1919 január 27, Magyar Népköztársaság, Balassagyarmat
A vasútállomás kocsmácskája bizony tömve volt így
estefelé, az emberek ide gyűltek össze meghányni-vetni a teendőiket. Éppen ezért jó páran megbámulták Sebes Kardost, ahogy csukaszürke huszáregyenruhában,
karabéllyal a vállán, szablyával az oldalán belépett.
– Jó estét kívánok! Egy pohár vöröset kérek – lépett
a söntéshez. A kocsmáros futva ránézett, majd folytatta a beszélgetést egy polgárral.
– Elnézést, egy pohár vörös bort kérek
szépen – értetlenkedett Kardos, de most sem kapott semmi választ. Errefel fogta a pulton álló söröskorsót, s teljes erővel végiglökte a pulton, hogy
nagy reccsenéssel ütközött a pultra hajoló kocsmáros fejéhez. Az iparos véres fejjel bukott le.
– Kétszer udvariasan kértem. Harmadszor tudom keményebben
is – vont vállat a főhadnagy. A kocsmáros felpattant, s a pult alá nyúlt.
– Kérem, ne csináljon semmi hülyeséget - ijedt meg a huszár. A kocsmáros
egy kétcsövű, lefűrészelt sörétes puskát húzott elő, de mielőtt Kardosra irányozhatta volna a torkolatot, ő egy határozott, szemmel alig követhető
gyorsaságú mozdulattal elvette tőle, s a pult fölött egy szabályos jobbegyenessel ismét leterítette.
– Ez hülyeség volt – magyarázta jóindulatúan
a huszár, ahogy megtörte és ürítette a fegyvert. A sörétes töltények hangos koppanással értek földet a kocsma szennyes padlóján a hirtelen
beállt, feszült csöndben.
– Ugyan, Milos, én jól ismerem ezt az urat, az édesapja állandó üzleti partnerem. Adjál akkor nekem egy üveg bort –
ugrott fel a vendégek közül egy korosabb magyar kereskedő.
– Én nem bánom, ha maga az Atyaúristen is lenne az üzleti partnere, akkor sem szolgálhatom ki. A
zsupán biztos bezáratja a helyet, ha meghallja, hogy magyar huszárok itt isznak – dühöngött a törött orrú kocsmáros, aki egy fehér zsebkendővel
itatta fel a vért az arcáról.
– Kardos fiam. Hát te mit keresel emerre? Felejtsd el kérlek ezt a kis közjátékot, vendégem vagy egy körre –
fogott kezet a tiszttel a beavatkozó vendég.
– Losonczy uram. Éppen erre járék kérem, oszt kicsit megszomjaztam. Köszönettel veszem –magyarázta a
huszár.
– Gyere hát, mutassalak be nekem jó barátomnak, Páskándi Gézának. Ő itt a sarkon a fűszeres – jött erre oda még három
ember, egy idősebb és két fiatalabb.
– Tiszteletem, főhadnagy úr. Páskándi Géza, szolgálatjára. Érezze otthon magát városunkban.
Ők az én legényfiaim, János és Károly – mutatkozott be az idősebb úr, ahogy mind a hárman kezet ráztak Kardossal.
– Régen nem láttam
édesapádat. Hogy szolgál a nemzetes úr egészsége? – kérdezte Losonczy úr.
– Meghalt. Három napja, mikor a Cseh Légió el akarta venni
a kúriánkat – mondta a tiszt rezzenéstelen arccal. A gyarmatiak viszont nem fogadták ezt ennyire rezzenéstelenül.
– Fogadja őszinte részvétünket,
főhadnagy úr, kérem azonnal szóljon, amiben segíteni tudunk. A jó Isten pofozza fel a csehákokat – halkította le utolsó mondatot Páskándi úr.
–
Szégyen, hogy hová jutott ez a város – sóhajtott nagyot a kereskedő.
– Tehetnének róla – nézett rá Kardos, s önkéntelenül
is megszorította a szablyája markolatját.
– Hogyan? Én és a fiaim fűszeresek vagyunk. Jóska pedig gabonakereskedő – kérdezte kétségbeesetten
a fűszeres.
– Csak férfiak, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése