Baján I - Előszó

 1922. február 2.

Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Baján

 

– Bíró úr, kérem, engedje meg, hogy bemutassam munkatársamat, Bereg Károlyt Munkácsról,. Ő a kollégám volt háború alatt a Tábori Újság¹ szerkesztőségében, minden hízelgés nélkül mondhatom, hogy legbátrabb haditudósítóként ismerhettem meg. Jelenleg a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda² egyik szerkesztője, kezdő regényíró, valamint a Magyar Kultúra³ újságírója, és az Etelközi Szövetség tagja⁴ – Az imigyen bemutatott író büszkén nézett a lágy, dallamos hang tulajdonosára. Vas Ciklámen azóta is a legszebb nő volt, akit csak ismert, nála arányosabb testalkatot elképzelni sem lehetett volna. A folyamatos lovaglás, jégtánc, műtorna, illetve cserkészet változatos testedzési módjai miatt izmosan hajlékony, karcsú testén elegánsan állt a fehér kabátka és a hosszú fekete szoknya, angyalszőke göndör haja bőven kebléig omlott alá, arany keretbe foglalva szépséges arcát, amiből kihívóan villantak elő az égszínkék szemek, s száját szinte sosem csukta be teljesen. Csak akkor vette észre magát, hogy talán kissé feltűnően hosszú ideig felejtette szemét a munkatársán, mikor Ciklámen feléje fordult.

– Károly, hadd mutassam be Baján falu bíróját, Bátor Orbán uramat – a bírónak erős, száraz kézfogása volt, első pillanatra is azonnal teljesen megnyerte az ember bizalmát. Vállas, nagydarab, pirospozsgás férfiként magasodott a két kolléga előtt, vastag fekete bajusszal és barátságos pillantással.

– Legyen üdvözölve a falunkban, szerkesztő úr. Bármire szüksége van, kérem, szóljon nekem. Igaz, most csak rövid időt tudok kegyelmedre szánni, de igyekszem mindezért nemsokára kárpótolni.

– Köszönöm szépen, tekintetes bíró úr. Nem is rablom sokáig tisztes idejét, sem figyelmét. Egyelőre csak be szerettem volna köszönni, ezért kértem meg kedves munkatársamat, hogy mutasson be kegyelmednek. Először csak egy cikket, majd aztán egy kisebb dokumentumregényt szeretnék írni falu kálváriájáról, bárhogy is végződne – viszonozta Károly teljesen őszintén az elöljáró mosolyát.

– Értem, kérem. Mit tud az előzményekről? – érdeklődött Bátor uram.

– Pontosan egy hónapja, januárius harmadikán a református templomot felgyújtotta egy volt komitácsikból⁵ álló, javarészt szerb szabadcsapat, hogy félemlítse meg a falu népét. Ezután pár ellenállót, valamint egyszerűen éppen ott levő ártatlan embert meg is öltek, egyedüli bűnük az volt csak, hogy magyarnak születtek. Ezen gazemberek Waldmann Walter nevű, neológ magyar zsidó üzletember parancsára tették ezt, ki egykori Linder Béla⁶ baráti köréhez tartozik, s teljesen lojális az új szerb-horvát vezetéshez. Mindemellett fő üzlettársai bécsi zsidók, nevesítve Oskar Schweighofer, szintén izraelita származású osztrák üzletember, fűrésztelep-tulajdonos, fakereskedő. Waldmann úr az egész falu területét fel akarja vásárolni, viszont olyan nevetségesen alacsony árakat ajánlott nem csak az erdőparcellákért, hanem a telephelyekért is, hogy teljesen érthető, kegyelmedék miért nem fogadták el. Én sem tettem volna. Emiatt akarja megfélemlíteni kegyelmedéket, s állítólag azt ígérte, hogy három hét múlva visszatér, akik aláírják adásvételi szerződést, azok mehetnek Isten hírével, aki viszont nem, annak Isten irgalmazzon. Mindezt látva Ciklámen testvérbátyjával felkerekedett segítséget hozni. Fennálló kényes politikai helyzet miatt Gömbös Gyula⁷ uram nem tudott fegyveres erőt adni a MOVE⁸ révén, ezért magánembereket toboroztak, rajtuk kettőjükön kívül kilenc embert, illetve jött még egy önkéntes. Ez egyesült kis csapat tagjai két napja az összes, szám szerint harmincegy Waldmann fegyverest megölték vagy elkergették. Eddig tudom a történetet – sorolta fel a szerkesztő, amit eddig tudott.

– A többit jobb, ha maguktól érintettektől tudja meg, csak siessen, mert nemsokára indulnak – bólintott rá a bíró elégedetten.

– Igenis, kérem. Köszönöm nagyon szépen a lehetőséget – hajtotta meg fejét udvariasan Bereg uram.

– Gyere már, Károly, sietniük kell a legényeknek. Mi addig maradunk, s majd többit időközben megtudjuk. Gyere hát, minden perc késlekedés talán egy talpalatnyi kis földet veszít el a Szent Korona anyatestéből. Szomszéd Szomoróchoz hasonlóan ugye mi fiaink is kiverték ellenséget a faluból⁹, hátha mindez annyira meghatja angolokat és franciákat, hogy véglegesen nem adják szerbeknek a falut – sürgette Ciklámen. Károly már előtte elhatározta magában, hogy ha tényleg megírja kisregényben Baján önvédelmi harcát, akkor nyilvánvaló biztonsági okok miatt nem írja bele név szerint az érintetteket, hanem beszélő, indián neveket fog adni. Bátor Orbán uram értelemszerűen a Bíró nevet kapja majd, Ciklámen pedig a Honleány lesz. Ez utóbbi most vált csak teljesen egyértelművé számára, habár már egyetem alatt is erősen sejtette.

– Én most rövid időre magukra hagyom kegyelmedéket, egyeztetnem kell tiszteletes úrral az elkövetkező lépések terén. Kérem, érezze otthon magát, s keressen, ha kell valami. Vas kisasszony már félig-meddig tiszteletbeli bajáni, addig ő képvisel engem – mosolyodott mindkettejükre a Bíró, és elment. Mindez a falu most meglehetősen üres, egyetlen egy központi kocsmácskájának belső szobájában történt, a savanyú magyar parasztbor felett.

– Miklós bátyámat talán már ismered, emlékezhetsz, mennyit meséltem róla. Ő győzött meg végül is, hogy ne bízzunk maradéktalanul a budapesti szélsőjobboldali körökben, hanem vegyük saját kezünkbe ügyet – mutatott rá a belépő marciális alakra a Honleány. Első látásra egyértelmű volt, hogy testvérek, annyira hasonlítottak egymásra. Idősebb Vas azonban nem szalagos női kalapot, fehér kabátkát, fekete szoknyát és rámás lovaglócsizmát, hanem barna viselő kalapot, sötétbarna, bélelt bekecset, fekete bricseszt és hozzá való lovaglócsizmát hordott, vállán tussal felfelé függött egy Mannlicher, antantszíjas, kettős csatos tiszti övébe szúrva két német nyelesgránát, a régi 1901-es Mannlicher pisztoly táskája, egy germán vadásztőr, kezében pedig egy szemmel láthatólag sajátkezűleg készített, monogramos, erőteljes fejű vas fokosbaltát hozott.

– Tiszteletem, uram. Nevem Vas Miklós, jelenleg nagygazda családunk óbecsei birtokán, volt történész Szegedi Tudományegyetemen és utász zászlós, mérnöktiszt a császári-királyi 86. szabadkai gyalogezredben. Éppen hallám, miről beszélgettek bíró urammal, talán azt még nem tudja, hogy az én Árvay Imola feleségemmel voltunk itt keresztelőn templom leégetésekor, és szegény egyetlenemet súlyosan megsebesítették. Az a zsidó gazember egyik bérence handzsárt hajított a hátába. Tegnap hazahoztuk a zalaegerszegi kórházból, ne legyen ott egyedül, most már biztos, hogy túléli. Csak ezzel szerettem volna kiegészíteni, mindenképpen írja ezt meg – Erős, határozott kézfogásáról, tiszta, egyenes, őszinte pillantásáról, szálfaegyenes tartásáról, nyugodt, büszke, de nem gőgös hanghordozásáról, illetve a délvidéki Vas család arisztokrata eredetéből kiindulva Károly el is döntötte Vas uram harci nevét majdani regényében, ő lesz a Nemes. Talán kicsivel többet gondolkodott ezen a kelleténél, de gyorsan összeszedte magát, s tüstént válaszolt.

– Köszönöm szépen a bizalmát, zászlós úr. Kérem, engedje meg nekem, hogy egyrészt a lehető legőszintébben gyógyulást kívánjak kedves jegyesének, illetve hadd gratuláljak kegyelmednek a testvéréhez, jobb munkatársat nem is akarhat magának egy ilyen egyszerű, szegényparaszti sorból származó író, amilyen én volnék – A szeme sarkából még látta, hogy Ciklámen ennek hallatán kedvesen elmosolyodik, s meg is előzte testvérét.

– Megbeszéljük mindezt részletesebben délután. Miklós marad velünk, ő nem megy el portyába, hanem irányítja a falu védelmének megszervezését, a kiképzést, illetve az őrszolgálatot. A Kilenc Bajtárs viszont nemsokára indul, ha egy pár szót akarsz váltani velük indulás előtt, akkor gyere velünk.

– Kilenc Bajtárs? – nézett rá csodálkozva a szerkesztő, bár magában örült, hiszen így legalább ezt nem kell majd regényében kitalálja. Igazából egész jól hangzott.

– Így nevezte el magát az a tíz önkéntes, akit toboroztunk – felelte a lány.

– Akkor miért nem Tíz Bajtárs? – csodálkozott most még jobban Károly.

– Kilenc csak, mert egyikük nem akarja semmilyen formában, hogy ittléte kitudódjon, kérlek róla majd semmiképp ne írja, ha túl is éli – magyarázta a Honleány.

– És ez nem is baj – tette hozzá hirtelen elsötétedő arccal a Nemes. Károly akkor ezt még nem értette, de mielőtt rákérdezhetett volna, ezúttal Vas testvérek férfi tagja előzte meg.

– Hugicám, láttad valamerre kocsmáros uramat? Éppen őt keresem, mert reggel idefelé jövet láttam két rendesen másnapos embert. Meg kell mondjam neki, hogy ha veszély elmúltáig akár csak egyetlen egy részeget is látok, sajátkezűleg fogom felhúzni a tanácstölgyre.

– Bement a belső szobába, még nem nyit a kocsma, hát csak hajnali fél hét. Éppen reggelizik. De azért ne ijessz rá nagyon, bátyókám, rendben? – simogatta meg a bátyja arcát Ciklámen. Miklós most először elmosolyodott, s tovább lépett mellettük a belső szoba felé.

– Gyere már, Károly, ne kelljen annyit nógatni – nevette el magát kedvesen a Honleány, s maga után vonta a szerkesztőt ki az előtérbe, majd a pitvaron át az udvarra. Igencsak nagy mozgás volt odakint, fegyveres férfiak készülődtek felnyergelt lovak mellett. Itt kint recsegő fagy volt még így február elején, de mielőtt akár ez, akár mozgalmas látvány elvonta volna a szerkesztő figyelmét, egy lovas léptetett annyira közel melléje, hogy szinte eltaposta.

– Pálinkás jó reggelt adjon az Úristen, Ciklámen! Kit tisztelhetünk ebben úrban? Talán nem tudod, hogy most szükségállapot van, s minden idegent kémgyanúsként kezelünk? – dörrent rá egy parancsoláshoz szokott hang.

– Tenéked is, Habsburg barátom. Ez az úr Bereg Károly, nekem munkatársam, veterán katona, jelenleg újságíró és az Etelközi Szövetség tagja. Azért jött ide, hogy sajtótámogatást nyújtson nekünk a Magyar Kultúra havilapban, illetve regényt is akar írni rólunk, bárhogy is végezzünk. Ő a huszadik század Tinódi Lantos Sebestyénje, így fogd fel. Természetesen kezeskedem érte – válaszolta durcásan Ciklámen, hideg hangon. Bereg uram nem tudta nem észrevenni, hogy az Etelközi Szövetség szavakra sokan feléjük néztek, váltakozó, de alapvetően rokonszenves nézéssel. A lovas azonban másra figyelt fel.

– Veterán katona? No hadd lássuk közelebbről is! – s a kengyel érintése nélkül egyetlen mozdulattal földre ugrott, majd két lépésre Károly előtt megállt. Az író csak most vette szemügyre részletesebben. Egy nála jóval magasabb, vállas, villámló fekete szemű, fülig húzott huszárbajuszos vitéz volt, tetőtől talpig fekete viseletben, hajdúkalap, nyakravaló, zsinóros dolmány, csizmanadrág és sarkantyús csizma. Valamint fegyverek. Most csak egy feketére égetett 1907-es Roth-Steyr pisztolytáska volt az övére húzva, de fekete lovának huszárnyerge alatt bal oldalt fel volt csatolva egy 1904-es nehézlovassági szablya, másik oldalt puskatokból pedig kikandikált a Mannlicher karabély jól felismerhető tusa.

– Ha Ciklámen kezeskedik kegyelmedért, akkor természetesen maradhat, de követnie kell vagy az ő, vagy bíró úr, vagy Miklós, avagy az én parancsaimat. A nevem Sebes Kardos Komáromból, jelenleg lovászmester, civilben régész, különben főhadnagy a császári-királyi 9. Nádasdy huszárezredben. Mint láthatja, nemsokára indulunk portyára, s előtte még ellenőriznem kell többieket, de amíg nyergelés folyik, kérem, nyugodtan kérdezzen.

– Köszönöm, főhadnagy úr. A portya célját szabad megtudnom, vagy ez már túl sok lesz? – szorított kezet vele az író, s azonnal érezte, hogy a huszár vasmarka a szükségesnél és főleg az illendőnél sokkal erősebben szorul a kezére, de semmi jelét nem mutatta fájdalomnak, így egy árnyalattal több tisztelet költözött Kardos – vagyis a Huszár, ez annyira egyértelmű volt, hogy nem is kellett rajta sokat gondolkozzon – kezdetben igencsak bizalmatlan szúrós fekete szemébe.

– Megmondhatom neki? – nézett át a lányra, aki továbbra is hideg arccal nézte őket. Ez igen meglepő volt, Ciklámen többnyire mindenkivel nagyon kedvesen viselkedett. Valami súlyos feszültség állhat a Honleány és a Huszár között, állapotukból s viselkedésükből kikövetkeztetve egy nem túl régi szerelmi csalódás lehet.

– Énfelőlem. Ha valaki is kifecsegi, az nem Károly lesz – vont vállat a lány.

– Fürstenfeldbe megyünk, kiraboljuk a városi kaszárnyát. Nincs elég fegyverünk mindenkinek. Negyvenkét fegyverforgató korú férfi van a faluban, de így nem jut mindenkinek. Megbízható értesüléseink szerint ott a sógorok több rakat, leszázalékolásra váró fegyvert és lőszert, talán még géppuskákat is tárolnak – felelte a Huszár természetesen, s hirtelen eleresztette Károly ekkora már rendesen sajgó kezét.

– Fürstenfeldbe, akarom mondani magyarul Fölöstömbe? De hát azt a fegyverraktárt két évvel ezelőtt már kirabolták a felkelők, nemdebár?¹⁰ – képedt el az író. Kiváló emberismerőként eddig könnyű volt kikövetkeztetni, hogy az eddig látott egyik harcos sem ijed meg saját árnyékától – és ha bajtársaik is ilyenek, akkor nyilván ők se – de ez azért annyira végletesnek tűnt, hogy még ő is ledöbbent. Fürstenfeldben még így békeidőben is legalább egy század állomásozott, nem volt éppen annyira közel határhoz, illetve az előzmények ismeretében az osztrákok valószínűleg most erősen őrizik is.

– A villám sem csap kétszer ugyanoda. De mi nem leszünk olyan gyorsak, mint a villám. Mi olyan gyorsak leszünk, mint a gondolat. Vagy mint az elmúló szerelem – nézett utolsó mondatnál a komor arcot vágó Ciklámenre a vitéz.

– Én már előre is sok sikert kívánok kegyelmedéknek, ha az Úr segít, össze fog jönni. Még egy kérdéssel leköthetem főhadnagy urat? – kérdezte a készséges válaszon felbátorodó Bereg uram.

– Kérem, láthatja, hogy most épp ráérek – tárta szét a karját a Huszár.

– Kérem, elárulja nekem, hogy mi miatt csatlakozott önkéntesen a falut megvédő fegyveresekhez? Hiszen kegyelmed nem idevalósi, s gondolom semmi és senki nem köti ide személyesen. Békebeli állása meg van, nem is rosszul, s nem bomlott elméjű, azaz tudatosan nem akar meghalni.

– Jöjjön csak át Szerecsen másik oldalára – karolta át a csodálkozó író vállát Kardos, s a huszárló másik oldalára vitte. Itt nem teljesen suttogva, de azért mindenesetre igen halkan mondta.

– Kérem, láthatta, hogy mennyire bizalmamba avattam, ez így is marad, mert látom, hogy arra érdemes ember. De ha eljátssza a bizalmamat, és Ciklámennek tovább mondja, mit most közölnék kegyelmeddel, akkor lófarkához kötöm, s addig vágtatok, míg ki nem repül a lélek kegyelmedből. Szóval akarja tudni, hogy miért csatlakoztam – nem hogy csatlakoztam, mert én voltam első önkéntes – vagy inkább megmarad a biztonságos tudatlanságban?

– Főhadnagy úr, kegyelmed igazán tisztességes embernek tűnik így első látásra, ezért bizonyos vagyok benne, hogy következményeket tekintve is az lesz. Viszont én is egy tisztességes ember vagyok – húzta ki magát még jobban Károly.

– Rendben van. Ciklámen nekem szeretőm volt tíz évig, csak a háború miatt nem vehettem feleségül. Múlt év októberében viszont elhagyott engem politikai okokból, mivel Őfelségét a királyt támogattam a kormányzó ellen Budaörsnél¹¹. Én viszont még mindig halálosan szerelmes vagyok belé, jól mondta, hogy nem halnék meg ok nélkül, de neki akár hajszáláért is tűzbe mennék. Nagyon remélem, hogy most adódik alkalom arra, hogy kissé visszaférkőzzek kegyeibe, s megbocsájtson nekem – magyarázta a Huszár, nem éppen annyira magabiztos hangon, mint eddig.

– Értem, kérem, köszönöm szépen, hogy ennyire bizalmába avatott.

– Remek. Számítok kegyelmedre – csapott Bereg uram vállára Kardos, majd a ló háta fölött odaszólt a még mindig egyedül duzzogó lánynak – Kérlek, mutasd be többieknek munkatársadat, habár az előbb majd mindenki hallotta. Én megyek megkeresem azt a gazember kocsmárost, aki fölösen méri bort, s már most reggel is két részeggel találkoztam.

– Gyere velem, Károly. Ne törődj vele, jó ember igazából, csak most nagyon-nagyon harapós kedvében van. Meg szegénynek négy éve halt meg az édesapja, csehek gyilkolták meg a birtoka védelmében, azóta mosolyogni elég kevésszer láttam, s nagyrészt feketét hord. Mindennek ellenére viszont veszett veszedelmes tud lenni, igazi harcos. Egyből elsőre rá esett választásunk, mikor nekiálltunk önkénteseket toborozni – bökött hüvelykujjával a távozó vitéz felé Ciklámen. Az író megdöbbenve ismerte fel, hogy a lánynak szemmel láthatólag fogalma sincs arról, volt szeretője vajon miért jelentkezett önként harcolni.

– Mi az, Holló, hóembert, vagy hókommunistát készítetek? – lépett tovább a Honleány az íróval az oldalán a tanácstölgy alá. Itt egy erős csontú, de Szerecsen paripánál kevésbé finom vonalakkal rendelkező pej lógatta értelmes fejét, mellette guggolt lovasa, s két kisfiú, három kislány legnagyobb örömére egy apró hóembert épített az egyik kiálló gyökérre. Bereg uramnak elég volt mindössze egyetlen pillantást vetnie a jövetelükre kiegyenesedő ismeretlenre, hogy lássa, ő is alighanem a vitézlő rend tagja, a Kilenc Bajtárs egyike. Körülbelül vele azonos magasságú, értelemtől csillogó szürkéskék szemű, rövid, de merész bajuszot viselő fiatalember volt. A recsegő hideg őt egyáltalán nem zavarta, a Nemeséhez erősen hasonló barna viselő kalapot, fekete zsinóros szürke mentét, szinte testhezálló, szürke posztóból készült, fekete zsinórozású székelyharisnyát és lábszárközépig érő angol tiszti fűzős csizmát viselt. Egy távcsöves Mannlicherre támaszkodva emelkedett fel, övén volt még egy Mannlicher szurony és a szabvány Steyr-Hahn 1912-es pisztoly masszív tokja, valamint keze ügyében, a tölgy másik kiálló gyökeréhez támasztva, egy sok fogástól kifényesedett sötétbarna nyelű erdélyi fokosbalta.

– Fogadja elismerésemet az Etelközi tagságához, Bereg uram. Kérem, hadd mutatkozzam be magam is, kisasszonytól aligha remélhetem, hogy engem, bűnös országvesztő legitimistát bemutasson. Fehér Holló tisztes nevem, háromszéki székely vitéz volnék Kovászna faluból, civilben régész, cserkész, most pedig a Pilis Parkerdő vadőre. Hadban forogván a brassói 24. honvéd gyalogezredben szolgáltam hadnagyi rangban, felderítő mesterlövészként. Igazán örülök, hogy megismerhetem – Mosolya, kézszorítása, szemének vidám csillogása igazán bizalmat ébresztett Károlyban. Igaz ugyan, hogy a Ciklámenre tett elég erős célzást nem értette, de ezt most békesség kedvéért inkább elengedte füle mellett. Annál is inkább, mivel látta a gyerekek szemében is a hálát, hogy valaki idegen felnőtt játszik velük, s ő maga is igen gyerekcentrikus volt. Otthon Budapesten volt már kis hároméves Mária babája, s fél éve született második lánya, Zsuzsa is.

– Hadnagy úr, lesz nekem szíves elárulni, hogy mi okból csatlakozott önként Baján megvédésére? Kegyelmed a Kárpát medence másik szélén lakik, magyarlakta területeket nézve innen a lehető legmesszebb. Igazán semmi oka nincsen, hogy itt kockáztassa az életét. Vagy igen?

– Rengeteg okom van rá, Bereg uram. A két legfontosabbat azért közölném, de csak gyorsan, mert lassan ésszé¹² indulunk, s ezt a hóembert – habár kommenista csakugyan nem ember, de ez biza, hogy ember lesz, nem hókommunista – még be akarom fejezni. Elméleti, kissé elvontabb okom a Hon védelmének kötelezettsége. Egyetemet végzett emberként azonnal hadapródként, majd zászlósként kerültem frontra, s az első csata után előléptettek hadnagynak. Mikor letettem a tiszti esküt, szívemre helyeztem kezem, s mondtam, hogy a Hont és annak lakosságát minden áron, akár vérem hullásával is megvédelmezem. Isten engem úgy segéljen! – vált hirtelen ünnepélyessé Holló hangja, hogy a gyerekek olyan arcot vágtak, mintha templomban lennének, sőt még Ciklámennek az eredetileg inkább ellenszenves, mint rokonszenves pillantásába is költözött valami tisztelet. Nagyon sokat segített persze az írónak is, aki azonnal tudta, hogy akivel szemben áll, ő a Honvéd.

– Mi lenne a gyakorlati ok? – kérdezte hirtelen kíváncsian.

– Kardos cimborám megmentette életemet Budaörsnél. Egy srapnel¹³ elvitte a sisakom felével együtt koponyacsontom piciny részét es¹⁴, s elájulék. Az egyetemisták szuronnyal le akartak döfni, azt hihették a rumuny¹⁵ gárdisták hullájáról lehúzott angol csizmámról¹⁶, hogy cseh felkelő vagyok. Kenyeres tiszta egyedül¹⁷ puskatussal és szablyalappal hadakozva – nem akartuk saját vérünket ontani – átvágta magát hozzám, s addig védte magatehetetlen testemet, míg odaértek a szabad királyválasztók reguláris csapatai, hogy azok fogjanak el. Jövök neki eggyel ezért, most rajtam a sor, hogy visszaadjam kölcsönt, s megmentsem életét. Habár mind e nélkül is, ő nekem annyira hűséges fegyverbarátom még az egyetemről, majd utána a felkelőktől, hogy oldalán a Pokolba is elmennék.

– Nagyon jó látni, hogy a háború nemcsak a legrosszabb érzelmeket és legrondább bűnöket hozza ki az emberből, hanem a legszebb érzéseket és legnemesebb tetteket is. Igazán remélem, hogy nem utoljára beszélünk – felelte kissé meghatódva az író.

– Kegyelmed milyen valláson van? – kérdezett vissza a Honvéd.

– Katolikus vagyok – felelte Károly, értetlenül.

– Én a megreformált magyar vallás híve vagyok. Tudja, eleve elrendelés¹⁸. Amit az Úr akar, csak az történik, bármit is teszünk. Ha azt akarja, hogy beszéljünk még, akkor Pokol összes tüzes ördöge is közénk állhat, akkor is látjuk még egymást. Ha azt akarja, hogy többé ne beszéljünk, akkor most törik le tölgyről egy faág és sújt agyon, még ha rohamsisakot is hordok, és betonfedezékben is vagyok. Nem tudunk semmit tenni az Úr akarata ellen, csak belenyugszunk – mosolyodott el a székely, majd pillanatnyi vallásos hangulatot megtörve elnevette magát – Elnézését kérem, most már igazán be kell fejezzem a lurkóknak ezt a kis hóembert.

– Nem is tartom fel hadnagy urat. Isten segítse, hogy láthassuk még egymást – billentette meg kalapját Bereg uram, s Ciklámennel tovább léptek.

– Jó lélek Holló is, kár volna érte. Őt, mint hallhattad, Kardos hozta a csapatba, azonnali választás volt részéről. Megválik még – mosolyodott el jóindulatúan a lány.

– Csalánba nem üt a mennykő, insallah¹⁹ – harsant fel egy nevető hang egy rendesen felnyergelt csodaszép arab telivér mögül. Mindketten azonnal megálltak, s a lovasra bámultak, aki előlépett lova takarásából. Nem különösebben magas, de hihetetlenül zömök ember jelent meg, parázsló sötétbarna szemekkel, bozontos, de jól gondozott sűrű fekete szakállal és bajusszal. A viselete elütött az eddigi vitézekétől. Vörös fezt, 1906-os sötétkék honvéd gyalogsági dolmány átalakított, vörössel zsinórozott változatát, vörös, bő salavárit és ahhoz kicsit se találó bakancsot hordott, övén pluszban még egy vörös kendőt is. Bal kezében egy nyitott závárzatú, de tökéletesen karban tartott Mannlichert tartott, minden tok nélkül egy masszív lovassági Rast-Gasser revolvert tűzött övébe, két felől pedig több handzsárt. Mindezt kiegészítette egy, a nyergén keresztbe fektetett samsir²⁰ is. Másvalaki nevetségesen nézett volna ki ennyi fegyverrel és ilyen elütő viseletben, de elég volt a szerkesztőnek az ismeretlen szemébe néznie, hogy egyből elmenjen nevethetnékje.

– Isten akarja, magyarul – javította ki az utolsó szót rosszallóan Ciklámen.

– Ahogy szeretnéd, kedvesem. Volnál szíves bemutatni a nagy tiszteletű firkász úrnak? – hajolt meg gúnyosan a törökös kinézetű ember, de hogy szavai élét elvegye, egy kis fémtégelyt húzott elő az egyik nyeregtáskájából, s halvéval kínálta meg őket. A Honleány gőgösen elutasította, de Károly jóízűen megevett egy darabot, igen ízlett neki a különleges balkáni édesség.

– Károly, ő itt Madarasi Halil, bosnyák ember, elmondása szerint magyar érzelemmel. Ez utóbbiról nem vagyok száz százalékosan megbizonyosodva, de abban biztos vagyok, ő közölünk a legkiterjedtebb harci tapasztalatokkal bíró vitéz. Az első Balkán-háborúban török oldalon harcolt a szerbek ellen, a másodikban átment önkéntesnek a bolgárokhoz, megint csak a szerbek ellen. A nagy háborúban megszökött a sorozóbizottság elöl, bosnyákokból szervezett szabadcsapattal vadászott komitácsikra, aztán 1916-ban Kárpátokban az oláhokra. Végül itt a németek elfogták harcok végeztével különböző háborús vétségek elkövetése miatt, és kiadták az osztrákoknak. Büntetőzászlóaljakban megjárta Galíciát, majd Podóliát, s végül Doberdón kötött ki őkegyelme is. Háború után sem lehetett elege, mert a törökökhöz utazott, ahol a görögök, majd a franciák ellen harcolt, állítása szerint reguláris egységben, szerintem sima partizánként. Ennél kicsikét derekabb, hogy a tavalyi nyugat-magyarországi szabadságharcban is tevékeny szerepet vállalt. Vagy talán kihagytam valamit, efendi²¹? – ejtette az utolsó szót gúnyosan a lány.

– A lényeg megvolt, kedvesem. Talán még mondhattad volna, hogy mindezek után most mégis kalmárként dolgozok, teát, kávét, halvét, s Koránokat fuvarozok Budapest, Szekszárd és Pécs között, de sebaj – Nagyon érdekes volt, mert abszolúte semmi akcentus nem érződött a bosnyák beszédében. A felsorolt harci lista mindenesetre bármennyire is meggyőző volt, Károly mindenképpen akart az átlagtól elütő, békésebbnek kinéző karaktereket is regényébe, ezért Halil neve a Kalmár lett.

– Tisztelt uram, köszönöm először is ezt az ínyencséget. Kisebb koromban ettem a rácnál, de már nagyon rég nem. Kérem, engedjen meg nekem egy személyes kérdést. Kegyelmed nem csak nem itt lakik, hanem még nem is magyar születésileg, s nem is keresztény. Mégis, mi viszi rá, hogy most portyára induljon magyar keresztény bajtársakkal az oldalán egy idegen országba?

– Nagyon egyszerű, kisasszonyom tudja erre a választ, ugye? – sandított a Honleányra a bosnyák.

– Halilnak az egész családját kiirtották irreguláris szerb harcosok – sóhajtott fel fájdalmasan Ciklámen. Erre még az író is elsápadt kicsit, de a Kalmár csak rezignáltan megvonta a vállát, és kiegészítette:

– Tudja, firkász barátom, ez elég erős hatással van egy nyolcéves kisfiúra. – Majd, hogy hirtelen megtörje az eléggé letört hangulatot, a halvés dobozkát a lova elé tartotta – Ilyent még nem láttak. Tudják, a lovakat általában almával etetik ínyencfalatként. Szaladin azonban ennél sokkal édesszájúbb – és való igaz, az arab telivér mohón behabzsolta a maradék édességet, habár éppen csak hogy belefért a szája a tégelybe. Halil megsimogatta a paripa fejét, majd egy marék havat vett a kezébe, hogy mossa ki a kis fémdobozt. Károly ezt a pillanatot használta ki, hogy megszorítsa a bosnyák harcos vállát.

– Kérem, fogadja őszinte részvétemet. Borzasztó, hogy ilyesmi történhet ártatlan emberekkel.

– Köszönöm, firkász barátom. Ők már egy jobb helyen vannak, Isten mosolya előtt. Ha Ő úgy akarja, akkor nemsokára én is csatlakozom hozzájuk, és két keresztbe tett kard árnyékában vágtatok be az Asz-sirat²² útján a Hetedik Paradicsomba – nézett bátran a szerkesztő szemébe a Kalmár.

– Halilt Holló toborozta be, együtt harcoltak a Kárpátokban, Szíriában és Őrvidéken. Két vallási fanatikusnak mondhatná valaki őket. Ami nálunk a reformáció, inkább deformáció, az iszlámban az a síita felekezet – csóválta meg a fejét Ciklámen. Bizonyos, hogy a bosnyák erre lett volna mit válaszoljon, de nem jutott rá ideje.

– Halil, meghoztam az útravalódat. Hát ő meg ki? – csendült meg hátuk mögül egy dallamos francia hang. Egy nagyon szép lány lebbent elő mögülük, s egy élelmiszeres batyut akasztott Szaladin nyergének a nyeregkápájára. Károly kíváncsian vette szemügyre. Csigás szénfekete haja egészen az öve vonaláig ért, enyhén keletiesen ívelt igézően csillogtak barna szemei. Egy vörös, térdig érő szövetkabátot viselt, alatta pedig bokáig érő réteges fekete szoknyát, rengeteg ékszerrel. Halil átölelte a lány vállát, s valami súgott a fülébe.

– Gyere, menjünk. Ez csak egy oláh lotyó²³, Alina Vladimirescu, Halil háreméből a kedvence. Mikor érte mentünk, a bordélyban a stricikkel való lövöldözés közben majdnem megölette magát érte. Csak tudnám, egy ilyen repedtsarkún mit lehet ennyire szeretni – karolt bele Bereg uramba Ciklámen, s odébb vonta. Károly igazán nem értette ezt a féltékenységet. Mindenesetre magában adott nevet a román örömlánynak, az ennél egy fokkal jobban hangzó a Jáde fedőnevet, de elhatározta, hogy nem ad regényében fontos szerepet neki

– Hoppácska, elnézést! – rikkantott rájuk egy vidám hang, de egy fél másodperc alatt mindketten elsápadtak, annyira a semmiből ugrott eléjük egy csodás pej, rajta egy fülig érő vigyorral nevető vitézzel. Károly haragosan vonta össze szemöldökét, pár centin múlott, hogy mindkettőjüket el nem gázolta.

– Az úr Karcag Elemér, tolnai betyár ember, civilben nagyállattartó gazda, gulyás. Háborúban katonaként nem szolgált, hanem csak a vágni való marhát hajtotta szinte minden fronton a mieink mögött élelmezésre, de éppen ezért, ilyen irreguláris harcban nagyobb tapasztalata van, mint majdnem mindegyik más vitéznek, talán Hollót és Halilt leszámítva – csicseregte lelkesen a Honleány, nagyon egyértelmű volt az írónak, hogy munkatársa mennyire szívleli ezt a legényt, aki időközben leugrott a lóról, majdnem olyan ügyesen, mint annak előtte a Huszár. Károly csak most vette részletesebben szemügyre a lovast. Viszonylag magas, vállas, de nem feltűnően zömök fiatalember volt, huncutsággal csillogó szemekkel, s két kis vasszögként mereven, bátran kétfelé meredő bajuszkával. Feltűrt karimájú fekete kalapot, fekete huszárkendőt, fekete sujtásos dolmányt, fekete lobogós szárú gatyát és parasztcsizmát hordott. Ő eddig még a legjobban felfegyverezve, talán az egy bosnyákot leszámítva. Hátán keresztbe vetve egy kétcsövű sörétes puskát, ahogy a betyárok nevezték, duplapuskát hordott, jobb csípőjén egy nyitott tetejű fegyvertokban Rast-Gasser revolvert tartott magánál, nyakában feltekerve egy karikás ostor, minek sudarába éles acéldrótot fontak, bal kezében pedig egy Sobri Jóskának tulajdonított fokos mintájára készült fejű csákánybaltát tartott. Nyeregkápája mellett a huszáréhoz hasonló fegyvertokban ott nyugodott lovas törvényen kívüliek jó barátja, egy Mannlicher karabély.

– Tiszteletem, uram, akárki is legyen! Mi járatban errefelé, amennyiben meg nem sértem? – köszönt rá eddigiektől szokatlan módon nyitottan és barátságosan a betyár, de nem nyújtott kezet.

– Bereg Károly vagyok, az Etelközi Szövetség tagja, jelenleg a Magyar Kultúra katolikus reformer újság szerkesztője, különben mint hallom kegyelmedhez hasonlóan veterán katona. Először egy újságban cikket, majd egy kisregényt szeretnék írni Baján hősies küzdelméről, akárhogyan is végződik – próbálta az író rövidre fogni, szemmel láthatólag Elemér – azaz a Betyár, ez teljesen egyértelműnek látszott itt is – még nem volt itt akkor, mikor többiek füle hallatára Ciklámen bemutatta a parancsnoknak.

– Értem, kérem, habár, ha megmondhatom magamét, ugyan feleslegesnek tartom ilyen írásokat, inkább fogjon egy karabélyt, ha már úgy is itt van, s lőjön vajegy rácot – Ez azonnal megtetszett a Betyárban, hogy fölöslegesen nem udvariaskodott. Meglepve vette észre, hogy ezzel alighanem Ciklámen is így van, mert azonnal rávágta.

– Ugyan, Elemér, mutass több tiszteletet munkatársam iránt, ő most nem harcolni jött. Tudhatnád, kolontos, hogy mennyire fontos, mit gondol rólunk hazai s akár világ közvéleménye is. Ebben pedig egy toll többet ér, mint akármilyen fegyver – Persze ez csak részben volt igaz, Károly látta tisztán, hogy Ciklámen is inkább magában a vitézzel ért egyet, csak restelli kimondani. Ez férfiúi önérzetét kissé sértette, hiszen bár háborúban sokszor nem kellett elsüsse puskáját, de azért nem ijedt meg saját árnyékától. Inkább gyorsan másra terelte szót, hogy nyugtassa ágaskodó lelkiismeretét.

– Hova valósi, Karcag úr? Hallám, hogy nem itteni erősen a beszéde.

– Egy kisebbecske Tolnai megyei falucskában, Faddban születtem, s még mindig aza legkedvesebb a szívemnek. Viszont eddigi életem folyamán biza sok helyen éltem, most nemrég a Bakonyban példának okáért. Éppen, ahol tudok legeltetni, vagy akad olyan gazda, aki nem őrzi kellőképpen a lovait, vagy hogy gulyáját – Elemér készségesen válaszolt, de az utolsó mondatrészben megint Ciklámenre kacsintott, aki csak cinkosan kuncogott erre.

– Karcag úr, ha nem bánja, megkérdezhetem, hogy mi hozta ide kegyelmedet Bajánra? Hiszen Tolna vármegye pár köpéssel keletebbre van, kegyelmed mégis mi miatt kockáztatja itt életét?

– Ezért! – dörzsölte sokat sejtető mozdulattal össze szabad jobb keze mutató és hüvelykujját a Betyár, a pénzre utalva – Levágott, lelőtt rácoknál pénz, ruhanemű, fegyver, ékszer minden van, s mindezt pénzzé lehet tenni. Végre lehet törvényesen fosztogatni, ráadásul, ha Hazám ellenségei fogynak ezzel, az már csak ráadás.

– Na eredj innen, te üzletember, nehogy kiderüljön a végén, hogy zsidó vér is van benned – nevetett rá csilingelve Ciklámen. Ez mással elég valószínűtlen tréfa lett volna, ilyen körben sokan szívükre vették volna, de Elemér szemmel láthatólag nem tartozott ezek közé. Ő is elnevette magát, előbbre lépett, jobb karjával átölelte a lány karcsú derekát, s anélkül, hogy akár csak felgyorsult volna a lélegzése, vállára vette Cikláment. Mindezt úgy, hogy a fokost bal kezével nem engedte el, fél kézzel dobta a vállára a lány ötvenöt kilóját. Károly csak most látta, milyen a Honleány nem hogy őszinte, hanem kacér nevetése, szemmel láthatólag nem volt ellenére, hogy ez a jóképű, szilaj, szinte félvad lovas ember emelgeti.

– Tegye le, most már elég lesz, mennünk kell tovább, kegyelmednek meg kell felszerszámozni lovát – szólt bele kissé félénken az író, de nem túl magabiztosan.

– Miért, ha nem teszem le, akkor mi lesz? – nézett a szemébe a Betyár. Bereg uram ekkor vette észre, hogy ez a vitéz nemhiába nincsen még csendőrkézen, félelmetes ravaszságról árulkodott a nézése.

– Hagyj már, bolondos Jankó – bújt ki Elemér karjai közül még mindig kipirult arccal Ciklámen.

– Hagyjuk most egy kicsit, Karcag úr, lova felkészítésével – biccentett nem barátságtalanul, de igen kimérten a Betyár felé Károly, ahogy a Honleány megigazította magán viseletét, s tovább mentek a tér körül.

– Elemért Halil szervezte be, orvgazdaként a betyárság áruinak rendszeres felvásárlója az a pogány. No de, íme, az énszerintem legmegbízhatóbb ember egész csapatból – mutatott egy eredetileg nekük háttal álló alakra a lány. A kedves hang hallatán az illető megfordult, s most látszódott a kezein, hogy eddig derék magyar hátasa mellett állván kutyákat, pontosabban két felnőtt magyar agarat etetett húshulladékkal. Károly első alkalommal mai nap elsőre nem az embert, hanem az állatokat szemlélte meg, annyira magára vonták figyelmét. A ló szemmel láthatóan a legnemesebb magyari vérből való volt, rendes szürke telivér, értelmes barna szemeinek tekintetét legnagyobb bizalommal a gazdáján nyugtatta. A két szürke agár a paripához hasonlóan a fajta élvonalába tartoztak, jól látszott rajtuk, hogy a lehető legnagyobb rendben vannak tartva, és lelkesen, de nem mohón eszegették a húsnyesedékeket. A gazdájuk kinézete mondjuk tökéletesen tükrözte ezt az eszményi magyar embertípust, már ha emberre szabad egyáltalán ilyent mondani. Károllyal körülbelül azonos magasságú, szélesvállú, de nem feltűnően zömök, emberes ember volt, büszkén felpödört magyari bajusszal és komoly, de vidám barna szemekkel. Pörge fekete parasztkalapot, fehér sálat, fekete, de ólompitykés mentét, lobogós szárú fehér csikós nadrágot és lóra való csizmát viselt. Kifogástalan állapotban tartott Roth-Steyr lovassági altiszti pisztolytáska volt vékony bőrövére húzva, másik oldalon pedig egy szabvány altiszti szurony. Kutyái etetése közben is tussal hátrafelé a vállán tartott egy rendes, fegyverolajjal szépen leápolt Mannlichert, illetve lova régi magyar nyerge mellett szíjhurokba bújtatva ott lógott egy tulipános fokos, annak nyaka köré tekerve pedig egy, a Betyárénál valamivel rövidebb, rezesvégű karikás.

– Szervusz Ciklámen! Adjon Isten, uram! Lehetek valamiben szolgálatukra? – A hangja, mosolya és kézszorítása is bizalmat ébresztett Károlyban, ahogy üdvözölték egymást.

– Énszerintem ő az ideális magyar gazda és hazafi archetípusa. Dajka László uram a Bakonyban levő Agár-tető környékén vezet egy nagy gazdaságot. A kutyái errefelé már nem egyszer húzták ki bajból egész csapatot, együttvéve mind a Kilenc Bajtársat. Most a védekezés megszervezésében is elöl járt, hát láthatod róla, hogy mennyire jó szervező. Ne feledd, Károly, hogy a paraszt a legösszetetteb és a legfontosabb népi mesterség, amire az összes többi épül – tárta ki a kezét Ciklámen az idősebb rendű vitéz felé.

– Igazán örülök, Dajka úr, hogy magunk között tudhatom. Talán kegyelmed is leszerelt katona volna? – kérdezte kíváncsian az író, mert bár az látszódott számára is, hogy a Gazda – Istennek hála itt is egyértelmű választás volt leendő regénybeli karakter megnevezése – teste részeként viseli a pisztolyt, szuronyt, puskát, és valószínűleg a fokost és az ostort is, de a többiekkel ellentétben róla nem sütött egyértelműen, hogy hadviselt ember, a vitézlő rend tagja.

– Igen, szerkesztő uram, háború idején Lengyelországban tanultam egy mintagazdaságban, és ott soroztak be Császári Királyi Dragonyosok közé, Montecuccoli grófról elnevezett ezredben jártam meg keleti és nyugati frontot egyaránt – felelte nyugodtan a Gazda, de most alig nézett feléjük, inkább az agarait nézte, ahogy esznek.

– Megsimogathatom őket? – kérdezte Károly, gyorsan témát váltva.

– Inkább ne. Te se szereted gondolom, ha evés közben megzavarnak – felelt Dajka uram helyett a Honleány. A szerkesztő kínos csendet megtörve feltette a szokásos, nehéz kérdést:

– Egy kérdéssel, ha még zaklathatom kegyelmedet, utána hagyjuk, hogy lássa el rendesen ezeket a derék ebeket. Kegyelmed ugye Bakonybéli ember, az még innen jó sok köpésre van. Mi okból jött el ide egy kegyelmednek idegen faluba, másokért kockáztatni életét?

– Látja, szerkesztő úr ezt fokost? – húzta ki az ütő - vágót a szíjhurokból a Gazda, s jobb mutatóujján egyensúlyozta a kezén – Most így teljesen egyensúlyban van a feje és a nyele. Ha kicsit levágok a nyele végéből, utána másképp fogom, s még úgy is egyensúlyban van. Ha viszont közepén ketté töröm, akkor utána nagyon hosszú ideig még nem tudom egyensúlyba vinni. Pontosan ez történik a Kárpát medencével is, ezzel a földrajzilag és történelmileg tökéletes egységgel. Sosem lesz addig egyensúly, amíg ennyire el van törve. Remélem érti, mit akarok mondani – kacsintott rá Bereg uramra a vitéz, majd visszafordult a kutyái felé, s tovább nyesegette húsdarabkákat. Ciklámen és Károly tovább mentek, utóbbinak sok minden járt fejében, így alig vette észre a tér sarkán, kissé a többiektől hátrább húzódva, lova mellett egy felfordított, de már üres lőszeres ládán ülő fiatalabb, de már nem teljesen tejfelesszájú vitézt. Egy eléggé kopott fekete bőrövre taposott rá, bal kézzel kifeszítve tartotta, jobbjával pedig egy német rohamkés élét fente az övön. Ő fel se nézett érkezésükre, ezért Károly alaposan szemügyre vehette. Így ülve is látszott, hogy mennyire magas, de nem feltűnően zömök ember, sötét, bizalmatlan szemekkel, szabályosan fésült negyvennyolcas fekete bajusszal és körszakállal. Egy állszíjas, de kakastoll és címer nélküli csendőrkalapot, rangjelzésektől, de még állományjelzéstől is megfosztott zsinóros zöld dolmányt és nadrágot, valamint szinte bakancshosszra levágott szárú csizmát viselt. Jobb oldalán egy Rast-Gasser revolvert viselt szabályos fegyvertáskában, bal felől a rendes rövid pengéjű csendőr gyalogsági szablyát hordta, ezt kardbojt nélkül, s a kettős tártáskát az öve közepén, az övcsat két oldalán. Az öv végét tartó karja hajlatában egy ütött-kopott, szemmel láthatólag szebb napokat is látott patinás ágyazatú Mannlicher puskát szorított, aminek vas szerelékjei viszont tökéletesen olajozva csillogtak.

– Adjon Isten, főtörzsőrmester úr! Nem tudom hallottad-e, ahogy bemutattam kollégámat, ha nem… – kezdte el Ciklámen bátran, de Károly furcsállva vette észre, hogy munkatársa kissé remeg.

– Hallottam, ahogy bemutattad. Tehetek valamit értetek? – kérdezte mereven, de nem barátságtalanul a kést tovább fenő vitéz.

– Nem, nem különösebben, csak engedd meg, hogy bemutassalak téged is. Károly, ő itt Massányi Mór csendőr főtörzsőrmester Székesfehérvárról. Tábori csendőr volt a háborúban, utána Siebenlist különítmény²⁴ tagja, majd a nyugat-magyarországi szabadságharc hősi sebesültje, aminek a végén rossz lóra tett, s a király oldalára állt. Ezután értelemszerűen eltávolították a Csendőrségből, így került hozzánk – mondta Ciklámen, most már egy fokkal bátrabban.

– Ezredes úr azt mondta, hogy visszavesz az állományba, ha elfogom és a törvény kezére adom Karcag Elemér fineszes haramiát, aki különös kegyetlenséggel meggyilkolta, lefejezte volt társamat, Benedek Géza őrmestert. Addig maradok ennek a gazembernek a közelében, amíg itt vagyunk. Ha nincs más kérdésed, örömmel látnám, ha most békiben hagynátok. Nem ronthatom el az élezést – szólt hozzá a csendőr is nyugodtan, de továbbra sem nézett rájuk.

– Köszönöm, főtörzsőrmester úr, igazán szorítok kegyelmednek, hogy sikerüljön visszanyerje a rendfokozatát a világ szemében is – én és a magyar hazafi társadalom szemében már azzal visszanyerte, hogy itt van egyáltalán – Károly nem engedte meg magának, hogy zavarba jöjjön a csendőrpertu²⁵ hallattán, de a Honleány bátorságától erőre kapva jónak látta figyelmeztetni az ez esetben is egyértelműen elkeresztelt vitéz, aki megkapta a Csendőr fedőnevet – Kérem, ha nem bánja, szeretném emlékeztetni, hogy Sebes főhadnagy úr utasításai alapján ez alapvetően árnyékhadviselés lesz, csak bemennek, összeszedik a fegyvereket és kimennek, legjobb állapotban mindeközben senkinek sem kell meghalnia. Nehogy elveszítse közben az önuralmát, mert azzal a bajtársait is veszélybe sodorhatja, sőt közvetetten a falut is. Maradjon nyugodt.

– Miért? – nézett fel most először a Csendőr, s a szerkesztő csodálkozva, viszont majdnem ijedten vette észre, hogy a hadviselt ember arca teljesen érzelemmentes, szinte csak a szemei éltek – Talán nem tűnök elég nyugodtnak?

– Nos, most, hogy így mondja, azt hiszem, igen – bólintott rá megdöbbenten Károly, s nem nagyon volt mit mondjon, így inkább mindketten tovább léptek. Ciklámen csak halkan tette még hozzá, mikor már a Csendőr hallótávolságán kívül jártak:

– Mórt nagyon megrázta, hogy a királyhűség miatt ideiglenesen kitették a szűrét Csendőrségtől. Neki egész élete a szolgálat és a rendfenntartás. Most, hogy szinte semmi vesztenivalója nem maradt már, szerintem ő az egyik legveszélyesebb tagja a csapatnak. Dajka uram hozta közénk, őt pedig maga Elemér, akit sokszor bújtatott menekvései során.

– Ön- vagy közveszélyes? – kérdezte kétkedve az író.

– Mindkettő. De elsősorban az ellenségre nézve. Holló jobban lő nála célba, Kardos jobb vívó, Halil pontosabban betalál késsel, Elemérnek erősebb az ökle, de olyan nincs, aki egyszerre ilyen szinten ennyi minden harcmódban jó lenne – csóválta meg a fejét Ciklámen. Károlynak már fel sem tűnt, hogy ilyen hadi dolgokhoz miért ért ennyire behatóan négy évet frontszolgálatban forgó munkatársa.

– Hölgyem, uram, gyertek kóstoljátok meg hát ezt a finom meggypálinkát. Már mindenki megnyalintotta, nem maradhattok le róla – harsant feléjük egy vidám hang a tér másik oldala felől. Egy jellegzetes keleties arcú, sötétbarna villogó szemű, jellegzetes kun bajuszos, vállas ember lépett elő keleti lova mögül. Károly elcsodálkozott. Az eddigi vitézek is mind jól remekbe szabott, Halilt kivéve ízig-vérig a magyar férfieszményt megtestesítő emberek voltak, de ez ember számított a legnyalkább vitéznek közülük. Elegáns fekete városi kalapot, Bocskay nyakkendőt, fekete zsinóros barna dolmányt, hasonló zsinórozott lovaglónadrágot és olyan fényesre suvickolt csizmát viselt, hogy hajnali Nap tüze kecskebukát vetett a lábszárán. A népi-urbánus ruházati elemeket ideális arányban ötvöző fiatal férfin azonban nóbelsége ellenére is látszott, hogy harcos. Huszáros módon egy Mannlicher karabélyt viselt a hátán keresztbe vetve, jobb oldalán szabványos, de a csízmájához hasonló módon fényesre suvickolt fegyvertáskából egy Steyr 1912-es robosztus markolatja kandikált ki, bal oldalán pedig kezét nyugodtan egy talán még két évszázaddal ezelőtti, de szemmel láthatóan kiválóan karban tartott fringia markolatkupakján nyugtatta. Jobb kezében pedig egy fekete puhabőrrel bevont, magyar címeres burkolatú farzsebbe való lapos üveget nyújtott feléjük.

– Én nem iszok most semmit, köszönöm – hárította el kedvesen Ciklámen, de Károlyt előre tolta – Kóstold meg, tényleg finom. Besenyő párlat! – Az író belenyalintott az erős, de valóban szokatlanul kellemes aromával bíró italba, amiből két korty teljesen felmelegítette.

– Köszönöm szépen, uram. Besenyő? – adta vissza az üveget a vitéznek, aki gondosan bedugaszolta, visszatette lova nyeregtáskájába, s csak utána nyújtott kezet.

– Besenyő János, szolgálatára. Igen, csakugyan besenyő származású vagyok, Fertődről jövök. A hansági besenyőket és mosoni avarokat még Géza nagyfejedelem urunk telepítette a nyugati végekre, a kapukat őrizni. Ennek a szolgálatnak idők során mindig is eleget tettünk. Első… – kezdte el mesélni vígan a besenyő vitéz, de a Honleány félbeszakította.

– Inkább magadról mesélj most kicsit, vitéz úr. – Besenyő uram megdöbbenve fordult feléje, de hamar feltalálta magát.

– Én nem vagyok annyira érdekes mondjuk, mint nemzetem történelme. Sebészorvos vagyok mesterség szerint, civilben, de elsősorban most nemzetem szolgája. Háborúban is szolgáltam a 18. magyar királyi honvédezredben, jártam érdekes helyeken, sok életet mentettem meg, remélhetőleg többet, mint amennyit elvettem. Hazatérésem után két évig megint eredeti praxisomat űztem, voltam gyakorlaton Németországban is, ott harcoltam a szabadcsapatok oldalán Bajorországban. Utána aztán tavaly a nyugat-magyarországi szabadságharc összes jelentősebb csatájában ott voltam – összegezte gyorsan a vitéz. Sok előző harcossal ellentétben, most rendesen el kellett gondolkodjon Károly, hogy vajon milyen fedőnevet adjon neki regényében. Besenyő hangzott legjobban, de mivel az egyben a valós családnév is volt, nem akarta megkockáztatni. A Sebész vagy Orvos sem hangzott rosszul, de végül is aztán eszébe jutott, hogy a Vitéz nevet még senkinek sem adta, és neki talál is még. Amíg ezt gondolta végig, a Vitéz ismét nekikezdett volna mesélni maga beszédes módján, de egy másodperccel sikerült megelőzze.

– Most miért van itt, ha szabad tudnom? – kérdezte udvariasan az író.

– Szabad tudnia. Most van esély, ha még minimális is, ha követjük a szomszéd falu, Szomoróc példáját két évvel ezelőttről, akkor lehet soha többet nem jönnek ide vissza a szerbek. Illetve lehet az is, hogy veszítünk, de ezzel ugye mindig számolnunk kell. Ebből a helyzetből már nagyon mélyebbre nem süllyedhetünk. Meg aztán ahogy egy török közmondás tartja: ha az van megírva rólad, hogy vízbe kell fulladj, akkor úgy is vízbe fulladsz, még ha hegy tetején is laknál – felelte nem kicsit sztoikusan Besenyő János, majd, hogy azért mégis megtörje ezt a kissé elkeskenyedő hangulatot, hirtelen füttyentett egyet. – Kérem, engedje meg nekem Bereg uram, hadd mutassam be fegyvertársamat, nekem jó barátomat. Többi bajtárs egyelőre származása miatt annyira nem közösködik vele, de nemsokára még inkább meglátják, mit tud őkelme. Gábor! Gyere már ide! – Ciklámen és Bereg uram is meglepődött ezen, mert hogy először fordult elő, hogy egy harcos önként mutatja be nekük egy bajtársát. A közeli ház mögül előkanyarodott egy derék pej lovon ülő cigány férfi. Villogó fekete szemű, vékony körszakállat és bajuszt viselő, kifejezetten sötét bőrű, erősen zömök, nemes tartású középkorú ember volt. Széles karimájú fekete kalapot, zöld zsinórozású szürke mentét és nadrágot hordott egy majdnem olyan fényesre suvickolt csizmával, mint amit a Vitéz viselt. Ő is a hátán keresztbe vetve hozta Mannlicher puskáját, bal oldalán egy saját maga által kovácsolt, igen széles pengéjű szablyát viselt, ami a végvári szablyák mintájára hajazott, de maga előtt a nyeregben keresztben tartotta ezek szerint fő fegyverének szolgáló, erős fa válltámasszal kiegészített, alighanem teljes sorozatra átállított Steyr 1912-es automata pisztolyát, amelyet így a válltámasszal ellátva géppisztolyként használhatott.

– Gyere Gábor²⁶, hadd mutassalak be. A hölgyet nem kell bemutatni neked, az úr Bereg Károly, leszerelt katona, mint mi mindannyian, most azért jött ide, hogy tudósítson a kialakult helyzetről, s ha túléljük, háborús hősökként leszünk végre bemutatva. Te is, otthon a purdék büszkék lehetnek apjukra. Gyere már, szállj le arról a gebéről, s igyál meg velem egy nyelet meggypálinkát – kiáltott rá a besenyő, majd amíg a cigány leugrott a lóról, s beleivott a lapos üvegbe, a Vitéz bemutatta őkelmét.

– Tisztelt Bereg úr, ő nekem jó barátom, fegyvertársam, Sárközi Gábor, Sobor mellett lakik egy putritelepen. Kovács a mesterségre nézve. Velem is szolgált, de más győri ezredekben is, fegyverkovács és puskaműves volt a fronton, de élő harcot is látott. Kiváló vívó, nem csak kovácsolja, hanem forgatja is a vasat, egyedül Massányi Mór és persze Sebes Kardos tudta eddig közölünk legyőzni. Rendes ember, nem egyszer mentette már meg az életemet, s ahol lehet, igyekszem segíteni anyagiakkal. Tizennégy gyermeke várja otthon, szerencsétlenek elég szegények hozzánk képest, hiába, hogy kiváló kovács.

– Sárközi uram, beavatna kérem abba, hogy minek okán jött ide? Sobor azért még jó futamodás innen, s ezek szerint olyan sok birtoka ott sincs, mit védeni, ellenben a többiekkel ellentétben kegyelmednek otthon családja van, akik hazavárják. Mégis, mi indította arra, hogy idejöjjön harcolni, egy kegyelmednek mondhatni idegen vidékre, ismeretlen, sőt amennyire látom, inkább ellenséges, mint barátságos bajtársak közé? – kérdezte Bereg uram a cigányt, aki rövid gondolkodás után megkapta a Kovács fedőnevet.

– Kérem szépen, csókolom kezét-lábát az úrnak, én ugyanbiza azért jövék ide, hogy bizonyítsam be ország-világ előtt, hogy magyar vagyok. Sokszor kinevetnek, ha kérdezik ki vagyok, mondom cigány, cigány, de magyar cigány! Ha most segítek tevőlegesen is abban, hogy egy talpalatnyi magyar föld visszakerüljön hozzánk, többé soha senkitől sem kell eltűrjem, hogy minek nevez. És a családom is büszke lesz rám, mikor győztesen hazatérek – felelt a kovács, ahogy visszatette a lapos üveget a nyeregtáskába. Az író elgondolkodott ezen, hát igen, van, amikor ilyen sokat ér az önérzet. Ő már bőven túltette magát tizennégy éves kora óta, hogy kifejezetten adjon azok véleményére, akik élete további részeire semmi, vagy nagyon kevés hatással bírnak, de kicsit belegondolva, azért részben meg tudta érteni a Kovács érzéseit. Tényleg rossz érzés lehet kicsit idegenként élni saját országban. Lehet még inkább elmerült volna ezekben a sötétebb irányba vezető gondolatokban, ha vaskos ugatás nem riasztja meg a háta mögül. Nyugodtan fordult meg, de ahogy meglátta a kutyát, nyugalma kissé elpárolgott. Egy legalább a hasa magasságáig érő hatalmas, acélszürke szelindek²⁷ ugatott rá, bár inkább kíváncsian, mint valódi támadó szándékkal.

– Hubertusz! Vissza! – kiáltott rá valaki a tanácstölgynek a bíró háza felőli részéről, s az óriási eb csakugyan abbahagyta az ugatást.

– Odamegyünk Boldizsárhoz, hadd ismertesse össze Károlyt és Hubertuszt – magyarázta Ciklámen a Kovácsnak és a Vitéznek.

– Lassan ahogy Kardos cimborát látom, készülünk is indulni, nekem pedig a lovamnak az egyik patkóját még meg kell igazítani. Köszönöm, hogy idejöttetek, s beszélhettünk, ha csak ilyen röviden is. Szerkesztő úr, tiszteletem. Nagyon remélem lesz még időnk részletesen beszélgetni akár besenyő őseimről, akár amiről csak szeretne – billentette meg kalapját udvariasan Besenyő uram. Az író viszonozta a gesztust, s a kutyától még kissé mindig reszketve ment a Honleány oldalán. A hatalmas magyar harci kutya is visszament a gazdája mellé, aki ott ült a tornác szélén, éppen almásderes lovát abrakoltatta. Egy körülbelül Károllyal azonos életkorú, de nálánál valamivel alacsonyabb, viszont sokkal szélesebb vállú, folyamatosan figyelő barna szemű vitéz volt, aki gondosan fésült szakálla és bajusza miatt koránál kissé idősebbnek tűnt. Zöld vadászkalapot, zöld vadászbekecset és nadrágot, valamint német fűzős szárú barna csizmát viselt, vállán keresztbe vetve egy töltényövet, bal kezében tartotta alighanem olasz frontról hadizsákmányként került, vagy hogy már háború előtt vásárolt amerikai Winchester 1912-es előágyszános ötlövetű sörétes puskáját, övén bal oldalt egy rendes vadászkés, jobb oldalt egy Steyr 1912-es katonai pisztoly, viszont saját gyártású bőr fegyvertáskában. A ló nyeregkápáján itt is lógott egy hosszabb nyelű, erdőjáró fokosbárd, s másik oldalt a puskatokból egy finom vonalú tus kandikált ki, ami Mannlicher - Schönauer 1903-as sport – vadászpuskához tartozott. Ez egy viszonylag ritka, emiatt nem is olcsó fegyver volt, amit ilyen kivitelben szokás volt valamilyen távcsővel is ellátni. Károly maga is lőtt még tizenkét éves korában ilyen puskával, s kellemes meglepetésként jegyezte meg magának, mennyire könnyen járt a forgó-tolózáras rendszere, igen könnyen, egy csuklómozdulattal lehetett újratölteni.

– Elnézését kérem, tisztelt uram. Hubertusz mostanában nagyon ráérzett arra, hogy jelezze nekem az idegeneket. Adja kérem a kezét – nyújtott kezet a zöld ruhás vitéz, s Károly kezét az óriási kutya orra elé tartotta. Az író rendesen remegett, de nem volt félelemre oka, Hubertusz megszagolta a kezét, ránézett, és aztán orrát a kezéhez nyomta.

– Kész a barátság – bólintott rá barátságosan a vadász, a Vadász, itt most a Kováccsal és a Vitézzel ellentétben megint igen könnyen ment a keresztelő Bereg uram számára.

– Károly kollégám kedves, hadd mutassam be Rátóti Boldizsár uramat Zalaszentlászlóról, a rosseb bakák őrmesterét, vitéz magyari embert. Ahogy láthatod is, Boldizsár ízig-vérig vadász ember, az erdő őre. Szíve – lelke neki a somogyi és zalai erdők, és erdei állatok. Igazából nem is szükséges ennél többet mondani róla, majd, ha idejönnek a rácok, te magad is fogod látni, mi mindenre képes az erdők őre – mondta a lassan melléjük érő Honleány, aki megsimogatta a szelindek fejét.

– Tisztelt Rátóti uram, ha nem bánja megkérdezném, hogy mi miatt van itt elsősorban velünk? Úgy értem, hogy Zala megye ugyan a szomszédunk, de közvetlen élettere – egyelőre – nincsen veszélyben. Mi vette rá mégis, hogy most ilyen, kegyelmed számára gondolom elsősorban ismeretlen bajtársakkal az oldalán kockáztassa az életét? – tette fel az immáron szokásos kérdést az író, aki ugyanolyan kíváncsi volt most is a válaszra, mint az elején.

– Nézzen csak szét kegyelmed. Mit lát? – mutatott körbe kereken Rátóti uram.

– Erdőket – felelte értetlenül Károly. A kis falut csakugyan mind a négy oldalról lombhullatók, elsősorban tölgyesek vették körül ebben a kis völgyben.

– Nem is szükséges többet mondanom – mosolygott rá őszintén a vadász, majd kissé elfordult tőlük, mintha ott se lennének. A nyeregtáskából egy papírba csomagolt szinte nyers marhalábszárat vett elő, amit odadobott Hubertusznak. A vadászeb őrjöngve vetette magát a húsra, s habzsolva enni kezdte. Gazdája naiv jóindulattal, de figyelmesen nézte, ezért se Károly, se Ciklámen nem akarta megzavarni.

– Boldizsár rendben lesz. Nem a szavak embere ugyan, de odateszi magát rendesen. Meg aztán még Hollónál is jobb céllövő, pedig ő mesterlövész volt a háborúban.

– Ha jól nézem, lassan indulnak is az atyafiak, gyere menjünk vissza bíró úrhoz – ölelte át munkatársa vállát az író. Ciklámen megállt, és sorban felemelte jobb keze hüvelykujját, mutatóujját és középső ujját.

– Egy: még van egy vitéz a Kilenc Bajtársból, akit be kell mutassak. Kettő: utána visszamegyünk bíró úrhoz, ha indulnak a fiúk, egyedül bátyám marad harcosként faluban. Három: ha azt akarod, hogy Kardos letörje a karodat és fenekedbe dugja, nyugodtan ölelgess csak tovább.

Mondani sem kell, hogy Bereg uram olyan gyorsan engedte el a lányt, mintha izzó vasat fogott volna meg, de hangulat nem lett feszült, mert cserében Ciklámen ölelte át a vállát, s a bírói ház tornáca előtt kászálódó vitézhez vezette.

– Kérlek, hadd mutassam be neked Németi Balázs uramat, lébényi hajdú falkanagyot²⁸.

– Lébényi? Hiszen a hajdúk Hajdúságban laknak, nemdebár? – csodálkozott el Károly.

– Tiszteletem, vitéz kárpátaljai honfitársam! Bizonyám jól tudja kegyelmed, a hajdúk alapvetően Hajdúságban, vagy hogy általánosan véve a Tiszántúlon laknak. Viszont ne felejtse el kegyelmed, hogy a hajdú szó alapvetően nem nemzetiséget, hanem mesterséget, fegyveres marhahajcsárt jelent. Én pedig az volnék, hét nemzedékre visszamenőleg. Őseim még Bocskay fejedelem uram korában költöztek Győr-Moson-Sopron vármegyébe, s magam is falkanagy volnék. Itten intézzük a gulyákat, s egész országban, vagy hogy inkább egész Közép-Európában kereskedünk, főleg Észak Olaszországban és Németországban. Édesapám, hogy ha megtér az örök útra, akkoron én veszem át családi vállalkozás vezetését – lépett hozzá a vitéz, s kezet ráztak. Az író alaposan szemügyre vette ezt a barátságos, kis vaskos szegekhez hasonló sötétfekete bajszos, piros képű, vállas, minden eddigi vitéznél fiatalabb legényt. Feltűrt szélű fekete csikós kalapot, sötétkék, vörös mellű Viktória dolmányt, kék lobogós szárú gatyát és sarkantyús csizmát viselt. Vállát átkötve egy derekas karikást tartott magánál, hátán keresztben ő is egy Mannlicher karabélyt viselt, széles bőrövén a Roth - Steyr 1908-as katonai pisztoly fekete bőrtokja, és most is egy derék tölgyfanyelű, hosszú vágóélű fokosbárdra támaszkodott kesely lova oldalának támaszkodva.

– Jaj, és azt se felejtsd ki, Balázs, hogy nemrég tértél vissza a Francia Idegenlégióból²⁹, mellyel megjártad a nyugati frontot, Szíriát majd Algériát, és hogy csak most karácsonyra tértél ugyan haza, de megint hadban forogsz – tette hozzá Ciklámen, majd mondott valamit franciául, amit Károly nem értett. Balázs viszont felnevetett, szintén franciául válaszolt, s megsimogatta a Honleány göndör aranyszőke haját.

– Németi uram nagy szolgálatot tenne nemzet ifjúságának, ha elárulná, hogy milyen okból kifolyólag van most itt, mégis mi ösztönzi arra, hogy most egyből ahogy hazatért, már ismét hadba száll? Ráadásul ilyen, kegyelmednek jórészt idegen vidéken, egyelőre javarészt ismeretlen bajtársakkal az oldalán? – kíváncsiskodott Károly, gondolta, mai napon utoljára.

– Igazán egyszerű a válaszom, derék kárpátaljai barátom. Ez az én életem. Most még van erőm, van fokosom, karabélyom, pisztolyom, karikásom, amíg bírom, csinálom. Hadviseléssel foglalkozok, öt éve egyebet se csináltam. Hát itthon sem akarok. Ne féljen azért kegyelmed, majd csak megnyugodok lassan- lassanként, de mit lehessen tenni, most ezt érzem, ezt teszem – felelte nyíltan a szemébe nézve a Hajdú, most így utolsó esetben is teljesen tiszta volt a keresztelési ceremónia, habár a Légiós is jól hangzott volna, de az nem magyar. Bereg uramnak természetesen lett volna mit válaszoljon erre – ki alig várta, hogy véget érjen a háború, hadd térhessen vissza családjához – de ekkor a Huszár érces hangja zendült fel a hajnali párába burkolódzó téren.

– Kamerádok³⁰, lassan készülődjünk. Még egy utolsó korty, utolsó falat, aztán indulunk. Hajnalosan lenne jó átlépni határt, sógorok ilyenkor még bőven alszanak dunyhás ágyakban.

– Gyere, Károly, menjünk – vonta maga után Ciklámen az írót, pedig ő még most is szívesen maradt volna beszélgetni, s ezzel szemmel láthatóan Németi uram is így volt – Balázs az egyik legderekabb. Képzeld csak el, ő volt az egyetlen közülük, aki teljesen önként, hívás nélkül jelentkezett. Kardos azt mondta, hogy ennyire fiatalon ne ölesse meg magát, s nem fogadta be. Errefel idejött a faluba, mikor még a kollaboránsok hatalma alatt állt, segítette a pap gyermekeit, bújtatta őket, s sajátkezűleg hét komitácsit ölt meg, amíg ideértünk.

– Hmm, szép kis csapat. Sebes uram azért harcol, mert vissza akarja hódítani a szíved, és ezzel akar imponálni – még ha lelkemre is kötötte, hogy ne mondjam el, de hát nem ígértem meg. Fehér uram azért harcol, mert nagyon erős barátság fűzi huszár bajtársához, illetve van még valami rejtett ok, amit egyelőre nem látok be. Madarasi uram azért harcol, mert családja halála óta halálosan gyűlöli a szerbeket, ez teljesen tiszta eset. Karcag uram azért harcol, mert egyszerűen itt megteheti azt, amit máshol nem tehetne meg, és ha túléli, akkor valóban igen gazdag hadizsákmány vár rá. Dajka uram azért harcol, mert a rendben hisz, és képes ezért fegyvert fogni, sőt ölni és meghalni is, ha kell. Massányi uram azért harcol, mert ez a feltétele annak, hogy a szökevény rablógyilkos betyárt kézre kerítse, és visszaszerezze szerinte elveszett becsületét. Besenyő uram azért harcol, mert idealista, a magyar haza egységes voltában hisz, a revízió az élete, és hajlandó mindent feláldozni. Sárközi uram azért harcol, mert hírnevet és elismerést akar szerezni magának a családja, és nemkülönben magyari létközösség előtt. Rátóti uram azért harcol, mert lelkiismeretes ember és félti az erdőket, amiket lelkiismeretlenül kitermelnének a bécsi zsidó körök, ha ők találnak győzni. Németi uram meg azért harcol, mert a harc az élete, egyelőre képtelen más létformát felismerni magának, ahol kiteljesedhetne valódi énje. Helyesen összefoglaltam? – nézett a Honleányra az író. Megtartotta csak magának már azt, hogy őszerinte a Huszár, a Honvéd, a Gazda, a Vadász és a Hajdú ösztönzése a legigazabb, ami teljesen kizárja azt, hogy akármilyen nehézség láttán is megfutamodjanak. Többiekben is bízott persze, de ott nem volt teljesen egyértelmű számára, hogy egy véghelyzetben vajon mit csinálnának?

– Kardos hét évig volt a szeretőm, csak a háború miatt nem tudtunk összeházasodni. Múlt ősszel viszont elárult nem csak engem, hanem Kormányzó urat, sőt egész magyari Hazát is, mikor átállt a királyhoz, és fegyverrel harcolt a szabad királyválasztók, saját volt egyetemista társai ellen. Most már a csillagokat is lehozhassa felőlem az égről – rándult meg a Honleány gyönyörű arca, de a düh mellett egy fok fájdalom is felvillant a szemében.

– Látom, a lényeget sikerült kihámozd mondandómból– mosolyodott el Bereg uram, még a fejét is megcsóválta.

– Holló esetében pedig itt van az a rejtett ok, amit nem érthettél – tért vissza elég hamar Ciklámen jókedve, s egy téren átvágó leányra mutatott. Károly jól megnézte az újabb szereplőt. Szinte ugyanannyira csinos, bár éppen nem annyira feltűnően szép lány volt, mint Ciklámen vagy mint akár Alina. Nála kicsivel alacsonyabb, értelemtől csillogó fűzöld szemei, kedves arca, és fenekéig érő hullámos szőkésbarna haja volt. Cserkészkalapot, fehér nyakkendőt, barna rövid kabátkát, hosszú zöld szoknyát és angol tiszti fűzős csizmát viselt, kezében meg egy tömött vörös-fekete csíkos népi tarisznyát tartott. Ejha, füttyentette volna el magát legénykorában a szerkesztő, de így csak követte munkatársát, aki őszinte örömmel futott a másik lány elé.

– Lia kedves, hadd mutassam be neked egyik legjobb munkatársamat, Bereg Károly uramat neked szomszédból, Munkácsról. Most azért jött a faluba, hogy tudósítsa a csonkaországi közönséget, hogy mi folyik itt, s ezáltal is szerezzünk támogatókat – fogta meg Károly kezét a Honleány majd feléje fordult – Károly, ő nekem legjobb barátnőm, Csillag Lia Beregszászról, civilben régész ő is, különben háborúban szanitéc volt igazából, járt Galíciától kezdve Erdélyen és Havasalföldön keresztül a Doberdóig bezárólag mindenütt. Egy igazi angyal, aki akkor is visszahoz a halálból, mikor már az ördög a lábadtól fogva rángat lefelé.

– Igazán örülök, hogy megismerhetem, kedves uram. Remélem sokat tudunk majd még beszélgetni. Most éppen sietnem kell, de ígérem, bepótoljuk – mosolygott rá az íróra a lány, ahogy kezet fogtak.

– Igazán nem akarom feltartani, Csillag kisasszony. Elárulná nekem, miért van most itt, a Kárpát medence éppen másik felén, javarészt ismeretlen nők és férfiak között? Kockára teszi az életét?

– Ki tudja, lehet éppen itt, Nyugaton virrad fel a hajnal széttépett magyar Hazánkra. Én csak haszontalan szolga vagyok, ahogy a Mester mondja, de őszintén hiszem, ha minden magyar csak ennyit tenne, akkor holnaptól már minden bujdosó igazán hazatérhetne – felelte komolyan Lia. Egyértelmű volt róla, hogy kisportolt, mozgása alapján kifejezetten hajlékony és kitartó teste ellenére ő nem „az” a fajta harcos, de ezt annyira mély lelki meggyőződésből mondta, hogy Károly számára nyilvánvalóvá vált, hogy mindent meg fog tenni közös jó érdekében. Családneve és éppen általa mondott mondat alapján a Hajnalcsillag nevet kapta meg Bereg uram készülődő regényében.

– Most mégis hova sietsz ennyire? – kérdezte Ciklámen kíváncsian.

– Egy kis elemózsiát összekészítettem Hollónak, más úgy se törődik most vele annál komolyabban. Bár ennyi legyen – felelte Lia megvetően, de ahogy az előbb a Honleány dühébe, most az ő megvetésébe is keveredett nem kevés fájdalom. Károly rá is akart erre kérdezni, de nem volt rá ideje, a Hajnalcsillag kecsesen tovább illant a készülődő harcosok között.

– Elég hasonló tragédián ment keresztül ő is, mint én, csak ő mivel gyengébb nálam, még nehezebben viseli. Holló egyetemen a legvéresebb kuruc volt, már csak református székely voltából eredendően is, de most ősszel ő is áttette magát a Habsburgokhoz, s ami ennél rosszabb, még rá is lőtt menekítés közben. Lia helyében én többé rá se néznék ezek után, de láthatod, hogy még most is törődik vele, igaz már nem emberként, férfiként, szeretőként, hanem hadba induló katonaként. Barátnémnak szerintem a szívén kívül semmi más szerve nincs, az annyira nagy – magyarázta meg lelkesen Ciklámen. Természetesen Károlynak erre is meglett volna úgy válasza, mint kérdése, de nem jutott rá ideje, már nem először a mai nap folyamán.

– Áldás, békesség, testvéreim az Úrban! – léptetett be három lovas a térre. Középen egy férfi, s két oldalán fiatal fiú és lány, mindhárman könnyű kecsességgel és látványos gyakorlattal ülvén a derék hátasokat. A férfi köszönt. Egy magas, vékony ember, szépen nyírt szakállal és lefelé konyuló bajusszal, értelmes fekete szemekkel. Ő volt az egyetlen férfi a téren, aki a hideg meg nyílt tér ellenére semmit nem viselt a fején. Hosszú fekete szövetkabátot, szűk szürke lovaglónadrágot viselt, de csizmát nem, hanem posztóból készült botosokat³¹. Semmi fegyver nem látszódott nála, de kezében egy vörös hímzéses fekete szövetborítójú vastag Bibliát tartott a kezében.

A jobb oldalán léptető, nála sokkal magasabb fiú szemmel láthatóan a fiaként érkezett, arcban egy az egyben rá hasonlított. Se bajuszt, se szakállt nem viselt, ránézésre olyan húszas éveit sem érhette még el. Egy ugyanolyan kabátot hordott, mint az édesapja, barna szövetnadrággal és bakanccsal csizma helyett, ezen Károly rendesen elcsodálkozott, hát hogyan lehet így lovagolni? Ő viszont fegyverrel jött, egy Mannlicher Schönauer 1903-as puskát fektetett maga előtt keresztben a nyeregben, egy ugyanolyan 6,5 mm-es lövedéket tüzelő kecses fegyvert, mint amilyen a Vadásznak is volt, csak ez katonai változatban, amit a vállán átvetett töltényöv, és a derekán függő, puskához tartozó szurony is igazolt. Hmm, bevállalós az ifjú korához képest, gondolta az író.

A Bibliás lovas bal oldalán egy szép lány lovagolt, egy pár évvel talán idősebb az öccsénél, de a többi lánynál még mindig sokkal fiatalabb. Bimbódzó rózsának tűnt, a hideg pirosra csípte szépséges arcát, a hajnali szellő kedvére borzolta kibontott, nagyon hosszú sötétbarna haját, de fekete szemei nyugodtan és bátran csillogtak. Fekete pántlikás szürke kalapot, karcsúsított, kopott, de különben divatos szürke kabátot, fekete szoknyát és igen magas szárú csizmákat hordott, s testvéréhez hasonlóan szintén fegyvert hozott, egy Mannlicher Schönauer 1903-as karabélyt. Igen furcsa módon a hozzá tartozó tölténytáskákat mind az övén hordta, a hozzá való szuronyt – annak ellenére, hogy a karabély változatra ezt nem lehet rögzíteni – viszont a bal vállán, markolattal lefelé egy erős szuronypapucsos vastokban.

– Ország Lajos, a falu református papja, Ország Vajk és Ország Klára pedig a gyermekei. A lelkész igen bátor ember, január 4-én titokban eltemette a csetnikek által meggyilkolt falusiakat, annak ellenére, hogy ez be lett tiltva. Persze elfogták és száz botütést mértek a talpára³², láthatod, hogy azóta se tud csizmát húzni. Balkáni vadállatok ezek, Liával együtt ápoltuk tegnapelőtt óta, hogy visszavettük a falut, nem kívánom senkinek azt a látványt, ami a lába nyújtott. Gyermekei Franciaországban és Svájcban tanulnak amúgy, de most pont itthon tartózkodtak téli vakáción. Fegyverrel kézben megszöktek erdőbe, s ott bujkáltak egészen addig, amíg nem jöttünk, egyedül Balázs segített nekük. A pap felesége, Ország Judit meg önként vállalta fogságot, hogy férjével lehessen. Egy igaz magyar istenfélő családot így képzelek el mesékben is, csakhogy ez valóság. – mesélte lelkesen Ciklámen. Károly őszintén elcsodálkozott, és természetesen lehető legnagyobb tisztelettel nézett egyből úgy papra, mint gyermekeire. Válaszolni is akart, de ekkor megint Kardos parancsoláshoz szokott hangja szakította félbe.

– Mi dolga itten kegyelmednek? Talán nem megparancsoltam, hogy maradjon az emberekkel, Isten igéjével tartsa bennük a lelket?

– Az én helyem Isten oldalán van, főhadnagy úr. Ha az Úristen csatába rendel, oda is megyek.

– Igazán? Aztán akkor hol van a fegyvere? – kérdezte Kardos flegmán, ahol rátarti könnyedséggel, kengyel érintése nélkül szállt nyeregbe. Összes többi harcos is követte példáját.

– Ez az én fegyverem! – emelte magasba a Bibliát Ország uram. – Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely az Isten beszéde.³³

– Kamerádok! Isten szolgája velünk akar tartani. Hallani akarom mindenki véleményét – ismerte el a pap bátorságát a Huszár.

– Én amondó vagyok, hadd menjen kegyelmetekkel. Amint meséltük már, tiszteletes úr igen bátran viselkedett a Gonosszal szemben, nincs gond a merészségével – mondta azonnal a bíró.

– Nem kegyelmedet kérdezte kenyeres – intette le határozottan, de nem ellenségesen Holló, ahogy hidegnek álcázott, de igazából hálás és szerelmes pillantással átvette Liától az elemózsiát – Énszerintem hadd jöjjön velünk tiszteletes úr. Isten Igéje meg sokkalta erősebb fegyver, mint szablya, fokos, pisztoly, karabély.

– Csatlakozok kardesim³⁴ véleményéhez. Egy az Isten! És ahová megyünk, ott szükségünk lesz Rá – tette hozzá Halil komolyan, majd még egyszer lehajolt nyeregből és megcsókolta Alinát.

– Bizony. Bűnbocsánatra is szükségünk lehet, mert most lehet mocsokba mártjuk nemsokára a kezünket – léptetett melléje Elemér, és a bosnyák vállára tette a kezét.

– Egyetértek ezzel a haramiával. Pap jelenlétéből még sosem ismertem meg gondot. Pap hiányából annál inkább – mondta csendesen Mór, aztán hangos csattanással hüvelyébe dugta az addigra borotvaéles szuronyt.

– Maradjon csak itthon, tiszteletes úr. Családja, háza, birtoka van. Ha harcolni akar értük, nemsokára anélkül is lehetősége lenne, hogy most velünk jönne – rázta meg a fejét László, de többet nem is figyelt rájuk, inkább boldogan nézte jóllakott kutyái futamát.

– Dajka gazdának igaza van. Ne siessen meghalni, akadhat rá amúgy is lehetősége, ha annyira mehetnékje – rántotta meg a vállát János, s maga szokásos magabiztos módján nézett maga körül a többi vitézre.

– Amondó vagyok, sebész úrnak igaza van. Nagyságos tiszteletes úr csak vigyázzon magára, s maradjon itthon. Minket, ha le is vágnak, akad helyettünk, de őhelyette ki fogja majd hirdetni Igét? – bólintott rá Gábor, s biztonság kedvéért közelebb húzódott a besenyő lovashoz.

– Én is amellett szavazok, hogy bizony maradjon csak itthon tiszteletes úr. Ne kelljen senkire vigyázni, kinek nincs fegyver a kezében – szólt hozzá halkan Boldizsár, aztán hangos csattanással töltényűrbe lökte az első sörétes töltényt a Winchesterben.

– Énszerintem meg ne mi döntsük el. Én az igen válasz mellett vagyok, mert Isten közelségét mindig jó érezni, de ne rajtunk múljon – zárta le a szavazást Balázs, s komolyan nézett vissza a parancsnokra.

– Igazából csak a véleményetekre voltam kíváncsi, ez parancsnoki döntés. Vas zászlós urammal marad tiszteletes úr, s bíró urammal együtt vigyáznak, hogy minden rendben legyen, amíg vissza nem térünk. Miklóson kívül pedig akkor Vajk és Klára, nagy felelősséget kaptok, ti is maradtok, őrködjetek – zárta rövidre a vitát Kardos, éppen idejében, ugyanis a Nap lassan felbukkant a keleti égaljának sarkában.

– Én mindenképpen menni akarok, főhadnagy úr. Tartozok ennyivel Istennek, a Hazámnak, családomnak, falunak és nemkülönben kegyelmeteknek – mondta a pap.

– Én vagyok Isten és kegyelmetek akaratából a parancsnok, és erről nem nyitok vitát. Kegyelmed oda megy, ahová parancsolom. Szentírással még nem vertek agyon osztrák vagy rác pribéket, de megtartották a lelket csüggedőkben. Asszonyokat s gyermekeket kegyelmed gondjára bízom, bíró uram és Vas barátom segedelmével, Isten előtt felelnek az ártatlanokért – emelte fel parancsnokláshoz szokott hangját a Huszár, s ez mindenkit meggyőzött. – Indulás! Balázs, te ismered legjobban a terepet, te méssz elöl, Elemér, te meg utánam a legjobb lovas vagy, menj vele, ha valami van, azonnal hírt hozol. Kenyeres, Boldizsárral menjetek utánuk, kutyával biztosítsátok menetet. Mór, te velem jössz, menet közben meg kell beszéljük még egyszer Fürstenfeldet. János és Gábor, ti utánunk következő párnak. Halil, te a végén vigyázz László gazdára és a kutyáira, ha valaki követne, nektek kell lerázzátok. Bátran előre, ne feledjétek, hogy csak sógorok ellen megyünk most. Uram Isten és Szent László!³⁵ – Károly csodálkozva vette észre, hogy mind a kilenc vitéz azonnal engedelmeskedik a huszárnak, s sorba fejlődtek ellentmondás nélkül. Mindemellett annak ellenére, hogy szemmel láthatóan most először közölte velük a parancsnok a sorrendet, mind igen elégedetten vették tudomásul. A Hajdú és a Betyár összeütötte öklét indulás előtt. A Honvéd lehajolt a nyeregből, és megvakargatta a szelindek füle tövét, a Vadász meg biztatta a kutyát. A Csendőr és a Huszár kölcsönösen megsimogatták a másik ló fejét. A Vitéz és a Kovács akkor itták utolsó korty meggypálinkát, ami valahonnan megint előkerült. A Kalmár odadobott egy-egy darab halvét a Gazda agarainak, aki hálásan megköszönte. Vas Miklós közben melléjük lépett, majd óvóan átölelte Ciklámen és Lia vállát is. A bíró Klára és Vajk lova közé lépett, aztán biztatóan a két fiatal térdére tette a kezét. Ország uram kihúzta magát a nyeregben, s bár előbbi kemény szavaktól kissé megrendült, de most áldásra terjesztette kezét, ahogy erős hangon mondta a felsorakozott fegyveresek felé:

– Áldjon meg benneteket az Úr, és őrizzen meg titeket… világosítsa meg az Úr az Ő orcáját tirajtatok, és könyörüljön rajtatok… fordítsa az Úr az Ő orcáját tifelétek, és adjon tinéktek békességet³⁶… és győzelmet a gonoszok felett… Ámen.

A nyitósfestmény készítője Kertai Zalán.

 

---

¹  Tábori Újság: első világháború során az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egyik legnagyobb újságja, ami német, magyar, cseh, lengyel, rutén, szerb és horvát nyelven jelent meg

²  Királyi Magyar Egyetemi Nyomda: 1577-es alapítású, egyik legrégebbi magyar állami tipográfia, interbellikus időszakban Budán állomásozott

³  Magyar Kultúra: 1913-1944 között megjelenő katolikus újság

⁴  Etelközi Szövetség: titkos elitista, nemzeti-keresztény szervezet a Horthy korszakban

⁵  Komitácsi: eredetileg a kumitékben, török megszállás ellen harcoló titkos félkatonai alakulatokban szolgáló balkáni harcosok neve, az első világháborúban összefoglalóan a szerb irreguláris harcosok neve.

⁶  Linder Béla (1876-1962): tüzérségi ezredes, a Károlyi–, majd Berinkey kormány hadügyminisztere, illetve tárca nélküli minisztere, szerb kommunista kollaboráns politikus

⁷  Vitéz jákfai Gömbös Gyula (1886-1936): császári-királyi vezérkari tiszt, honvédelmi miniszter, a Magyar Királyság miniszterelnöke, a MOVE alapítója, radikális nemzeti politikus

⁸  Magyar Országos Véderő Egyesület: 1918-1945 között fennálló, magyar szélsőjobboldali, szabad királyválasztó, fajvédő félkatonai szervezet, bajtársi szövetség az interbellikus időszakban

⁹  Szomoróci felkelés: 1920 augusztus 1-én Rankay József hadnagy parancsnoksága alatt a szomoróci lakosok és magyar határőrök kiűzték a faluból az azt – különben törvénytelenül – megszálló szerb katonaságot.

¹⁰  Fürstenfeldi fegyverrablás: 1920 július 30-án magyar félkatonai alakulatok kirabolták Fürstenfeld város kaszárnyájának fegyverraktárát, az itt zsákmányolt felszereléssel látták el az 1921-es nyugat-magyarországi szabadságharcban részt vevő felkelőket.

¹¹  Budaörsi csata: 1921 október 23-án a trónjára visszatérő IV Habsburg Károly király legitimista csapatait visszaverték a majdani MOVE alakulatok, szabad-királyválasztó önkéntesek a kormányzó védelmében.

¹²  Ésszé: az ejsze székely tájszó még népiesebb formája, jelentése: valószínűleg, remélhetőleg, szinte biztosan

¹³  Srapnel: Henry Shrapnel angol felfedezőről elnevezett időzített tüzérségi lövedék, amelyik az adott cél, például lövészárok fölött robban, és azt a robbanás során szétrepülő fémgolyók illetve a hüvely szilánkjaival árasztja el.

¹⁴  Es: székely tájszó, jelentése: is

¹⁵  Rumuny: régies szó, jelentése: román

¹⁶  A Román Királyi Hadsereg rengeteg francia, olasz és angol hadianyagot, fegyvereket, élelmiszereket, ruházatot és kiképzőket is kapott 1919 folyamán. A magyar felkelők körében nagy népszerűségnek örvendtek a tőlük zsákmányolt angol tiszti csizmák, a majdani bilgeri csizmák előképei.

¹⁷  Tiszta egyedül: székely kifejezés, jelentése: teljesen egyedül

¹⁸  Eleve elrendelés: református hittétel. Általános értelemben a természeti és történelmi eseményeknek olyan látásmódja, amely azokat Isten előre meghatározott tervére, tanácsvégzésére vagy döntésére vezeti vissza.

¹⁹  Insallah (arab): إِنْ شَاءَ ٱللَّٰهُ, muszlim vallási kijelentés, Isten akarja

²⁰  Samsir: perzsa szablyafajta

²¹  Efendi (arab): uram

²²  Asz-sirat (arab): الصراط Iszlámban az a híd, amin minden igazhívő embernek át kell vonuljon az utolsó ítélet napján

²³  Lotyó: régies, rosszalló értelemben használt szó, jelentése: feslett, züllött életet élő, erkölcstelen nőszemély

²⁴  Siebenlist különítmény: Siebenlist Nándor hadnagy parancsnoksága alatt álló, különösen kegyetlen tiszti ellenforradalmi különítmény, ami 1919 késő nyarán és őszén Dél Dunántúlon tevékenykedett

²⁵  Csendőrpertu: Magyar Királyi Csendőrség nem hivatalos jogszokása, miszerint mindenkit tegeztek (gyakorlatilag a társadalmilag alattuk állókat) de őket tilos volt visszategezni.

²⁶  Gábor cigányok: erdélyi eredetű cigányok egy csoportja. A középkorban a nyakán karikát nem viselő, tehát nem-rabszolga cigány törvényen kívüli volt, büntetlenül meg lehetett ölni is. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, magyar király szüntette meg a cigány rabszolgaságot, s a mostani Gáborok elődjei hálából megígérték, hogy ezentúl minden elsőszülött fiúnak a Gábor nevet adják.

²⁷  Szelindek: magyar eredetű, mára kihalt, nagyméretű harci- és vadászkutya

²⁸  Falkanagy: archaikus kifejezés, kora-újkori hajdúság tisztjeinek egyik megnevezése.

²⁹  Francia Idegenlégió: Franciaország 1931-ben létrehozott egysége, amelyben csak nem-francia állampolgárokat vesznek fel önkéntesen, hogy egy franciának se kelljen külföldön harcolnia. Az Idegenlégióban szép számmal voltak és vannak magyarok is.

³⁰  Kamerad (német): bajtárs, fegyvertárs

³¹  Botos: nemezből vagy posztóból készült nagyon vastag, csizma formájú lábbeli, elsősorban nagyállattartó gazdák és katonai őrök viselték éjszakákon, mikor sokat kellett egyhelyben állni.

³²  Talpbotozás: keleti- illetve balkáni eredetű testi fenyítés, minek során különböző ütőeszközökkel verik az idegekben és idegvégződésekben nagyon gazdag, ezáltal kifejezetten érzékeny talpat. Kárpát medencében utoljára román megszállók alkalmazták 1919-ben.

³³  Ef6,17

³⁴  Kardesim (török): testvérem

³⁵  Uram Isten és Szent László! Magyar vitézlő népek harci kiáltása 11. és 16. század között.

³⁶  Ároni áldás: 4Mózes 6,24-26