1913 szeptember 9, Magyar Királyság, Kovászna
– Édesanyám, édesapám, hazajöttem! – kiáltott be az iskolából frissen hazaérő tizenkét éves Fehér Atilla a nappaliba, miközben igyekezett felosonni az emeletre a gyermekszobába. Reménytelen. Csillag Lia éppen a lépcsőről érkezett, hiszen a hét gyermek szennyesét hozta le kosárban. Ahogy meglátta az elsőszülöttet, felkiáltott, elejtette a kosarat s összecsapta a kezét:
– Te jó ég, hogy nézel ki, kisfiam? Mi történt? – a legényke csakugyan nem mutatott valami fényesen. Arcán korommal és mésszel keresztbe húzott fekete-fehér csíkok, ingecskéje vállból letépve mindkét karján, lajbija sáros és fűcsomós, székely harisnyája az eredeti fehér mellett a zöld, barna és fekete különböző árnyalataiban foszladozott, s mezítláb volt.
– Összeálltunk az osztálytársaimmal egy mohikán törzzsé, s legyőztük az irokézeket – magyarázta Atilla. Lia – aki nem olvasta James Fenimore Cooper regényeit – kétkedve pillantott a dolgozószobájából a kiáltására kilépő Fehér Hollóra. A vitéz ugyanúgy szigorúan, de inkább büszkén nézett a fiára.
– És még a nyúlláb tomahawkodat is eltörted, amit csak két napja csináltunk – csóválta meg a fejét az Atilla kezében árválkodó csonkra nézve.
– Mit tehetnék, édesapám? Kemény a vademberek koponyája, s egyszerre hárman jöttek reám – törölte le a felszakadt szemöldökéből szivárgó vért a fia.
– Most vehetünk egy teljes új rend ruhát neked, kisfiam – Lia még mindig nem tért magához.
– Egyet se féljen, édesanyám! Látná most Sorint, Octaviant és Traiant, az ő anyjuk vehet egy teljesen új rend fiúcskát maguknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése