Amerikai történelmi dráma, két évad, tizenhat epizód, 2022-2025
Nagyon érdekesen találkoztam ezzel a sorozattal. Az indexre tévedtem valahogy, s ott láttam, hogy az előzménysorozatát, az 1883-át nagyon dicsérik. Ez mindjárt gyanakvást ébresztett bennem, de aztán ahogy utánaolvastam, rátaláltam erre a sorozatra. Az 1883 és az 1923 is a jelen idősíkban játszódó, sokkal hosszabb Yellowstone sorozat előzménye, a legnagyobb amerikai magánterületet birtokló Dutton család történelmét mutatja be. Taylor Sheridan mindháromnak az írója, akitől már sok jó filmet láttam, tehát az kedvező előjelnek számított, nagy elvárásokkal vágtam bele. Ha másért nem, hát csak azért is, mert a regényemnél egy évvel későbben játszódik, tehát erősen reméltem, hogy fogok áthallásokat, ötleteket találni, mely reményemben nem is kellett csalódjak.
Az első évadban alapvetően három cselekményszálat követhetünk végig. Az egyik Montanában, a már említett Dutton családi ranchon játszódik, Ebben a vonalban Jacob Dutton, az ekkor már több mint nyolcvanéves, de továbbra is teljesen agilis és fiatalos gazda a családfő, a főszereplő ellenben a hozzá teljesen találó, szintén idős, de ha lehet, még aktívabb és karakánabb Cara Dutton. Saját gyermekük nincs, ellenben Jacob öccsének, Jamesnek – az 1883-ban a Dutton család fejének – a fiait, Johnt és Spencert sajátjukként nevelték fel. A két, immáron felnőtt testvérből John van a cselekmény idején otthon, illetve az ő fia, Jack. Jack menyasszonya, Elizabeth Strafford, egy városi lány. Ebben a szálban a fő konfliktusforrás a földterület feletti harc, Donald Whitfield, egy teljesen gátlástalan és abszolút szociopata keleti üzletember ki akarja semmizni Duttonékat, hogy fejleszthesse a turizmust és a bányászatot a családtól legális és illegális módszerekkel eltulajdonított földterületen. Whitfield céljai elérésére a juhosgazdák társaságának rámenős vezérét, a skót Banner Creightont használja fel, aki semilyen módszertől nem riad vissza, hogy Whitfield oldalán megtalálja a számításait.
A másik cselekményszál Afrikában, Brit-Kenyában játszódik. A fentebb említett Spencer Duttont követhetjük nyomon, aki első világháborús, kiégett veterán, aki az angolok számára vadászik veszélyes nagyvadakra a vasútépítések közepette. Nemsokára találkozik Alexandra of Sussex-szel, egy nagyon inteligens és a szűkre szabott női szerepkőrból szabadulni vágyó, magasrangú úri hölggyel. A románcuk mellett itt az jelenti a fő konfliktust, hogy minél hamarabb haza kell jussanak Montanába, megsegíteni a szorult helyzetbe került Dutton családot.
A harmadik szál Teonna Rainwatert, Esővizet mutatja, aki szintén Montanában, a varjú indiánok ügynökségében szervezett bentlakásos iskolába jár. Itt rengeteg bántalmazás és megaláztatás éri a papok valamint apácák részéről, az ebből a körből való kitörés, illetve a szó szerinti túlélés a konfliktus tárgya.A második évadban ugyanezen szálak folytatódnak, annyi eltéréssel, hogy Spencer és Alexandra narrációs szála kettéválik.
Ami leginkább tetszett nekem ebben a sorozatban, az a hagyományos nemi szerepek nagyon markáns, nem tolakodó, de látványos megnyilvánulása. Ez ugyanúgy igaz a férfiakra, mint a nőkre. Mindannyian férfias férfiak és nőies nők, szemmel láthatólag erre nagyon odafigyeltek a készítők. Nincsen semmi átmenet, ami egy 21. századi amerikai filmben nagy szó. Spencer Dutton és Alexandra párosa tetszett nekem leginkább, minimális személyes beleélést is láttam benne, hiszen a barátnőmmel valami hasonlóan eltérő közegből érkezünk, emellett ő arcban hasonlít is az Alexandrát alakító színésznőre. Westernekben a nők, de a szerelem sem szokott hagyományosan komolyabb szerepet játszani, itt most érdekes módon örültem ennek a színfoltnak. Nagyon erős kémia volt kettejük között. Hasonló – csak a koreltérés miatt kevésbbé tudtam beleélni magam – erős rezgés érezhető Jacob és Cara Dutton között, illetve Jack és Elizabeth kapcsolata is hasonlóan érdekes.
A színészi alakításokkal is minden esetben elégedett lehettem, külön értékeltem, hogy Harrison Ford, Helen Mirren és Jerome Flynn kivételével az összes többi színész számomra ismeretlenként kezdte. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen egy fekete színészt sem alkalmaztak, ezt nem is tudom, hogy tudták megoldani.
A bemutatott karakterek választása szintén szívemet dobogtató volt. A jó szereplők: cowboyok, háziasszonyok, vadászok, juhászok, kivetett tengerészek. A gonosz szereplők: üzletemberek, zsoldosok, kurvák, rendőrök, hobók, bírók. Nemesekből és a törvény szolgáiból mindkét oldalon láthattunk embereket. Ami itt nem tetszett, hogy a papok és apácák kizárólag gonoszak voltak, tehát azt nem kerülhette ki ez a film se, hogy egyházellenes legyen, ellenben a személyes szinten megélt hit sok esetben bukkant fel pozitív fényben, főleg női imákban. De általánosságban azért örültem neki, hogy egy egészséges világnézet bontakozik ki már csak ezen karakterválasztásokból is. A jót és gonoszat azonban mindkettőt úgy kell érteni, hogy általánosságban, nem volt elvive egy szélsőséges irányba egyik sem, és általában az egyértelműen gonosz szereplőként átadottak motivációiba is nyerhettünk bepillantást.
A harcjelenetek minden egyes esetben szépen koreografáltak voltak, nem találtam túlzást sehol sem, sem az ember-ember elleni, se az állat-ember elleni jelenetekben, márpedig utóbbiból is volt éppen elég, aminek külön örvendtem, hogy méregzöld vonalat nem próbáltak beleerőltetni.
Ami nem tetszett, hogy Taylor más máveihez hasonlóan a fajkeveredés itt is pozitívan került elő, a fajkeveredést ellenzők pedig gonoszokként jelentek meg, igazából ez az egyetlen woke elem, ami feltűnt benne. Az indiánok szerepeltetése ilyen nemes vadember kultuszban is részben betudható ennek, ellenben itt egy teljesen valós történelmi kontextust mutatott be, a bentlakásos iskolák valóban nagyon embertelen világát, és tudtommal nem sok más film foglalkozik ezzel a témával. Érdekes volt az is, ahogy a bevándorlókat fogadó hatóságokat szintén negatív szemszögben láthattuk, a nyílt határok propagálása feltűnhet ebben az elemben is, de legalább a látszatra azért ügyeltek, és megint csak a történelmi valót mutatták be.
A három fő cselekményszálból kettővel teljesen elégedett vagyok, mármint hogy egy egész, szép egészet alkotnak, az egyik azonban teljesen fölöslegesen tragikus lett. Nem vagyok általánosan a szomorú befejezések ellen, de akkor legyen cselekményépítő szerepe, vagy valamilyen átadott üzenet vele, csak azért, hogy a néző szívassa, az úgy öncélú.
Összességében nekem az eddigi kedven amerikai sorozatom, mindenkinek nagyon javaslom, így röviden és velősen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése