Azon nagyon kevés könyv egyike, amivel facebook-hirdetésben találkoztam. Utána aztán az írójával is pár facebook-csoport hozzászólásai között “találkoztam” s ez a két együttes tapasztalat felkeltette érdeklődésemet a munka iránt. Végül 2024 decemberében vásároltam meg a Libri könyvesüzletben, egyike azon négy könyvnek, amit 2024-ben új állapotban vásároltam. Kerekítve nyolcezer forintba került, ami nekem ugyan fájt, hiszen ennyi pénzből szinte húsz könyvet vásárolhattam volna a könyves talicskákon, ahonnan általában beszerzem az újdonságokat, de igazából korrekt árnak tartom általánosságban, ha leszámítom a saját büdzsét.
Hivatalosan édesapámnak vettem karácsonyra, de hazafelé vonaton magam is kiolvastam. A szerzőről előzetesen semmit nem tudtam, így semilyen irányban nem befolyásolta előzetes hozzáállásomat, habár közösségi médiában olvasott megnyilvánulásai inkább pozitívként csapódtak le bennem. Tudtam előre, hogy tudománynépszerűsítő munka, így aztán arra számítottam, hogy végig fog vezetni ezen első, kifejezetten emberek ellen tervezett fegyver had- és kultúrtörténelmén.
Egy igen látványos, de nem hivalkodó megjelenésű kiadásról van szó, a Martin Opitz kiadó munkásságát dicsérendő. Kartonizált, 352 számozott oldalt tartalmaz. A borítón a magyar történelem két legismertebb szúró-vágó fegyvere, a Prágában őrzött, Szent Istvánnak tulajdonított normann stílusú kard, valamint a hátlapon a Bécsben őrzött X. századi magyar fejedelmi szablya látható. Vörös-fekete alapszínekre van kiemelve, szemnek kifejezetten tetszetős, illetve nagyon jó választásnak tartom a két fegyvert. Nagyon innovatív, hogy mindkét borító belső oldalán is vannak további illusztrációk, elöl az első ismert kardleletek európai térképe, hátul az unos-untalan ismételt Kard-Bibliána számító Oaekshott-féle tipológia.
Egy tartalommal nyit a könyv, ez általában már egyre elterjedtebb választás, szerintem is jobb tudomány-népszerűsítő, tudományos könyvek esetén a tartalomjegyzéket elől kitenni, mint a teljes szöveg után, mivel így előrejelzi, mire lehet készülni – szépirodalom esetén persze fordítva, ott hátul a jobb, mivel tartalmazhat ún. Spoilereket, ami rontaná majd az olvasási élményt.
Köszönet és ajánlás az első, egyoldalnyi tartalmi egység, ez egy személyes élményt ad át, amit nagyon kedvesnek tartok, egyből kialakít egy kapcsolódási pontot a szerző és az olvasó között. Illetve már itt megjelenik az apa minta, ez aztán a későbbiekben többször visszatér. Erősen kedvelem ezt a mintázatot, példamutatást egy olyan korban, ahol nálunk még csak kezdetleges módon, de Nyugatról felénk terjedően egyre inkább törölni akarják a hagyományos családi képet, eszmét, az apai szerepkört.
A Miért éppen a kard? című tartalmi felvezetésben a szerző részletesen elmagyarázza, hogy milyen okok miatt esett választásra erre a fegyverre. Emellett a felmerülő terminológiát is tisztázza – még ha ez elég egyszerűsítő is, rengeteg tőrt, harci kést illetve az összes szablyát idesorolja – ami a továbbiakban mintegy viszonyítási pontként szolgálhat. Többszörös átolvasás után találtam rá arra a két mondatra, amiben előre jelzi, hogy az afrikai és amerikai kardokról nem lesz szó, mivel bevallottan Európa-központú gondolkodásra épít, és ezek a fegyverek az európai kultúrkör kardoktól formált véleményét vagy egyáltalán nem, vagy csak minimálisan befolyásolták, befolyásolják. Illetve azt is igen korrekten előre jelzi, hogy a teljesség igényét nem tudta tartani már csak kiadási keretek végett sem, noha, mint majd a továbbiakban látni fogjuk, némely jelentős kardot átugrott, némelyeket meg aránytalanul túlrészletezett, sőt, nem-kardokról is hosszú oldalakon át értekezik.
Az Első kardok könyve tartalmazott számomra legtöbb újdonságot, ez abból fakad, hogy engem a vaskor előtti történelmi korszakok vajmi kevéssé érdekelnek. Emiatt nagyon tudtam értékelni azt az igényességet, ahogy körbeírja az első kardok kialakulásának történelmét. Ahogy a következő fejezetben is, már itt is Szabó Gábor tanár úr, az ELTE fő bronz- és vaskoros régészének a segítségét vette igénybe, ami igen poziítv hatással járt a tartalomra.
A Bronzkardok könyvében a cím magáért beszél. Elsősorban európai, azon belül is főleg a proto-hellén kultúrához kapcsolódó kardokat veszi tüzetesebben górcső alá, viszont India és Kína bronzkardjai is megjelennek rövidebben, de az adott terjedelmi keretek között teljesen. Számomra ez a fejezet is szinte teljesen új volt, legtöbb közlést ámulva olvastam. A Szent argit protoszablya lepett meg leginkább, erről aztán végképp semmit nem hallottam, pedig elég érdekesnek tűnik. Külön örvendtem, hogy már itt is összefüggésekben vezette le az egyes kardokról szóló, voltaképpen tudományos novellákat, tehát meg lehetett találni mindig a kapcsolódási pontokat, hogy egyik jelenség hogy hatott a másikra.
A Vaskardok első könyve hatalmas áttekintés, a vas elterjedésétől egészen a népvándorláskor végéig tart. Itt is folyamatokat mutat be, két délkelet-ázsiai és távol-keleti kitekintést leszámítva ismét teljesen az európai kultúrkörzetben. Most már sokkal kevesebb újdonságot találtam, de természetesen itt is tudott újakat mondani. Az általános értékelésben bővebben erről a részről.
A Képzelt kardok első könyve nagyon érdekes fejezet, olyan mitikus erővel bíró kardokat – Attila hun nagykirály kardja, Excalibur, Durandal, Zulfikár stb – mutat be, amelyek ilyen formában ugyan nem léteztek a történelem folyamán, ellenben forgatóik valós történelmi személyiségek. Ez a rész ügyesen ötvözi a néprajzot, szociológiát a történelemtudománnyal, történetírással és persze a régészettel. Az Excaliburt beismerten túltárgyalja, mivel a kortárs európai kultúrkörben, így nálunk is az a legismertebb mitikus kard.
A Vaskardok második könyve a kora középkortól napjainkig tart. Mivel a formai, használói változatosság még nagyobb, mint korábbi történelmi időszakokban, ezért kénytelen volt még kegyetlenebbül szelektálni, ami azért általában szerintem, vagyis ízlésemhez képest alapvetően jól sikerült. A kardok egymásra hatását is leírja, valamint elég sok oldalt kapnak itt már egyéb fegyverek is, még ha általában a kardhoz viszonyítva is történik a bemutatásuk.
A Képzelt kardok második könyvében ismét vannak az elsőhöz hasonló valós személyekhez köthető, de mitológiai jelentőséggel bíró kardok, viszont itt főleg a teljesen kitalált kardok és a szórakoztatóipar jelenségei a meghatározóak. A lezárás szintén elég frappánsra, ütősre sikerült. Tudomány-népszerűsítő, ismeretterjesztő könyv ugyan (és jó is ez a műfajválasztás, ugyanis így összehasonlíthatatlanul többen olvassák el, mint egy tudományos munkát) tehát szövegközi lábjegyzetek nincsenek benne, a végén megjelenő irodalomjegyzék viszont eléggé jól használható.
Először beszéljünk hát a könyv előnyeiről. A fentieket kívül – igényes kötés, illusztrációk, külalak, tagolás, arányok, nagyon informatív őskori rész, folyamatok térbeni és időbeni korrekt elhelyezése, kölcsönhatások bemutatása – mellett kiemelném a képi anyagot. Külön örvendtem, hogy a szablya megjelenését részletesen tárgyalta. Nagyon örültem, hogy egyik történelmi újrajátszó csapatom, az Altin Elma alapítóját is felfedeztem a fotókon, sok más magyar történelmi újrajátszó mellett. Sok tévhitet nem csak megcáfolt, hanem például a kardok súlyossága esetén szépen bemutatta a folyamatot is, hogy ez a tévhit mikor és hogy alakult ki, mikor és ki tett sokat ennek rombolásáért. Ugyanilyen volt a vívójelenetek részletes kitárgyalása, és mozivásznon időbeni levezetése. Egyáltalában is, az utolsó fejezet nagyon szépen áttekintette a kardokról kialakított nézeteink változását. És ismét hangsúlyoznám, hogy milyen jólesett látni, olvasni az apáknak dedikált könyvet.
Lássuk a hiányosságokat. A terjedelmi korlátok miatt ide be nem fért kardokat, szablyákat most nem mondom, ellenben rengeteg olyan történelmi jelenség, leletcsoport, folyamat van, ami kimaradt, pedig elég jelentős. Van viszont olyan tartalmi rész, mint a pajzsok, páncélok részletezése, amit bőven ki lehetett volna hagyni. Én nem tudom határozottan megcáfolni se, ezért nem tudom hátránynak írni, de engem nagyon meglepett, mikor arról olvastam, hogy a 11. században gyalog indultak harcba lovasok. Lehet, hogy volt olyan csata, ahol ez előfordult, de általánosságban kizártnak tartom, arról egész biztos tudnék. A fantáziakardoknál nagyon hiányoltam, hogy nem jelenik meg a japán kard legyőzhetetlen mítosza, amit az idióta nyolcvanas évekbeli amerikai filmek nagyon mélyen belesulykoltak még a magyar közvéleménybe is. Nem jelenik meg a szkíta kardoknál, hogy ők használtak először széles, jól védő keresztvasat. Keresztvas nélküli pengékkel ütni, szúrni, akár vágni is lehet, de mostani, modern értelemben vett vívás nagyon bajos, mert elég hamar sérülnek az ujjak és a kézfej. Emellett nem ír arról, hogy az akinakészek mellett a szkítáknak voltak hosszúkardjaik is. Összesen négy darab ugyan, tehát nem jelentős mennyiség, de léteztek. És még azt sem tudom elfogadni, hogy ne tudott volna róluk, hiszen Hidán Csaba Fegyverek magyar kézben c. 2015-ös könyvében ír róluk. Aki ezt a könyvet olvassa, az nem fogja megtudni, hogy először a hunoknál jelent meg a szúró-vágó fegyverek három hosszbeli fajtája, hosszúkard, rövidkard és tőr, belső- és közép-ázsiai sírokban. Csaba mellett ezt Bóna István is leírja, igaz, az ő könyvét ajánlja a szövegben. Nem jelenik meg benne, hogy a germán kardokon, tehát közvetetten az összes európai középkori kardon, a hunok hatására jelenik meg a keresztvas, azelőtt nem volt. A csodálatos kidolgozású, a korban egyértelműen a haditechnika csúcsát jelentő hun kardokról valami két mondat van összesen, hogy Bóna István foglalta össze, ezzel le is lett tudva. A rajta kívül rengeteg más munkában is megjelenő “szablya nem hatékony vaspáncél ellen” topic itt is felbukkan. Szemérmesen elhallgatva, hogy olyan vaspáncél nem létezik, amit egy karddal át lehet vágni, de egy azonos tömegű és pengehosszú szablyával nem lehetne. Emiatt aztán olyan hülyeséget von le következtetésül, hogy a szablya inkább portyázásra volt jó, nem szemtől szembeni harcra. Ez egy körülbelül negyvenes években megjelenő tudományos vallási tétel, amit kritika nélkül vesznek át egymástól az íróasztal-történészek – noha ennek valótlanságának a beismeréséhez még közvetlen gyakorlati tapasztalat sem lenne szükséges.
Folyamatok terén nem jelenik meg, hogy a szablya a 7. századtól 1941-ig (utolsó harcbani alkalmazás, tehát abszolút dátum, de gyalogság esetén 17., lovasság esetén 19. századig mindenképp fontos) túlélt. A penge íveltségének mértéke, tömege, hossza, a markolat, keresztvas kialakítása, díszítési módja ugyan az adott kultúrkörnek és ellenségnek, annak páncélzatának függvényében változott ugyan, de az alapvető használati formája azonos maradt. Ez egyik kardról sem mondható el. A mükénéi kultúra nagyon hosszú bronzkardjai kivesztek a vas elterjedésével. A hellének kardja átalakult majd a rómaiakévá (akik ugyan közvetlenül a hispánoktól vették át, de használati módja nagyjából azonos volt), de ez az ókori nehézgyalogsági rövidkard használata végérvényesen eltűnt a kengyel európai elterjedésével – ami az avarokhoz köthető, ez megjelenik ugyan, hogy Európában ők használtak először, az viszont kimarad, hogy a keletrómai hadsereg tőlük vette át. A középkori egyenes, “lovagi” kard a tűzfegyverek elterjedésével bealkonyuló nehézlovassággal együtt tűnik el. Az ezt felváltó tőrkard az utolsó, nyugat-európai, harctéren még elterjedten használt kardfajta, ez átalakul aztán a 18. század folyamán a könnyebb, rövidebb spádévá, ami végül teljesen kiszorul a harctérről, akkor, amikor szablyát még bőven használnak. Egy másik, ide kapcsolódó jelenség, hogy a szablyát mindig és mindenütt két felkötőszíjon hordták, egy rövidebb- és hátul egy hosszabb. Ellenben a kardoknál nem volt olyan viselési mód, amelyik ennyi időn át változatlan maradt volna. A hellén hoplitészek máshogy viselték a kardjukat, mint a római legionáriusok, azok másképp, mint a vikingek, vagy a középkori lovagok, esetleg aztán a reneszánsz zsoldosok, muskétások. A 19. század végén, mikor a szablyákat és a kardokat is egységesítették, kardok esetében is sokszor a szablyák viselési módját rendszeresítették. Azt se tudjuk meg a könyvből, hogy a szablya szót az összes európai nyelv tőlünk vette át, de már azt jónak vettem legalább, hogy a szláv eredeztetése ennek a szónak legalább kérdőjelesen maradt meg. Továbbá nekem furcsa volt olvasni úgy A kard regényét, hogy az egyik legrosszabb történelmi film, a 300 megjelent benne egy izmos bekezdés erejéig, ellenben a világ legnagyobb párbajhősei, Thury György, Bezerédy Imre vagy Mijamoto Muszasi még egy árva említést sem kaptak. A “szablya a középkorban kiveszett magyar használatból”, “a huszárság kizárólagos délszláv átvétel”, “a szablyával nem lehet eredményesen szúrni” tudományos vallási tételek felbukkanása ezek után már egyáltalán nem lepett meg.
Összegzés. Nyolcezer forintért egy tartalmas, érdekes, nagyon sok újdonságot tartalmazó, látványos könyvet kap az olvasó. Ha fiúgyermekem lesz, egy bizonyos kor után teljesen biztos, hogy együtt fogjuk majd olvasni. Amint fentiekből kiderül, bőven vannak hiányosságok és erős féligazságok, tévedések is, de ezek abszolút aránya azért nekem volt annyira erős, hogy teljesen elvigye az olvasási élményt. Aki érdeklődik a kardok iránt, azoknak így kiinduló olvasmánynak mindenképpen ajánlanám, aki pedig részletesebben utána akar olvasni egy-egy darabnak, jelenségnek, azok számára még mindig ott van a kötet végén található részletes irodalomjegyzék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése