Víg fecskeszó X – Futball

1925 augusztus 10, Román Királyság, Belényes

 

A többségében román kisváros lakosai már hozzászokhattak, hogy az év háromnegyedében nem itt lakó Radu Vodă vadász őrnagy mindenféle érdekes emberekkel ül be a becsületrontóba, de a ma este még a megszokottnál is jobban megbámulták Sir Archibald Spencer angol lordot, Auguste de Rohan francia márkit, Fehér Holló székely lófőt és Sironkát, a maszáj harcost. Az öt férfiú a két évvel azelőtti kenyai vadászexpedíció után találkozott itt újra teljes számban. Könnyű fehér parasztbort, havaselvei cujkát és erős házi szilvapálinkát egyaránt ittak, változó mértékben persze. A kedélyes italozás közben valamennyien dohányterméket is fogyasztottak, Radu egy bakaraszos agyagpipát szívott, Archibald szivarozott, Auguste cigarettázott, Holló egy kurta fapipából pöfékelt, Sironka pedig bagóleveleket rágott, mintha csokoládé lenne, s közben nagyokat köpött a durva fapadlóra. Angolul és franciául felváltva beszéltek, a román vagy az angol úr pedig időközönként pedig fordított szuahélire az afrikai vadásznak, hogy tudjon ő is beleszólni a beszélgetésbe. Felmerült a labdarúgás kérdése, s Radu elbüszkélkedett, hogy ő tavaly a FIFÁnál volt játékvezető képzésen, mert be akarja Biharba is vezetni a futballt.

– Ha már mindenképp fel akarsz zárkózni a fejlett országokhoz, én inkább a golfot, a krikettet vagy a lovaspólót javasolnám – vélte a lord.

– Badarság! Mi franciák vagyunk nektek a legfontosabb szövetségesetek, nélkülünk még harmadekkorával kisebb lenne az országotok. Inkább a pétanque-t javaslom, hogy próbáljátok ki – javasolta a márki.

– Amennyiben kellő elhivatottsággal űzik, minden rendes testmozgást igénylő sport egészséges. Előbbiek közül én a lovaspólót találom a helyi szokásokkal leginkább egyeztethetőnek – mondta Holló.

– Mitől vagytok ennyire gazdagok, bwana? Hogy csak szórakozásból tudtok kimenni mozogni, nem pedig élelemszerzés miatt? – csodálkozott a maszáj. Radu nem akarta, hogy a vendégei összeszólalkozzanak, ezért indulást javasolt. Mindannyian lóháton érkeztek és távoztak, habár de Rohannak kellett segíteni, hogy nyeregbe tudjon szállni a rengeteg alkohol után. Fél órás ügetés után érkeztek meg az őrnagy hegyi lakába, de már olyan fél három lehetett. Érkezéskor és menet közben is a négy fehér a 11 nemzet énekét, az 55 nap Pekingbent énekelte, a semmi európai nyelvet nem beszélő Sironka pedig a tenyerével verte a ritmust hozzá. Mondhatni sem kell, hogy az összes havasi kutya égzengető ugatással üdvözölte a részeg énekelést. Ileana, a ház úrnője ennek ellenére már a ház lépcsőin köszöntötte őket, ahogy az álmos inasok elterelték a hátasokat az istállóba.

– Fáradjanak be, urak, itt az ebédlőben terítettem meg. Van tokaji aszu, francia konyak, német snapsz, még lengyel vodka is. Nyugodtan gyújtsanak csak rá itt bent is, majd kiszellőztetek. A vendégszobákban már meg vannak vetve az ágyak, a fürdőben is meleg a víz, ha elfáradtak. Perecet, pogácsát, fánkot vagy mit szeretnének fogyasztani az alkohol mellé? Ha esetleg szeretnének valami komolyabbat is enni még vacsora után, csak csengessenek, itt leszek a konyhában – az öt férfi kényelmesen el is helyezkedett a tágas ebédlőben, s folytatták volna, ahol abbahagyták, de Holló azért megkérdezte.

– Hogy-hogy ennyire barátságos és készséges a feleséged? Majd meglátjátok két hét múlva nálunk, ha otthon érkeznénk meg ennyire későn, ennyire füstösen, italosan és hangosan, Lia fokosnyéllel kergetne ki a házból.

– A játékvezetői engedélyemmel kapcsolatos. Tavasszal történt még, hogy hazajöttem, de addira Ileana kitanította Borzojt, az orosz agaramat, hogy harapjon meg, ha alkoholt érez rajtam. Meg is kapott először, felmutattam neki egy sárgalapot. Rá egy hétre egy japáni küldöttség jött, azokat is jól leitattam, érkeztünk haza, hát Borzoj megint belemart a már sebesült lábamba. Felmutattam neki egy piroslapot, fogtam a pisztolyomat, s agyonlőttem a dögöt – magyarázta a román.

– Értem én, de hogy jön ez a feleségedhez? – kérdezte a francia.

– Csak úgy, hogy neki már van egy sárgalapja. 

Könyvek LXXXIII – Szöllősi Mátyás: Fóbia

Thriller, Helikon kiadó, 378 oldal, 2024

    Szöllősi Mátyással még 2015-ben a harmadik uráli orosz-magyar régészeti expedíción találkoztam, ő fényképezte az utunkat. Nagyon pozitív benyomással maradtam róla, szakadozva bár, de igazából tartottuk ez a tíz év alatt a kapcsolatot, így aztán örömmel fogadtam első regényének hírét, amit volt kedves dedikálni is nekem.

    Általánosan gondban szoktam lenni a műfajmeghatározásokkal, családregénynek, thrillernek, lélektani regénynek is lehetne mondani A kartonizált, 378 oldalas kötet borítóját értelemszerűen a szerző egy igen kiválóan sikerült fotója illusztrálja, ami kiválóan átnyújtja a könyv hangulatát. A cím, a Fóbia is már előre jelzi, körülbelül milyen hangulatra, érzelemvilágra lehet számítani. 2020 tavaszán, a covid-19 magyarországi elterjedésének kezdetén egy két napot követhetünk egy fővárosi, igen labilis lelki állapotú és zűrös családi hátterű, ellenben igen magas intelligenciájú kutató fiatal fizikus nő életéből. Az egyes szám első személyben narráló főszereplő vidéki otthonába látogat haza, amikor is szembe kell nézzen családi múltja legsötétebb titkaival. A skandináv thrillerek/krimik hangulata kiválóan passzolt az autentikusan, sem idealizáltan, sem démonizáltan bemutatott magyar vidékhez, és az egészre a 2020 tavaszán még jórészt ismeretlen és félelmetes vírus réme vetítette rá az árnyékát.

+ Nagyon bátor volt Matyitól, hogy női főszereplőt választott. Ez alapból azért kézenfekvőbb, mivel általában minden író a saját lelkét, a saját énjét is, ha másképp nem, de tudatalatilag mindenképpen beleírja a szereplőibe, a főszereplőbe főleg. Nem éreztem egyetlen olyan gondolatot vagy érzést se, amit inkább férfiasnak gondoltam volna, szépen végigvitte egész végig. Nem teljesen annyira látványosan jó, mint Kármán József Fanni hagyományai, aki felnőtt férfiként egész pontosan visszaadta egy serdülő lány lelkivilágát, de attól még nagyon jó.

+ Ahogy már fentebb írtam is, a magyar vidék szépsége, nyomorúsága egyaránt megjelenik. Nyilván mivel thriller, így második hangsúlyosabban jelenik meg, de teljesen reális, csak olyan jelenségek, látványok, viselkedésmódok fordulnak elő, amelyek a valóságban is. Meg általánosan is, nagy + hogy magyar környezetet választott.

+ Tetszett a rendőrök bemutatása. Nekem így emberek szintjén körülbelül fele-fele arányban vannak pozitív és negatív tapasztalataim (jellemzően a sima járőröket találtam legtöbbször emberségesnek, a készenlétiseket pedig kifejezetten rosszindulatúnak sokszor) ellenben magáról az intézményről személyes kapcsolat szintjén csak rosszat tudok mondani. Egyetlen problémámat, családi problémámat sem oldották meg, semmiben nem segítettek érdemben, mikor hozzájuk fordultunk, ellenben a fölösleges idegesítés, meg fontoskodás, meg harácsolás az ment, úgy Magyarországon, mint Romániában. Szóval nagyon tetszett a bemutatásmódjuk.

+ Érdekes volt, ahogy az egyetlen cigány jelenetben a két szereplőt se pro, se kontra nem mutatta be, tehát moralizálást nem kapcsolt automatikusan hozzuk, teljesen az olvasóra bízta a megítélést, nem volt szájbarágott értékelés.

+ A feszültség végig nagyon magas volt, és egy elég erős szorongó érzés megmaradt, annak ellenére, hogy egyáltalán nem az én típusom, nagyon hamar sikerült kialakítani egy kötődést a főszereplővel, hogy utána aztán érdekeljen a sorsa, sőt a végén már aggódjak is miatta.

+ A nyitott befejezés nagyot ütött, a szó pozitív értelmében.

– Nem örültem a főszereplő vallás- és házasság-ellenességének. Persze jól talált a feminista, girl-boss, független lelkibeteg nő archetípushoz, de mivel egy alapvetően pozitív színben bemutatott karaktert jellemzett, nem örültem neki. Ellenben annak igen, hogy a legkevésbbé ellenszenves rendőr álláspontja is megjelenhetett ebben a kérdésben, így igazából utána az olvasóra volt bízva, hogy melyikkel tud inkább azonosulni.

Összességében nekem pozitív olvasmányélményt szerzett, jó volt látni, hogy magyar kortárs környezetben is születhetnek ilyen gondolatébresztő és provokáló krimik, a jellemábrázolás valami annyira mély részletességébe merülve, ami kevés kortárs könyvre jellemző mostani, egyre inkább magasabb ingerküszőbű, felszínesedő világunkban. Nem ajánlom mindenkinek, mert elég mély a tömegszinthez, de aki szeretne elgondolkodni sok összefüggésen meg aki csak jólesően, értelmesen akar borzongani, annak jó szívvel javaslom Matyi könyvét!

Könyvek CXXXII Maderspach Viktor: Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból

Visszaemlékezés, Lazi Könyvkiadó, 154 oldal, 2013

 

    Maderspach Viktor, az Oláhölő, az Acélember, a Vadmagyar a 20. századi magyar történelem egyik legkiemelkedőbb, jó értelemben vett fenegyereke. Regényemben különösen fontos szerep jut neki, így ezen alkalommal nem is érzem szükségesnek részletesebben bemutatni. Kronologikus sorrendben harmadik könyve napilapokban, folytatásokban jelent meg 1925-ben, és az 1921-es nyugat-magyarországi szabadságharcban való szerepéről szól.

    Immáron nem emlékszem, minek kapcsán találkoztam a nevével, jó eséllyel Domonkos Laci bácsin keresztül, még 2017 őszén, de erre már nem esküdnék meg. A lényeg, hogy a Menekülésem Erdélyből című, kronológiailag közvetlenül ezelőtti könyvével egy kötetben szereztem be ezt a munkáját, s még akkor meg azóta sokszor kiolvastam. A nyugat-magyarországi felkelést illetően az egyik leghitelesebb munka szememben, ugyanis a saját élményeit, rendesen egyes szám első személyben narrálva írja le, nem pedig másokkal való beszélgetések alapján, aminek általában nagyobb a szórása a hitelesség terén. Egyedül talán még Missuray-Krúg Lajos írása(i) hasonlítható hozzá, aki szintén személyes élményeit írta le, de ő sem egész végig egyes szám első személyben narrál, tehát másokat is bőven megszólaltat. Illetve nyilván Prónay Pál Ellenforradalmi naplójegyzetei is azok, amelyeket viszont tényleg mindig egyes szám első személyben jelennek meg, de Pali bácsi az utókor számára fennmaradt naplóit 1918 októbere és 1922 nyara közti eseményekről írta, amelynek csak egy kisebb részét képezi a nyugat-magyarországi függetlenségi- majd szabadságharc, amiben ő személyesen nem is vett részt, csak a “politikai” részét intézte. Maderspach ellenben az első ágfalvai csatától kezdve el egészen a szomorú királypuccsig mindig ott volt, a már említett ütközet mellett még a másodikban vett részt, mindkettőben parancsnoki szerepben.

+ A szerző kronologikus sorrendben, szép fokozatosan haladva meséli el a történteket, nem tesz nagyobb zárójeleket vagy nem ugrál térben és időben, mint több más visszaemlékező. Illetve kizárólag csak a vele közvetlenül megtörténő eseményekről számol be.

+ Mindemellett, nem idegesítő mértékben vannak, de nála is vannak olyan szövegrészek, amiket csak elmélázásnak nevezek, mikor kitekint a lineáris cselekményekből, és hangosan elgondolkodik egyes lehetőségeken. Ez főleg Sopron visszavétele után és a király bevonulása előtt történik, illetve a kötet végén is. Nagyon művelt emberként ezeket igen távlati kitekintésből írja, és rengeteg külföldi párhuzamot hoz mindenre.

+ Több vicces jelenetet is leír, amik elsősorban az antantmissziók rovására csattannak el.

+ Ízig-vérig született harcosként harcászatilag-hadászatilag is jól áttekinti a lehetőségeket, nem vállalja túl magát, és nagyon élvezetesen emlékezik vissza az összecsapásokra.

+ Nagyon nem politikailag korrekt, bátran nekimegy több alkalommal is a zsidóknak – bevédi az 1919 késő nyarán-őszén történt politikai rendcsinálást, kommunista szóhasználattal élve a fehérterrort – meg az antanthatalmaknak is, ugyanakkor mégsem az a folyamatos gyűlölködés jelenik meg újra és újra, mint például Prónay naplójában.

+ Meri erős kritikával illetni a fennálló rendszert, a királykérdés témakörén felülemelkedve is.

– A vége igen kiábrándító, nem említi a győztes soproni népszavazást, igaz, ez annak tudható be, hogy abban már személyesen nem vett részt.

– Úgy gondolja, hogy a budaörsi csatában a kormányzó oldalán felálló erőkkel meg lehetett volna futamítani a cseheket és a románokat. Bárki, aki ismeri az 1921-es nemzetközi katonai erőviszonyokat, ezt nagyon-nagyon erős elfogultságnak és érzelmi befolyásoltságnak tudja be.

– A Lajtabánság létrejöttét egy gunyoros félmondattal intézi el.

– Maga a kiadás – ez nem Maderspach hibája – csapnivaló, nem kritikai jellegű. A szerkesztő kizárólag a külföldi eredetű mondatrészeket fordította és látta el lábjegyzettel. Ebből a könyvből pedig egy kiváló kritikai kiadást lehetett volna közölni, a benne említett rengeteg történelmi személy és esemény bemutatásával, de hogy így egy igénytelen kiadás már beelőzte, nyilván senkinek sem éri meg újra kiadni igényesebben.

    Nem csak azoknak ajánlom, akik érdeklődnek az 1921-es részlegesen győztes nyugat-magyarországi felkelés iránt, hanem úgy általánosan, a magyar történelem szeretőinek is erősen javaslott, őszinte, érdekes, tanulságos visszaemlékezés.

 

Víg fecskeszó IX – Favágás

1925 október 1, Román Királyság, Kovászna

Rendesen zimankós idő volt már a Háromszéki havasok alján, Fehér Holló a fásszín mellett aprította a télire szánt cserefát, mikor beállított Metmet Miklós, a furfangos cigány. Helgi, a félig farkas-félig husky házőrző megszokta, hogy aki fényes nappal, a különben mindig nyitva levő kapun jön be, azt ne bántsa, a más rasszba tartozókat – a cigányok mellett a tavalyi évben idelátogató Sironka maszáj vadőrt, Szaito Nobunaga japáni tanárt vagy Bajdar Samanov avar gazdát – meg dühödten üldöző hat erdélyi kopó éppen a kert mögött kezdődő erdőben (orv)vadásztak, így a more harapás nélkül bejuthatott.

– No mi a helyzet, Miklóska? – egyenesedett fel a tőke mellől Holló, leengedve az ütésre emelt fejszét.

– Nagy az étlenség, instálom – vágott savanyú képet Miklós.

– No egyet se félj, gyere, vágjuk össze, s rakjuk el ezt a fél öl fát, aztán mindjárt eszünk. Kedves kis feleségem nagyon finom pityókatokányt főzött – biztatta jóindulatúan a vitéz.

– Jajj, instálom, éhesen nem lehet dolgozni – csóválta meg a fejét a cigány, s kioldalgott a kapun.