1922. január 18.
Magyar Királyság, Tinnye
– Igen, van itt az erdészetben egy Fehér Holló nevű vadőrünk. A főerdészünk fogadta volt be. Minek kapcsán keresik? – mondta Bessenyei Domokos vadgazda. A derék erdei ember elég jó emberismerő volt. A feltűnően csinos, jól öltözött, tiszta arcú úrihölgy, és az első pillantásra hadviselt veteránnak tűnő, fülig húzott huszárbajuszú, előző századból való befont hajviseletet hordó, igen vállas úr bizalmat ébresztettek benne, de az ördög nem alszik.
– Barátai vagyunk, egy munkalehetőséggel kerestük fel – felelte Sebes Kardos. Most már elsőre jó jelnek vette, hogy a barátja ilyen emberek között dolgozik. Az ember nagyvonalú jellemét általában már a bemutatkozásnál fel szokta ismerni, s ez kevésszer csalta meg. A vadgazda erős, bátor, férfias, de nem erőszakos kézfogása, illetve nyílt tekintete nem adott okot aggodalomra.
– Micsoda barátai? Erdélyből talán? – kérdezte tovább a tinnyei ember, s gyanakodva vonta össze bozontos szemöldökét. Ez a válasz majd eldönti leendő hozzáállását ehhez a szép úri párhoz.
– Nem, a kollégám felvidéki, komáromi, jómagam pedig délvidéki, szabadkai vagyok. Egyetemről ismerjük, évfolyamtársak voltunk, aztán a háborúban sokszor találkoztunk. Ezzel kapcsolatos megbízás lenne – mondta Vas Ciklámen. Ő nem sokat törődött a vadgazda jellemével, inkább a melegnek örült. Igaz ugyan, hogy úgy a Kárpátokban a keleti fronton, mind a Dolomitokban az olasz fronton való részvétele megedzette rendesen, de még mindig elég fázós maradt. Hálásan vetette hátát neki a jólesően doromboló csempekályhának, s nem volt kedve egyhamar kimenni a téli délután hidegébe.
– Helyes. Csak azért, mert két napja keresték még ilyen állítólagos barátai, Erdélyből, megijedtem, vajon önök velük tartanak-e – rázkódott meg az emlék hatására Bessenyei uram. A sunyi arcú, kiöltözött ember, és a két drabális kinézetű „kalauza” teljesen más behatást tett rá.
– Miért, még kik keresték? – lepődött meg a Huszár. Nem volt arról tudomása, hogy rajta kívül olyan sok ember ismerte volna barátja jelenlegi tartózkodási helyét. Nem is baj.
– Három erdélyi ember, aszongyák, osztán ki tudja, igaz-e vagy sem. Nem szeretek hazudni, de nem mondtam meg nekik pontosan, merre keressék. A szemük se állt jól, higgyék el nekem! – bizonygatta a vadgazda lelkesen, mert csakugyan nem szeretett hazudni. Kardos és Ciklámen tanácstalanul néztek össze, de nem tudott egyikük sem hozzátenni ehhez semmit, csak megjegyezték.
– Milyen ügyben keresik amúgy? Egyik legjobb vadőröm, nem igazán szeretném, ha ilyen nehéz időkben itt hagyna. Minden reggel rendben sorra járja az etetőket, mindig ad takarmányt, vizet állatoknak, szinte tudományos hitelességgel vezeti az állatok jegyzékét, meg minden. Nagyon meg vagyok vele elégedve. Ha tehetném, puskát is adatnék neki – Bessenyei uram örvendett, hogy végre valaki kívülállónak is el tud dicsekedni, mintha saját érdemeit sorolná fel.
– Hogy-hogy? Vadőr, és nincsen puskája? – csodálkozott Kardos. Ő ugyan a lovasságnál szolgált, s szülővárosa közelében olyan sok erdő nincsen, de ilyenről még nem hallott, hogy erdész, vadász, csősz, erdészmérnök, vadőr fegyvertelen legyen.1
– Nem adhatok neki. Igaz ugyan, hogy Kormányzó úr megkegyelmezett minden ilyen megtévelyedett Habsburg pártinak, akik ellene harcoltak Budaörsnél, de akkor is, papíron büntetett előéletű, még ha nem is köztörvényes. Nem kell olyannak puskát adni – magyarázta a jámbor vadgazda, nem is tudván, mit robbant ki ezzel. Végül is a Huszár homlokára nem volt felírva, hogy részt vett a budaörsi csatában, a király oldalán. A Honleány viszont tudta ezt, s igyekezett menteni helyzetet.
– Érthető, semmi gond, törvény az törvény. Nem is tartjuk fel akkor tovább, köszönjük szépen eddigi türelmét. Vajon otthon találjuk-e a barátunkat? – fogta meg gyorsan Kardos kezét, mielőtt a felvidéki vitéz valamit visszaszúrt volna Bessenyei uramnak.
– Igen, ilyen időben ugyan merre császkáljon? Menjenek csak át ezen a patakon, ott a mező túloldalán kezdődik ösvény, azon felérnek a házig. Vigyázzanak, elég meredek az út utolsó vége. Aynard várának hegyoldalában állt a régi erdészház, november folyamán azt újította fel, s most abban lakik. Járjanak jó szerencsével – kísérte ki őket féltőn a derék ember. Nem igazán vette volna be a szíve, ha valami bajuk esik, ezért igazán remélte, hogy valóban azok, akiknek mondják magukat, azaz a vadőre barátai. Itt a ház előtt állt egy Laurin&Klement T gépkocsi, mely márkát azonnal felismerte Bessenyei uram, révén középső fia a háború előtt vendégmunkás volt Mlada Boleslavban, az ottani autógyárban.
– Minden rendben? – kérdezte érdeklődve Csillag Lia. Igazából ő volt talán legkíváncsibb mindannyiuk közül – talán egyedül Kardost leszámítva, aki azért lehetőség szerint igyekezett bár heti szinten valamilyen úton-módon tartani kapcsolatot barátjával – hogy mi történt vele, meg hogyan találják be, de aztán mégsem ő ment be. Egyrészt nem akarták, hogy a derék vadgazda fölöslegesen elgondolkodjon azon, hogy ugyan nem egy, de mindjárt két feltűnően szép lány miért keresi ennyire tüzetesen beosztottját, másrészt meg Ciklámen újságíró voltából meg alaptermészetéből adódóan valamivel könnyebben szót tudott érteni emberekkel, mint a hétköznapi közéletben halk szavú, csendes, sokszor kifejezetten visszahúzódó Hajnalcsillag.
– Igen, minden rendben van. Ezen az ösvényen egy jó darabon autóval még eljárunk, utána aztán kisebb gyalogtúra. Induljunk is akkor, nehogy visszaúton ránk találjon sötétedni – csivitelte vidáman Ciklámen, akinek bár elég könnyen ment, hogy éppen olyan hangulatot mímeljen teljesen természetesen, ami adott helyzetben épp célravezető, most tényleg vidám volt. Neki nem volt olyan feszült viszonya Hollóval, mint Liának, azt viszont tudta, hogy félelmetesen jó harcos, kiemelkedő harci tapasztalattal. Ugyanakkor azt is sejtette, hogy ide sok minden nem köti, tehát valószínűleg nem lesz nehéz meggyőzni, hogy tartson velük.
– Miért, talán teljesen az erdőben lakik? – jött oda Vas Miklós, aki hároméves Sándor fiával éppen akkor tért vissza a kis sétából. A vadgazda házával szembeni teleken a kecskék ki voltak csapva már szilaj legeltetésre, csak estére vitték be őket istállóba. Az otthon szintén bárányokkal, tehenekkel és kecskékkel foglalkozó Nemes egy kisgyermek szellemi szintjén bár, de elmagyarázta kedves kis állatok szokásait, felhasználását, tartási módozatokat. Sándor meglepő türelemmel hallgatta. Eleddig egyszer sem volt rá panasz.
– Igen, ahogy húgod mondta, az első szakaszon menjünk inkább autóval – bólintott rá Kardos, udvariasan ajtót nyitott a hölgyeknek, akik beszálltak a széles hátsó ülésre, majd a gépkocsi elejéhez sétált, a kurblizásra várva.
– Rendben van, legyünk túl ezen. Aztán mondjad, merre kell menni – felelte Miklós, s maga is beszállt a jobb oldali sofőrülésre, Sándort pedig a nagynénje vette az ölébe. A két úr és két hölgy szinte egyszerre köszönt el a még hosszasan integető vadgazdától, majd ahogy Kardos felkurblizta a motort, és beszállt a bal első ülésre, indultak is. Most furcsamód nem beszélgettek, mindegyikük a gondolataiba mélyedt. A Nemes olyan egykedvű volt, ha jön jó, ha nem jön, az is jó. Egyetemista korából ismerte Hollót, elsősorban az akkori rengeteg vitájuk révén. Az 1526 óta tartó, sokszor nyílt fegyveres konfliktusba átcsapó, általában viszont hála Istennek „csak” társadalmi feszültségként jelentkező keleti-nyugati, törökös-németes, népi-urbánus, republikánus-monarchista ellentétnek a két különböző oldalán álltak. Ez a szakadás azóta minden történelmi korban jelen volt, s ők ketten igen szívesen ütköztették is. Nyilván mindkettőjüket a felekezetük – Miklós szilárd katolikus, Holló nyakas református – illetve délvidéki, székelyföldi születési helyük előre meghatározta, hogy mikor melyik pártot fogják. Igaz ugyan, hogy ez az ellentét általában megoldódott történelmi viták lerendezésében, de nem egyszer, és nem kétszer – főleg nem egy-egy átkaszinózott főiskolai éjszaka során vagy után – átcsapott személyeskedésbe is. Nem igazán vett volna senki olyat csapatba, akibe nem bízik teljesen, viszont azt ő is teljesen elismerte, hogy a különösen jó eszű vitézt bizony jól lehetne használni Baján védelmében. Illetve legutóbb ő is monarchista oldalon harcolt, még ha ebben nem is személyi meggyőződése, hanem a barátaihoz és a volt parancsnokához, Maderspach Viktor huszárszázadoshoz fűződő hűsége játszott központi szerepet. Ily módon ellene és mellette is tudott volna érveket hozni, így szinte semlegesen tekinthetett találkozás elébe. Kardos ellenben teljesen biztos volt dolgában. Ugye egy ideje, egészen pontosan újév óta ő se találkozott Hollóval, de ennek ellenére továbbra is legjobb barátjának tartotta, és tudta, hogy egy kis rábeszéléssel elég hamar meg fogja tudni győzni, hogy tartson velük. Hiszen elvégre ő javasolta. Egyből nagyobb biztonságban érezné magát akármilyen harctéren, ha a kenyeres cimborájának kezében levő puska fedezi hátulról. Éppen ezért ő nem is nagyon tépelődött ezen, fejét kényelmesen hátra döntve figyelte a mellettük elrobogó havas erdőt. A gépkocsi dübörgésétől sok helyen lehullott a hó az út menti fákról, s láttak pár rémülten eliramodó állatot is. Minden bizonnyal géperejű jármű még nem vágott keréknyomot ebben az erdőben. A Huszár így csak magába nyugodva hallgatta a soklóerős orrmotor mormogását, illetve a hátsó ülésről a hölgyek felől hallható, hangos csendet. A Honleány most egész egyszerűen azért hallgatott, mert ki akarta használni kis pihenést. Igazából első alkalom volt ez tartósabb csendre részéről, azóta, hogy Liával találkoztak. Legjobb régi frontbarátjával (és nem csak) értelemszerűen rengeteg mindent kellett megbeszéljenek, hiszen tavaly év október vége óta nem találkoztak egyáltalán. Hollóval való találkozásra jórészt semlegesen gondolt, testvéréhez hasonlóan nem különösebben foglalkoztatta várható végkimenetel. Mindezt a Hajnalcsillagra egyáltalán nem lehetett elmondani. Ő nagyon igénybe kellett vegye szokásos, de eddig elég jól bevált önuralmát ahhoz, hogy szívének remegése ne legyen környezete számára is teljesen egyértelmű. Hollóval 1912 óta, tehát több mint tíz éve voltak együtt, és már többször is a házasságot tervezték, de háború forgatagában, majd azt követő sorscsapásokban erre nem jutott rendesen idejük. Egy szinte két testben élő azonos lélek, döntő többségében egymást átfedő vallási, politikai, művészeti, társadalmi világnézet, és majdhogynem gravitációnál erősebb testi vágy kötötte össze őket. Mindezen okok miatt Lia számára hihetetlen lelki sokkot jelentett, mikor négy hónapja kiderült, hogy a volt párja számára a katonai hűség előbbre való, mint a szerelem. A Honvéd ugyanis emiatt állt át a király oldalára, megtagadva nem csak az eddigi nézeteit, hanem még a szerelmét is. Lia most már semmit nem akart tőle, de mivel szinte tíz egész évig annyira mély és meghitt lelki, szellemi és testi egymásra hangolódásban éltek a vitézzel, már előre rettegett az érzésektől, amelyek rá fognak törni, mikor ismét találkoznak. Sándor ellenben mindebből semmit nem érzékelt. Ő egyszerűen csak élvezte ezt az utat is, mint mindent, amit édesapja és nagynénje társaságában töltött eddigi három éve folyamán. Az erdőket különösen szerette, s itt aztán végre volt épp elég. Még egy őzikét is látott!
– Jó, asszem itt az út vége – lassított kicsit Miklós, ahogy egyre nagyobbakat döccentek a hepehupás erdei úton, s egy piros-fehér sorompó is feltűnt nem messze előttük. Fiával ellentétben nem igazán élvezte ezt az erdei utat, már most azon gondolkodott, itt vajon hol fog tudni megtérülni.
– Egyetértek. Innen gyalog megyünk – szállt ki elsőnek Kardos, ahogy megálltak az út mellett egy szűkebb pázsitos részen, ahol csak fél kerékig süllyedtek a hóba. A Huszár szinte égett a türelmetlenségtől, a csapatneméhez illő lobbanékonyságot leszámítva is. Tényleg régóta nem szorított már kezet a legjobb barátjával, kölcsönösen elhanyagolták egymást az utóbbi hónapban.
– Legyünk túl rajta – sóhajtott nagyot Lia, ahogy a vitéz kitárta előtte az ajtót. Kevesebb lelkesedéssel szállt ki, mint mikor Kardosért mentek, de ez alig tűnt fel a többieknek.
– Sándorral jobb, ha itt maradunk. Ki tudja, milyen az út, meg mennyi idő, míg megjárjátok. De azért siessetek, jó? – szállt ki Ciklámen is, kézen fogva unokaöcsét. Mondjuk ez félig takarás volt ugyan, ő született alföldi lányként, ha lehet, akkor kihagyta volna ezt a meredek emelkedőt, ami itt szemmel láthatólag rájuk várt. Meg igaz, ami igaz, hároméves gyermekkel tényleg lényegesen lassabban haladtak volna, márpedig számukra a gyorsaság most létkérdés volt.
– Rendben van. Kardos, innen mennyire messze van az emberünk háza? – kérdezte Miklós, miután odament a testvéréhez megnyugtatni a fiát. Sándor igazából egyáltalán nem volt félős, még ebben az eddigi életéhez képest viszonylag vad erdőben sem. Igaz ugyan, hogy sokkal jobban szeretett édesapjával lenni, mint nagynénjével, mert őt érdekesebbnek találta, de Ciklámennel is nagyon jól szót értettek. Meg azért annak ellenére, hogy ő sokkal kevesebb „kalandba” merte beleengedni, biztonságos körülmények között viszont több mindent megengedett neki. Most például már alig várta, hogy megdézsmálja a maradék házi csokit, amit az édesapja vacsora előtt nem adott volna oda neki. Addig pedig volt még jó pár éhes óra.
– Fel ezen az emelkedőn, ott kezdődik egy ösvény, s onnan gyalog nekem húsz perc szokott lenni.
– Akkor induljunk! – mondta Lia idegesen, ami rá nem volt jellemző, csendes, szelíd nyugalom jellemezte mindig, de most különösen zaklatottnak látszott. A Huszár nem is várt semmi több hozzászólást, előhúzta bajonettjét, levágott egy mogyorófát sétabotnak, s megindult. Körülbelül bokáig ért a hó, de itt a kitaposott ösvényen már addig sem. Mindhárman magukba mélyedtek, nem igazán beszélgettek. A februári erdő különösen hallgatag volt így késő délután, madárfüttyöt is elvétve hallottak. A hegyoldal viszonylag meredeken emelkedett, de nem lassítottak. Kardos nem igazán szeretett hosszabb távon gyalogolni, de egész egyszerűen annyira edzett volt, hogy nem különösebben zavarta, csak a levegőt szedte kicsit gyorsabban. Miklós ízig—vérig alföldiként nem igazán szívlelte a kisebb emelkedőket sem, de úgy hadseregben, mint civil életben rengeteget gyalogolt, meg amúgy is szégyellte volna, ha lemarad. Arca azért kissé kivörösödött a számára szokatlan megerőltetéstől, meg halántékán lüktetni kezdett egy ér, de semmi panasz nem hagyta el száját. Lia értelemszerűen gyengébbnek számított a két, ereje teljében levő férfihoz képest, de ő viszont viszonylag hegyes vidéken nőtt fel, így bőven bírta tartani a lépésütemet. Ily módon viszonylag gyorsan legyűrték a meredeket, ahonnan már betértek a fák közé. A magas tölgyek között a hó is inkább megmaradt, de a három pár csizma, Kardos rendszeresített katonai huszárcsizmája, Miklós népi rámás csizmája és Lia angol fűzős tiszti csizmája keresztültaposott mindenen. A Huszár magabiztosan vezette a kis csapatot, habár itt már nélküle is könnyedén kivehető volt az ösvény. Egy idő után kicsivel csökkent az emelkedő, s kiértek egy kisebb, szinte teljesen kerek tisztásra, aminek a felső sarkában egy kis forrás csobogott elő a kövek közül. Ügyesen deszkából összeállított csurgóval rendelkezett, valamint egy kisebb vízgyűjtővel, amit alighanem állatok itatására lehetett használni. A forrással szemben, bal kéz felől, olyan tíz lépésre takaros kis kunyhó állt egyből az erdő szélén. Egyszerű rönkökből lett összeróva, a rönkök közti nyílásokat mohával szigetelték le. Zsindelytető alkotta a tetejét, s egyetlen vékony vaskémény lett kivezetve, ami vígan köpködte a fehéres-szürke füstfelhőcskéket, a füst szagából lehetett következtetni az eltüzelt gyümölcsfák fajtájára is. A házikó mellett egy csak deszkából összetákolt fészer is állt, habár ez most minden bizonnyal sokkal inkább csűrként működhetett. A kunyhón két aprócska ablak sandított a tisztásra, az ajtó pedig tárva-nyitva. Egy elég jól öltözött, de borostás és fésületlen, szürke öltönyt és fekete felöltőt viselő, kalap nélküli ember nézelődött az ajtóban. Egyikük sem ismerte.
– Szép napot adjon az Úristen! Fehér Hollót keressük, a tinnyei erdészet vadőrét. Bessenyei Domokos erdőkerülő uram azt mondta, most itt találjuk – szólította meg kedvesen Lia. Az urak is köszöntek, s ők kissé furcsállva néztek az ismeretlenre.
– Kezét csókolom, tisztelt hölgyem, jó napot, uraim! Nem tudok sajnos ebben segíteni, elutazott.
– Hová utazott volna el? – szakadt ki a kérdés Miklósból, mielőtt más ketten kérdezhettek volna, Lia is és Kardos is teljesen elhűlt ettől választól. A sokkal inkább elfogulatlan Nemesnek viszont feltűnt az a pillanatnyi szünet a válasz előtt, mintha az úr gondolkodott volna azon, hogy mit mondjon.
– Haza, Erdélybe. Nemrég hoztam meg a jó hírt, azzal kerestem – mosolyodott el kedvesen az úr, de nem igazán akart félreállni az ajtóból. Valamint a bal kezét egyáltalán nem látták, de ezt még mindig csak a délvidéki vitéz észlelte.
– Nagyon érdekes! Mi végett, milyen jó hírt? – kérdezte Lia mohón, ahogy csak szóhoz juthatott. Kettős megkönnyebbülést jelentett számára ez a hír. Egyrészt így nem kell elviseljék egymást az elkövetkező hetekben, másrészt meg azért annak még így is örült, hogy volt szerelme megnyugvásra találhat.
– Otthon az egyik jó barátja megfizette hatóságokat, és feloldozták felőle a körözést, mehet haza.
– Mikor jött ez a hír? – kérdezte Kardos. Ő azért alapból sokkal gyanakvóbb természet volt.
– Éppen három napja – felelte az úr. Most már viszont nem csak Miklósnak tűnt fel, hogy mintha gondolkodna a válaszon, nem ösztönösen mondja.
– Érdekes. Odalent a faluban a vadgazda úr azt mondta, hogy két napja keresték barátai Erdélyből. Vagy talán nem önre gondolhatott? – fogott Lia is gyanút. Belső női megérzése ugyanis ez az elszólás mellett is figyelmeztették, hogy csak óvatosan. Egyáltalán nem tetszett ennek az ember az alattomos, rosszul leplezett, sunyi pillantása, és egyáltalában egész megjelenése sem. Nem igazán tartotta valószínűnek, hogy a volt szerelmének lehetnének ilyen barátai.
– Nem tudom, lehet összetéveszt valakivel a vadgazda úr. Én már harmadik napja, hogy érkeztem.
– Miért, egyedül van? – kérdezte azonnal Miklós, s igyekezett úgy benézni a kunyhóba az ismeretlen ember mellett, hogy amaz ne vegye észre. Őneki már kezdetektől fogva nem tetszett ez az ismeretlen, egészen biztos volt benne, hogy hazudik. Csak egyelőre ezt még nem volt tanácsos nyilvánvalóvá tenni.
– Igen, éppen indultam, hogy hozzak vizet az esti puliszkához… – bólintott rá amaz, de nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Kardos elég durván és udvariatlanul a szavába vágott.
– Csakugyan? Magyar ember mióta eszik puliszkát? – ez elég erős utalás volt, nem is hagyhatta szó nélkül a másik sem. Most először foszlott le róla az udvarias máz.
– No de, hölgyem, uraim? Milyen jogon vallatnak itt engem? Azt sem tudom, kik önök!
– Az idegennek illik először bemutatkozni, de sebaj. Fehér Holló uram barátai vagyunk. Az én nevem Csillag Lia, Fehér uram volt barátnője, ez az úr itt Sebes Kardos, legjobb barátja nevezett úrnak, ő pedig Vas Miklós, az én legjobb barátom testvére. Eléggé furcsállom, hogy még csak nem is hallott rólunk, Hollóval tíz éve, 1912 óta járunk együtt, a Kardossal való barátsága pedig még korábbi. Mondja csak, mióta is ismeri? – eredt meg a Hajnalcsillag beszélőkéje.
– Hmm, lássuk csak, megvan annak nem kevés ideje, habár … – kezdte el a magyarázkodást a szürke öltönyös, de ekkor vidáman vad hang hasított bele a fagyos levegőbe az erdő felől, a kis fészer mögül.
– Héé, István, megvan már az a puliszka? Basszam meg anyádat, de éhesek vagyunk. Megjáratott rendesen ez a rohadék – románul hármójuk közül csak Lia értett, ő is eléggé alapfokon azért, ami kevés román telepes ért Kárpátalján, onnan.
– Jaj, na azt el is felejtettem mondani, hogy magammal hoztam két nagyváradi védő embert, mert erősen féltem a román titkosszolgálat merényletétől, hogy el merem hozni a hírt – mutatott az úr a két előlépő emberre. Mindketten eléggé havasan jöttek elő, nagydarab, durva arcú, szakállas emberek, rendes erődjáró ruhában. Egyikük egy Mannlicher karabélyt, másikjuk egy fokost tartott a kezében. Nem igazán lehet pontosan megmondani, ők ketten döbbentek-e meg jobban a három idegen megjelenésén, avagy Lia, Miklós és Kardos csodálkozott-e el jobban a két újabb ember láttán. Az viszont bizonyos, hogy utóbbi hárman sokkal jobban leplezték meglepődésüket.
– Hmm, érdekes. Az előbb még azt mondta, hogy egyedül van – húzta szűkösre a szemét a Nemes.
– Nem láttam értelmét elmondani, megyünk lassan mi is. Valamit üzennek a barátjuknak? – mondta békítő szándékkal az ismeretlen úr, de hát ezzel rendesen elkésett. Most már Miklós után Kardos is felismerte, hogy még egyszer sem látták az ajtóban álló férfi bal kezét. Nála is volt persze pisztoly, de ha a másiknál is az van, akkor nem lesz ideje elővenni. Ki kéne gombolja mentéjét, előhajtsa a szárnyát, kikapcsolja a fegyvertok szíját, s úgy előhúzni a fegyvert. Inkább igyekezett észrevétlenül közelebb húzódni a másikhoz, hogy ha esetleg pisztolyt rántana, minél gyorsabban tudja rávetni magát.
– Héé, maga! Az Holló fokosa a kezében! – ismerte fel a fegyvert Lia, s közelebb lépett az egyik erdészruhás ismeretlenhez. Amaz meglepődött, de kivágta magát.
– Igen-a, nekem ajándékozta. Ilyen trófea, vagy hogy mondjam – dadogta még az öltönyös úrnál is sunyibb tekintettel kísérve. A lány legszívesebben szemen köpte volna ennyire nyilvánvaló hazugság hallattán.
– Ezt a fokost én ajándékoztam neki 1915 áprilisában a keleti fronton. Sosem válik meg tőle!
– Most ez ilyen kivétel eset volt – szólalt meg románul az ajtóban álló férfi is. A Huszár és a Nemes sem értette ezt a románul elhangzó szócsatát, de Lia tekintete minden szónál beszédesebb volt.
– Mit műveltetek a barátommal? – kérdezte halkan, de nagyon félelmetesen Kardos.
– Beszélj, ember, Istened ne legyen! – emelte fel a hangját Miklós, s közelebb lépett. Itt engedett ki a biztonsági zár a szürke ruhás férfiban, mert előkerült a háta mögül eddig rejtve tartott bal keze, amiben csakugyan egy Roth -Steyr 1898-as revolvert tartott.
– Ne mozduljatok, bozgor kutyák! Én nem akartam ezt, de ti kényszerítetek rá! Ne járjatok úgy, mint a cimborátok! – teljesen megváltozott a hangja, sokkal erőszakosabb, viszont legalább természetes lett. Miklós elejétől kezdve készült erre, szóval ő legkevésbé lepődött meg. Nem akarta fölöslegesen megöletni magát, így nyugodtan, lassú mozdulatokkal hátrább lépett, de ahogy a bal könyöke hátrálás közben nekiütközött a bejárattól balra levő farakás sarkának, megvillant egy új ötlet a fejében. Kardos sem ijedt meg különösebben, bár azért erősen készült rá, csak reménykedett, hogy mégsem lesz igaza. Most azon forogtak az agya kerekei, hogy a revolvert, vagy a másik román kezében megjelenő karabélyt lesz-e egészségesebb megszerezni. Lia ellenben teljesen ledöbbent, halálos aggodalom szorította össze a kis szívét, rendesen belesápadt a félelembe. Nem közvetlen magát féltette persze, hanem hogy mit tehettek a volt szerelmével.
– Miért, hogy járt volna? Egy akkora harcosnak, mint Hollónak, ti csak kutyakaja lennétek – őrizte meg nyugalmát a Huszár, s csak azért szólalt meg, hogy elterelje figyelmet Miklósról, akinek már mozdult is a karja. A két román szemmel láthatólag szinte semmit nem értett magyarul, így a vezetőjüknek kell majd külön utasítást adni nekik.
– Nagy harcos a kutyalikát! Lehet, hogy kifektetett otthonról jövet sorra apránként egy teljes szakasz csendőrt és Sziguranca bajtársamat, de a Năstase fivérekkel még nem ütközött. Legjobb fejvadászok egész országban! – bökött hüvelykujjával a két vigyorgó erdészruhás alakra az ügynök. Most villantak csak elő az undorító barna fogai az ajkai közül.
– Most mi lesz? – kérdezte már egy fokkal bátrabban Lia, most, hogy Kardos kissé helyzetet változtatott, hogy mindhárom ellenséges személytől részben fedezze a testével, ha a legrosszabb eshetőségben tűzharcra kerülne a sor. Habár erre azért nem látott egyikük sem nagy esélyt.
– Motozzátok meg mind a hármat! – mondta románul a Sziguranca embere a két fegyveresnek. Amazok mozdultak volna is, de ekkor villámgyorsan történni kezdtek az események. Egy vadászmadár surrogása vágott a fagyott levegőbe, s a két erdészruhás román érkezési irányával szembeni fák közül egy nyílvessző suhant át közöttük. Hajszálpontosan a fokost tartó fejvadász szíve közepébe állt bele mélyen, fél vesszőig, amaz szinte azonnal meghalt a jól elhelyezett lövés végett. Egy árva kiáltásra sem jutott ideje, térdre rogyott, majd onnan teljes testtel előre dőlt, maga alá temetve a nyílvessző szárát és a fokost is. Mindenki ledöbbent egy hosszú két másodpercig, de a másik román mindenkinél gyorsabban válaszolt, a vállához emelte a karabélyt. Mielőtt azonban megnyomhatta volna az elsütőbillentyűt, egy fekete hajítókés röpült elő a fák közül, s a tushoz szegezte a jobb kézfejét. A testvérével ellentétben neki viszont nagyon is jutott ideje sikításra.
– Hagyd rám ezt a mocskot, intézd el amazt! – kiáltott rá Miklós Kardosra, akinek nem kellett többször mondani. Kézéllel a torokra mért, azonnali halált okozó ütést rengetegszer gyakorolta már úgy 1911-ben Japánban a sinobik2 között, mint a háború során. Most is egész pontosan betalált, egyből elhallgatott az átszúrt tenyerű férfi, s az idegrendszer összeomlásával párhuzamosan minden további ellenállás nélkül zuhant a hóra.
– Gyerünk, lőj csak, büdös szőröstalpú-nyalonc! Mire vársz? – biztatta közben a Nemes a revolvert markoló férfit. Amaz meg is húzta az elsütőbillentyűt, de semmi nem történt. A délvidéki vitéz gúnyosan mosolyodott el, előemelvén a háta mögül a farakásról addig levett vaskos hasábot.
– A fegyverkezelés kicsit nehezebb, mint spicliskedni, ugye, átkozott Júdás? Mindig húzd hátra először egy revolver kakasát, mielőtt lőni akarnál! – tanácsolta barátságosan, de nyilván nem adott erre időt. Hatalmasat csapott a doronggal, messzire repült a fegyver az ügynök összezúzott kezéből. A következő ütés már a fejre ment, de ekkor feltámadt az öltönyös férfiban egy patkány túlélési ösztöne, s el tudott hajolni az ütés elől, majd a Nemes és a Hajnalcsillag között átugorva futásnak eredt. Igen ám, de utóbbi ügyesen el tudta gáncsolni, összerúgván a lábait. Elég nagyot esett, de mielőtt valamelyik magyar rá tudta volna vetni magát, megint talpra ugrott, s futott volna tovább. Nem jutott két lépésig, mikor érkezett a második nyílvessző, mély befúródva a jobb farpofájába. Állathoz méltót üvöltött fájdalmában, s megint arcra esett. Hihetetlen életerő munkálkodhatott azonban benne, mert még így is fel tudott állni, a jobbjával pedig kétségbeesetten kaparászott az alfeléből kiálló nyílvessző után. A harmadik lövés a jobb térdhajlata fölött kicsivel érte, most már rendesen átütve a teljes lábat, a véres hegy bőven a combja előtt bukkant ki.
Az íjász csak most lépett ki a fák közül, ahonnan körülbelül olyan húsz méterről lőtt. Kardosnál, sőt egy kicsivel még Miklósnál is alacsonyabb, de máskülönben nagyon arányos testméretű, vékony, szálkás testfelépítésű ember sétált elő az erdőből. Értelmes, szürkéskék szemei most félelmetes halálsugarakat lőttek az őrülten üvöltő sebesült irányába, rá se nézett az élőkre. Hetykén felpödört, rövid barna bajusza vége is remegett az indulattól, s mintha ősi székely szokás szerint több ágba sodort, közepesen hosszú, sötétbarna hajának minden egyes szálát is ez az érzés remegtette volna. Egy ugyanolyan brit tiszti fűzős csizmát viselt, mint Lia is, vastag szürke abaposztó székelyharisnyával, fekete zsinórozású szürke mentével és egy ugyanolyan barna viselő kalappal, amit a Nemes hordott. Ami viszont másnak nem volt, az az övén függő fehér nemezből készült készenléti íjtegez és nyíltegez, utóbbi még több mint félig telerakva nyilakkal, egy már a húron is ült. Mongol harci íj feszült a kezében, ami a harmadik nyílvesszőt a pokoli kínok között féltérdre emelkedő ember bal lapockája közepébe repítette. Az ügynök egy újabb keserves kiáltást hallatott, de most már nem bírt felállni, két kézen húzta magát előre a földön. Az íjász közben lassan odaért melléje, ismét megfeszítette a fegyverét, s belenyilazott a jobb kulcscsontja végébe, ahol különösen sok ideggóc van. A felharsanó kínüvöltés is ezt bizonyította, ettől szinte megszakadhattak a hangszálai.
– Pedig amilyen jó vadász kenyeres, tudhatná, hogy nyíllövésekkel nem lehet gyorsítani a haláltusát. Az íj nem puska – csóválta meg a fejét Kardos, ahogy felegyenesedett a két román halott mellől. Előhúzta bajonettjét, s hátulról mindkét hullának a kisagyába markolatig nyomta, hogy egészen biztosan maradjanak lent.
– Szerintem nem is gyorsítani akarja a haláltusát – vetette ellen Miklós, aki időközben felvette a hóból a Rast-Gassert, és akkurátusan ellenőrizte, hogy működőképes-e.
– Na jó, én ezt nem bírom hallgatni – elégelte meg Lia, ahogy egy minden eddiginél szörnyűbb üvöltés harsant fel, ahogy a Sziguranca ügynök a veséjébe kapta az ötödik nyílvesszőt, eddig már hóval együtt rágta a földet fájdalmában. A lány kigombolta a kabátját, hogy a pisztolyához férjen.
– Nee, nem kell lövés. Hagyd csak rám – tette a vállára a kezét Miklós, az egyik román hullához lépett, csizmaorral a hátára fordította, s elvette a fokost. Gyors lépésekkel a sebesülthöz sietett, s két kézre fogva az ütő-vágót, és lesújtott a tarkóra. A fájdalomüvöltés azonnal megszűnt.
– Ha jól hiszem, ez a tied, kuruc – bökte meg az íjászt a fokos nyelével a Nemes.
– Köszönöm, labanc – vette át szívesen, de hideg tekintettel a fegyvert a Honvéd. Az íjat visszanyomta a készenléti íjtegezbe, s egyesével kitépte a nyílvesszőket a még mindig remegő hullából. Utána egy cafatot szakította az ügynök szürke zakójából, s azzal kezdte letörölni a vért a nyílhegyekről. Még mindig nem vett tudomást a többiekről, de nem is zargatták egyelőre.
– Szép dobás! – dicsérte meg Kardos a másik irányból előóvakodó Cikláment, akinek kezében biztonság kedvéért ott volt a pisztolya, de az ujját már levette az elsütőbillentyűről, látván, hogy itt bizony már nincs, akire lőni.
– Köszönöm, huszár uram – fogadta hidegen a dicséretet a szőke szépség, aztán ő is eltette a fegyverét, de kihúzta a kunait3 a karabélyból és a fejvadász kezéből egyaránt.
– Hogy kerülsz ide? És hol van a fiam? – lépett oda Miklós a testvéréhez.
– Éppen egy mesét mondtam, mikor látom ezt a két jóarcú embert az erdőben felétek menni. Nagyon nem tetszett a képük nekem, ezért követtem őket. Egyszerűen volt egy nagyon rossz előérzésem, s négy évnyi háború bőven elegendőnek bizonyul arra, hogy megtanuljak bízni az érzéseimben. Nem egyszer az életemet köszönhettem nekik. Most is, csak most nem én, hanem ti. Hármatok közül legalább egyvalakit le tudott volna teríteni, ha nem manikűrözöm meg egy kicsit.
– Megmentetted az életünket! Majd engem is megtanítasz kést hajítani? – ölelte át a Hajnalcsillag barátnőjét, s arcon is puszilta. Ciklámen hiúságát persze minden, így női dicséret is rendesen legyezgette, szinte macskaként bújt hozzá a másik lányhoz.
– Sándorral mit csináltál? – idegeskedett tovább a Nemes, most, hogy már végzett a revolver ellenőrzésével, s Kardossal együtt a hullákat is átkutatták. Készpénz volt náluk rendesen, de semmi személyi igazolvány. Mindez bizonyította, hogy a néhai ügynök igazat mondhatott, a Năstase fivérek tényleg fejvadászok lehettek. Persze nem kellett azon sem különösebben töprengeni, hogy kerülhettek ide, tudni való volt, hogy Holló fejére 1921 tavaszán kisebb vagyonnal felérő vérdíjat helyeztek a román hatóságok.
– Nyugalom, csituljál, tudhatod, hogy nem hagyom sosem egyedül veszélyben. A fűtött autóban van, minden rendben vele. Szerintem el is aludt azóta – nyugtatta meg Ciklámen. Miklós éppen válaszolni akart, de ekkor ért oda hozzájuk a keresett ember.
– Ez a két gazember sziklával jött a fejemnek a szurdokban. Két napig jártam a nyomukon, amíg rájuk találtam. Köszönöm a segítséget, habár egyedül is ment volna. – mondta Holló, s fokosára támaszkodva ő is átkutatta a két hullát, az egyik zsebéből kihúzott egy farmarkolat nélküli, csak zsinórral körbetekert markolattüskés 1917M rohamkést, s belenyomta a csizmája szárába.
– Megvan a jogom a törvény és az Úr által is, hogy visszavegyem, ami az enyém. Egyetértünk? – nézett fel, s tekintetét sorba hordozta a négy emberen. Nem csak Lia, hanem az ő szíve is remegett, mint egy tenyérbe szorított galambfióka, ahogy egymás szemébe néztek, két másodpercnél tovább nem is bírták. Kardosnak ellenben őszintén örült, teljesen kölcsönösen, habár ez egyelőre csak a viszontlátás öröme volt. Ciklámennek úgyszintén, habár a másik szakítás azért közöttük is feszültséget keltett, de nem annyira, mint volt párjával szemben. Miklóst viszont már jó féléve nem látta, ezért feléje csak biccentett egyet. Egyetemen elég jóban voltak, s habár elég sokat vitáztak történelmi témákon, azért még nem mondhatták egymást ellenségnek.
– Egyetértünk. Nem is kérdezed, hogy mi végből vagyunk itt, kenyeres? – kérdezte félig viccesen, félig furcsállva a Huszár. Nem igazán tudta értelmezni ezt a viselkedést, habár azért erős hálás volt, ha nem jön, akkor csak hárman kellett volna felvállalják harcot, kétes esélyekkel.
– Mindjárt. Először tüntessük el ezt a három hullát az erdőmből. Labanc barátom, kérlek, van két ásó és egy csákány a fészer sarkában, hozd ki mindegyiket – felelte a házigazda, de ahogy széles ívben mozdult a keze, hogy megmutassa, leheletnyit megtántorodott.
– Jó ég, hát neked lehet be van még törve a fejed. Ülj le oda a farakásra, vizsgáljalak meg – ugrott oda Lia azonnal. Szakítás vagy nem, szerelem vagy nem, neki ez már ilyen pavlovi reflex volt, hogy minden sebesültön segíteni kell. A Honvédnek mit volt mit tenni, engedelmeskedett. A szanitéc levette a fejéről a kalapot, lecsavarta a fejéről a hevenyészve felrakott, eddigre rendesen átvérezett kötést, s szakértőn tapogatni kezdte. Miklós addigra kihozta a szerszámokat, s belevágta a csákányt a fagyott földbe, de semmi több.
– Ciklámen, kérlek, tegyél fel egy fazék vizet főni, ezt el kell lássam – nézett fel a Hajnalcsillag a munkából, s a Honleány minden további nélkül engedelmeskedett is. Annál is inkább, mivel lassan kezdett lefelé hajolni a Nap, s itt a fák alatt aztán kifejezetten gyorsan sötétedik.
– Ha nem bánjátok, én lemegyek a fiamért, aztán visszajövök, segítek ásni. Nem szeretném a kelleténél hosszabb időre egyedül hagyni. Kérlek, amire visszaérünk, legalább a vért takarítsátok el, a hároméves gyermek ne kelljen lássa. Meg na, bár ennyi időre maradjatok négyen együtt régészekül – vigyorodott el komoran a Nemes, s válaszra nem is várva a vállára kanyarította a karabélyt, s elindult visszafelé a nyomaikon. Pár lépés után már megbánta ugyan, hogy nem kérdezte meg a székelyt, hogy minden rosszarcút lefektettek-e, de így fegyverrel annyira nem bajolt ezen kérdésen. Most lefelé és egyedül sokkalta gyorsabban megtette ugyanazt a távot, mint amit felfelé hárman lejártak. Minden gond nélkül visszatalált az autóhoz, csak a lábnyomokat kellett kövesse. Sándor teljesen rendben volt. Igaz, nem kicsit furcsállta, hogy nagynénje csak úgy, hirtelen miért zárja be az autóba, de hozzászokott eddigre a felnőtteknek a mindenféle hülye és teljesen érthetetlen szokásaihoz. Édesapjának azért rendesen megörült.
– Merre járt, édesapám? És hol hagyta a nagynénit? – kérdezte ölelésre tárva a kezecskéit, ahogy Miklós kinyitotta az ajtót.
– Egy régi barátomat kerestük meg, be fogjuk mutatni neked is. Rendes ember, nagyon szép helyen lakik. Meg szeretnéd nézni, hogy hol? – húzta a kisfiú fejébe a füles sapkáját az édesapja, s ellenőrizte, hogy a sálja is rendesen fel van-e tekerve.
– Igen, itt már nagyon unalmas. Együtt? – Sándor elég gyorsan meg szokta érteni, mit jelent, ha öltöztetni kezdik. Volt már rá ideje rendesen, még akkor is, ha édesapja ebben még mindig nem volt annyira jó, mint édesanyja. Vajon ő hogy van eddig a kórházban és mikor láthassa viszont?
– Igen, együtt! Gyere, én majd viszlek, gyorsabban haladunk! Hátha szarvast is látunk! Tudod, mi az, hogy csodaszarvas? – visszafelé tartó út a csodaszarvas regéjének az elmesélésével telt el. Miklós imádta tanítani a fiát, már előre elhatározta, meg a párjával meg is beszélték, hogy otthon azért rendesen ki fogják egészíteni a sok esetben eléggé egyoldalú iskolai történelemszemléletet, meg általában minden átadott tudásanyagot. Sándor pedig nagyon hálás hallgatóság volt szinte minden témában. Ráadásul vissza is tudta általában mondani. Igaz, hogy ehhez az is kellett, hogy szülei gondosan vigyáztak, nehogy egyszerre túl sok adatot zúdítsanak rá. Most a tanításon kívül meg figyelemelterelésnek is kiváló volt a csodaszarvas regéje. A fő kérdésfelvetés, ami miatt idejöttek, ugyanis még mindig nem lett megválaszolva. Mondjuk paradox módon a három ellenséges személy váratlan felbukkanása nagyban megkönnyítette a dolgukat.
– Na jó, ezt nem hiszem! Látod, fiam, ilyenek ezek a régészek: nem telt bele több mint negyven perc, hogy megjártuk oda-vissza utat autótól, s ennyi idő alatt négyen már kiástak három sírt – tátotta el a száját Miklós, ahogy nem kevés megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy mindhárom hulla föld alatt van már eddig. Nagyon odafigyelt arra, hogy kiskorú fia semmit ne lásson vagy halljon a szélsőséges erőszakból, amíg lehetséges. Nem hiányzik neki, még nem tudná feldolgozni. Igazából nála sokkalta érettebb emberek sem tudják teljesen-teljesen feldolgozni ilyesmit, csak esetleg elfojtják magukban.
– Kit tisztelhetünk ebben az úrban, labanc barátom? Csak nem a fiad? – most először mosolyodott el a Honvéd, mióta megfeszített íjjal kilépett a fák közül. A gyermekek nagy gyengéi voltak, ezt már jó régen, már egyetem alatt teljesen nyilvánvalóvá vált.
– Igen. Ő az elsőszülöttem, Vas Sándor. Fiam, ez az úr nekem barátom, Fehér Holló a neve, Holló, mint az a csúf fekete madár, hasonló a varjúhoz – mutatta be őket egymásnak a Nemes.
– De édesapám! A holló az fekete, nem fehér! – csodálkozott a kisfiú, mire Kardoson kívül mindenki elvigyorodott.
– Igen, jól mondod, fiatal barátom. Nem az első, és minden valószínűség szerint nem is utolsó vagy, ki kérdőre vonja az édesapám névválasztási humorérzékét – szélesedett ki a Honvéd mosolya, ahogy kezet fogott a kisfiúval, akinek ekkor megint eszébe jutott valami.
– Tessék mondani, mi az a labanc?
– Édesapád elmondja – bökte vállon a fokosa nyelével finoman, de rejtett kihívással nyelével Miklóst a székely vitéz. Amaz persze érzékelte a rejtett üzenetet, de halasztotta.
– A labanc egy csúnya név, azokra használják a magyar történelemben, akik minden körülmények között hűségesek maradtak a magyar királyhoz – majd jelentőségteljesen körbenézett mindenkin. Kardos maga legitimistaként ezt helyeselte volna is, viszont mind a négy nagyszülője részt vett a negyvennyolcas szabadságharcban és önvédelmi háborúban, így bőven lett volna ezt mivel kiegészítse, de inkább lenyelte. Lia fenyegetően húzta össze szemöldökét, benne nagyon erős volt a Habsburg-ellenesség, Hollóval is emiatt szakított a budaörsi csata kapcsán, pluszban meg két dédtatáját is cári oroszok ölték meg negyvenkilencben. Ciklámen furcsa önellentmondásba keveredett mindig a kérdésben, a szabadkai Vas család mindig is királyhű volt, negyvennyolcban sem álltak át a katonaelődök a magyar kormány oldalára, viszont éppen emiatt a szabad királyválasztók sorában nem véletlenül volt az egyik legharcosabb MOVE női tag. Holló maga szintén legitimistaként annál inkább utálta most Habsburg házat, hogy miattuk szakított vele a volt szerelme, így tolult is az ajkára a dühös válasz, de Ciklámen békítően megelőzte:
– Most elődbe tárhatjuk, hogy mi végett háborítottunk meg az elmúlás dicső aktusában. Két hete a Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz csatolt Baján faluban jártunk a testvéremmel. Az ő felesége, nekem sógorném rokonlátogatásban volt. Éppen akkor, mikor Herr Waldmann emberei a faluba jöttek. Neked erdei emberként gondolom nem kell bemutatni ezt a fűrész-zsidót. A falu körülötti erdőket le akarja tarolni a fűrészüzeme számára, s nagyon semmi pénzen fel kell ehhez mindent vásároljon. Az emberek nyilván nem adják el, ezért rájuk küldte a bérenceit, több helyit meggyilkoltak, templomot felgyújtották, minden. Ilonának, bátyám feleséségnek handzsárt hajítottak hátába, azóta is zalaegerszegi kórházban nyomja ágyat. A falu bírója képzett jogász, feljelentette a Waldmann brancsot, de tudod, megszállt területeken, hogy működik ez… megvásárolták a hatóságokat, akik a magyarokért kisujjukat sem mozdítják. Mi több, volt szerb komitácsik még melléje is álltak. Két hét múlva elvileg visszajönnek, akkor letarolják a falut az erdőkkel együtt. Bírósági végzés addig nem lesz meg, ezért saját védelmünkre kell fegyvert ragadjunk. Elindultunk önkéntes harcosokat toborozni, mert Gömbös uramnál jártunk volt, és azt mondja, fennálló kényes nemzetközi helyzet miatt a MOVE nem avatkozhat be szomszéd államok belügyébe. Röviden ennyi. Szóval a kérdés: hajlandó vagy-e velünk tartani és segíteni magyar honfitársainknak, egyszerű hétköznapi embereknek megvédeni az erdőiket, az otthonukat és saját életüket szerb komitácsik és zsidó bankármaffia ellen?
– Nehéz küldetés? – kérdezte Holló, minden gondolkodás nélkül.
– Lehetetlen – vágta rá fagyosan Lia. Magyarázkodás mindig feldühítette. Teljesen fölösleges. Ellenségek nem hiszik el, barátoknak nem kell, közömbös embereknek pedig kínos. Leginkább az kínos ebben, hogy a szívében még nem döntötte el, a Honvéd melyik csoportba tartozik e három közül.
– Most legutóbb tizenheten voltak a szerbek, öten különösen veszélyesek, külországbeli zsoldosok. Valamennyien állig felfegyverezve, komoly harci tapasztalatokkal, semmi kétségük nincs és minden fölényüknek tudatában vannak. Ami meg ennél többet nyom latban, az Waldmannék pénze, szinte mindent és mindenkit meg tudnak venni. Mindezt tudnod kell, mielőtt válaszolsz – egészítette ki Miklós komoran, és még így is elég derűlátóan fogalmazott a kisfiára való tekintettel.
– Mondod, hogy önkénteseket toboroztok. Hányan vagytok eddig? – nézett vissza a Honleányra a Honvéd kíváncsian, semmi más érzéssel szemében.
– Ketten – felelt Kardos az aranyhajú lány helyett. Nem akarta elhúzni ezt az egészet.
– Kik azok? – kérdezte tovább Holló. Kivételes harci tapasztalatából pontosan tudta, hogy az a harcos, akire nem számíthat teljes biztonsággal a bajtársa, sokkal veszélyesebb, mint tíz jól kiképzett ellenség.
– Te meg én – mosolyodott el mai nap először halványan Kardos, de ez csak ilyen alkalmi Napsütés volt a felhők közül, egyáltalán nem jellemző módon a Huszárra.
– Hmm – mordult egyet Holló, azzal befordult a kunyhóba minden további nélkül, s behúzta maga mögött az ajtót. Odabenti zajok alapján talán éppen megágyazott magának éjszakára.
– Látod, fiam, ez a medve emberbőrt húzott magára – magyarázta vidáman a Nemes, megkönnyebbülve érzéstől, hogy végre rendeződött kérdés.
– Köszönöm, huszár uram, hogy besegítettél. Rendesen sikerült elijeszteni. Kellett volna hagyd, hogy én beszéljek, szerintem meg tudtam volna győzni – nézett szemrehányóan Ciklámen Kardosra. Bátyjához hasonlóan ő is örvendett ugyan, hogy megvan válasz, de azért csalódott is. Pontosan ismerve a Honvéd harci képességeit, jól lehetetett volna kamatoztatni Baján védelmében.
– Hagyd csak, drága hugicám. Szemmel láthatóan meg van zakkanva ez ember, láthattátok, hogyan használta tegeznek azt a szerencsétlen rumén informátort. Minden bizonnyal háborús sokk és vereség utóhatása. Veszélyes lehet nem csak az ellenségre nézve – intette le Miklós, s visszavette Sándort a nyakába, hogy induljanak vissza. Csakugyan nemsokára lemegy a Nap.
– A legjobb barátomról beszélsz éppen – tett egy lépést fenyegetően a Nemes felé a Huszár.
– Lehet, hogy jobb is így. Nagyon ki van készülve – sóhajtott Lia, a két férfi közé lépve. Mindketten válaszolni akartak, de ekkor csikordult fakilincs, és Holló lépett ki rajta. Még mindig azt a gúnyát viselte, amiben megjelent, de a leajzott íjat nyugalmi tegezben hozta, vállára málházva, amiképpen nyilakat is. Hátán egy jókora, kopott, de erős varrású sötétzöld cserkészhátizsák nyugodott. A mentén egy monarchiás tiszti öv volt felcsatolva, antantszíjjal, rajta Mannlicher szurony balról, vadászkés jobbról, tarsoly, nyakában katonai távcső. A fokosára támaszkodva egyenesedett ki, ahogy kulcsra zárta az ajtót, s a kulcsot a küszöb alá tette.
– Mi van, indulunk vagy nem? Tudok egy embert, aki velünk tart majd, de holnap oda kell érjünk, ne meresszük itt szemünket. Lefelé menet majd leadom pótkulcsot Bessenyei uramnak, még ébren van – igazából önmagában az, hogy azt mondta „velünk”, nem pedig „veletek” minden kétséget eloszlatott. Sándor ezt egyelőre nem fogta fel, ő a hátizsák tetejére málházott cserge színén csodálkozott. Miklós meglepetten bámult erre. Kardos elégedetten hümmentett egyet. Ciklámen megkönnyebbülten felsóhajtott. Lia külön örült, hogy a sűrűsödő szürkületben nem látszik a hála felvillanása szemében, mikor közelebb lépett, mondván.
– Biztos vagy ebben, hogy most induljunk? A fejed nincs teljesen rendben, agyrázkódást ugyan nem kaptál, de azért nyugodtabb lennék, ha kicsit pihentetnéd. Mindemellett szemed is annyira szűk kialvatlanságtól, hogy egy késpengét nem lehetne beleszúrni. Nem sokra megyünk egy holtfáradt, vérző fejű harcossal – Holló úgyszintén hálás volt a lassan beálló sötétségnek, hogy miatta nem látszik az óvó szavak hallatán szemében megcsillanó hála, mikor válaszolt:
– Igen, még néha szédülök kicsit, de azért alapvetően nem komoly, ennél sokkal nagyobbakat kaptam már a fejemre, s mégis itt vagyok. Álmos meg azért vagyok, mert mint mondtam, két napja egyvégtében ennek a Júdásnak és a bocskoros csatlósainak a nyomán jártok. Ha viszont a harcra gondolok, a lecsupaszított domboldalakra, a meggyalázott nőkre, meggyilkolt védtelen emberekre, árvává tett gyermekekre, szegény Hazánkra, egyből felébredek. Adjatok egy sor rác nyakat és elegendő helyet, hogy meglendíthessem a fokosomat, s egyből lehullik rólam minden fáradtság!
A nyitófestmény készítője Kertai Zalán
1 1945 előtt büntetlen előélet esetén vadásznak, vadőrnek, erdésznek, csősznek, vadgazdának, erdészmérnöknek engedély nélkül lehetett hosszú csövű puskája, csak a kurtított csövű, ruházatban elrejthető orvvadász-puskáért büntettek.
2 Sinobi (japán): azok, akik árnyékban tevékenykednek. Köznyelven nindzsák, a régi Japán titokzatos harcművészei, akik tudását a földesurak testőrökként, kémekként és orvgyilkosokként használták.
3 Kunai (japán): fű, füves terület. Régi japán harcművészetekben használatos hajítókés, ami egy fűnyíró-eszközből származott eredetileg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése