1924 augusztus 28, Csehszlovákia, Bény mellett
Ragyogóan sütött a nyári Nap, nem sokkal a déli pihenő előtt még javában dolgoztak az emberek, Sebes Kardos is kijött megtekinteni az aratókat, révén az ő legelőivel határos területekről volt szó. Ha már ott járt, akkor hiába nem múlatta az időt, minden lehetőséget igyekezett megragadni testedzésre. Ő is ingujjra vetkezett, s sorra dobálta fel a szinte mázsás súlyú zsákokat a szekérre. Egy nagydarab legény ezt észre véven, tisztelettel, de bátran megkérdezte.
– Oszt főhadnagy úr is birkódzó?
– Nem, én ökölvívó vagyok, de foglalkoztam birkózással is rövid ideig, Japánban jártamkor Kano Dzsigoro mester adott pár leckét dzsúdzsucuból - felelte a huszár.
– A midzsúcúból? – tátotta el a száját a paraszt.
– Dzsudzsúcú, japáni harcművészet, afféle birkózás. A szó jelentése magyari nyelven lágy művészet.
– Há’ me’ lágyan csinálják? – csodálkozott tovább az arató.
– Lehet úgy is – mosolyodott el Kardos.
– Aztán velem vetne egy birkot? – köpött sütőlapát-tenyerébe a legény. Most már a délelőtti munka része megvolt, lepihent mindenki, de legtöbben odacsoportosultak a két fiatalember köré.
– Mi a neve, barátom? – kérdezte a főhadnagy.
– Kacsó Ignác, szolgálatára – vette le a kalapját a parasztember.
– Szívesen, egy kis csontropogtatás sosem árt – bólintott rá Kardos, ő is letette kalapját és ingét is. A jelenlevő asszonyok, lányok ámulva-bámulták rengeteg sebhelyes, zöld kínai sárkányokkal tetovált, jól kidolgozott felsőtestét.
– Hogyan kezdjünk hozzá? – kérdezte Kacsó Ignác is, aki szintén ledobta az ingjét. Kardos a szeme sarkából óvatosan felmérte a nálánál alacsonyabb, de jóval szélesebb vállú és boltozatosabb mellkasú legény állását.
– Szabadfogásban – mondta rövid gondolkodás után.
– Hogyan? – értetlenkedett ismét az arató.
– Mindjárt megmutatom. No de viadal előtt szorítsunk kezet, barátom – kedélyeskedett Kardos. Ahogy kezet fogtak, egy egyszerű dzsúdzsucu lábkulccsal földre vitte a nagydarab, meglepetéséből magához se térő embert, csizmás talpát a legény combjai közé nyomta, s a másik lábát kifeszítve, a bokáját befelé fordította.
– Jaj a jó Isten megfizeti, erisszen el, há’ kitöri a lábomot, oszt sántán hogyan dógozzak! - jajveszékelt a paraszt, aki sehogy sem tudott szabadulni a rutinnal és erővel végrehajtott, hatékony fogásból. Kardos elengedte, s megveregette a talpra kecmergő legény vállát. Ignác nehezen tudott feltápászkodni, az elfogott lábának az ízületei hangosan tiltakoztak, s az ágyéka is rendesen sajgott. A körülálló lányok visszafogott vihogását hallva azonban akkorát lángolt a szeme, hogy Kardos azt hitte, mindjárt meggyújtja a cséplőgép melletti rozsasztagot.
– Főhadnagy úr, mostan birakazzunk magyarosan, parasztosan!
– Hogyan kell amazt? – Kardos gyerekkorában rengeteget birkózott ugyan parasztgyerekekkel, de az a tíz év alatt, amíg nem járt itthon, nem tudhatta, hogy merre alakultak, ha alakultak a szabályok. A legény kinyújtotta mindkét kezét.
– Szoríjja csak át a derekamot, ahogy csak bírja – biztatta jóindulatúan a huszárt. Kardos szót is fogadott, rendesen roppantott is egyet ellenfele derekán, de úgy érezte, hogy ennyi erővel egy tölgyfát is szorongathanta.
– Jól megfogott-é? – kérdezte a legény, karjait még mindig kinyújtva tartván.
– Kezdhetjük – válaszolta a vitéz. Most rajta volt a meglepetés sora. A paraszt hatalmasat rántva a levegőbe emelte, megkeringette vagy kétszer, s fejjel előre úgy bevágta a rozsasztagba, hogy szinte belefúródott a homokba is, csak a csizmás lábai kalimpáltak ki az asztagból. Ahogy kikecmergett a rakásból, volt mit köpködje és két ágba font hajából meg bajuszáról szedegesse a rozspelyvát. A legény odalépett hozzá, s most ő veregette vállon.
– No látja az úr, imigyen birakazunk magyarosan, parasztosan!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése