Tudomány-népszerűsítő szakkönyv, Felföldi Baranta Iskola. 335 oldal, 2016
Kopecsni Gábor barantás korszakából való könyv, amely a karikásostor történelmével, néprajzi vonatkozásaival, készítésével, kultúrtörténeti jelentőségével és lehetséges használatai módjairól szól. Egy kellemes, antikolt hatású színű kartonizált kötet, a fedőképén Cselény József adatközlővel, amint karikással csattint. A hátsó borítón pedig egy csizmát, lobogós szárú fekete/kék színű nadrágót, fehér inget, fekete kalapot hordó, karikással való cserdítéshez készülő legény fekete-fehér fotója olvad bele a háttérszínbe.
Az előszóban Kopecsni Gábor általánosságban írt a témáról, külön kiemelve néprajzi kutatásait, azok földrajzi terét, illetve nagyon helyesen elítéli, hogy sokan parádézást űznek az ezzel a szerszámmal való bánásmódból. Az ezután következő rész itt is elválasztható irányultsán terén elméleti és gyakorlati fejezetekre. Az elméleti rész a hosszabb terjedelemben. Külön fejezet szól a karikás munkaeszközként való használatáról, a népi játékokban betöltött szerepéről, a hitvilágban, miszticizmusban való megjelenéséről (itt egy beékelt Pap Gábor tanulmánnyal) emellett külön szó esik a karikással való kőhajításról, más virtuspróbákról, harcban és vadászatban való lehetőségeiről. A gyakorlati rész során olvashatunk az egyes cserdítési módokról, itt bőséges kép- és fotóanyaggal illusztrálva, a lehetséges használati módozatokról hatásős ütőtávban, illetve azon belül egyaránt. A kötet végén visszakanyarodás jelentkezik az elméleti részhez a karikás elkészítésének részletes leírásai módozataival. Végül egy képjegyzék, tartalomjegyzék és baranta-mozgalom felvidéki tagozatának eddigi zanzásított munkásságát, publikációs listáját lehet olvasni.
Elsősorban a karikás harci-, vadászati praktikuma érdekelt, ami hálistennek elég bőséges volt. Írásos források illetve saját és más néprajzi gyűjtésből származó adatok alkotják a könyv ezen részét. Elsősorban 1848-ban a Hunyadi huszárok, illetve a Rózsa Sándor féle szabadcsapat harcaiból, valamint a 19. századi betyárviadalokból származó visszaemlékezések, tudósítások vannak. A vadászati rész sok eleme számomra teljesen ismeretlen volt, nagy meglepetést okozott. Érdekesnek találtam a bemutatott lehetséges harcászati fogásokat is, igaz, ezek értékét nagyban csökkenti, hogy minden esetben fegyvertelen ellenféllel szemben kerültek bemutatásra. Az egyetlen technika, amit így teljesen elméleti síkon megközelítve esélyesnek tartok egy a karikáts hatásos ütősugarán belülre kerülő fegyveressel szemben, az az úgynevezett kidobás. Ilyen esetben a karikás átalakul egy rögtönzött láncos buzogánnyá, ezt el tudom képzelni, hogy okozhat meglepetést fegyveres támadóval szemben is. Természetesen most kizárólag csak a gyalogos harcra gondolok, lóháton, főleg pusztán, ahol nagy tér van úgy mozogni, mint a karikást mozgatni, ott nyilvánvalóan igen hatásosan lehet használni, mivel gyorsabban lehet növelni a távot az ellenfélhez képest. Olyan szempontból viszont mindenképp jók ezek a leírások számomra, hogy irodalmilag kiválóan fel lehet használni majd őket, eddig csak egyetlen egy karikás ostoros harcjelenetet írtam. A kötet végén található, részletes olvasmánylistának nagyon örültem, rengeteg jó ötletet adott, illetve illusztrációs forrást szolgáltatnak a közölt fényképek is.
Amit hiányosságnak találtam, az ismét az idézett források hivatkozásának vagy teljes hiánya (ilyenek, hogy világhálós forrás, ez természetesen még közepiskolások esetében sem komolyan veendő forrásjelölés) vagy pedig következetlen formai volta. Ezek hiányában egy esetlegesen érdeklődő olvasó - mint például én - az idézett példák, szövegrészletek kisebb részének esetén nem tud tovább kutatni, valamint nem tudja ellenőrizni az adott forrást. Szerencsére a legtöbb esetben azért van forrásjelölés gyakran rendesen oldalszámra pontosan is, de ez a maradék kisebbség is elég idegesítő hiány volt nekem. Pap Gábor tanulmányának egy az egyben való beemelése önmagában furcsa. Az elején próbáltam odafigyelve olvasni, de mikor elkezdett az indás díszek minden hajlásának kozmikus jelentőséget tulajdonítani, akkor a vége felé már csak átlapoztam. Tisztelem a tudását, komoly kutatónak tartom, de sok munkásságában egyrészt nagyon belekeveredik a részletekre és a saját interpretációját tényként próbálja lekommunikálni, másrészt rengeteg esetben fölöslegesen idealizálja a magyar néprajz alkotásait, régi magyar paraszti életet. A hasznos elemeit ki lehet mazsolázni a munkásságának, talált is a tanulmányának a témája az adott kötetbe, de számomra ez túlságosan részletes volt. Amit pedig általánosan, a történelmi részben furának találtam, az a szépirodalmi források forrásként, bizonyítékként való használata, teljes beolvasztása a hiteles, korabeli leírások, újságcikkek, szakkönyvek, valamint a néprajzi adatközlések közé. A szépirodalmi megjelenései akármelyik fegyvernek maximum arra jelentenek valamilyen forrást, hogy adott író, vagy kor képzeletében hogyan jelenik meg az adott fegyver. Gyakorlati, történelmi felhasználásuk lehetőségük esetleg csak akkor jöhet szóba korlátozott mértékben, ha az adott író saját tapasztalatait írja bele, de ez se Arany Jánosra, se Benedek Elekre nem mondható el, nem harcosok, hanem tanár és újságíró voltak. Ez főleg egy képzetlenebb olvasó számára lehet megtévesztő. Végül pedig hiányoltam egy általánosabb történelmi áttekintést, esetleg egy keleti kitekintést, például, hogy az 1700-as évek előtt milyen nyomok utalnak a karikás létezésére.
Összességében sok érdekességet és felhasználható tudást vettem át ebből a kötetből, ezért az érdeklődőknek mindenképpen javaslom, főleg persze azoknak, akik többet szeretnének megtudni a baranta, a Dalia Iskola által oktatott stílusról, de a hiányosságok ellenére valamennyire használható azoknak, akik kizárólag néprajzi, történelmi, harcászati szemszögből, elvárásokkal veszik kezükbe Kopecsni Gábor könyvét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése