljt parancsoltak nekik.” Valamint: “55 A hősök emlékére, akik 555 esztendővel ezelőtt szembeszálltak a világ legerősebb hadseregének katonáival, és önfeláldozó harcban megálljt parancsoltak nekik.” 2011-ben került nyomdába a könyv, az 1456-os világraszóló nándorfehérvári győzelem 555. évfordulóján, illetve az 1956-os szabadságharc és önvédelmi háború 55 évfordulóján. Az ajánlás számomra teljesen meggyőzőnek és igaznak is bizonyult, a 15. században és a 20. században is felvettük a harcot a világ akkori legerősebb hadserege ellen. Egy 1944-es párhuzam még jobb lett volna, amikor például létezett is Hunyadi-hadosztály, csak azt valahogy most nem adta ki az év. A harmadik idézet Thuróczy János krónikájából való, ez is elég illusztris ahhoz, hogy szó szerint idevágjam: ” Invadere potius hostem, quam invadi ab illo praeoptans” Tehát “Inkább maga rohanta le az ellent, mintsem hagyta volna magát lerohanni.” Ez a mentalitás jellemzi talán leginkább Hunyadi János személyiségét. Egész életében azon volt, hogy lehetőség szerint a magyar határoktól távol ütközzön meg a törökkel, ne saját területen, hogy ezzel is kímélje a lakosságot. Érdekes és sajnálatos módon, a görgényszentimrei és a Ialomita-folyó menti csatát leszámítva mindig győzött, mikor saját területen fogadta a törököt, és mindig vesztett, mikor eléje ment.

    A szokásos tartalomjegyzékkel nyit a könyv. A mennydörgés kapujának első felében Nándorfehérvár sikeres 1440-es ostromát izgulhatjuk végig. Ugyan ez kérdéses, hogy Hunyadi részt vett-e ebben az ostromban – a kortárs források ugyanis ekkor a nyugat-magyarországi pártharcokban írják – de nem egyértelmű, hogy idősebb vagy ifjabb Hunyadi Jánosra gondolnak-e, így én igazából teljesen elfogadtam a szerző bőséges interpellációját arról, hogy az ő általa megalkotott Hunyadi-képhez jobban talál az ostromban esetleg résztvevő történelmi változat. Mindemellett, pontosabban ezután pedig a Mezid bég féle betörésről van szó, ami a görgényszentimrei és a vaskapui csatákkal zárult le. A kötet végén pedig a harmadik regénytől kezdődően rendszeresen megjelenő igen hosszú és bőséges történelmi fejtágítóval zár, a fejtágítót most a szó pozitív értelmében véve. Általában történelmileg vitatott, meg a köztudatban nagyon kevéssé élő kérdéseket boncolgat, magyaráz, például hogy földrajzilag konkrétan hol volt a vaskapui csata, vagy miért voltak Brankovics György szerb despotának magyar területen birtokai.

+ A szokásos keretrendszer, úgy a formai, mint a tartalmi az továbbra is eléggé meggyőző.

+ Elég erős Egri csillagok – Eger veszedelme és Holdfordulás áthallásokat fedeztem fel így hangulat szintjén az ostromos részekben. Ami teljesen érthető is, Bán Mór több megnyilvánulása alapján az Egri csillagok lelkes rajongója. Mindazonáltal egyik áthallás sem olyan volt, ami másolásnak lenne tekinthető.

+ Hunyadi Iván (a történelmi ifjabb Hunyadi János) személyes tragédiája nagyon megragadó

+ Kamonyai Simon önfeláldozása, utolsó pillanatai elég erősen ki lettek dolgozva. Ő nekem egy személyes kötődés miatt – a Hunok csatája regényemben a narrátor az ő családnevét viseli – külön egyik kedvenc szereplőm, akinek a halála igazán megkoronázza az addigi életét.

+ Ugyanitt tetszett az a szál is, amivel Hunyadi részvételén kívül összekötötte Nándorfehérvár ostromát és az erdélyi török betörést – ezt nem lövöm le, hogy kinek a részvétele, olvassátok el

+ Mezid bég szinte minden szereplése, főleg ahogy a fiával bánik.

+ Nem volt sem extrém erőszak, sem extrém (arányú) szex.

+ Ahogy fosnak Hunyaditól a törökök.

+ Erzsébet halála, ott kiválóan töltötte ki fantáziával a történelmi rést a szerző.

– Ulászló és Erzsébet románca nekem egyszerre volt történelmietlen és valószínűtlen. Nem különösebben volt ugyan idegesítő, mert ez a részlete a történelemnek ismeretlen, azt viszont lehet tudni, hogy nem a királynét, hanem az ő lányát jegyezték el Ulászlóval.

    A sorozat eddigi legjobb kötetét bátran javaslom az érdeklődők figyelmébe, de még a szkeptikusok is tanulhatnak belőle, főleg a regény végén felsorolt, tízoldalas irodalomjegyzékből. Persze továbbra is inkább tizennyolc éven felülieknek ajánlanám elsősorban.

Könyvek CII – szerk. Kőfalvi Tamás: A Rongyos Gárda története

 Konferenciakötet, Antológia Kiadó, 214 oldal, 2025

 

    Hétvégén ismét Lakiteleken járván az Európa Szabadegyetemen egy csapatverseny során nyertem meg ezt a kötetet, ami annyira érdekelt, hogy azután való nap, hétfőn munkába menet és jövet a vonaton ki is olvastam. Lássuk hát közelebbről.

    Előzményként fontos tudni, hogy a Lakiteleki Népfőiskola alapítója, dr. Lezsák Sándor író, történész, a Parlament alelnöke abban hisz, hogy mindenki, minden ember tehetséges valamiben. Ezáltal az általa alapított Lakiteleki Népfőiskola a képzéseiben nem egyes-egyes kiválóságokat emel ki, hanem olyan programokat biztosít, amelyek inkább arra szolgálnak, hogy mindenki megtalálhassa azt a szakterületet, amiben értékes, tehetséges. Ezen programok egyikeként szolgál a történelmi konferenciák szervezése is, amelyek során nem kizárólag csak adott témával foglalkozó, hivatásos kutatók csillogtathatják meg tudásukat, hanem viszonylag szabadon lehet jelentkezni. Ezen történelmi konferenciák témakörei rendszerint a magyar történelemből, általában annak kevésbbé kutatott, a köztudatban kevéssé jelenlevő részeiből állnak. 2024 március 6-8 között így került sor a Rongyos Gárda történetére.

    Lakitelek úgymond házi kiadója, az Antológia Kiadó a tőlük szokásos igényes munkát végezték. A borítón a rongyosok egy 1938-as csoportképe látható, hadviselt, vagy inkább hadtörténelem iránt érdeklődőknek azonnal feltűnik, hogy a 18 emberre 3 golyószóró jut, ami abban a korban igen komoly tűzerőt jelentett fél-szakasz szinten. Illés Zoltán kezét dicséri különben a borító, tördelni meg Kvaszta József tördelte. A keménytáblás, halványzöld alapszínű könyv hátoldalán Szakály Sándor tanár úr, az MTA doktora, történész írt egy bevezetőt a kötet tartalmát illetően. Megtudhatjuk, hogy Lakiteleken egy pályázatot írtak ki erre a témára, és a jelentkezők művei közül olvashatunk egy csokornyit. A Rongyos Gárda 1919-1921-es, valamint 1938-1944-es tevékenységével egyaránt foglalkoztak a dolgozatot beküldő, vegyesen hivatásos és amatőr kutatók.

    A 214 oldalas könyv egyből a tartalomjegyzékkel nyit, ahogy már több más, általam olvasott könyvben is írtam volt, a nem-szépirodalom esetén kifejezetten támogatandó, ha a tartalomjegyzék a könyv elején már előre jelzi, hogy mire számíthat az olvasó. Tizenkettő szerző dolgozata jelenik meg, a szerzők alfabetikus sorrendjében, a legtöbb munka olyan húsz oldal körüli terjedelemben. A bevezetőben Szakály Sándor tanár úr részletesebben kifejtette a mű megszületésére való igényt, ennek szükségességét, illetve már itt külön előre jelzi, hogy változó a művek színvonala, ami érthető is annak fényében, hogy amint már írtam, nem kifejezett tehetségekre vadászik a Lakiteleki Népfőiskola, hanem minél több embernek nyújt lehetőséget a szellemi kibontakozásra.

    A legelső dolgozatot a Trianon Múzeum volt munkatársa, Adorján Dávid Attila történész küldte be Ő a Lajtabánsággal és amellett Prónay Pál pályájával foglalkozott részletesebben. Bogó Kovács Boglárka kárpátaljai születésű hitoktató teológiai megközelítésből írt az 1938-as kárpátaljai harcokról. Juhász Zoltán András történész doktorandusz egy nagyon érdekes témáról, a Rongyos Gárda veteránjainak juttatott mintafalu tervéről írt. Kovács Cintia az Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzetközi igazgatási szakos végzőseként a hangsúlyt a Rongyos Gárda 1938-as tevékenységének a sajtóban megjelenő visszfényére helyezte. Kovács Zoltán politológus érthető okokból politológiai, jogi szempontból elemezte a Lajtabánság léte körüli vitás kérdéseket. Paronai Trepák Erika az NKE államtudományi egyetemistája a Sopron-körnéki népszavazásról publikált. Palyvás Szabó Ildikó harmadéves jogász hallgató korábban ebből a témából írta is a szakdolgozatát, ezúttal arra tért ki, hogy mi által sikerült a felkelés által elért katonai eredményeket diplomáciailag kamatoztatni 1921 őszén Nyugat-Magyarországon. Pólik Ádám a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem mérnöke a Rongyos Gárda kapcsán 1938-ban megjelenő politikai radikalizmust tanulmányozta. Teleki Béla történész doktorandusz a Rongyos Gárda tagjainak családi hátterét vette górcső alá, elsősorban 1919-1921 közti időszakot illetően. Tóth Petra anglisztika és angol szakos másodéves egyetemista Kárpátalján, ő egy néprajzi jellegű kutatást végzett annak érdekében, hogy helyben Kárpátalján a Rongyos Gárda emlékezete mennyire él/nem él a lakosság körében. Tóth Tünde nem nevezte meg a bemutatkozásban a végzettségét, ő egy nagyon-nagyon általános összképet írt az 1921-es nyugat-magyarországi eseményekről. Zeitler Ádám politológus doktorandus dolgozata zárta a kötetet, aki a Lajtabánság szerepét vizsgálta államelméleti szempontból. Öt dolgozat foglalkozott tehát a kárpátaljai bevetéssel, a többi a nyugat-magyarországi akcióval.

+ Mind a tizenkét szerző részletes és jól használható irodalomjegyzéket közöl.

+ Értelemszerűen a négy doktorandusz, Dávid Attila, Juhász Zoltán, Teleki Béla és Zeitler Ádám dolgozata volt tudományos szempontból a “legszabályosabb” illetve megközelítés terén is a legspecifikusabb.

+ Dávid Attila közli és elemzi a Lajtabánság kikiáltásának eredeti dokumentumát, alapítási okiratát.

+ Bogó Kovács Boglárka által sikerült rátaláljak egy nagyon szép Lendvai István versre, ai ráadásul 1938-as, nem 1921-es, mint a többi, rongyosokról írt műve. Nála általánosan tetszett a háború fogalmának, annak jogosságának, vallási szempontból való elfogadhatóságának a gondolata, ott sok érdekes gondolatot idézett.

+ A Rongyosújfalut övező kérdéskörnek, meg magának a mintafalunak eddig még csak a hírét sem hallottam, Juhász Zoltán ezt negyven oldalban elég alaposan körbejárta.

+ Kovács Cintia egyrészt a kötetből a legrészletesebben leírta a kárpátaljai harcokat kronologikus sorrendben, másrészt nem a teljesség igényével ugyan, de azért elég részletesen leírta, mi minden mocskot szórtak a rongyosokra 1945 után, mely rágalmazásoknak mai napig érezhető a utóhatása.

+ Kovács Zoltán jól kibontotta, úgymond nemzetközi keretbe helyezte az 1921-es harcokat. Szépen látszódik, hogy bár a munka apraját a felkelők végezték el, ellenben az már Bethlen István és Bánffy Miklós érdeme, hogy politikailag, diplomáciailag is tudták kamatoztatni a 37 győztes ütközetben elért sikereket.

+ Paronai Trepák Edina eléggé részletesen leírta a soproni népszavazást, sok új dolgot tanultam belőle, például hogy a népszavazáson az Ausztria-lap vastagabb volt, így annak eltépése hangosabb is, s ezúton már előre lehetett megsaccolni az eredményt.

+ Pavlyás Szabó Ildikótól hallottam először a ius resistendi jogról. Ugyancsak ő írja le, hogy Rád Árpádtól származik már 1919-ben a Rongyos Gárda kifejezés, s Domonkos Lászlót is idézi ugyanitt.

+ Teleki Béla rengeteg olyan rongyost sorol fel, akikről eddig még nem hallottam, illetve sok olyan felkelőnek közli a családi hátterét, ami nekem újdonságnak számít.

+ Pólik Ádám leírja, hogy Kárpátalján mennyi embert vetettek harcba, ebből mennyi sebesült meg és halt meg, és mennyit tüntettek ki, valamint miért, ez az egyetlen értékes része az írásának, a negatívumokat lásdd alább.

+ Tóth Petra kutatása nagyon innovatív, és valamilyen sznten meglepőek az eredmények, hogy a rongyosokról a fiatalok sokkal többet tudnak, mint az eseményeket a szüleik révén közvetlenül ismerhető idősebb generációk.

+ Zeitler Ádám dolgozata talán a leghelytállóbb objektív történetírói szempontból, a dolgozat elején lefektet három tézist előzetesen, majd a dolgozat végén elemzi, hogy ezekből mennyi áll meg és mennyi tarthatatlan.

– Nem volt egy egységes közlési forma, lábjegyzetek használata jórészt írónként változott.

– Egyik író sem említi meg, hogy Prónay naplójának 1963-as kiadásának rövidítése és előszava teljesen kommunista, vagy semlegesen, vagy akár Gábor Andor kapcsán pozitívan is írnak róla.

– Juhász Zoltán esetében sok esetben a lábjegyzet szövege hosszabb, mint a főszöveg, ez nagyon zavaró és lassítja az olvasást.

– Tóth Tünde abszolút semmi új információt nem tudott nekem mondani, de biztonság kedvéért fontosnak látta leírni lábjegyzetben, hogy az első világháború során mely országok voltak az antant, és melyek a központi hatalmak részei.

– Pavlyás Szabó Ildikó szerint a budaörsi csata nem is történt meg, ugyanis a “a túlerő a Horthy csapatok oldalán volt, így a legitimista csapata nem is vette fel a harcot” Szintén ő kétszer is ír arról, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felelős volt az első világháború kirobbanásában, és ugyanitt írja, hogy teljesen kikerülhetetlen volt a trianoni békediktátum. Egy felületes olvasó számára ez azt üzeni, hogy megérdemeltük Trianont. Ugyancsak ő a kommunista szerkesztésű Magyar Életrajzi Lexikonból kivágott linkekkel hivatkozik a Rongyos Gárda főbb tisztjeire.

– Pólik Ádám dolgozata nagyon durván kakukktojás volt, nem is igazán értem, miért kellett beletenni. A 444.hu, a telex, a Magyar Narancs, a Nyugati Fény vagy akármelyik balliberalista fórumra jobban talált volna. A Rongyos Gárdát úgy mutatja be, mintha az antiszemitizmus és az antikommunizmus (amit ő szintén szélsőséges politikai irányzatnak tart) lettek volna létezésének az alapkövei. Tagadhatatlan persze, hogy mint minden radikális jobboldali félkatonai szervezetben a huszadik században, világszerte, úgy a rongyosoknál is helyet kapott úgy az antiszemitizmus, mint az antikommunizmus (a vörösterror után szűk két évvel ez teljességgel érthető is, az eredeti alapítók szinte mindegyikét közvetlenül vagy közvetetten károsították) de sem 1921-ben, sem 1938-ban nem a zsidók vagy a kommunisták ellen határozták meg magukat, hanem etnikailag az osztrákok és a csehek ellen, de ott sem önmagában a nemzet ellen, hanem a Magyarország területét elfoglalni vágyó/megszállás alatt tartó külföldi hódító ellen. Az ilyen antiszemita, antikommunista irányvonallal való kizárólagos azonosítás az ötvenes évek rákosista majd kisebb mértékben kádárista sajtójának a hangneme, vagyis hazugsága, történelemhamisítása. Francia Kiss Mihályról bűnözőként, nem poltikai elítéltként ír. Pacifista ömlengéssel fejezi be a szerencsére nem túl terjedelmes dolgozatát, ami ilyen kontextusban meglehetősen visszatetsző. “Szélsőségesen hazafias érzelmű katonákról” ír, valaki megmagyarázná nekem, hogy lehet valaki szélsőségesen hazafias? Ez is ilyen abszolút progresszív, Lakitelek szellemiségével szerintem semilyen formában nem kompatibilis fogalmazásmód. Sajnálatos módon a Haza, a nemzet szeretet, idegen szóval élve a patriotizmus, a nacionalizmus gyakran együtt jár egy másik nemzet gyűlöletével, a sovinizmussal, de az esetben a sovinizmus a szélsőséges, nem a hazafiasság. Egyáltalában, már a cím, hogy elfajzott ideológia, számomra erősen bicskanyitogató. Az ezeréves államalakulat egységének visszaállítása milyen szinten lehet elfajzott? Az ilyen ideológiai tüskék mellett meg tudományosan is pocsék, gyakorlatilag a Wikipédián található A Rongyos Gárda tevékenysége Kárpátalján szócikk kissé bővített, átideologizált változata. A lábjegyzetek használata szintén teljesen szabálytalan és nehezen követhető. Persze ezt egy BME-snek nem is muszáj tudni, de ahogy édesapám mondja, én azért nem lettem operaénekes, mert nincs jó hangom ☺ én meg azért nem írok műszaki cikket a Műegyetem egyik pályázatára sem, mert nem értek hozzá. Sajnos ilyen önreflexió nem minden embernek adatik meg.

    Összességében egy tanulmány kivételével igazából az összeset értékesnek tartottam, s bár nyilván hullámzó volt a színvonal, de még a szerényebb előképzettségű szerzőkön is látszott az igyekezet, hogy tudásukhoz képest a legteljesebb dolgozatot adják el. Az igyekezetet a nehezebb elsajátítani, mint a tudást, ahhoz csak rengeteg olvasás kell. Aki érdeklődik a Rongyos Gárda történelme iránt, azoknak – főleg a nem-szakmabelieknek – határozottan ajánlom, a Lakiteleki Népfőiskola egy újabb hasznos projektjének az eredményeként. 

Könyvek CI: Bán Mór: Hunyadi III. A csillagösvény hídja

 Történelmi regény, Gold Book kiadó, 420 oldal, 2009

    Nagy sajnálatomra a második kötetet időben nem tudtam beszerezni a fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból, mivel oda csak a Központiba vagyok beiratkozva, és ott gyakorlatilag nincs meg. Elméletileg meg kéne legyen, mert valaki kikölcsönözte, aki már májusban vissza kellett volna hozza, de vagy elfelejtette, vagy hosszabbította, a lényeg az, hogy nem hozta vissza. Ennek ellenére ezt kihagyva bele mertem vágni a harmadik könyvbe, hiszen spoilert történelmileg nem tud elárulni, tudom, hogy mi történt vele Itáliában. Így aztán belevágtam a harmadik kötetbe.

    A csillagösvény hídja címet kapta a Hunyadi ciklus harmadik kötete, a címválasztás majd csak az utolsó oldalon derül ki, de teljesen megkoronázza a kötetet. Külalakban azonos az eddigiekkel, 420 számozott oldallal, itt Zsigmond király halotti koronája látható a nagyváradi sírból. “A gyenge panaszát senki sem hallja. Az erős meg nem panaszkodik…” idézettel nyit a kötet, amit egy másik idevágó magyar és latin jelmondat követ a következő oldalon: Hungaria semper libera! Magyarország Örök Szabadságáért! A következő idézet V. Károly császár követétől származik, Magyarország állapotáról, amely felemelő és szomorú, de mindenekelőtt igaz, ugyanúgy a 15. században, mint manapság. A tartalomjegyzék előtt egy újabb nagyon szép, ismeretlen szerzőjű vers zárja az előzőhöz hasonlóan tartalmas, hangulatos bevezető fogalmi egységet.

    A kettős cselekmény itt is megmarad, a “jelen” idejű szálban annyi változás áll be, hogy egy török szemszöget is megismerünk, ezáltal még változatosabbá teszi azt a síkot. A “múltban” pedig Hunyadit az Itáliából való hazaérkezéstől kezdve Zsigmond király haláláig, Albert koronázásig követhetjük, beleértve a huszita háborúk felvidéki szakaszát és az erdélyi parasztfelkelést.

+ Nagyon-nagyon erős karakterfejlődés. Az első könyvben leghosszabb ideig felvállalhatatlan, ifjonti hevű, a szó inkább rossz értelmében vett forrófejű ifjonc helyett itt egy felelősségteljes, hosszú távon gondolkodó, megfontolt, önfegyelmezett, rendezett családi- és párkapcsolatban álló felnőttet találunk.

+ A huszita harcmódor realisztikus, se nem túlzó, se nem démonizáló leírása.

+ A kunok továbbra is jók.

+ A zsidókhoz való rendkívül kiegyensúlyozott, se nem filoszemita, se nem antiszemita hozzáállás és bemutatás.

+ Az inkvizítor lelki hátterének bemutatása.

+ A királyi udvaron belüli intrikák összetett volta, elsősorban Újlaki sorsán keresztül mutatja rendkívül összetetten, mennyire fontos volt adott körban, hogy ki mikor ki mellé állt.

+ Az elsőhöz képest jóval kevesebb fölösleges szexjelenet.

+ Eltűnt a fantasy.

+ Dugovics Titusz vonala egész voltában.

+Az eddigieknél sokkal részletesebb irodalomlista.

- Sok fölösleges erőszak. Mármint ilyen szinten részletezett erőszak. Elsősorban a Dugovics Titusz szál nyitójelenetében van ízlésem szerint a szükségesnél naturalisztikusabban ábrázolva. Nagyon erős cselekményformáló hatása van, tehát nem gondolom szükségtelennek, mindösszesen úgy vélem, hogy az intenzitásának részletezése fölösleges. Gárdonyi Gézának sem kellett naturalisztikusan leírnia, csontszilánkokig bezárólag, hogyan törték kerékbe a törökök Paksy Jób vitézeit, elég volt azt odatennie, hogy a várbeliek addig csak gyűlölték a törököt, azután már utálták is. Ez a hatásvadász-hajlam (ennek különben az erőszakkal párhuzamosan a testi szerelem gyakori – bár ebben a regényben előzőekhez képest jelentősen mérsékeltebb számú, ami összekötődik a cselekménnyel és a karakterfejlődéssel is – részletezése szerintem jórészt annak tudható be tudat alatt, de akár tudatosan is, hogy a szerző újságíró. Nyilván az újságíróknak nagyon fontos az olvasottság, manapság a kattintásszám, ezért külön hajlandóságuk és képességük van arra, hogy minél látványosabban, figyelmet megragadóbban írjanak le akár teljesen hétköznapi eseményeket, történéseket, személyeket, jelenségeket. Egy magyar közmondással élve, bolhából elefántot. Ellenben amit Bán Mór védelmére mégis felhoznék, hogy az emberek ingerküszöbe jelentősen megnőtt a klasszikus magyar történelmi regények korához képest. Tehát már sokkal látványosabb, naturalisztikusabb képek szükségesek a figyelem és érdeklődés konstant fenntartásához.

– A pallos és a harci fejsze a hosszúkard és a csatabárd helyett csak nem akar elmaradni. Feltételezem, mondjuk ez nem is fog változni, úgy hogy innentől kezdve nem írom ki külön.

    Összességében sokkal jobban tetszett, mint a kettővel előző kötet, innentől kezdve nem is kérdés, hogy olvasom-e tovább. Ez egyrészt betudható a tartalmi változásoknak, az erdélyi harcoknak, ellenben nagyobbrészt annak, hogy kikristályosodott az a stílusa az írónak, ami innentől kezdve folytonos lesz. Továbbra is javaslom mindenkinek, aki érdeklődik ez a kor iránt, bár elsősorban azért 18 éven felülieknek a jobb.