Könyvek XCV - Kopecsni Gábor: Szablyavívás

Tudomány-népszerűsítő szakkönyv, 227 oldal, Felföldi Dalia Szövetség - Dalia Népfőiskola 2023

 

    Kopecsni Gábor a Felföldi Dalia Szövetség vezéralakja, ami egy kis felvidéki faluban, Gömörpéterfalván alakult, és ami  aztán bekapcsolódott a Kárpát-medencei népfőiskolai hálózatba, Lakitelek központtal. A Felföldi Dalia Szövetség most már trianoni Magyarország területén is tart képzéseket, és nagyon aktívak Kárpát-medence szerte, úgy versenyek, mint kutatások terén A saját rendszer szerint hét fő tudásterületet, úgynevezett rovást oktatnak, szablyavívás, nyilazás, fokosvívás, botvívás, hajítófegyverek, pusztakezes harc és karikás ostorral való harc. A közelmúltban a harcművészeti néprajzi gyűjtéseik mellett ezen harcterületekről szerzett tapasztalataikat is kis kötetekben összegzik, amely a Felföldi Dalia Kiskönyvtár részét képezik. Egy barátom közvetítése révén volt szerencsém - külön szerencseként emelem ki, ugyanis üzletekben nem kaphatóak, kizárólag tőlük közvetlenül lehet megrendelni - kölcsönben hozzájutni ezen kötetek közül a Szablyavívás címűhöz.

    A kartonizált kötet szemet melengető színű fedőlapján a kötetben később részletesen tárgyalt hatvágás sematikus rajzának hátterén két 16-18. századi jellegzetes magyar végvári szablya látható, a hátlapon pedig egy rövidke, elsőre kicsit coelhósnak hangzó, de nekem rokonszenves idézet olvasható a szerző edzésnaplójából, ekképpen: “Gyakorolj sokat, tűzd ki célul, hogy mesterré válj! Ha pedig eléred, tűzd ki célul, hogy tanítvány légy!” Nyitásként egy újabb szép, ezúttal történelmi idézet következik Sztrakay Norbert vívómester tollából, 1895-ből.

    A könyv két fő tartalmi egységre tagolható. Az első tartalmi részben általánosan ír a magyar szablyavívásról, ezeket felosztva külön fejezekre, úgymint a magyar szablya rövid története, az ezzel szorosan összefüggő második fejezetben szablya magyar kézben, utána híresebb szablyával vívott párbajokat listáz, ezután külön kitér a karddal, bottal járt táncokra, a végén pedig a borítón is már ábrázolt hatvágást járja körül. A második, ennél jóval bővebb tartalmi részben pedig kifejezetten a Dalia Szövetség szablyavívásáról, stílusáról, oktatásáról, gyakorlásáról, versenyeiről ír, ennek a résznek a központjában a rendszeresen visszatérő, kiragadott idézetekben megjelenő edzésnapló áll. A könyvet a közölt képek és a felhasznált irodalom listája, illetőleg tartalomjegyzék zárja, majd végül egy rövidke összesítés a gömörpéterfalvi központú Dalia iskolában történő oktatás, kutatás létéről, és a már publikált könyvekről.

    Minden fejezetben sok a képanyag, elsősorban szablyák fotói, de van az elején pár történelmi képi forrás is, a gyakorlati rész pedig tele van oktatási célból készült fényképekkel. A képek forrását a végén rendesen feltüntette, bár szerintem a rendszeres képaláírás és/vagy lábjegyzet célravezetőbb lett volna, mint a végjegyzet, mert nem kellene akkor rendszeresen hátralapozni a könyv végére, amennyiben meg akarjuk tudni, hogy egy kép mit ábrázol. Ez alól azonban a kötet első felében található fényképek kivételt jelentenek, ott egyből a kép után következik a cím.

    Én nagyobbrészt csak az első részhez tudok érdemben hozzászólni, a másodikhoz azért nem, mert ez a stílust tanuló ellen még sosem vívtam, így nincsen gyakorlati tapasztalatom arról, hogy a leírt képzési rendszer hogyan működik/nem működik a gyakorlatban. A magyar szablya történelme részt egy alapvetően jó összefoglalásnak tartom, amelyből egy ezzel a témával most ismerkedő kezdő láthat egy baranta gyakorlásához szükséges történelmi előképet. A fokél szúrásra való, a középkorban elfelejtettük a szablya használatát, aztán a törökkel találtuk fel újra, mint tudományos vallási tételek nála is megjelennek ugyan, de ez utóbbi sok más munkához finomított alakban, ugyanis egy tagmondatban leírja, hogy a szablya Árpád-kori továbbélését teljesen kizárni is indokolatlan lenne. Közül ugyanakkor pár olyan képi forrást, amit eddig nem ismertem, főleg a 14. századból. A 18. század elején van egy olyan rész, ami nekem elég szkeptikusnak hangzik, azt írja, hogy akkoriban azért ért köldökig az akkor még nem egységesített, de általánosan használt szablya pengéje, hogy lóhátról lehessen könnyedén elérni a fekvő embert is. Lovasként tudnám ezt megcáfolni vagy megerősíteni, de pusztán elméleti síkon megközelítve ez nekem a lehetetlenséggel határosnak hangzik. 19-20. századi részben ismét közöl több érdekes írásos forrást, főleg a magyar párbajozás fénykorából, a 19-20. század fordulójáról. Illetve arról sem tudtam eddig, hogy Wesselényinek lett volna külön szegény tanulók számára vívó-oktatása. A párbajok fejezet számomra semmi újdonságot nem tartalmazott, de így általánosságban egy értékelhető összegzésnek tartom, azok számára, akik most találkoznak ezzel a témával. A botolók leírása ellenben nekem elég új volt, itt szépen látszik a szerző néprajzi jártassága, előző részekkel ellentétben itt számomra szinte minden adat meglepetés volt, főleg a cigányok és a régi magyar juhásztáncok összefonódása, bár a nem cigány, hanem roma píszískedést nem tudtam értékelni. A hatvágásos rész úgyszintén tetszett, ismertem így nagyjából ezt a mozdulatsort, de ebben a fejezetben történelmileg, harcászatilag megközelítve egy szép kerek összefoglalót olvashattam.

    Az elméleti rész előnyét és hátrányát is jelenti, hogy a szerző műkedvelő, önképző, tehát nem hivatásos régész vagy történész. Olyan szempontból előny, hogy nem vonatkoznak rá azon tartalmi, szakmai korlátok, amelyeket egy profi figyelembe kell vegyen, illetve részéről nem elvárt az objektivitásra való törekvés, így aztán egy sokkal mesélősebb, személyes hangvételt engedhet meg, ami egy döntő többségében szintén nem történészekből, régészekből álló célközönség számára emészthetőbb szöveget eredményez, mivel több kapcsolódási pontot lehet találni. Hátránya, hogy teljesen következetlen a források jelölése. A szándék mindenesetre értékelendő, hogy Kopecsni Gábor igyekezett azért jelölni az idézetek forrásait - a kötet végén levő irodalomlista, bár semilyen tudományos szempontból nem használt formában van leírva, de azért jól használható, ki lehet abból indulni, sok olyan művet tartalmaz, aminek eddig a létezéséről sem tudtam - de a szövegközi lábjegyzetek teljesen rendszertelenek. Nyilván ez nem jelent hátrányt azok szempontjából, akik elsősorban a baranta vívás elméletéhez szükséges történelmi előismeretek miatt lapozzák ezt a kötetet, tudománynépszerűsítő előtanulmányként viszont sokat levon az értékéből.

    A gyakorlati részből főleg a már említett edzésnaplóból vett idézetek jelentettek számomra maradandó emléket. Nagyon jó látni, ahogy igyekezett a valóságban általában másodpercek alatt lezajló összecsapások elemeit részletenként lejegyezni, ez számomra főleg szépirodalmi téren, vívásjelenetek narrálásához lesz hasznos. Mindemellett akadt pár tartalmas, rövid gondolat is, amire megragadt bennem, ahogy olvastam, ezeket nagyon tudom értékelni. Az oktatás részből egy pár gyakorlat, főleg a bemelegítés kapcsán érdekes újdonságot jelentett számomra, a fegyver elkapása, az egyes labdákkal, kisebb tárgyakkal való precizitás javítása, az ülve, széken állva való vívás. Amint írtam már, közvetlenül a vívás oktatásáról, gyakorlatáról általánosságban érdemben nem tudok, nem tudhatok nyilatkozni, mivel ebben az iskolából kiképzett, tapasztalt harcos ellen sosem vívtam. A pontozási szabályaikat viszont rokonszenvesnek tartom, azt külön értékelem, hogy a kettős találatot egyáltalán nem pontozzák - bár kettős találatból is sok olyan van, mikor az egyik vívó enyhe sérülést, a másik azonnali halálos találatot szenvedne el, főleg olyan alkalmakkor, mikor az egyik vívó a másik lábán mocskol valamit, behajol, és cserébe másodperc törtrésze alatt utánütésként kap egy fejvágást. Versenyben azonban érthető, hogy az ilyen kettős találatot egyik félnek sem írják jóvá, mivel a cél, hogy adni, de nem kapni. Ami viszont nem tetszik, hogy a kéz és alkar egyáltalán nem támadható, ez alapvető hiba. Történelmileg, hadszíntér-régészetileg is rengeteg példa van a kézfejet, ujjakat, alkarcsontokat érő találatoknak, amelyek szinte minden esetben azonnali harcképtelenséget okoznak. A Dalia védelmére azonban fel kell hozni, hogy ez sajnos egy elég általános szabály a 21. századi történelmi harcművészetekben.

    Összességében azt kell mondjam, hogy a saját rendszert szerintem elég átfogóan bemutatta ez a kis könyv, így a rendeltetését teljesen be tudja tölteni. A Dalia iskolával foglalkozó, az iránt akár csak érdeklődő ismerőseimnek mindenképpen ajánlom, akit általánosságban a magyar szablyavívás érdekel, az kiegészítő olvasmányként, főleg a gyakorlati rész és személyes tapasztalatok leírása miatt nézzen bele, más szakirodalommal együttesen.