Filmek II – Johaness Ferdinand Van Zyl: The Recce

 

    A Recce az angol reconnaissance szóból rövidítve származik, felderítőt jelent, ilyen kontextusban pedig a dél-afrikai mélységi felderítőket, meg általában minden dél-afrikai katonai különleges egységet neveztek így. Már viszonylag rég meg akartam nézni ezt a filmet, mivel régóta szolidarizálok a dél-afrikai fehérekkel, akik már a hetvenes évektől kezdve éreztek azt, amit fokozatosan mi is érzünk, és pár évtized múlva hangsúlyosa(bba)n fogunk érezni. A rendezőről egyáltalán nem hallottam semmit, az imdb szerint ez az egyetlen filmje. Nem számítottam arra, hogy pozitív fényben fogják bemutatni az 1994 előtti dél-afrikai rendszert, de arra gondoltam, hogy legalább a főszereplőt pozitív fényben fogják feltüntetni. A Harmadik Birodalomról szóló filmek mind ilyenek, hogy a főhős az emberséges, a rendszer az gonosz. A CIA-ról készült filmek meg fordítva, van egy gonosz áruló, korrupt tisztviselő benne, de maga a rendszer az mindig pozitívnak van bemutatva. Ilyen elvárásokkal mentem neki az egy óra ötven perces filmnek, amit az Ok.ru portálról töltöttem le, s angol felirattal, orosz rámondással néztem.

    Három szálon fut a cselekmény, amelyek néha egymásra fednek. A film főszereplője Henk Viljoen, egy Recce kapitány, akit missziót vállal Angolában, 1980-ban a dél-afrikai bozótháborúban. Egy orosz ezredest kell likvidáljon. Természetesen, ahogy előre látható, még az előzetes megnézése nélkül is, a küldetés túléléssé változik. A másik szálon a százados szüleit és várandós feleségét láthatjuk, akik erősen ellenzik a háborúban való részvételét, majd a vesztéség tudatával igyekeznek megbirkózni. A harmadik szálon meg egy afrikai ellenállót követhetünk nyomon, aki viszont igazából a dél-afrikai belső elhárításnak dolgozik.

    A film előnyei között mindenekelőtt egyetlen harcjelenetet hoznék fel, ami elég rövid ugyan, de szépen végre lett hajtva. Emellett a Recce-felszerelés is elég szépen látszódik benne, azt leszámítva, hogy túl tiszta a ruhája. A dél-afrikai vidéki gazdaságok világa szintén szépen átjön belőle. Ami ilyen filmtől meglepően jó volt, hogy bemutatta az MPLA, az angolai kommunisták kegyetlenkedését a helyi fekete lakossággal.

    Amint mondtam, alapból arra számítottam, hogy az 1994 előtti rendszert negatív fényben fogja bemutatni. Ezt még magában le is nyelném, ha jó film lenne, de nagyon-nagyon kínos, ahogy minden egyes képkocka azt sulykolja a néző fejébe, hogy az apartheid rossz, értem? Be lehetett volna ezt mutatni történelmileg hiteles és élvezhető módon is, de egyik sem történt meg. A film első, és egyik legnagyobb hülyesége, hogy sosem küldenek egyetlen egy embert nem hogy mélységi felderítésre, hanem ellenséges területre, de simán járőrözni se. A reccék a kor legelitebb különleges egységei közé tartoztak, ma is körülbelül az amerikai Delta Force, Navy SEAL, MARSOC, angol SBS és SAS, német KSK, orosz Alfa, Vimpel stb. Alakulatok szintjén állanak. Pusztakezes harcban egy csóri zulu megveri, na ne már, ennél azért ennyi pénzből lehetne erőteljesebben is próbálkozni. Olyanról meg szó nem volt, hogy ellenséges vonalak mögött rekedt különleges alakulatosokat a hadvezetés nem hogy tudatosan cserbenhagy, hanem még meg is ölet. Ez a SANDF, az 1994 előtti dél-afrikai erők olyan szintű démonizálása, ami már elég kínos. Az valós ugyan, hogy az angolai kommunistákat segítették Varsói Szerződésből is tisztek, így oroszok is, akik azonban a családjukat jellemzően nem hozták magukkal, és az a jelenet is külön a recce démonizálására szolgált, hogy kifejezetten családi ebéd közben lövi le a tisztet. Minden katonai jelenet arra utalt, hogy ez milyen hiábavaló háború, ennek semmi értelme, a vezetés magasról tesz a katonákra, a családi beszélgetések éle ugyanerre ment ki, csak civil formából, semmi értelme egy ilyen rezsimért harcolni, inkább otthon kéne maradni. Ellenben a fekete ellenálló felvezetése úgy kezdődött, hogy még mennyit kell harcoljunk, mennyit kell szenvedjünk, tehát ott épp ellenkezőleg, a harc értelmére mutatott rá. Mindemellett simán csak unalmas is volt, nagyon lassan történtek az események, egyik rész a másik után vánszorgott, pont mikor már épp kezdtem volna érdeklődni egy jelenet iránt, azonnal váltott egy másik cselekményszálba. Látni kell ugyanis, hogy nem ez az egyetlen, 1994 előtti rendszert közvetlenül, vagy közvetetten lejárató dél-afrikai film, de azok közül, amelyeket eddig láttam, ez a messze legrosszabb.

    Összegezve: senkinek nem ajánlom ezt a filmet. Még azoknak se, akik szimpatizálnak a kommunizmussal, vagy a Black Lives Matter mozgalom hívei, mert ők valószínűleg az átadott üzenettel egyetértenek ugyan, de feltételezem a nagyon unalmas cselekményvezetés számukra is kiábrándító lesz. Én még az alap- alacsonyra feltett várakozásaim ellenére is hatalmasat csalódtam.

 

Könyvek XC – Kovács Olivér: A kard regénye

 

    Azon nagyon kevés könyv egyike, amivel facebook-hirdetésben találkoztam. Utána aztán az írójával is pár facebook-csoport hozzászólásai között “találkoztam” s ez a két együttes tapasztalat felkeltette érdeklődésemet a munka iránt. Végül 2024 decemberében vásároltam meg a Libri könyvesüzletben, egyike azon négy könyvnek, amit 2024-ben új állapotban vásároltam. Kerekítve nyolcezer forintba került, ami nekem ugyan fájt, hiszen ennyi pénzből szinte húsz könyvet vásárolhattam volna a könyves talicskákon, ahonnan általában beszerzem az újdonságokat, de igazából korrekt árnak tartom általánosságban, ha leszámítom a saját büdzsét.

    Hivatalosan édesapámnak vettem karácsonyra, de hazafelé vonaton magam is kiolvastam. A szerzőről előzetesen semmit nem tudtam, így semilyen irányban nem befolyásolta előzetes hozzáállásomat, habár közösségi médiában olvasott megnyilvánulásai inkább pozitívként csapódtak le bennem. Tudtam előre, hogy tudománynépszerűsítő munka, így aztán arra számítottam, hogy végig fog vezetni ezen első, kifejezetten emberek ellen tervezett fegyver had- és kultúrtörténelmén.

    Egy igen látványos, de nem hivalkodó megjelenésű kiadásról van szó, a Martin Opitz kiadó munkásságát dicsérendő. Kartonizált, 352 számozott oldalt tartalmaz. A borítón a magyar történelem két legismertebb szúró-vágó fegyvere, a Prágában őrzött, Szent Istvánnak tulajdonított normann stílusú kard, valamint a hátlapon a Bécsben őrzött X. századi magyar fejedelmi szablya látható. Vörös-fekete alapszínekre van kiemelve, szemnek kifejezetten tetszetős, illetve nagyon jó választásnak tartom a két fegyvert. Nagyon innovatív, hogy mindkét borító belső oldalán is vannak további illusztrációk, elöl az első ismert kardleletek európai térképe, hátul az unos-untalan ismételt Kard-Bibliána számító Oaekshott-féle tipológia.

    Egy tartalommal nyit a könyv, ez általában már egyre elterjedtebb választás, szerintem is jobb tudomány-népszerűsítő, tudományos könyvek esetén a tartalomjegyzéket elől kitenni, mint a teljes szöveg után, mivel így előrejelzi, mire lehet készülni – szépirodalom esetén persze fordítva, ott hátul a jobb, mivel tartalmazhat ún. Spoilereket, ami rontaná majd az olvasási élményt.

    Köszönet és ajánlás az első, egyoldalnyi tartalmi egység, ez egy személyes élményt ad át, amit nagyon kedvesnek tartok, egyből kialakít egy kapcsolódási pontot a szerző és az olvasó között. Illetve már itt megjelenik az apa minta, ez aztán a későbbiekben többször visszatér. Erősen kedvelem ezt a mintázatot, példamutatást egy olyan korban, ahol nálunk még csak kezdetleges módon, de Nyugatról felénk terjedően egyre inkább törölni akarják a hagyományos családi képet, eszmét, az apai szerepkört.

    A Miért éppen a kard? című tartalmi felvezetésben a szerző részletesen elmagyarázza, hogy milyen okok miatt esett választásra erre a fegyverre. Emellett a felmerülő terminológiát is tisztázza – még ha ez elég egyszerűsítő is, rengeteg tőrt, harci kést illetve az összes szablyát idesorolja – ami a továbbiakban mintegy viszonyítási pontként szolgálhat. Többszörös átolvasás után találtam rá arra a két mondatra, amiben előre jelzi, hogy az afrikai és amerikai kardokról nem lesz szó, mivel bevallottan Európa-központú gondolkodásra épít, és ezek a fegyverek az európai kultúrkör kardoktól formált véleményét vagy egyáltalán nem, vagy csak minimálisan befolyásolták, befolyásolják. Illetve azt is igen korrekten előre jelzi, hogy a teljesség igényét nem tudta tartani már csak kiadási keretek végett sem, noha, mint majd a továbbiakban látni fogjuk, némely jelentős kardot átugrott, némelyeket meg aránytalanul túlrészletezett, sőt, nem-kardokról is hosszú oldalakon át értekezik.

    Az Első kardok könyve tartalmazott számomra legtöbb újdonságot, ez abból fakad, hogy engem a vaskor előtti történelmi korszakok vajmi kevéssé érdekelnek. Emiatt nagyon tudtam értékelni azt az igényességet, ahogy körbeírja az első kardok kialakulásának történelmét. Ahogy a következő fejezetben is, már itt is Szabó Gábor tanár úr, az ELTE fő bronz- és vaskoros régészének a segítségét vette igénybe, ami igen poziítv hatással járt a tartalomra.

    A Bronzkardok könyvében a cím magáért beszél. Elsősorban európai, azon belül is főleg a proto-hellén kultúrához kapcsolódó kardokat veszi tüzetesebben górcső alá, viszont India és Kína bronzkardjai is megjelennek rövidebben, de az adott terjedelmi keretek között teljesen. Számomra ez a fejezet is szinte teljesen új volt, legtöbb közlést ámulva olvastam. A Szent argit protoszablya lepett meg leginkább, erről aztán végképp semmit nem hallottam, pedig elég érdekesnek tűnik. Külön örvendtem, hogy már itt is összefüggésekben vezette le az egyes kardokról szóló, voltaképpen tudományos novellákat, tehát meg lehetett találni mindig a kapcsolódási pontokat, hogy egyik jelenség hogy hatott a másikra.

    A Vaskardok első könyve hatalmas áttekintés, a vas elterjedésétől egészen a népvándorláskor végéig tart. Itt is folyamatokat mutat be, két délkelet-ázsiai és távol-keleti kitekintést leszámítva ismét teljesen az európai kultúrkörzetben. Most már sokkal kevesebb újdonságot találtam, de természetesen itt is tudott újakat mondani. Az általános értékelésben bővebben erről a részről.

    A Képzelt kardok első könyve nagyon érdekes fejezet, olyan mitikus erővel bíró kardokat – Attila hun nagykirály kardja, Excalibur, Durandal, Zulfikár stb – mutat be, amelyek ilyen formában ugyan nem léteztek a történelem folyamán, ellenben forgatóik valós történelmi személyiségek. Ez a rész ügyesen ötvözi a néprajzot, szociológiát a történelemtudománnyal, történetírással és persze a régészettel. Az Excaliburt beismerten túltárgyalja, mivel a kortárs európai kultúrkörben, így nálunk is az a legismertebb mitikus kard.

    A Vaskardok második könyve a kora középkortól napjainkig tart. Mivel a formai, használói változatosság még nagyobb, mint korábbi történelmi időszakokban, ezért kénytelen volt még kegyetlenebbül szelektálni, ami azért általában szerintem, vagyis ízlésemhez képest alapvetően jól sikerült. A kardok egymásra hatását is leírja, valamint elég sok oldalt kapnak itt már egyéb fegyverek is, még ha általában a kardhoz viszonyítva is történik a bemutatásuk.

    A Képzelt kardok második könyvében ismét vannak az elsőhöz hasonló valós személyekhez köthető, de mitológiai jelentőséggel bíró kardok, viszont itt főleg a teljesen kitalált kardok és a szórakoztatóipar jelenségei a meghatározóak. A lezárás szintén elég frappánsra, ütősre sikerült. Tudomány-népszerűsítő, ismeretterjesztő könyv ugyan (és jó is ez a műfajválasztás, ugyanis így összehasonlíthatatlanul többen olvassák el, mint egy tudományos munkát) tehát szövegközi lábjegyzetek nincsenek benne, a végén megjelenő irodalomjegyzék viszont eléggé jól használható.

    Először beszéljünk hát a könyv előnyeiről. A fentieket kívül – igényes kötés, illusztrációk, külalak, tagolás, arányok, nagyon informatív őskori rész, folyamatok térbeni és időbeni korrekt elhelyezése, kölcsönhatások bemutatása – mellett kiemelném a képi anyagot. Külön örvendtem, hogy a szablya megjelenését részletesen tárgyalta. Nagyon örültem, hogy egyik történelmi újrajátszó csapatom, az Altin Elma alapítóját is felfedeztem a fotókon, sok más magyar történelmi újrajátszó mellett. Sok tévhitet nem csak megcáfolt, hanem például a kardok súlyossága esetén szépen bemutatta a folyamatot is, hogy ez a tévhit mikor és hogy alakult ki, mikor és ki tett sokat ennek rombolásáért. Ugyanilyen volt a vívójelenetek részletes kitárgyalása, és mozivásznon időbeni levezetése. Egyáltalában is, az utolsó fejezet nagyon szépen áttekintette a kardokról kialakított nézeteink változását. És ismét hangsúlyoznám, hogy milyen jólesett látni, olvasni az apáknak dedikált könyvet.

    Lássuk a hiányosságokat. A terjedelmi korlátok miatt ide be nem fért kardokat, szablyákat most nem mondom, ellenben rengeteg olyan történelmi jelenség, leletcsoport, folyamat van, ami kimaradt, pedig elég jelentős. Van viszont olyan tartalmi rész, mint a pajzsok, páncélok részletezése, amit bőven ki lehetett volna hagyni. Én nem tudom határozottan megcáfolni se, ezért nem tudom hátránynak írni, de engem nagyon meglepett, mikor arról olvastam, hogy a 11. században gyalog indultak harcba lovasok. Lehet, hogy volt olyan csata, ahol ez előfordult, de általánosságban kizártnak tartom, arról egész biztos tudnék. A fantáziakardoknál nagyon hiányoltam, hogy nem jelenik meg a japán kard legyőzhetetlen mítosza, amit az idióta nyolcvanas évekbeli amerikai filmek nagyon mélyen belesulykoltak még a magyar közvéleménybe is. Nem jelenik meg a szkíta kardoknál, hogy ők használtak először széles, jól védő keresztvasat. Keresztvas nélküli pengékkel ütni, szúrni, akár vágni is lehet, de mostani, modern értelemben vett vívás nagyon bajos, mert elég hamar sérülnek az ujjak és a kézfej. Emellett nem ír arról, hogy az akinakészek mellett a szkítáknak voltak hosszúkardjaik is. Összesen négy darab ugyan, tehát nem jelentős mennyiség, de léteztek. És még azt sem tudom elfogadni, hogy ne tudott volna róluk, hiszen Hidán Csaba Fegyverek magyar kézben c. 2015-ös könyvében ír róluk. Aki ezt a könyvet olvassa, az nem fogja megtudni, hogy először a hunoknál jelent meg a szúró-vágó fegyverek három hosszbeli fajtája, hosszúkard, rövidkard és tőr, belső- és közép-ázsiai sírokban. Csaba mellett ezt Bóna István is leírja, igaz, az ő könyvét ajánlja a szövegben. Nem jelenik meg benne, hogy a germán kardokon, tehát közvetetten az összes európai középkori kardon, a hunok hatására jelenik meg a keresztvas, azelőtt nem volt. A csodálatos kidolgozású, a korban egyértelműen a haditechnika csúcsát jelentő hun kardokról valami két mondat van összesen, hogy Bóna István foglalta össze, ezzel le is lett tudva. A rajta kívül rengeteg más munkában is megjelenő “szablya nem hatékony vaspáncél ellen” topic itt is felbukkan. Szemérmesen elhallgatva, hogy olyan vaspáncél nem létezik, amit egy karddal át lehet vágni, de egy azonos tömegű és pengehosszú szablyával nem lehetne. Emiatt aztán olyan hülyeséget von le következtetésül, hogy a szablya inkább portyázásra volt jó, nem szemtől szembeni harcra. Ez egy körülbelül negyvenes években megjelenő tudományos vallási tétel, amit kritika nélkül vesznek át egymástól az íróasztal-történészek – noha ennek valótlanságának a beismeréséhez még közvetlen gyakorlati tapasztalat sem lenne szükséges.

    Folyamatok terén nem jelenik meg, hogy a szablya a 7. századtól 1941-ig (utolsó harcbani alkalmazás, tehát abszolút dátum, de gyalogság esetén 17., lovasság esetén 19. századig mindenképp fontos) túlélt. A penge íveltségének mértéke, tömege, hossza, a markolat, keresztvas kialakítása, díszítési módja ugyan az adott kultúrkörnek és ellenségnek, annak páncélzatának függvényében változott ugyan, de az alapvető használati formája azonos maradt. Ez egyik kardról sem mondható el. A mükénéi kultúra nagyon hosszú bronzkardjai kivesztek a vas elterjedésével. A hellének kardja átalakult majd a rómaiakévá (akik ugyan közvetlenül a hispánoktól vették át, de használati módja nagyjából azonos volt), de ez az ókori nehézgyalogsági rövidkard használata végérvényesen eltűnt a kengyel európai elterjedésével – ami az avarokhoz köthető, ez megjelenik ugyan, hogy Európában ők használtak először, az viszont kimarad, hogy a keletrómai hadsereg tőlük vette át. A középkori egyenes, “lovagi” kard a tűzfegyverek elterjedésével bealkonyuló nehézlovassággal együtt tűnik el. Az ezt felváltó tőrkard az utolsó, nyugat-európai, harctéren még elterjedten használt kardfajta, ez átalakul aztán a 18. század folyamán a könnyebb, rövidebb spádévá, ami végül teljesen kiszorul a harctérről, akkor, amikor szablyát még bőven használnak. Egy másik, ide kapcsolódó jelenség, hogy a szablyát mindig és mindenütt két felkötőszíjon hordták, egy rövidebb- és hátul egy hosszabb. Ellenben a kardoknál nem volt olyan viselési mód, amelyik ennyi időn át változatlan maradt volna. A hellén hoplitészek máshogy viselték a kardjukat, mint a római legionáriusok, azok másképp, mint a vikingek, vagy a középkori lovagok, esetleg aztán a reneszánsz zsoldosok, muskétások. A 19. század végén, mikor a szablyákat és a kardokat is egységesítették, kardok esetében is sokszor a szablyák viselési módját rendszeresítették. Azt se tudjuk meg a könyvből, hogy a szablya szót az összes európai nyelv tőlünk vette át, de már azt jónak vettem legalább, hogy a szláv eredeztetése ennek a szónak legalább kérdőjelesen maradt meg. Továbbá nekem furcsa volt olvasni úgy A kard regényét, hogy az egyik legrosszabb történelmi film, a 300 megjelent benne egy izmos bekezdés erejéig, ellenben a világ legnagyobb párbajhősei, Thury György, Bezerédy Imre vagy Mijamoto Muszasi még egy árva említést sem kaptak. A “szablya a középkorban kiveszett magyar használatból”, “a huszárság kizárólagos délszláv átvétel”, “a szablyával nem lehet eredményesen szúrni” tudományos vallási tételek felbukkanása ezek után már egyáltalán nem lepett meg.

    Összegzés. Nyolcezer forintért egy tartalmas, érdekes, nagyon sok újdonságot tartalmazó, látványos könyvet kap az olvasó. Ha fiúgyermekem lesz, egy bizonyos kor után teljesen biztos, hogy együtt fogjuk majd olvasni. Amint fentiekből kiderül, bőven vannak hiányosságok és erős féligazságok, tévedések is, de ezek abszolút aránya azért nekem volt annyira erős, hogy teljesen elvigye az olvasási élményt. Aki érdeklődik a kardok iránt, azoknak így kiinduló olvasmánynak mindenképpen ajánlanám, aki pedig részletesebben utána akar olvasni egy-egy darabnak, jelenségnek, azok számára még mindig ott van a kötet végén található részletes irodalomjegyzék. 

HARCÁSZAT VI – VÁROSI TÚLÉLÉS 2, VÁROSI KÖZELHARC ÉS ÉPÜLETHARC

A VÁROSI KÖZELHARC ÉS ÉPÜLETHARC ALAPJAI

– A városi közelharcról azért kell beszélni, mert ha vissza akarsz foglalni egy területet, a településeket sem hagyhatod ki, nem elég kint a természetben győzni – A városi közelharc a legveszélyesebb típusa a harcnak, amivel csak találkozni fogsz, főleg épületek megtisztása – Nagyon fontos, hogy ha esetleg odakerülsz, hogy megtisztíts egy épületet, az ne az első alkalom legyen, mikor megtisztítasz egy épületet – Edzés nélkül meg fogsz halni

ORION KIKÉPZŐ CSOPORT

Mike-nak nem a városi közelharc volt a specialitása a seregben (előző videókban beszél is erről, ő a hegyi túlélésre szakosodott) ezért őt segíti Jared, az Orion csapat parancsnoka – A csapata jelenlevő tagjai Jason, Will és Mitchell – Jared is megerősíti, hogy ez a lehető legrosszabb harchelyzet, amivel szembenézhetsz – Egy ilyen közelharcra specializálódott egység kiképzése évekig tart, itt hangsúlyosan fontos a csapatmunka, egymás ismerete – Ez a harminc perc meghallgatása után nem leszel szakértő, még pár ilyen teljes tanfolyam elvégzése után sem leszel szakértő, ezt tényleg évekig kell tanulni és gyakorolni – Közelharc egyedül: öngyilkosság – Mindig csapatban kell tanulni és majd harcolni

AJTÓNYÍLÁS MEGKÖZELÍTÉSE

Csak nagyon indokolt esetben kell bemenni egy épületbe, kizárólag csak akkor, ha az onnan jövő fenyegetést kintről nem lehet megoldani – Pásztázás nevű lábmunka, egy olyan technika, ami lehetővé teszi egy célterület óvatos és gyors megközelítését, a lényege, hogy a csípő a menetirányba fordul és a lábak keresztezik egymást – Nem kell semmi látványos technika, csak a csípő és a felsőtest helyes forgatása a várható fenyegetés irányába – Wallmart (egy nagy amerikai bevásárlóközpont-láncolat) effektusnak nevezik, ha beméssz, minél kevesebb időt akarsz ott tölteni, csak megveszed, amire szükséged van és jössz is ki – Pásztázás vagy szeletelés: mikor megközelítesz egy nyitott ajtót, a benti mély sarokból kinyerhető információkat már begyűjtöttetted és mozogsz körívesen, pásztázva, hogy az eddig be nem látható területekről is kinyerd az információkat – A lényeg, hogy a tényleges behatolás előtt minden, kintről begyűjthető információ meg kell legyen – Nagyon fontos, hogy pásztázásnál a fegyver nem szabad kibukjon az ajtókeret mögül bentről nézve, mert az elárulja a helyzetünket és megtöri a meglepetés erejét – Ilyenkor egy közvetlenül ajtókeret mögött álló ellenség lát már téged, mielőtt te meglátnád őt

KÉT FŐS CSOPORT

Amint arról már szó esett, ez csapatmunka – A második embernek is nagy a felelőssége, kell fedeznie az elöl haladó bajtársát, illetve arra is kell figyeljen, merre szegezi a fegyverét – Ilyenkor a második ember általában a mennyezet felé fordítja a fegyver torkolatát – Miután az első ember elindul a pásztázás során, a második ember marad, és fedezi a szobának azt a részét, ahonnan már ki lettek nyerve az infók – Így két ember esetén a szoba nyolcvan százaléka már belátható, csak a közvetlenül bejárat mellett, kétoldalt a falak takarásában álló részek ismeretlenek – Általában úgy döntik el, hogy a két ember közül ki megy be elsőnek, hogy a másik ismét a mennyezet felé emeli a fegyverét – Mindig az megy be elsőként, akinek több dolga van, több veszélyt azonosított – Veszélyt jelenthet nyilván az egyértelműen fegyveres ember (de a látszólag fegyvertelen is, amíg meg nem bizonyosodnak róla, hogy tényleg nem veszélyes), a nyitott ajtó, zárt ajtó egyaránt, valamint a holtzónák, amiket a pásztázás során kívülről nem sikerült felderíteni – Behatolásnál mindig az ajtósaroktól messzebb levő láb lép be először, a felsőtest fordul is utána, hogy oldalról legkisebb célfelületet nyújtson és egyben utat nyisson a második embernek – Egyből az egyik olyan terület felé indul meg, amit kintről nem tudtak felderíteni – A másik ilyen terület, tehát a másik mély sarok, most a háta mögött van, de azt biztosítja a második ember – Mikor mindkét ember behatolt a szobába, amilyen gyorsan csak lehet, egyesítik a tüzelési szektorjaikat, de a fegyverüket sosem szegezik egymásra – Van olyan is, mikor három ember hatol be, olyankor a harmadik középen marad, de nem az ajtónyílásban

FEGYVERKEZELÉS

A legtöbb általánosan rendszeresített lőfegyver, gépkarabély hosszabb, mint egy ajtó szélessége – Behatolás során sokszor a válltámasz kissé a váll fölé emelkedhet – A régi filmekkel ellentétben sosem szabad a padló felé fordítani a fegyvert behatolás során, mindig többé-kevésbbé vízszintesen, előrefelé kell mutasson – Amint átér az ajtónyíláson, a fegyver válltámasza visszakerül a váll elé

SAROKAJTÓS SZOBA

Sok épületben az ajtó egyből a helyiség egyik sarkában áll – Az eljárás alapvetően ugyanaz, csak egyik irányba – Itt is hangsúlyosan igaz, hogy sosem szabad megállni az ajtónyílásban

ÉJJELI HARC ÉS FEHÉR FÉNY

Rengeteg épületharc még nappal is sötétben fog lezajlani – Sötétben akár éjjellátóval, akár lámpával még fontosabb tudni egymás tüzelési szektoráról, és ilyen esetben akár hárman is lehet egy problémára figyelni – Nem az optikán keresztül kell nézni, hanem a fénysugár vagy infravörös világítás körét, mindig térben kell látni, nagyon el kell kerülni a csőlátást – Beszéd nélkül úgy lehet tudatni a másik emberrel, hogy be van fejezve a szoba átvizsgálása, hogy rövid időre a mennyezetre mutat a fegyver – Ha van éjjellátód és infravörös irányzékkal elláttott fegyvered, nagyon fontos tudni, hogy az ellenségnek van-e – Az IR céljelölőt szabad szemmel nem lehet látni, csak egy másik éjjellátóval, ezért ha feltételezed, hogy az ellenségnek is van éjjellátója, akkor ódzkodni kell az IR céljelölő használatától – Más technika különben nem változik, azonos a pásztázás módszere – Az éjjellátó működéséhez viszont mindig kell valami fény, ami egy teljesen zárt épületben, csatornában nem mindig lesz, ilyenkor jobb az infravörös

Ez a videó persze még a felszínt sem karcolja, ismét, ami a bevezetőben is volt: rengeteg edzés. 

Teljes videó

HARCÁSZAT V – VÁROSI TÚLÉLÉS 1, A FELSZERELÉS ALAPJAI

 

ELŐZETES

Mike kapott SERE (Survival-Evasion-Resistance-Escape, Túlélés-Elkerülés-Ellenállás-Szökés) kiképzést városi környezetben is, illetve gyakorlás során és élesben is találkozott ilyen helyzettel – Ezt a sorozatot tíz részesre tervezi, a Hogyan légy halálos a hegyekben? testvéreként – alapvetően olyan kiinduló pontból kezd, hogy az országodat elfoglalta egy erősebb hadsereg, saját vagy ellenséges – Senki nem fog majd azzal törődni, hogy fel vagy-e erre készülve, vagy sem – Jelenleg viccesnek tűnhet erre készülni, de gondolj bele, a harci képességeid szintje egy sorkatonához képest határozhatja meg az eltérést a rabszolgalét és a között, hogy képes vagy megvédeni magadat, a családodat, a közösségedet, a vallásodat, a szabadságodat, a nézeteidet

KÖRNYEZET

Tehát az a kiindulópont, hogy jössz le a hegyekből és vissza kell foglald a városokat egy erősebb hadsereg ellenében – A városi harcot nem lehet kihagyni egy ország felszabadításához – Egy alapból nagyon rombolt környezetet feltételezünk, és ez meghatározza, hogy milyen felszerelésre és fegyverzetre lesz szükséged

ÁLCÁZÁS

Az álcázás lerombolt városi környezetben is működik, vitális jelentőségű – Multicamet, ATACS-et hozza fel példának, a Multicam nálunk is széles körűen használt, az ATACS szintén rendelhető, bár eléggé drága és Európában csak az oroszok és kismértékben a lengyelek használják – A bonyolultabb kérdés, hogy az ellenséged mit visel? – A lényeg az, hogy nem mindig hasznos ugyanazt az álcaruhát viselni, mint az ellenség – Sokan úgy tartják, hogy ilyenkor (civilként) teljesen hétköznapi viseletet kell hordani, de ne becsüljük alá az ellenséget! – Az ellenség valószínűleg meg fogja szerezni a biometrikus adataidat, így aztán katonai álcaruha híján is fog tudni azonosítani ujjlenyomat, retina, vércsoport, stb. alapján – Nem annyira számít, hogy bele tudsz-e olvadni a (nem-harcoló) civil lakosságba – Nyilván lehetnek olyan helyzetek, mikor érdemes civil ruhát hordani, de most csak a szimmetrikus harcászatról beszélünk

HÁTIZSÁK

Mike hangsúlyozza, hogy nem szükséges őt utánozni, rengeteg jó megoldás van, ő csak egy lehetséges mintát tud adni – Egy Mystery Ranch Tricep hátizsákot mutat be – A hátizsák ne legyen szélesebb a viselőjénél, vagy a harci felszerelést viselőjénél – Ez elsősorban a könnyebb manőverezés miatt fontos, ne akadj fel szűk ajtókban, folyosókban, csatornákban – A hátizsák ne magasodjon a nyak alsó vonala fölé – Ez azért kell, hogy ha lehasalsz, még tudjál felnézni, a hátizsák ne blokkolja a látószögedet – Négy-öt napos felszerelés kell benne legyen – Ennyi felszerelés elég egy küldetésbe be a városba és vissza, ha pedig magában a városban laksz, hát akkor elég sok problémával kell szembenézz

HELYZETFELISMERÉS

A felszerelésed legfontosabb alapja a helyzetfelismerés kell legyen, ezt nem lehet megtanítani – Gyakorlással lehet és kell megjöjjön ez a része a felszerelésnek – Emeld fel a képed a telefonból/laptopból (persze tudom, hogy legtöbbeteknek most ott van az arca, de általánosságban) és légy tudatában annak, hogy mi történik körülötted – A recce videóban már szó volt az SLLS-ről (Stop-Look-Listen-Smell, állj meg, figyelj, hallgatózz, szaglássz), ez városban is ugyanannyira igaz – Mint mindig, mindenütt, itt is a csapatmunka a kulcs – Ha egyedül méssz, a halál valószínűsége nagyon-nagyon magas – A csapatod állhat szomszédokból, barátokból, vagy olyan emberekből, akikkel azelőtt nem sokkal találkoztál, de sose egyedül menj – Rengeteg ember van, aki azt mondja, hogy ha gyakorolsz civilként a katonai (jellegű) felszereléseddel, az LARP (Live-Action-Role-Playing, Élő Szerepjáték): ne törődj velük – Rengeteg alkalom volt a világtörténelem folyamán, mikor civilek katonákkal szemben megvédték a szabadságukat

ÁLLJ – FIGYELJ – HALLGATÓZZ – SZAGLÁSSZ

Járőrözés közben rendszeresen meg kell állni, hogy egy jobb összképünk legyen arról, mi történik körülöttünk – Természetben Mike raja általában addig áll meg, amíg minden zaj el nem halkul körülöttük – Városban persze ez körülményesebb – Figyelj: mire is? – Mindenféle jelenségre körülötted, tűzhely, itt ki és mit főzött, lábnyomok, milyen lábbelitől, katonai vagy civil, töltényhüvelyek a földön, helikopterek a levegőben – Mindezt el kell raktározd az elmédben, hogy teljesebb képet kapj, mi történik körülötted – Hallgatózz: mit is? – Miután mind elhallgattok, hallgasd, hogy van egy fegyverzaj a közelben, távolban, robbanások, lövések – Nagyon jó, ha már a fegyverek zajai alapján meg tudod különböztetni a baráti és ellenséges erőket – Szaglássz: mit is? – Ha például hosszú ideig az erdőben élsz, egy elég más szaglásod fog kialakulni – Ha más országba, vagy saját országodon belül más földrajzi térségbe méssz, akkor is megváltozik a szaglásod – Higiénia, ételek, italok miatt van ez – Elég nagy eséllyel az ellenséges erők szaga más lesz, mint a tied, már onnan fel lehet őket ismerni és fedezni – Ha egy olyan csapattal mozogsz, aminek már nincsenek gázüzemű járművei és üzemanyag szagát érzed a levegőben, az arra utalhat, hogy ellenséges járművek vannak a közelben – Mike a SERE kiképzés elkerülés részében tapasztalt ilyent, mikor járművet hallottak, mindenki lehasalt, dörömbölt a szíve, ahogy hallotta közeledni a járművet, majd megnyugodott, ha hallotta távolodni – Ilyenkor igyekezz megőrizni a nyugalmadat és fekve maradni

VÍZ

Három nap, ez a max amit kibírsz egy katonai jellegű küldetésben víz nélkül, mielőtt meghalnál – Gyakorlatilag már az első nap után használhatatlan leszel víz nélkül – Meg kell érteni, hogy egy városban általában mennyire szennyezett a víz, még egy működő városban is – Sok esetben a városba érkezés előtt be kell gyűjteni a vizet és magaddal vinni – Jó párhuzam a dzsungel, ott sem iszod meg alapból a levelekről, indákról lecsöpögő vizet, mivel abban fel van oldva állati ürülék is – Városban sem szabad ezt tenni, esővizet akárhonnan meginni, mert szélsőséges esetben bele is halhatsz – Tehát mindig meg kell szűrni a városban nyert vizet tisztító tablettákkal – Különleges vízzsákokkal akár 20 l vizet is lehet tárolni, ezek a tárolóanyagok aztán könnyen eldobhatóak, ha már nem kell, és üresen könnyű szállítani őket – A vizet felderítésre is lehet használni, ha valahol iható a víz, akkor feltételezhetőleg a közelben vannak emberek is, akár olyan emberek is, akiket inkább elkerülnél – Minimalizálni kell az időt, amit egy jó víznyerő hely közelében eltöltesz – Legyen külön tárolóhely a tiszítatlan és a tisztított, iható víznek, sose a víznyerő hely közelében kezdd el tisztítani, hanem mikor már biztonságban vagy

ÉLELEM

Rengeteg ember túlreagálja ezt a kérdést – Annyi étel kell, hogy harcképes maradj, de nem szükséges egy háromfogásos étkezés – Olyasmi kell, amit hidegen meg tudsz enni, és ami sok-sok kalóriát biztosít – Amit Mike visz: gumicukor a málhamellényben, tortilla, mogyoróvaj, hideg zöldségpor és egy kisebb csomag MRE (Meal Ready to Eat, Evésre kész fogás)

BEHATOLÁST SEGÍTŐ ESZKÖZÖK

Ez az egyik legérdekesebb jellemzője a városi környezetnek, hogy egy csomó helyen meg tudsz szorulni – Lesznek ablakok, lesznek falak, és át kell hatolj ezeken – Sokan ezt simán ajtónyitó töltetként képzelik el, ami a kérdés leegyszerűsítése – Valahonnan kijutni éppen annyira fontos lehet, mint valahová bejutni, mindig több menekülési útvonalat kell fenntartani – Ezek az eszközök az eltérést jelenthetik a megmenekülés és a fogság vagy halál között – A legminimálisabb, ami mindig legyen nálad, egy álkulcs-készlet vagy valami zárnyitó készség – Pöröly, nagyméretű csípőfogó, fejsze, tűzoltóbalta, ezek is hasznosak, ha a csapat legalább egy tagjánál vannak, persze mindez annak függvényében, hogy körülbelül milyen potenciális akadályokkal kell szembenézni – A csapszegvágó a legfontosabb ezek közül – Hasznos az ajtónyitó puska is, elég a kisméretű, válltamasz nélküli, hátizsákban hordva, vagy a málhamellény oldalán – A sörétek és a gyöngygolyók is működhetnek, de nagyon vigyázni kell ezeknél a gurulatot kapott lövedékekre – A legbiztosabb valami ajtónyitásra kitalált töltény, például cinkpor

MENEDÉKEK

Városban erről rövidebben lehet beszélni, mint erdőben, hegyekben, ugyanis a terep városban több menedéket kínál – Viszont itt is fontos, hogy a menedék, ahol pihensz, itt is olvadjon bele a környezetbe – Itt is figyelembe kell venni, hogy szemmagasság alatt legyen a menedék – Nem szabad sem túl magasan, sem túl mélyen lenni, ahonnan nincs menekülési útvonal – A hangok is fontosak, minél inkább csendben kell maradni, a nyilvánvaló beszélgetésen kívül alvás közbeni zajokra, horkolás, forgolódás, is oda kell figyelni és minimalizálni – Nagyon fontos, hogy ne fázz fel, kell szigetelő réteg alul és felül egyaránt – Emellett minimalizálni kell az érzékelhető hőkibocsátást is, thermális-álcával, hogy hőkamerával nehezebben legyél észlelhető alvás közben

ÖLTÖZET

Egyetlen szupermeleg kabát helyett jobb a több réteg – Nyilvánvaló az egészséghez tartozik az esővédő, magadnak és felszerelésnek egyaránt, ez pedig legyen terepszínű – Fontosak a plusz-zoknik – Ha a lábad elromlik, nem tudsz elég gyorsan futni, ha gangréna alakul ki, akkor meghalsz – Egy tartalék pokróc is megmenthet legrosszabb esetben

ELSŐSEGÉLY

A klasszik, málhamellényen viselt eü. készlet mellett jó ha van civil elsősegély-készleted is a hátizsákban, például sima ragtapasz – Antibiotikumok és egyéb, békeidőben releváns gyógyszerek ilyen válsághelyzetben aranyat érhetnek – Egy sima vágás is okozhat súlyos, akár halálos fertőzést is, ha nincs amivel időben és szakszerűen ellátni – Hintőpor, fogkefe, fogkrém szintén fontos, ilyen körülmények között az alapvető higiéniára erősen oda kell figyelni – Nem akarod, hogy a lábszag eláruljon, vagy a fogaid fájni kezdjenek – Nedves tőrlőkendő (fenék kitörlésére, az nagyon súlyos gondokat tud okozni, ha nem tiszta) plusz kanál, cukora a hátizsák alján – Valamilyen töltő is kell, az elektromos készülékekhez – Egy színes kendő ellenség-barát felismerő rendszerként

 EGYÉB

Természetesen a lőszer, a hátizsákban legkönnyebben elérhető helyen legyen, ne tárakban, hanem töltőlécekben tárolva, kevesebb tömeg – Akkumulátorok a rádiók számára és az egyéb érzékelő rendszerekhez, optikákhoz például – Jó ha van hőkamera, éjjellátó éjszakára – Ezek sajnos elég drágák, de életmentőek lehetnek, és most már szinte minden reguláris hadsereg elterjedten használja – Legyenek ezek külön, biztonságosan elcsomagolva – Természetesen kell fegyvertisztító készlet – Legyen egy plusz zsák is, amit lehet sok mindenre használni, például egy harcképtelen bajtárs felszerelésének elcsomagolására – Mindig adott küldetés típusához, időtartamához kell igazítani a felszerelést

Nem kell Mikeot másolni, tengernyi egyéb változat van, ellenben a felsorolt eszközök, felszerelések mintaként szolgálhatnak. Ami viszont fontos, hogy ténylegesen állítsd össze ezt a felszerelést még most békeidőben, és gyakorolj vele, viseld, túrázz vele, próbáld ki.

 

Teljes videó

Könyvek LXXXVIII - Alkay Zsolt: Katonahőseink és mártír papjaink

     Kalózt így névről már viszonylag régebbről ismertem, a Kitörés túrákra járók közösségének nagy részéhez hasonlóan. Ilyeténképp igen örvendtem, mikor az idei Attila Védvonal túra céljában, Maglódon, sikerült élőben is találkozni vele. Még nagyobb örömmként szolgált, hogy ugyanitt kapható volt a könyve is, amit persze be is szereztem, és ő szép gótikus betűivel dedikálta is.               

    Ezen könyve viszonylag frissen, három éve jött ki a nyomdából, egy nagyon igényes, szemnek is tetszetős magánkiadásban. Az elsősorban hadszíntérkutatóként ismert Alkay Zsolt könyvének előnyei és hátrányai, erényei és gyarlóságai mind abból származnak, hogy egy nem-történész szemszőgéből láthatjuk Budapest 1944-45-ös ostromához és annak utóéletéhez kapcsolódó eseményeket, jelenségeket. Lássuk hát részletesebben, mi minden rejlik ebben a könyvben.

    Egy bevezetővel nyit, amiben rend a lelke mindennek alapon összefoglalja a kötet tartalmát: Budapest védelmében harcoló honvédtisztek életútja, elesett papok életrajza, a Becsület napja és Kitörés túra megszületésének körülményei, valamint végül a hadszíntérkutatás, sírok és védművek egyaránt. Nagyon becsülendő, hogy már itt leszögezi, hogy teljesen amatőr kutatóként ír ezen eseményekről, és ami ennél jobb, hogy meglehetősen bőséges szakirodalmi olvasmánylistát sorol fel, amiből lehet válogatni.

    Az első rész a Budapest védelmében, vagy az azt követő megszállás, hadifogság során hősi halált halt papokról szól. Sajnos egyedül a katolikus papokról olvashatunk, ennek az az oka, hogy ez a felekezet dokumentálta legpontosabban szolgáinak életét, ezáltal ők kutathatóak legszélesebb körben. Reméljük, hogy ez a tendencia a közeljövőben változni fog, és már többet fogunk tudni a más felekezetű paptestvérek életéről, harcairól, önfeláldozásáról is. Nagyon érdekes volt megtudni nekem, hogy a közismert példa, Apor Vilmos mellett még sok más olyan egyházfi volt, aki úgy vált vértanúvá, hogy fiatal lányokat védelmezett erőszakoskodó szovjetektől.

    A második résziben a budapesti ostromban résztvett magyar tisztekből kapunk egy csokrot, életrajzokkal. A papokhoz hasonlóan itt is minden tiszt rövidebb-hosszabb leírása után megjelenik a forrásmunka címe is, nem pontos tudományos hivatkozással ugyan, de nagyon szépen látszik az erre való törekvés igénye. Ahol elérhető, ott portrét is mellékelt. Nagyon értékeltem, hogy kifejezetten magyar tisztekre összpontosított, ez a kortárs magyar szélsőjobboldal elég nagy százalékánál idegesítő német-fanatizmus sem jelenik meg nála.

    Utána jön az én kedvenc részem, a visszaemlékezések. A tudományos igényességre való törekvés itt is megmaradt, hivatkozásokkal, viszont itt már teljesen keverednek az egyes szám első személyben írt hadinaplókból kiemelt részletek a közvetett, más embertől hallott visszaemlékezésekkel, amelyek valóságértéke valamivel nagyobb korlátok között ingadozik, mint előbbieké. Mindenesetre van pár olyan visszaemlékezés is, ami forrása miatt eddigi munkákba egyáltalán nem került bele, ilyen szempontból meg nagyon jó, hogy Alkay úr nem történész-szemszögből írt.

    A könyv csúcspontja a Becsület napja leírása. Manapság is kockázatos valamilyen szinten, de a kilencvenes években aztán kifejezett bátorság és kezdeményezőkészség kellhetett a megszervezéséhez, meg egyáltalában az ötlethez is. Részletesen leírja a korai események előzményét, szervezőmunkáját, konkrét lefolyását, valamint a hatóságok hozzáállását is. Azért ez a könyv legfontosabb forrásértékkel bíró része, mivel a szervező szemszögét eddig egyetlen forrásból sem tudtuk elérni, kizárólag sajtótermékekből lehetett értesülni a rendezvény előtörténetéről. Nagyon fontos hát e szempontból, hogy sok tévhitet és ráfogott rágalmat eloszlat.

    A befejező részben pedig az amatőr hadszíntérkutatást és hadisír-feltárást mutatja be, persze, gondolom nem a teljesség igényével, hiszen még ennél is több munkája lehet a témában. A Becsület napja és a Kitörés túra szervezése mellett ez az ő másik fő erénye, hogy talán mindenki másnál több hadisírt azonosított és közvetetten vagy közvetlenül tett, tettetett rendbe. Mindezen tevékenységeket bőséges képanyaggal együtt közli.

    Összességében azt tudom mondani, hogy kiváló tudomány-népszerűsítő munkát alkotott az 1944-45-ös budapesti ostromról. A történelmi kutatása, annak ellenére, hogy ő maga nem végzett történész, mégis teljesen igényes, sőt, sok esetben kritikusabb szemlélettel közelít meg egyes forrásokat, mint sok végzett történész. Elég sok forrásirodalmat felsorol, és minden állításának a forrását lepublikálja, így aztán utána lehet ellenőrizni. Az őszinte, tevékeny hazaszeretet ahogy a munkásságából, úgy a soraiból is élénken átjön, ez nagyon motiválóvá teszi az olvsását. Ami hiányosságot tudok mondani, az a következetlenség a hivatkozások, egyes leközlések terén, itt láthatóan hiányzik belőle az a rutin, amit elsősorban egyetemen sajátít el az ember rengeteg szemináriumi munka után. Előfordultak elég rendszeresen központozási és gépelési hibák is, ez abból eredt gondolom, hogy a lektori munka is műkedvelőnek tudható be. Ezek azonban igazából olyan gyermekbetegségek, amiktől el lehet tekinteni a könyv fő információértékét tekintve. Akit érdekel Budapest ostroma, annak szívesen ajánlom, aki pedig tanulmányozni akarja a Becsület napja és a Kitörés túra történelmét, azok számára pedig egyenesen kötelező olvasmány. 

Vad Kelet III – Halottakról

 

1919 március 22, Magyar Szocialista Szövetségi Köztársaság, Budapest

- Sebes Kardos mesél –

Érdekes volt most megint a nyílt utcán járni. Bal lábamon a balassagyarmati lőtt seb még olyan háromnegyed mértékben gyógyult be ez a szűk két hónap alatt. A jobb felkaromat is érte egy gurulatot kapott lövedék, de azt még ott kivágta szanitéc, alig akadályozott karom mozgatásában. A láblövésem viszont gondot okozott még most is, rá tudtam ugyan állni a bal lábamra, de elég bizonytalanul, ezért édesapám – Isten nyugtassa békében – egyik régebbi, negyvennyolcas felkelő fokosára támaszkodva jártam. A Népszínház utca valahogy már nem olyan volt, mint egyetemista koromban. Nem tudom, ez a köztársaságos idő és a vesztes háború rányomta erre is a bélyegét. Valahogy nem is éreztem jól magam, s áttértem a Thököly útra. Itt végre volt mit keressek, sarki fűszerest. Ciklámen egy rendes kis listát adott át nekem, mit hozzak. Most, hogy itteni bérlakásában húztam én is meg magam – otthon nem csak hogy köröztek, hanem vérdíj is volt a fejemre kitűzve – kezdett szűkös lenni a kassza. Én gyógyulás közben dolgozni nem tudtam, hiszen pár hétig ágyból is alig bírtam felállni, s kimenni királyi dologra. A szégyen ölt meg közben, hogy én itt a főváros biztonságában az ágyat nyomom, közben meg keletről támad az oláh, már-már a Tiszánál voltak. Holló cimborám már december óta a Székely Hadosztályban harcolt, én is alig vártam, hogy rendbe jöjjön a lábam, s megyek is azonnal a frontra. Szerelmem szegény is látta, mennyire gyötröm magam lelkileg, s igyekezett is mindent megtenni, hogy lehető legjobban érezzem magam vele, de ebben az egyben nem tudott segíteni. Ő közben igyekezett újságíróként dolgozni, de mert neki is megvolt az a néha igen idegesítő tulajdonsága, hogy ami szívén, az a száján, s a mostani köztársasági időkben katolikus nemesi kisasszonyként bizony nehezen tudott munkát találni. Mikor sikerült is, akkor is gyakran előfordult, hogy két-három hét után kitették csak úgy, s kezdődhetett elölről. Ezt is nagyon szégyelltem, hogy nőként ő a kenyérkereső, míg én otthon nyomom ágyat, bárhogy is igyekezett nyugtatni, hogy csak azzal törődjek, hogy minnél korábban meggyógyuljak. Cikkek megírásában persze így is segítettem mindent, amit csak tudtam, de a közös kasszánk bizony így is szűk volt. Most adtam hálát cserkészetnek, hogy szerelmem is cserkész lett, ott muszáj volt megtanuljon főzni, emlékszem egyetemista korában valami eszméletlenül rosszul főzött. Nemesi család elkényeztetett kisasszonyaként gyerekkorában nem volt odatéve konyhai munkára. Most viszont már egészen tűrhetően főzött. Mielőtt betértem volna a bérház belső udvarára, ahol ez a boltocska volt, még egyszer megnéztem zsebemből kis cetlit, mire fel volt szépen írva Ciklámen gyöngybetűivel, egy kenyér, egy üveg tej, öt deka vaj, egy koszorú hagyma, tíz deka tehéntúró.
– Nicsak, kit látnak szemeim! Hozta Isten, úrfi, vagy hogy szokás magukfelé mondani – harsant rám egy kiáltás az udvar közepéről, mielőtt beléptem volna az udvarra. Szemügyre vettem a felém tartó fegyveres csoportot. Öten voltak, ismertem mindegyiket. Weisz Miklós nekem évfolyamtársam volt Eötvös Loránd Tudományegyetemen, csak ő újságíró szakon tanult. Olyan középszerű tanuló volt tanulmányilag, de nagyon gazdag. Pénzével egyszer bepróbálkozott Ciklámennél is, de ő nagyon korán kikosarazta. Szerelemféltésből utána próbált bosszút állni, de miután egyszer kapott tőlem ezért egy rendes nyakast, meggondolta magát. Háborúban is tudósító volt, Premzysl ostrománál orosz fogságba esett, ez volt utolsó, mit tudtam felőle. Schönherz Konrád szintén egyetemista volt, vegyészetet tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen, de harmadik évben kicsapták, annyira botrányosan viselkedett, fiúkat csempészett be lányszállásra, galíciai cigarettával kereskedett, meg hasonlók. Háborúban harminckettes budapesti ezredbe sorozták be valami miatt, ugyanis családja közben Kolomeából Pestre költözött. Itt, ha jól tudom, többet volt gyávaság és feketekereskedelem miatt fogdában, semmint fronton. Mindezt onnan tudtam, hogy édesapám egyik ügyfelének volt a fia, a derék tisztességes apa nem egyszer sopánkodott, hogy lehet ilyen fia. Klein Miksa boltossegéd volt Ungváron, utána aztán Budapestre jött, s Jakubovics Oszvald, a mostanság csak Jászi Oszkárként ismert pacifista politikus újságjának, a Világnak a kihordója volt. Egy rövid ideig mi is járattuk az albérletbe, de aztán megsajnáltuk rá a kidobott pénzt. Miksával nem különösebben voltunk jóban, mert mindig élénken éreztette, mennyire lenéz minket, hogy minden vasárnap járunk templomba. További sorsáról nincs tudomásom, hogy szolgált-e háborúban, és ha igen, akkor hol. Simits Oszkár a Dohány utcai zsinagógában dolgozott szolgaként, de aztán rabbik hamar kiutálták, mert elég megbízhatatlan ember volt, nem végezte rendesen a munkáját. Utána csavargóként élt, sehol sem akart dolgozni, tőlünk egyetemistáktól is koldult, s közismert volt arról, hogy mindig tudta, hol és mikor van városban ingyen ételosztás. 1916-ban még egyszer láttam Budapesten, akkor valami orvgazdasággal csencselt, ugye háború alatt a városban kevés élelem maradt, s vidékről hordták fel. Lőbl Vladimir először kidobóember volt egy kisebb, rosszhírű, alvilág által üzemeltetett kaszinóban, később hazaköltözött Munkácsra, s ott is hasonló üzelmekkel foglalkozott. Holló cimborám barátnője, Csillag Lia mesélte, hogy odahaza aztán egyik legkeresettebb bűnözővé vált, nem is vonult hadba, s gondolom azután jött vissza fővárosba. Most viszont itt voltak mind, fegyveresen, polgári ruhában, katonai bakancsban, lábszárvédősen, fekete vagy sötétbarna bőrkabátokban, ellenzős sapkában, de mindegyikük bal felkarján vörös karszalag, és a sapkájuk ellenzője felett is egy szövetből kivágott pici vörös csillag. Hmm, vörösterroristák. Igazán jellemző legénységgel, nem különösebben lepődtem meg egyikükön sem, hogy ilyen társaságban találom őket, a szél összefújta a szemetet.
– Szabadság, komisszár elvtárs, vagy hogy szokás felétek mondani – viszonoztam köszönést.
– Nagyon örülök, hogy ilyen jó kedvedben vagy. Nemsokára szükséged lesz rá – villantott felém Miklós egy vészjósló mosolyt.
– Isten mindig szereti a jó humorú embert. A Fia is hogyan megviccelte az egész szanheddrint, hogy egész világ Uraként nem állt ellent nekik – mosolyodtam el én is.
– Mindjárt megválik, hogy a kitalált istenetek tud-e segíteni most rajtad! – kiáltott rám durván Miksa.
– Mit akartok? Mi bajotok velem? – kérdeztem csodálkozva, ahogy láttam, hogy felém lépnek.
– Nem látod-e talán, hogy most kik mind udvaron vagyunk, mi mind kommunisták vagyunk? – kérdezte Oszkár.
– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám? – vontam vállat megvetően.
– Kérdezd csak meg szomszédjaidat, vagy ne restellted volna megkérdezni, hogy mi történt tegnap. A polgári kormány lemondott és nekünk adta át a hatalmat. Mostantól mi vagyunk az urak, és én keresztény koponyákkal fogom kikövezni az Andrássy utat – mondta Weisz Miklós. Legijesztőbb az volt ebben, hogy teljesen nyugodtan mondta. Vér is elhűlt egy percre bennem, tényleg olyan mélyre süllyedt Szent István országa, hogy ilyen metélteké lett a hatalom? Mi történik itt, kérem?
– Hát te hóhér vagy, Miki? – kérdeztem tőle, lehet kissé el is sápadtam.
– Én a munkás - paraszt osztály választottja vagyok – felelte Miklós, amire muszáj volt elnevessem magam.
– Munkás – paraszt? Tudod te, mi kapcsolatod van neked munkásemberekhez vagy parasztgazdához? Néha az utcán lehet elmentél egy-egy mellett, ennyi – erre a többiek is elmosolyodtak kissé, szerintem ők se mind szerették szegényebb sorú emberekként ezt a volt aranyifjút.
– Háh! Ember! Ezért vért fogsz sírni előttem! – rándult meg dühében Weisz ronda szája.
– Sírni? Láttál engem sírni valaha is? – estem egyik csodálkozásból másikba. Egyetemista éveimből jól ismerhetett, nem tudom, ilyen ötletek honnan jutnak eszébe.
– Én megteszem azt, hogy sírni fogsz. Tudd meg, hogy kezembe jutott Lindner volt hadügyminiszter és bécsi barátaink kezéből a volt császári-királyi hadsereg szinte teljes okmánytára. A Nádasdy ezrednek majdhogynem te vagy egyedül élő tagjai, többiek mind meghaltak – támadott meg egy érzékeny oldalamról Miklós.
– Jobb nekik békében pihenni a Menyországban, mint veletek egy levegőt szívni – vágtam a szemébe.
– Országodat szétszabdalták, el van osztogatva. És ez még csak a kezdet – most már nehezebb volt megőrizzem türelmemet, de azért van az önuralom, hogy használja az ember.
– Isten pusztítsa el, aki osztozott benne – persze ez azért kicsit túlzás volt. Szomszédjainknak már önmagában az elég büntetés, hogy Isten oláhnak, rácnak, tótnak teremtette őket, nem magyarnak.
– Hmm, te hidegvérű embernek tűnsz. Talán azt hiszed, nem tudjuk mi mind öten, hogy van egy szép barátnőd itt városban? Szerinted mi fog történni vele, ha most mind meglátogatjuk? – vigyorgott rám undorítóan a komisszár, s ezzel telt be a pohár. Biztos voltam abban, hogy innentől nem lehet visszafordulni. Nyilván mindent megtettem volna, hogy egy szál fokossal ne kelljen öt fegyveressel szembeszállni, de ezektől kevésbé féltem, mint attól, mi történhet Ciklámennel, ha ezek mancsai közé jut.
– Meg foglak ölni benneteket. Mind az egészeteket – közöltem egyszerűen. Miklós valamit válaszolt volna, de a melléje lépő, most velem szemben levő Miksa elkiáltotta magát.
– Elvtársak! Hát eltűritek ezt, hogy fenyegessék a munkás – paraszt osztály tagjait? Lőjétek le ezt a magyar kutyát! Vagy talán én magam lőjem le? – majd nyitotta is ki a pisztolytáskáját, s már ujjai körbefonták a markolatot.
– Uram Isten és Szent László! – hívtam hangos rikkanással segedelmül Urat és védőszentemet, s ahogy Sisa Pista betyár mesteremtől tanultam, alulról felfelé lendítettem meg a fokost, hogy annak vasveretes nyele pusztító erővel vágódott be a lábai közé. Az iszonyatos fájdalomtól összegörnyedt, és kezét szétzúzott heréire szorította, de sokat nem szenvedett, mert villámgyorsan fogást váltottam a fokos nyelén, és két kézre kapva az ősi fegyvert, a fokát az összegörnyedő terrorista tarkójába vágtam. Az acélfej szétzúzta a kisagyat, a néhai boltossegéd hamarabb meghalt, mielőtt teste a kockakövekre hullott volna, ami rendben is volt. Ami nem volt rendben az az, hogy a nyélig Miksába mélyedő fokos feje beleágyazódott a koponyába, mint az Excalibur a sziklába. Egyet rántottam rajta, de nem engedett. Többre nem volt idő, mert Miklós valahonnan előrántott egy 1853-as fekete pengéjű utászkardot, s a fejemre vágott vele. A fokos nyelével fogtam fel a csapást, mert nem akartam elengedni fegyveremet, de ez súlyos hiba volt. Az utászkard súlyos, széles, élre fent pengéje könnyedén eltörte még a somfanyelet is, és a homlokomra zúdult. A nyél és a kalapom eléggé lelassította azért, így nem hasította ketté a koponyámat, de szinte a homlokom közepéig behasított, s ahogy lepattant a fejemről, még az orromba is belekapott egy kicsit. Rendesen megszédültem tőle, de hát nem ez volt első fejre kapott kardvágás életemben, gondolom nem is utolsó, így talpon maradtam. Nem úgy Miklós, aki teljes erejét és testsúlyát beleadta vágásba, s most, hogy elcsúszott a mozdulat, kissé előbbre és lefelé tántorodott a vágás lendületétől. Nekem sem kellett több, egy new-yorki-i gengsztertől tanult könyékütéssel a halántékára a földre küldtem. A könyökcsont kemény és hegyes, ha arcba, nyakra, halántékra könyökölünk, az súlyos károkat okozhat. A másik három terrorista csak most eszmélt fel, ugyanis mindez olyan három másodperc alatt játszódott le. Szerintem fel sem fogták addig, hogy egy egyedüli ember nekük mer támadni. Most azonban mind nekem estek. Mielőtt egy torokra mért sarokrúgással végleg lent marasztottam volna Miklóst, az eddig hátul álló Konrád elsütötte a karabélyát. A lövés a bal oldalamon ért, de mint később kiderült, minden létfontosságú szervet elkerült, s kiment hátul a hátamon. Persze a 8 mm-es Mannlicher lövése ilyen közelről akárhol is ér, garantáltan megérzed. Én is így voltam vele, az ütés erejétől a bérház udvar kapuja szélének tántorodtam. A hozzám legközelebb álló Oszkár átugrott Miklós testén, s nekem vetette magát. Jobb kezével csak ekkor húzta elő a Steyrt az oldalán függő pisztolytokból. Sokkal gyorsabban, mint arra számítottam volna, bekaptam két-három ökölcsapást az arcomba, az utolsó el is törte az orrom. Mindezzel sikerült elérje a csavargónak, hogy kezeit szétcsapva az arcába fejeltem. Ó, hogy a kénköves Pokolban székelő Lucifer szellete ütné meg azt a hülye fejemet, ezzel magamban sokkal több kárt tettem magamban, mint benne. Nálam szinte fél fejjel alacsonyabb volt, így a feje búbját kaptam telibe a szemöldökömmel. Csillagokat láttam, s majdhogynem nem csak képletesen. Viszont annyit elértem, hogy sikerült megfordítsam, s bal alkarommal fojtófogásba vettem a nyakát. Alapesetben pár másodperc alatt kifojtottam volna, jóval erősebb voltam nála, de most már több sebből véreztem. A Steyrt közben jobbommal kicsavartam a kezéből, de ekkor Konrád megint rám lőtt. Hogy az elvtársát magam előtt tartottam pajzsként, hosszabb ideig kellett célozzon. A lövés most pontosabb volt, mint az előbb, megint eltalált, de szerencsére most se súlyosan. A lövedék a jobb kulcscsontom feletti izomrétegeket tépte át, s hangos csattanással kapott gurulatot a mögöttem levő kapun. Most nagyon össze kellett szedjem magam, hogy az újabb seb ellenére én is megnyomjam az elsütőbillentyűt, s elértem egy precíz szívlövést. Többre nem volt időm, mert újabb lövés csattant, s égető fájdalom vágott bele a bal lábfejembe. Oszkárnak volt még egy pisztolya, egy 1914-es Mauser, amiről én nem tudhattam. Miután belelőtt a lábamba, kiszabadult a fojtófogásból, s fegyveres kezével kiütötte a pisztolyt az én kezemből. Nem volt mégsem ideje, hogy felém emelje a fegyvert, mert egy balhoroggal állon kaptam, hogy legalább másfél lábnyira hátra repült, s földet érésnek a szegélykőnek ütközött a jobb kézfeje, elejtvén a pisztolyt. Mellékes baj, hogy a bal kezemen nekem is eltörött a középső és gyűrűs ujjam, olyan erővel ütöttem meg. Isten vagy hogy Szent László ekkor segített meg, mert éppen akkor, mikor kiütöttem Oszkárt, Vladimir rám lőtt, de a karabély csütörtököt mondott. Mannlichernél ez nem volt sajnos ritkaság, de amire általában sajnost mondok, arra most szerencsére a megfelelő kifejezés. Nem is nagyon sokat értetlenkedett ő se, hanem kihúzta a szuronyt az övén függő vörös papucsos hüvelyből és felém indult. Ötük közül ő volt tudtommal a legjobb harcos. A késharcot nem igazán szeretem. Azért nem szeretem, mert mindegy, hogy mennyire jó, mennyire félelmetesen halálos egy ember, egy késpárbajban úgy is mindig megvágják. De hát mit volt mit tenni, a halott Miksa övéről én is kirántottam a szuronyt, s bal kezembe az eltörött fokosnyelet kaptam, hegyes végével előre tartva.
– Gyere csak, tetűhinta! Visszaküldelek a Jordán mocskába! – ígértem Vladimirnek, aki jött is. Megvártam, amíg másfél kartávolságnyira ér, s ekkor felülről ijesztettem a szuronnyal, mintha fejre vágnék. Be is vette, mert felülről jövő vágás hárítására előírt tankönyvi pozíciót vett fel, de a bal lábát nagyon elöl hagyta. Én ezt nem haboztam kihasználni, s legalább három ujjnyi mélyen beledöftem a fokosnyelet a combjába. A gengszter úgy felüvöltött, mint Nopcsa Ferenc barátom egyik dinoszaurusza, s íves, szabálytalan vágást indított meg. Alapból hátralépéssel védem ki ilyet, de most nem számoltam azzal, hogy kétszeresen is sebesült bal lábam miatt lassúbb vagyok, valamint, hogy hátam mögött egyből ott kapu széle. A szurony így elért, s belevágott bal felkaromba, elég mélyen ahhoz, hogy kiessen kezemből a fokosnyél. Találat után okosan visszaugrott, látta, hogy nem szükséges elsietnie, ugyanis idő őt segíti. Én már nem is tudom, hányadik sebből véreztem, de Oszkár az állas után lassan éledezett, s abban sem lehetettem biztos, hogy Miklóst sikerült megöljem azzal a könyékütéssel. Nem várhattam tovább, sebesült lábamtól telhető leggyorsabban jobbra léptem, kívül az ő pengéje hatótávolságából, s innen lendültem feléje. Ekkor egy alulról felfelé jövő, gyomornak irányzott nagy erejű döfést indított meg felém, ami ellen most már félig az udvarnak háttal tudtam kilépéssel védekezni. Ő is ugyanabba a hibába esett, mint pár másodperccel korábban a komisszár, hogy nagy erőt tett egyetlen mozdulatba, s mivel célt tévesztett, nem tudta saját lendületét megfékezni. Elég közel került így hozzám ahhoz, hogy a bajonettet belülről kifelé a jobb könyékbe döfjem, az ütőér fölött közvetlenül. Most még iszonyatosabb hangon felüvöltött, elejtette a fegyverét, de bal kezével a haslövésemre ütött. Iszonyatos fájdalom rántott össze, de a dühömet mindez megszázszorozta: kirántottam a terrorista karjából a szuronyt, s mintha szablyát lendítenék visszakézből, fültől fülig elvágtam a torkát, egészen mélyen, a csigolyákig. A nyaki verőérből pulzálva előtörő vér az arcomba fröccsent, s egy fél másodpercre elvakított. Mikor összeomlott előttem a gengszter, akkor láttam, hogy Oszkár összeszedte magát, és fel is kapta pisztolyát a járdáról. Legalább négy lépésnyire állt tőlem, még egészséges lábbal sem biztos, hogy el tudom érni, mielőtt meg tudná húzni az elsütőbillentyűt. Teljesen ösztönös volt a mozdulat, s megint valami emberfeletti erő vezette a kezemet, mert pont a mellkasa közepébe tudtam dobni innen a szuronyt. Úgy dőlt el Mauserrel kezében, mint a pisai ferde torony. Éppen töröltem volna ki vért az arcomból, mikor derékszíj csavarodott hátulról a nyakam köré. Nem értettem, hogy a rövid ájultságféléből magához térő Miklós miért nem valami fegyverrel ölt meg hátulról, de nem is érdekelt utána. Ilyen fojtás esetén automatikus lépése mindenkinek, hogy a fojtogató karhoz vagy kötélhez kap, hogy szabadítsa fel a légutakat, de ez ritkán jár szerencsével. Támadás a legjobb védekezés, Most azonban nem volt erre időm, mert az alighanem erősen felmérgelődött, nálam alig gyengébb komisszár az övtől fogva a bérház udvarának falához vágott, majd a mellkasomra térdelt.
– Te senkiházi úri gyerek! Te gój disznó! Büdös reakcionista! – minden szidalmat egy ökölcsapás követett. Miklós is bokszolt egy félévet a Magyar Athletikai Clubban egyetemista korában, egyszer elég hamar be is nyomtam neki egy knock-out-ot, de akkor nem ennyi sebből véreztem. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne veszítsem el eszméletemet az arcomra zúduló acélkemény ütésektől. Bal alkarommal fekve is igyekeztem parrírozni ütéseket, de csak annyit sikerült elérni vele, hogy baljával lefogott, s jobb kezével beletúrt a mély vágott sebbe a felkaromon. Felüvöltöttem az eszméletlen fájdalomtól, de jobb kezem ugyanakkor körbefonta a Steyr ismerős markolatját. A néhai Oszkár ejtette oda a fegyvert, amit térlátásom észlelt. Fél másodperccel később már a komisszár arcának is nyomtam a torkolatot, aki lebénult egy utolsó, végzetesnek szánt ütés előtt. Szórakoztatóképpen elképedt az arca, ahogy rámosolyogtam:
– Shalom! – majd meghúztam az elsütőbillentyűt. A 8 mm-es pisztolylövedék közvetlen közelről elég esztétikus hatásra képes, egészen az udvar közepéig repítette ki Miklós agyát. Legörgettem magamról, s ahogy fektemből felültem, a fél gyomromat kihánytam magam mellé a kockakövekre. Erőm azonban nem hagyott el teljesen, a rendszeres napi száz felülésnek és száz fekvőtámasznak ilyenkor látszik a hatása. Nagy nehezen lábra álltam, s szemügyre vettem ellenségeimet. A komisszár olyan halott volt, hogy jobb már nem is lehetett, agyának legalább fele szétszóródott az udvaron. Miksának még most is a tarkójában volt a fokosom feje a nyél rövidebb végével együtt, teljesen biztosan meghalt ő is. Konrád még lélegzett. Mégse szívlövést értem tehát el, csak tüdőlövést. Pár perc és meghal magától is, de még magánál és tudatánál volt.
– Mondtam, hogy mindannyiótokat megöllek – magyaráztam neki, s két lövést eresztettem a fejébe. Most már senki sem fog a fejéről ráismerni az egykori vegyésztanoncra. Vele ellenben azonban Oszkár halott volt, a szurony tényleg markolatig beleállt a mellkasa közepébe. Ma sem értem, hogy sikerülhetett, hiszen én nem, hogy nem gyakoroltam, hanem még meg is vetettem a késdobálást. Biztonság kedvéért azért még homlokon lőttem, de ez inkább csak hullagyalázás volt. Vladimir egy legalább ugyanakkora vértócsában hevert arccal lefelé, mint ő maga, szerintem vérének, ha nem kevesebb mint fele, biztosan kifolyt. Nem akartam megkockáztatni azért őt se – háborúban nem egyszer fordult már elő, hogy halottnak hitt katonák nyitottak tüzet rám – ezért tarkón lőttem.
– Kardos úrfi! Ó, Adonáj az égben, láttam mindent! Jól van? – futott ekkor ki Kohn bácsi a boltos.
– Nem – remegtem meg a sebláztól, s csak most tekintettem végig magamon. Arcom felét letapasztotta a vér, ami a fejre kapott kardvágásból folyt. Arcomon nem lehetett tenyérnyi tiszta hely sem, mindenütt zúzódások, amikből daganatok lesznek nemsokára, és alvadt vér. Törött orom miatt hangomat nehezen lehetett érteni. Jobb vállamon a lövés nem fájt már különösebben, de éreztem az oldalamon is, hogy vérzik folyamatosan. A bal felkaromon a vágás viszont különösen fájt, ahogy Miklós széthúzta a sebszéleket, és elég mély is volt, látni véltem a csontszövet fehérségét a mélyén. A lövés az oldalamon igaz, hogy jórészt csak súrolt, de a kimeneti résznél nem csak az ingem, hanem a mellényem és a zubbonyom is rá volt tapadva a vértől. Bal lábamra pedig csak most éreztem meg, mennyire nehéz ráálljak, a talpban különösen sok ideg van, ezért minden lépésnél úgy éreztem, mintha vadászkés élébe lépnék. Tényleg összes erőmre szükség volt, hogy talpon maradjak. Most, hogy már tudtam gondolkodni is nyugodtan, abban teljesen biztos voltam, hogy ezek után fővárosban életveszélyes maradnom. Viszont Cikláment még látnom kell legalább egyszer, ha az is lesz utolsó alkalom.
– Kohn bácsi, fogja ezt a listát, s mi rajta van, adjon belőle. Nem kérek vissza – nyújtottam a fűszeres felé a pénztárcámat, de nem vette el.
– Majd felírom hitelbe, úrfi, eridjen most haza minnél gyorsabban – jött vissza egy nagy barna papírzacskóval. Én addig a karabélyokból kivettem és messze eldobtam az ütőszegeket, a pisztolyokat meg a zsebembe süllyesztettem hozzávaló lőszerrel együtt. Bal hónom alá fogtam a zacskót, jobbommal pedig a fokosom hosszabb végére támaszkodva indultam el. A fűszeres elég tisztességes volt, mert két évvel később eljuttatta hozzám a Miksa fejében maradt fokost. Illetve ezért IS tisztességes volt, de elsősorban azért, mert nem, hogy rendőrséget – vagyis akkor már vörösőrséget – nem hívta, hanem fel se adott utána. Pedig a fajtársait öltem meg!
Hazafelé kész lidércnyomás volt az út. Pedig csak két utcát kellett haladjak, de mégis úgy éreztem, mintha legalább kétszáz lenne. A járókelők mind szemügyre vettek, de szerencsére senki sem akart segíteni. Fővárosi morál, más baja, nem az enyém. Pedig rendesen vércsíkot húztam magam után, de végül csak elértem bérházunkig. Nagy szerencsére nem volt bezárva ajtó, mert törött ujjaimmal a kulcsot csak nagy kínok árán tudtam volna elfordítani. Valósággal nekiestem ajtónak, úgy jöttem be előtérbe. Immár nem is tudom hányadik áldás vagy hogy szerencse volt azon napon, hogy házmester éppen akkor nem volt fülkéjében. Első emeleten béreltünk egy szoba-konyhás lakást. Minden lépcsőfokkal rendesen meg kellett harcoljak, többször is ájulási hullám tört rám, éreztem, hogy megy ki az erő lábamból, de szemem előtt végig lebegett egy göndör angyalszőke tündér csodaszép arca, s az erős lelkesítést adott. Végül egy világmindenségnek tűnő idő után felértem az emeletre, végig vánszorogtam folyosón, s benyitottam. Még arra is maradt erőm, hogy rendesen becsukjam ajtót mögöttem.
– Megjöttél, szerelmem? Mi az, talán nem tudtad a juhtúrót a tehéntúrótól megkülönböztetni? Történt valami? – kiáltotta ki a konyhából szerelmem, ahogy hallotta az ajtó csukódását.
– Mondhatni – nyögtem. Hangomból Ciklámen nyilván azonnal érezte, hogy valami tényleg történt, ezért elém libbent. Még a sikoltása volt utolsó, amit elmém befogadott, mert utána már nem küzdöttem ájulás ellen, tudtam, hogy na jó, most már biztonságban vagyok. Az álom puha tengerébe merültem bele. Mikor felébredtem, már délután négy-öt óra lehetett. Az ágyunkban feküdtem, nyakig betakarva, de éreztem, hogy sebeim nem véreznek, s bár sajogtak most is istenesen, főleg a felkarom, de valahogy tudtam, hogy el vannak látva. Ciklámen az ágy mellett ült, kezemet fogva.
– Most ment el Hirzberg doktor úr, titokban hívtam ide. Édesapámnak itteni legjobb barátja, régen együtt tekéztek Zágrábban. Ellátta rendesen a sebeidet, étert is adott be, s hagyott itt gyógyszert. Semmi pénzt nem fogadott el, holnap még visszajön megvizsgálni. Mi történt veled szerelmem? Annyira féltem, látnod kellett volna magad, mikor belépsz. Ki tette ezt veled? – ilyenkor Ciklámenből csak ömlött a szó. Nők.
– Weisz Miklós, Schönherz Konrád, Klein Miksa, Simits Oszkár és Lőbl Vladimir vörösterroristák – feleltem automatikusan, jóformán alig gondolkodva. Még mindig szinte kéjesen élveztem a biztonságot, és hogy alig fáj valamim. Lehet ópiumot is adott a doktor úr, mert az egész testemet úgy éreztem, mintha vattából lenne.
– Tűz égesse meg azokat a pokolravaló kommunista gazembereket! – öntötte el a dühös pír szerelmem csodaszép arcát. Ezt nagyon imádtam benne – ő saját magában kevésbé – hogy mivel szinte hidrogénszőke volt, a bőre is alabástrom fehérségű, ezért mikor elpirul, akkor nagyon hamar, nagyon látványosan elvörösödik az arca.
– Nyugodj meg, szerelmem. – simogattam meg óvón az arcát szabaddá tett jobb kezemmel – Holtakról igazat, vagy semmit.

Hősök II – Vad Kelet, Víg fecskeszó bolond viharban: Prónay Pál (1874-1946)

Kronológia

         A Magyar Királyságban, Romhányban született 1874 november 2-án tótprónai és blatnicai Prónay István, valamint zsadányi és törökszentmiklósi Almásy Mária fiaként.

Elemi és középiskolai tanulmányai végeztével a Ludovika Akadémiára iratkozott be, családi hagyományt követve. Innen 1893-ban a szombathelyi 11. császári-királyi huszárezredhez vonult, és húsz éves korában, 1894-ben nevezték ki hadnagynak. Ugyanebben az alakulatban szolgált korábban Prónay Gyula, a nagybátyja, aki Ferenc József szárnysegédje volt. Viszonylag lassan haladt előre a tiszti ranglétrán, viszont ez igen felgyorsult, ahogy kitört az első világháború. Pál ekkor éppen negyven évesként legszebb férfikorában volt, a 13. császári-király jászkun huszárezredben, amit már egy éve a majdani kormányzó, vitéz nagybányai Horthy Miklós bátyja, vitéz nagybányai Horthy István vezetett – később 1914-ben Tömöry Gyula, majd Prónay Gyula vezette az ezredet. Pál maga az első század parancsnokhelyettese volt, ekkor már főhadnagyi rangban.               

    A jászkun huszárok először Szerbiába mentek, itt viszont még inkább csak határbiztosítási feladatokat hajtottak végre, kisebb összecsapásokkal a szerb irregulárisok ellen. Az igaz próba ez év augusztusában a keleti fronton kezdődött. Pál már az első napokban kitűnt, hiszen ő szervezett gyalogos kiegészítő egységet azon huszárokból, akiknek megsérült a lova. 1914 novemberében a Krakkó menti harcokban tűnt ki először, itt több felderítő járőrt vezetett ellenség vonalai mögé, és rettenthetetlen bátorságról tett tanúbizonyáságot. November elején már ő vezette a harmadik századot, a limanovai csatában viszont már ismét az eredeti első századot parancsnokolta. Harminc huszárral és két géppuskával erőszakos felderítést hajtott végre, majd több napig tartottak egy előretolt állást. Ezután a Jabloniec magaslatra vezényelte ezt az alegységet, ahol ismét komoly áttörést sikerült megakadályozni egy be sem fejezett lövészárokrendszerben. Személy szerint itt elsősorban mint mesterlövész harcolt, 6,5 mm-es Mannlicher Schönauer távcsöves puskájával. Több orosz támadás visszaverése után egy napnyi pihenőt kaptak, mikor is egy pecsovics cseh csapatot sikerült rendbe szedjenek, itt ő maga bikacsökkel mutatott példát az embereinek. December 11-én, tehát a limanovai csata gyújtópontjában már a harc közepén álltak a 10-es huszárokat felváltva, mikor is egész napos harcban három tömegrohamot sikerült visszaverni a folyamatos ágyútűz ellenére. A nap végén mindössze öt huszárral tartotta ezt az állást még akkor is, mikor már mindkét oldalról átkarolták őket. Itt a közelharcban gyalogsági ásót használt. Este a front annyira túlhaladt ezen a sündisznóálláson, hogy már csak hullarabló oroszok érkeztek, akiket sorra agyonlőttek, majd nagy veszedelemmel tértek vissza saját alakulatokhoz. Miután mind a tizenötön ismét együtt voltak, folytatták a harcot egy újabb állásban egészen az orosz támadás vérbe fulladásáig. A csatában való helytállásáért kitüntették, és századossá léptették elő. Következő év májusáig is végig arcvonalban harcolt, mikor is tüdőlövés érte, amit túlélt ugyan, de hosszabb ideig hátországban lábadozott. 1916 nyarán tért vissza a frontra, ahol rövidesen megbetegedett, s csak 1917-ben harcolhatott ismét. Háborús kitüntetései közül egyedül az 1918-ban kapott Bronz Vitézségi Érem a biztos, a többi átadási idejét és okát nem lehet pontosan tudni. 1918 végén Bécsben volt, itt érte a háború vége.

           1919 nyarán bukkant fel újra, mikor Szegedre utazott, és az éppen formálódó Nemzeti Hadsereg egyik első tisztje lett. Ez év késő nyarán és őszén leszerelt tisztekből és tisztesekből különítményeket alakított, akikkel elsősorban Dél Dunántúlon végeztek pacifikálást. Célpontjai elsősorban a Tanácsköztársaság ideje alatt közéleti szerepet vállalt emberek, valamint a Tanácsköztársaság vezetőségének etnikai arányai miatt általánosan zsdók voltak. Ezen akciók közben félelmetes hírnévre tett szert, hiszen a többi különítményes tiszt közül is kitűnt keménységével. Egy fél év alatt sikerült annyira megfélemlíteni az ellenséget, hogy a magyarországi kommunisták egészen 1945-ig semmi jelentős közéleti fellépést nem mertek tartani. Mindazonáltal a külföldi, elsősorban az antant szemében a kormányzónak igen csak vigyázni kellett a látszatra, főleg mivel 1920 elejére egyes tiszti különítmények kicsúsztak az ellenőrzés alól. Budapesten több lövöldözésre is sor került rendőrök és Pál emberei között, így a Legfelsőbb Hadúr a Prónay különítmény tagjaiból vadászzászlóaljat szervezett a Nemzeti Hadsereg, a majdani Magyar Királyi Honvédség keretein belül. 1920 július 30-án végrehajtott fölöstömi fegyverrablást az ő szervezésével hajtották végre, az itt zsákmányolt fegyverekkel vívták nagyobbrészt majd a nyugat-magyarországi szabadságharcot. Ez év folyamán Bécsben több többé-kevésbé titkos akciót vezetett szökött kommunisták elfogására.

1921 április 11-én feleségül vette gróf Pálffy-Daun Eleonóra Amata Anna Mária Emmát Budapesten, gyermekük nem született.               

    Ez év őszén kezdődött pályafutásának csúcspontja, a nyugat-magyarországi szabadságharc. A részben általa vezetett felkelők 18 győztes ütközetben verték ki az osztrák megszállókat Sopron megyéből, és 1921 október 4-én helyi nemzetgyűlésen kikiáltották Lajtabánságot, az időközben alezredessé előléptetett Pált nevezvén ki lajtai bánnak. A senki által el nem ismert tiszavirág életű állam hosszú ideig nem állt fent, a nyugat-magyarországi szabadságharcosokon belüli egységet megrontotta IV. Károly király második visszatérési kísérlete, viszont annyi eredménye mégis volt ennek a kis államnak, hogy 1921 december 14-én népszavazáson Sopron és több kisebb falu Magyarországé maradt. Pál katonai pályafutásának azonban itt szakadt vége, ugyanis a király melletti hallgatólagos kiállása miatt a szabad királyválasztók közéletileg ellehetetlenítették, kizárták az Etelközi Szövetségből is.

        Mindennek pótlására 1931-ben volt bajtársával megalapították a Magyar Országos Fasiszta Pártot, ez azonban egy igen tiszavirág életű szélsőjobboldali szervezetnek bizonyult.

1938-ban viszont ismét aktivizálta magát, mikor is részt vett a Rongyos Gárda újraszervezésében, még ha magas kora miatt már személyesen nem is vehetett részt a revízió harcaiban Felvidéken és Kárpátalján. A szovjet invázió közeledtével azonban nyugalmazott tisztként újabb különítményt szervezett, melynek azonban már nem volt komolyabb katonai szerepe. Mindennek ellenére végigharcolta Budapest 108 napos ostromát, majd sikeresen kitört az ostromgyűrűből 1945 február 11-én. Májusban fogták el, és Szibériába deportálták, tíz évnyi kényszermunkára. Halálának pontos helye és ideje ismeretlen. 2001 június 27-én az oroszok rehabilitálták.

 

Víg fecskeszó bolond viharban II - A hadviselés törvényei

1931 január 12, Csehszlovákia, Komárom

Három cigányt hoztak be a fogdába. Amazok alapból sem lehettek túl rokonszenvesek, de most hogy a rendőrök rendesen megdolgozták őket kihallgatásan, még visszataszítóbban néztek ki. Sebes Kardos csak futólag nézett rájuk. Ő már teljesen hozzászokott cellához, félévente legalább egyszer egy-két napra rendszeresen lecsukták, mikor valami irredentizmussal összekapcsolható eset merült fel. Különösebben nem is zavarta már, legalább két-három napig ilyenkor nyugodtan tudott olvasni, tanulni, s vád híján mindig muszáj volt elengedjék.

– Átteszük önt a másik cellába, nem keverjük a fajokat – mondta a rendőr, ahogy belökte a három bűnözőt a cellába.

– Jól megvagyok én itt a rajkókkal – nézett fel a könyvéből a huszár.

– Jöjjön már – sürgette a rendőr, s átvitte a másik cellába, ahol öt fehér ember unatkozott. Kardos köszönt nyugodtan, leült egy priccsre, s olvasott tovább.

– Héé maga! Miért magyarul olvas itt Csehszlovákiában? – kötött bele egyik rab. A vitéz óvatosan végigmérte a kötekedő csehet, jól megtermett, durva arcú, rendőr egyenruhás ember. Később kiderült, hogy hatalommal való visszaélés miatt csukták le.

– Mert magyar vagyok – csodálkozott Kardos.

– Magyar? Mocsok betolakodó akkor? – kérdezte tovább a rendőr.

– Betolakodó? Az én őseim II. András királyunk óta laknak a városban, Sebes Andorás lovag úr a keresztes hadjáratban a Tábor hegy ostromakor mutatott kivételes vitézségéért kapta családi birtokot. Maga mennyi ideje él a városban? Egy-két éve? – kérdezett vissza a huszár, de túl sok figyelmet nem szentelt a kötekedőre.

– A pofátlankodás helyett inkább miért nem szórakoztatsz minket, ha már könyved van itt bent? Mit ír itt? – tette ujját a könyv egyik lapjára a cseh. Kardos most először nézett a másik szemébe:

– Azt írja, hogy vedd el a büdös ujjadat a könyvemről, feleségem ajándékáról – talán még akart valamit mondani, de a cseh hirtelen rácsapott a könyvre, ami a cella másik felébe repült, csak egy kitépett lap maradt a huszár kezében.

– Na erre mit lépsz? Vagy talán bunyó lesz? Meguntad az életet, meg akarsz ütni egy rendőrt?

– Martin Schuster – moondta a huszár, ahogy kényelmesen hátradőlt a priccsen.

– A fiam egyre jobban harcol, mióta öntől vett bokszórákat, főhadnagy úr. Tegnap is összeverte három rátámadó osztálytársát, többet nem merik kóstolgatni – állt fel a sarokban az egyik vállas, cipészkötényt viselő vörös arcú ember, akit orvgazdaságért csuktak le. A cseh tétován fordult feléje.

– Robert Zuzula – mondta tovább Kardos.

– Édesanyám köszönteti a nagyságos asszonyt, főhadnagy úr. Tegnap óta jobban van, a budapesti orvos sokat tudott segíteni rajta – állt fel a priccsről egy nyurga, tövig száraz kékfestő, akit részegeskedés miatt csuktak be, hogy józanodjon ki.

– Átadom neki, kedves feleségem rendszeres imádkozik a Nőszövetség minden tagjáért – bólintott feléje a huszár. A rendőr immáron ez a másik polgár felé fordult.

– Michal Tiso – mondta tovább Kardos

– Jövő heti körvadászatra megszereztem Nyitrából a német vizslákat, főhadnagy úr. Valamelyik nap jöhet, és megvizsgálhatja őket – ugrott le a szembeni emeletes ágyról egy nagydarab, fülig húzott kunkori bajuszú tátrai vadász, akit hatósági közeg inzultálásáért csuktak le. A cseh már azt se tudta, merre helyezkedjen.

– Miroslav Valach – mondta tovább Kardos.

– Múlt héten elfelejtettem ugyan, de ezúton is köszönöm rendes borravalót azért a szuszékért főhadnagy úr. Hiába, egy úr a Pokolban is úr – tápászkodott fel egy széles vállú, kopasz asztalosmester a cella végében, akit azért csuktak be, mert az illegális kommunista pártban levő öccsét bujtatta. Kardos nyugodtan rámosolygott az egyre feszültebb rendőrre, aki nem bírta tovább. Nekilendült, s három lépésről megindított egy jobbhorgot az ülő vitéz állára. Schuster azonnal hárította az ütést alkarjával, közben Zuzula lefogta a cseh bal karját. Amaz elordította magát, jobbját kiszabadította a cipész kezéből, s leütötte a kékfestőt, majd lendült volna tovább a verekedést szokásos komoly, de vidám mosolyával néző huszár felé, mikor Tiso vállal előre érkezett a hasába, s hátralökte a mögötte álló Valach karjaiba, aki fojtófogásba vette.

– Gyorsan, a szájába! – dobta oda Schuster az összecsavart lepedőt az asztalosnak, aki azt a rendőr arcára szorította, hogy ne tudjon kiáltani. Mindkét kezével a lepedő után kapott, így alteste fedetlen maradt, amíg Valach tartotta, a vadász és a cipész tíz-tizenegy ökölcsapással leterítették, majd a padlón már mindhárman addig rugdosták és taposták, amíg csak mozgott. Mikor lihegve abbahagyták, az emberi roncs még egyszer felhördült, de ekkor a kékfestő vaspatkós cipőjével úgy fejberúgta, hogy végleg elcsendesedett. A vadász felvette a könyvet a földről, s visszaadta Kardosnak.

– Azt hiszem ez az öné, főhadnagy úr.

– Melyikőjük tud magyarul olvasni? – nézett körbe a huszár a verekedéstől kipirult arcú embereken.

– Én – emelte fel a kezét a kékfestő, majd hozzátette – A feleségem magyar.

– Üljenek le ide körém, kegyelmedék. Olvassa innen – bökött egy sorra Kardos, s Zuzula kezébe adta a könyvet. A szlovák lassan, de jól érthetően kezdte olvasni:

– Ha úgy tekintünk katonáinkra, mint saját gyermekeinkre, akkor elmehetünk velük akár a legmélyebb szakadékba is; ha úgy tekintünk katonáinkra, mint szeretett fiainkra, akkor követnek bennünket akár a halálba is.

Könyvek LXXXII - Pető Zoltán: Végtelen sztyepp

Misztikus történelmi regény, 408 oldal, Morning Star kiadó, 2024

    A Rouran-göktürk háborúról szóló misztikus történelmi regény. Krisztus után a hatodik századba repít minket a regény, amikor a mai Mongólia területén a Rouran dinasztia uralkodott. Ez a nomád birodalmat döntötte meg az úgynevezett égi türkök lázadása, amivel a türk népek elkezdtek jelentősebben megjelenni a világtörténelemben. Az utolsó Rouran uralkodó, Amalgui kagán vereségét követő öngyilkosságával indít a történet. A türk és szasszanida perzsa szövetség győzelme a megmaradt Rouran és a velük szövetkezett fehérhunok ellen valóban megtörtént. A főszereplő a majdani Baján kagán, fiatalabb éveiben, ő önmaga valós történelmi szereplő, ellenben a regénybeli családja teljesen kitalált. Mivel a kortárs források semilyen adatot nem tartalmaznak a családját illetően, így ezen a téren bőven elfér az írói fantázia. 

    Nagyon tetszett a rendkívül sokszínű (a szó jó értelmében) szereplőgárda, var, hun, türk, kínai szemszöget is láthattunk, valamint ezen kívül megjelennek kitánok, kirgizek, ujgurok, perzsák, szogdok, kasmíriak, gaocsék és általában a kor ezen négy nagyhatalma, a Véj Császárság (különben ők maguk is egy elkínaiasodott hun dinasztia) a Heftalita dinasztia által uralt Fehérhun Birodalom, a Szasszanida Perzsa és persze az Első Türk Kaganátus népei. A hangsúly természetesen a var-türk ellentétre lett helyezve, de ezen belül is több érdek ütközik egymásnak, valamint vannak ügynökök és kettős ügynökök is. Modern szóval úgy is mondhatnám, hogy a Tűz és Jég dalának (kevésbbé vájtfülű olvasóim részére: a Trónok harca sorozat alapjául szolgáló regények címe) a belső-ázsiai változatát láthatjuk. Ez a többféle érdek ütközése, valamint az egyes népeken belül a nemzetségek másfélesége valós volt történelmileg is. Baján mellett így aztán több más szereplőt is láthatunk, nézőpontokból is. Persze ő marad erősen főhősnek. A női szereplők viszonylag másodlagosak, viszont nagyon erősen ott vannak, erős otthoni alapot biztosítva a harcosoknak, uralkodóknak. Örültem, hogy a szexualitás finoman lett bemutatva, annak eltúlzott volta rengeteg történelmi regényt tett már gallyra. Külön tetszett a lovak bemutatása, ők is igen aktív szereplők. 

    A konkrét cselekményt erősen árnyalja és végig áthatja a misztikum. Ekkoriban a buddhizmus, a sztyeppei Tengri kultusz, valamint a még tajga övezetben élő erdei népek sámánizmusa megfért egymással, bár a Rouranok birodalmában az addigi táltosokat a buddhisták kiszorították a hatalomból. A szellemvilágnak a nagyon erős jelenléte adja igazából a regény misztikus részét, de ez nagyon pontosan belesimul az akkori hitéletről való történelmi tudásunkba, tehát egyáltalán nem ad fantasy-jelleget a műnek. A szerző filozófus, így a világnézetek bemutatása, ütköztetése, a transzcendens elem hangsúlyos jelenléte nagy fontosságot kapott a műben, viszont mégis meg tudta úgy oldani, hogy igazából nem lassítja le a cselekményt. 

    Hibák között elsősorban pár tárgyi dificet tudok említeni, szablya egyáltalán nem volt még ebben a korban, a csókolózást szintén nem ismerték még, a fürdőért nem kellett kínaiakhoz fordulni, volt az a sztyeppei nomádoknak is, és ilyen ezekhez hasonló, kisebb apróságok, habár a teljes összkép az általánosan rendben volt. Saját igény, ezt nem hibának rovom fel, de én nagyon utálom, mikor a sztyeppei nomádok felsőruháját dolmány, köntös, kabát vagy kurtak helyett kaftánnak nevezik, viszont ez sajnos nem csak irodalmi, hanem tudományos téren is általános. Egy, a korban általam kevésbbé járatos olvasó számára nagy kihívás lehet a rengeteg szereplő nemének és főleg etnikumjának a megjegyzése, valamint ezek egymáshoz viszonyított szerepe. Nagyon hasznos lett volna a regény végén egy szereplő-tár, ahol ezeket át lehet látni, akár egy családfát is el tudtam volna képzelni, egy térképet pedig főleg. Egy történelmi jegyzet ugyan megjelent a végén, de ez az átadott információhalmazhoz képest elég foghíjas lett, bőven belefért volna hosszasabb magyarázat. A kiadás, bár külsőre igen látványos, és nagyon jók a kiadó által megjelentetett többi könyv ajánlói, de azért elég hibás. A betűméret elég gyakran váltakozik, a lábjegyzetek és hivatkozások pedig sok alkalommal teljesen félrementek. Egy második kiadást mindenképp megérne, ezúttal egy dolgát igazán értő szerkesztővel és vágóval. 

    Összességében számomra egy meglepően jó olvasmányélményt adott, egy nap alatt kivégeztem a művet. Ezt elsősorban önmagában a témaválasztásnak köszönheti, nagyon bátor lépés a szerző részéről egy magyar oldalról eleddig eléggé hiányosan kutatott korban ilyen részletes történelmi regény írásába belevágni. Másodsorban meg a nagyon jó történetvezetésnek, mindig a legérdekesebb pontokon hagyta abba egy-egy karakter szemszögét, ezáltal valósággal kényszerítve az olvasót, hogy folytassa. A szereplők szinte mindegyikével sikerült együttérezni, ezt is jó pontnak lehet betudni, hogy nem volt abszolút gonosz és abszolút jóságos karakter, hanem emberszerűen voltak megalkotva. Aki érdeklődik az avar történelem, vagy a hatodik századi Belső Ázsia iránt, annak számára elég hiánypótló alkotás, de aki csak általánosan egy érdekes történelmi regényt szeretne olvasni, azoknak is igen szívesen ajánlom.