1922 május 11, Ír Szabadállam, Limerick
– Csillag Lia mesél –
– Átkozott angol időjárás! – káromkodta el magát ismét, immáron nem tudom hányadjára Ardál Lynch, ahogy
egymás mellett siettünk a gyalogjárón. Mondjuk a damn-nál erősebb szót sosem használt, de nekem már ez is sok volt. Az embereink ugyanis egyáltalán nem
káromkodtak. Kardos ugyan sokszor engedte ki szóban is a feszültségét, de annyira olvasott volt, hogy percekig tudott úgy káromkodni, hogy egyetlen vulgáris szót
is mondott volna. Meg aztán született úriemberként nem is illett volna hozzá. Holló pedig annyira ártatlan lelkű és jól nevelt volt, hogy szerintem már
a kutyapiculájátra is elpirult volna akár gondolatban is. Ardál tehát inkább csak hozzuk képest káromkodott sokat, egy átlagos katonához vagy hogy magyar
parasztgazdához képest egészen úriembernek vehető.
– Miért angol időjárás? Írországban vagyunk – húztam be a nyakam, ahogy a májushoz képest meglepően hideg eső
kezdett egyre sűrűbben permetezni, de ennél különösebben nem zavartattam magam. Kedves vászonkabátkám és a nőihez képest széles karimájú
kalapom különben is megvédett.
– De ezt az undok időjárást a teahörpölők hozták be ide nekünk – hajtotta fel a felöltője gallérját gengszter
barátunk. Elég furcsállva nézhettem rá, mert kisfiúsan elvigyorodott. Ebben a tekintetben hasonlított Hollóhoz. Végül is részben megértem, hogy
ilyen viccből minden rosszat az angolokkal magyaráz, ha mindaz igaz, amit tegnap mesélt az életéről. Azért csak részben, mert engem és a családomat legalább
ekkora arányban károsítottak meg a csehek, de én azért még nem fogom rájuk a rossz időt is. Éppen már nyitottam a szájam, hogy osszam meg ezen gondolataimat
ír útitársunkkal, de kivételesen megelőzött.
– Innen még gyalog legalább fél óra séta a kikötőig, szóval menjünk inkább busszal.
– Busszal? Honnan és mikor indul az? – néztem rá csodálkozva. Ardál szóra sem méltatott, csak előremutatott strégen
a bal kezével. Valóban ott árválkodott az egyik elhanyagolt épülettömb sarkán, az út mellett egy fedett pad. Előbbi megjátszott mosolya ellenére
láttam, hogy nincsen a legfényesebb kedvében, ezért megálltam, és nem szóltam semmit. Lett volna persze ezernyi kérdésem, hogy mikor indul a busz, mennyibe fog
kerülni, hova érkezik, lesz-e helyünk, és így tovább, de eléggé megbíztam már benne, hogy ráhagyjam. Bementünk a fedett térbe, s leültünk
a padra. Eléggé fáradtak lehettünk, de nem maradt idő a gondolatainkba merülni, vagy egy újabb beszédtémát feldobni se. Közeledett ugyanis egy középkorú
férfi, aki jól láthatóan a padhoz tartott. Egy középtermetű, nem nagyon kidolgozott testű, de azért elég vállas ember volt, egy jellegtelen, magas nyakű
szürke gyapjúpulóvert, sokkal jobb napokat látott kifakult fekete vászonnadrágot és valami ócska félcipőt hordott, kezében egy néhol kifeslett
piros-fehér kockás megrakott vászonszatyrot tartott. Szemmel láthatóan elhanyagolt arcszőrzetére, körmeire, hajára is ráfért volna némi kezelés,
illetve az egész emberből a húgy, a mosdatlan ruhák és az olcsó pállott sör undorító szagelegye áradt ki. A háborúban nővérként
természetesen hozzászoktam ennél jelentősebben büdösebb, gennyező sebekkel, tetves fejbőrrel, rászáradt ürülékkel, hányással és
más természetes dolgokkal szenvedő magatehetetlen sebesültek szagához, de az mégis más volt. Azon emberek azért szaglottak úgy, ahogy, mert azon körülmények
között nem tudtak jobban gondot viselni a személyes higiéniájukra, itt viszont ennyiből békeidőben nem láttam különösebb kifogást. Odaállt
valamivel két méterre elém, s írül mondott valamit. Nem vártam meg, hogy Ardál közbeszóljön – országszerte körözött bűnözőként
ő maradjon csak inkább mindenféle feltűnés nélkül, amibe az idegenekkel való beszélgetést is értem – hanem angolul válaszoltam, hogy sajnálom,
de nem értek írül.
– Hölgyem, szeretne velem aludni? – kérdezte nem is udvarias, nem is durva, sokkal inkább sürgető hangon. Nem igazán tudtam ezt hova tenni, lopva
Ardálra néztem, hadd lám, ő mit reagál, de ő továbbra is nézett üresen maga elé. Volt frontkatonáknál ismerős ez a lelki állapot, ilyenkor
megszűnik a külvilág. A férfiaknak különben is szükségük van naponta olyan tíz-tizenöt percre általánosan, mikor semmit nem csinálnak. Nem
igazán tudom ezt aktív, öntudatos nőként elképzelni, milyen lehet, mikor abszolút semmivel nem foglalkozik, semmire nem gondol, semmit nem csinál, de nem is pihen az ember,
de a hímneműek valahogy képesek rá.
– Nem, dehogyis – feleltem rá ha nem is sértődötten, de eléggé visszautasítóan értetlenül.
– Egészen biztos, hogy nem szeretne velem aludni? – erősködött a csavargó.
– Egészen biztos, hogy nem – ráztam meg a fejem rosszallóan.
– Akkor viszont kérem, szálljon fel az ágyamról – mutatott a padra. Ja, hogy ő itt szokott aludni. Értem, kérem. Na erre mit lehessen
mondani? Éppen valami frappánson gondolkodtam, mikor felkelt lassan Ardál, aki ezek szerint mégsem zárta ki magából a külvilágot, s valamit halkan, nyugodtan mondott
a fickónak. Ő sokkal ingerültebben válaszolt, mire kedvenc gengszterünk is felemelte a hangját egy kicsit. Az ismeretlen valamit kérdezett tőle, mire Ardál hangsúlyából
ítélve nemleges választ kaphatott tőle, mivel utána felém fordult, s tőlem is megkérdezte feltételezhetőleg ugyanazt, most már angolul.
– És ön, hölgyem? Adna nekem egy cigarettát? – még Párizsban kaptam Lisától a méregdrága francia cigarettáimat,
amelyekből mindig csak akkor engedélyeztem magamnak, mikor nagyon elvesztettem a nyugalmamat, de ilyen alkalomra nem sokra számítottam. Mégis, igyekeztem egész utat kihúzni ezzel
a dobozzal, túl jó lenne ilyen kikötői söpredéknek.
– Nem. Sajnálom, magamnak is kevés van – próbáltam egy lefegyverző, kislányos mosollyal nyugtatni az egyre feszültebbé váló
helyzetet, s elsőre úgy tűnt, hogy sikerült is. Az imigyen hoppon maradt csavargó elindult elfelé, majd hirtelen, minden előjel nélkül megfordult. Ardál már
éppen ült volna vissza mellém, de megérezhetett valami fenyegető aurát a férfi testtartásában, arckifejezésében, mert szembefordult vele. Nem is kellett
csalatkozzon, ugyanis az ismeretlen belenyúlt a szatyrába, s előhúzott egy körülbelül harminc centi pengehosszú, teljesen jellegtelen, famarkolatú kenyérszelő
kést. Baljával a földre ejtette a szatyrot, s a kézzel hatalmasat suhintott a levegőbe, s megindult felénk. Én már akkor felálltam és benyúltam a mellényem
alá, mikor a fickó belenyúlt a szatyrába, kis tenyerembe megnyugtatóan simult bele a Frommer Stop diófa paneles markolata. A szürkület és ekkorra már sűrű
eső ellenére Ardál alighanem mindössze a periferiális térlátásával észlelte a fegyverért nyúló kezemet, s anélkül, hogy felém
fordult volna, csak a bal kezét tiltólag tenyérrel kitárta felém, s a fogai között szűrte, most kénytelen vagyok szó szerint leírni:
– No gons – mármint, hogy tűzfegyver nem kell. Ezt már Corkban is észrevettem, hogy mikor feszült, akkor nagyon erősen előtör az amúgy
alig érzékelhető ír akcentusa. Ha akart volna, se tudott volna többet mondani, ugyanis a késes ember nekirontott. Egy hatalmas tolórúgással fogadta, a hitvány
alak hasába. Ez egy igen hatásos rúgás, a láb mindig hosszabb, izmosabb, mint az ellenség karja, de csak akkor ér valamit, ha a másik lábat közben sikerül
szilárdan megvetni. Ardál rúgása célt ért, a másik összecsukódott, mint egy bicska. Ír barátunk még egy másodpercig kinyújtva
tartotta a lábát, s ahogy leengedte, a sarki gázlámpa fénye megvillant a jobb kezében egy pengén. Alig hittem a szememnek, szinte semmi másodperc alatt rántotta
ki a bokáján a nadrágja alatt a cipője szárába nyomott M1918 amerikai lövészárokkést a hüvelyből. Az amerikai csapatok igen szerették ezt a
kétélű, tizenhét centi pengéjű kést, aminek a markolatát egy réz bokszer formájára alakították ki, a markolat másik végén
pedig egy úgynevezett diótörő, rövid, hegyes vas markolatgomb volt ellensúlynak és visszakezes ütéseknek. A Piave mellett Holló is zsákmányolt egy
ilyen kést, gyakran láttam nála, de tudtommal harcban ő nem használta, ellenben ásásra gyakran használta az arra megfelelően erős pengét. Vagyis amit ő
arra megfelelően erősnek tartott, mert egyszer aztán a karsztban kitörött a pengetőben valamivel keskenyebb kés. Ardál most rendes kalapácsfogásban tartotta, s amíg
a másik magához tért a hasát érő rúgásból, addig a zakóját villámgyorsan levetette, s a bal karjára tekerte rögtönzött
védelemként. Nem igazán értettem, mit csinál. Én nem vagyok ugyan harcos, de nem hiába forogtam öt évig háborúban és volt az egyik legnagyobb
székely vitéz a szerelmem nyolc évig ahhoz, hogy tudjam, késharcban teljesen mindegy mennyire halálosan hatékony valaki, úgy is mindig megvágják. Gyűlölöm
a késeket, mint fegyvereket. Ezen érzéseimben Kardos is osztozott velem, ő értelemszerűen huszárként a hosszabb pengék mellett tette le a voksát, Holló
és Ciklámen viszont rajongtak a mindenféle késekért, még ha utóbbi elsősorban távolról is szerette használni őket. Ardál alighanem utóbbiak
táborába tartozhatott, mert nagyon lassan, enyhén meggörnyedve közeledett a kiegyenesedő, valami tíz centivel hosszabb pengéjű kést markoló, teljesen ismeretlen
képességű csavargó felé. Amaz nem sokat sajnáltatta magát, széles kaszáló mozdulatokkal támadott, olyan nagy lendülettel vágva a késsel,
hogy ha akár csak egy vágás is eléri Ardált, az garantáltan csontig hatol majd. Utóbbi tiltásával nem törődve előhúztam a pisztolyomat, s
a hátam mögött rejtve kibiztosítottam, hogy ha veszélyes helyzet állna elő, azonnal tudjak lőni. Ardál azonban csak játszott vele, minden kaszáló
mozdulatot ügyesen kimozgott a lényegesen jobb lábmunkájával. Egyszer, a párbaj olyan ötödik másodpercében, mikor a fickó túl széleset mozdult,
és a célt tévesztett vágás lendületétől enyhén megtántorodva az addiginál lassabban húzta vissza a kezét, az ír szabadságharcos
bevágott neki, a lövészárokkés borotvaéles pengéje végigmetszett a jobb kézfején. A papírforma szerint ettől, illetve már ennél
jóval kisebb sérüléstől el kellett volna engedje a markolatot. A rohadt csavargó azonban még alig szisszent meg, bár elöntötte a kezét a vér, továbbra
is erősen fogta a kenyérszelőt. Amennyire így kissé hátulról és oldalról láttam, ettől Ardál is ledöbbent valamennyire, mert következőre
beugrott belharcba, ahogy kimozogta a buszmegállós ember újabb széles ívű mozdulatát. A fickó bal öklével erősen oldalba vágta, és a késsel
is lesújtott rá, de azt az IRA fia felfogta a bal alkarjára több rétegben csavart zakóval. Ő viszont közelről a fickó arcába nyomta az M1918 tűhegyes
pengéjét, átszúrva annak az állát. Ez már eléggé ledöbbentette a fickót ahhoz, hogy ezúttal ő ugorjon hátra, s ahogy mindkét
kezével a sebhez kapott, ösztönösen elejtette a kését. Ardál azonban az előző rúgással ellentétben nem várta meg, amíg a csavargó
magához tud térni, hanem a kés bokszerként kidolgozott markolatával benyomott neki egy nálunk csak parasztlengőnek nevezett köríves ökölcsapást. A
szerencsétlen padon lakó teljes hosszában elvágódott a járdán, de lehetett még benne erő, mert kezével tompította az ütés erejét,
s akart volna felállni. Ardálnak azonban elege lehetett az egészből, mert lehajolt a leterített ellenfél mellé, s a lövészárokkés diótörőjével
kalapácsszerűen függőlegesen lesújtott a fickó halántékára. A csavargó azonnal kinyúlt, mint a kicsontozott hal. Ardál megvetően arrább
rúgta a fekvő test közelében fekvő kenyérvágót, a fickó pulóverében letörölte a vért az M1918 pengéjéről, visszadugta
a hüvelyébe, s visszavette a zakóját.
– Most ennek mégis mi értelme volt? – tettem csípőre a kezem, a durcás arcomat elővéve, ami Holló ellen mindeg egyes esetben
bevált, Ardálra viszont sajnos nem volt hatása.
– Mégis mi értelme lett volna? Nem akartam leszúrni szegény kikötői férget – tárta szét a kezét az ír szabadságharcos.
– Annak mi értelme volt, hogy kést rántottál rá, mikor mindkettőnknél van pisztoly, és el is futhattunk volna – persze nem
hagyhattam annyiba.
– Nagyon feldühít az ilyen, hogy képzeli ez a szárazföldi patkány, hogy csak úgy kést mer rám rántani? – öntudatoskodott
Ardál.
– Ahhoz képest, hogy nem akartad leszúrni, rendesen elintézted – vetettem futó pillantást a még mindig mozdulatlanul heverő testre.
– Reméltem, hogy az átvágott kezéből elejti a kést, de utána megijedtem. Ha az állszúrástól sem állt
volna le, a következőnek a szemét szúrtam volna ki, ha az nem állítja meg, akkor végképp semmi – mondta magyarázólag ír barátunk.
– A szemen át vezet a legrövidebb út az agyba – rengeteg haszna van annak, ha az ember lánya az életének jelentős részét
különbözó kórházakban tölti.
– Illetve ott van a legtöbb ideg is, egy kivágott szem marhára tud fájni – bólintott rá hátborzongató nyugalommal Ardál,
akiről mindig hajlamos voltam elfeledni a hivatásos bérgyilkos múltját, majd folytatta – Az utolsó ütéssel megölhettem volna, de szerencsétlen halált
azért ennyiért nem érdemel. De legalább most tagadhatatlanul alszik egy keveset.
– Te jó ég, megsérültél? – aktivizáltam a mindig bennem élő nővérkét, miután én is visszatettem
a Frommert a válltokba, s megfogtam a bal karját. Amint sejtettem is, az ócska kés különben sem túl éles pengéje félig lapra fordulva érte kart, s csak
egy enyhe karcolást láttam az ingen, de azon már nem bírt átvágni a kés.
– Semmiség. Inkább csak az oldalam fáj, pont a lengőbordámat találta el az átkozott – szisszent fel Ardál, ahogy szembefordult
velem. Ez már nem vicc. A törött vagy repedt borda nem annyira veszélyes minden esetben, amennyire hangzik – kivéve, ha az eltörött bordavég megsérti a belső
szerveket, legsúlyosabb esetben a tüdőt, de annyira erősen nem volt ahogy megüsse puszta ököllel – de legjobb esetben is erősen korlátozza a sérültet az addigi
szabad és teljes erőbevetésű mozgástól. Tekintve, hogy milyen feladat várt újdonsült ír útitársunkra, ennek nem örültünk volna. Ellentmondást
nem tűrve kigomboltam a mellényét, és az ingét, hogy megvizsgáljam, milyen a bőr felülete. Gyorsan meggyújtottam egy szál gyufát, s annak fényénél
vettem szemügyre a jobb lengőbordák helyét, de sem vörös, sem lila foltot nem találtam, ami megnyugtatott.
– Rendben vagy, csak sajog még egy kicsit, de nem látszik a felszínen, hogy maga a borda sérült volna. Ha visszaérünk a hajóra, kapsz
majd rá hidegvizes borogatást – veregettem meg az elég félszegen viselkedő Ardál vállát, aztán a másik sebesült felé fordultam. Egyértelműen
ki volt ütve, de a pulzusa ennek ellenére erősen vert, életben maradt, pedig mindkét utolsó ütés is képes lehetett volna egy átlagember megölésére.
A két seb ápolására a borotvámmal levágtam egy-egy csíkot a nadrágja szárából, s hevenyészve bekötöttem, hogy ne vérezzen
el. Mindkét sebet ki kellett volna fertőtleníteni, szakszerűen bevarrni és letapasztani, de hát erre most nyilván nem adódottt alkalom, ugyanis megérkezett az autóbusz.
A jármű lámpájának fénykörébe szerencsére nem esett bele a járdán heverő test. Ardál nyúlt a zakója belső zsebébe,
gondolom azért, hogy vegye elő a pénzt, mikor éktelenül káromkodni kezdett, de most tényleg tintafestéket nem tűrő módon, még akkor is, ha csak a
felét értettem, ugyanis az angol szavakat keverte spanyollal és írrel. A busz ajtaja ekkor még nem nyílt ki, ezért csak én lehettem a fültanúja ezen kultúrtörténeti
jelenségnek.
– Ezt nézdd – mutatott egy körülbelül négy centi hosszú vágásra a zakó bélésén.
– Majd a hajón bestoppolom. Mi a gond vele? – nem igazán tudtam megérteni, mi miatt akadt ki ennyire egy ilyen minor dologtól. Főleg úgy,
hogy teljesen hidegvérű maradt egy élet-halálharcban, sem félelem, sem düh nem látszódott a vonásain, hanghordozozásán, mozdulatain.
– Ez az öltöny családi ereklye – csóválta meg a fejét ír barátunk – még a nagytatám lopta a tavaly megdöglött
Lord Louis Alexander Mountbattentől, Milford hercegétől.
