Történelmi regény, Gold Book kiadó, 281 oldal, 2008
Bán Mórral egyszer Budapesten a tömegközlekedésen találkoztam – mindketten siettünk egy filmbemutatóra, egészen pontosan a Harcsa Béla által rendezett: Őrtüzek Nyugaton című, játékfilm elemekkel bővített dokumentumfilm bemutatójára. Én arcból persze ismertem már a közéleti munkássága nyomán, s buszról lelépve odamentem hozzá, székelyesen szólva “feltettem a fapofát” s bemutatkoztam, s mondtam, hogy hová megyünk. Annak ellenére, hogy ezen sorok írása közben ő a legelismertebb, legjobban befutott magyar történelmi-regény író, egy szolid, szerényen viselkedő, nem hivalkodó jellemet ismertem meg benne ez a tíz perc alatt.
A regényeiről körülbelül tíz éve hallottam először, ahogy életvitelszerűen Budapesten kezdtem élni, érdekes módon először az általa írt fantasyk híre jutott el hozzám, ezek rövid központi vonala az, hogy egy újabb világháború folyamán az emberiség nem csak hogy középkori királyságok szintjére csúszik vissza, hanem még a világegyetemünkön kívülről érkező látogatókkal is meggyűlik a bajuk. A Hunyadi regényciklus 2014 táján még viszonylag friss volt, mint köztudott, igazából idén márciustól robbant be a teljes ország köztudatába, a filmsorozat miatt. Én kifejezetten mellőztem a sorozat megtekintését a regények ismeretének hiányában, sőt, még a témában sem nyilvánultam meg szórványos hozzászólások, illetve egy, a nándorfehérvári csata jelenetét érintő közepes hosszúságú poszt kivételével. Általánosan nem szeretek olyankor olvasni egy könyvet, vagy nézni egy filmet, mikor/ameddig az nagyon felkapott, mivel egyrészt minimalizálni akarom annak a hatását, amit mások véleménye váltana ki az én véleményemre, illetve általánosan véve a kortárs divatokból igyekszem kimaradni. A Hunyadival kapcsolatban is általános jelenségként láttam, hogy olyanok is nagy 15. századi rajongók, vagy akár ironikus felhanggal véve szakértők lettek, akik a sorozat előtt lehet még Bán Mór nevéről se nagyon hallottak. Mindennek ellenére, a regényeket ki fogom olvasni, hiszen ha egy kortárs, ráadásul egészségesen nemzeti érzelmű író eddigi életének jelentős részét rászánja egy, Szent László után legnagyobb magyar hadvezér életrajzának regényes megírására, az bírja onnantól a tiszteletemet.
Az első könyv, egy akkor még tízrészesre tervezett sorozat első darabja A hajnalcsillag fénye címet viseli. A keménytáblás, 381 számozott oldalt tartalmazó könyv a Gold Book kiadó jóvoltából öltött fizikai formát. Szemnek is tetszetős, középkori kéziratok elsárgult felszínét utánozni próbáló halványbarna színben tündököl a kötet, a sorban következő összes többivel egyetemben. Az első kötet borítóján Luxemburgi Zsigmond díszkardjának markolata látható. A könyv borítójának belső oldalára a középkori Magyar Királyság sematikus térképét varázsolták fel, ezzel a kiadás meghaladja a legtöbb mostani magyar történelmi regényt ilyen téren, ugyanis általában nincs térképmelléklet. Általánosan is jól jön minden műhöz ebben a zsánerben, tehát a történelmi regények de ide kifejezetten szükséges, tekintve, hogy mennyi helyszínen egymást váltogatva történik a narrálás. Egy külön kisebb térképen pedig a Duna vonalát, és az azon álló várakat, városokat láthatjuk, ami érthető is, hiszen az első kötet legtöbb jelenete az egykori oszmán-magyar határon játszódik. A címlap mellett felsorolták, hogy a szerzőtől már mennyi könyv jelenet meg úgy a Gold Book kiadó, mint más (természetesen nem nevesítve, nyilván saját magának senki sem gyárt konkurenciát) kiadók munkásságában, ennek nagyon örültem, mert így már gondoltak az olvasóra, aki láthatja, hogy milyen “bő termésű” - ezúttal a szó pozitív értelmében - író könyvét veszi ezáltal a kezébe. A tartalmi részek előtt külön oldalt kapott a magyar kormányzó legismertebb idézete “A világon élni csak hősként érdemes”, Az ajánlás szintén külön lapott kapott, Kecskemét makacs, hű népére gondolt a szerző. És még mindig nem érünk el a tartalmi részhez, ugyanis egy nagyon szép 15. századi erdélyi templomi fohász köszönt még bennünket, olvasót. Kiváló előzményként pedig a Hunyadi család leszármazási tábláját is láthatjuk magunk előtt, ez a regény teljes egészét meghatározza, most, az első könyvben pedig hangsúlyozottan. A tartalomjegyzék után – mindig örülök, ha ezt előre teszik – egy ide szépen passzoló Ady versrészlet zárja a bevezető fogalmi egységet.
A narrálás nagyon kreatív módon, két idősíkon zajlik. Mindkét esetben hagyományos formában, tehát nem belső nézetűként, nem az egyik szereplő szemszögéből, egyes szám első személyben. 1526-ból láthatunk egy, a mohácsi csatát éppen hogy csak túlélt magyar vitézt, akinek az életét megmentik a környező vidék parasztjai, és beviszik egy elhagyott kolostorba, ahol az egyetlen hátramaradt fiatal papnövendéknek meséli el Hunyadi János történetét. A fő vonal még a Hunyadi családfa elejéről indít, Csorba vitézzel kezdődik. A zárópont pedig Hunyadi házassága. A következőkben az eddigiektől eltérő módon bevezetem innentől kezdve azt a leírási módot, mikor plusz és mínusz jelekkel értékelem a könyv erényeit és gyarlóságait.
+ A kiadás nagyon igényes, keményhátú, szemnek tetsző forma. Szemmel láthatólag van benne megfelelő tapasztalat és igényesség.
+ Amint már fentebb is írtam, a térkép, az elengedhetetlen lenne szerintem minden történelmi regénynél.
+ A bőséges bevezető rész, fokozatosan rákészít a tartalomra a szerző hangulati elemekkel (idézetek, ajánlások), valamint információkkal (leszármazási tábla) szintén.
+ A kettős narrálás, olyan formában, hogy egyik sem egyes szám, első személyben történik. Ezt a módszert a Vad Keletnél lehetséges, hogy én is meg fogom honosítani, itt nagyon jól működik. Gyakorlatilag kettőt, de mégis egy történetet olvashatunk.
+ A teljes leszármazási kör bemutatása. Tudni való, hogy Hunyadi származása folyamatosan, már az ő élete folyamán bizonyos keretek közötti vita tárgyát képezte. A családja havasalföldi eredetét ugyan senki sem kérdőjelezte, kérdőjelezi meg, ellenben az oláh/kun, vagy ezek milyen összetétele mai napig vitatott, illetőleg a Szibinyáni Jank monda kapcsán a királyi származás sem kizárható. Nagyon tetszett, ahogy a szerző kiválasztott egyet, és azt következetesen végig is viszi, szerintem szintén az általa választott variáns a legéletszerűbb.
+ Csorba vitéz és Vajk története egyaránt nagyon megkapó.
+ Nikápolynál egész kis történelmi valós részletek, például az ellenséget nem becsmérlő katonák füllevágása is előfordult.
+ Rozgonyi Cicelle általános bemutatása, bátor nő, de nem csapott át girl-bossá, idegen szóval kifejezve ezt a napjainkban terjedő jelenséget.
+ A magyar főurak is viselnek szablyát, nem is kevesen. Egyáltalán, hogy a szerző külön fogalomként, és következetesen használja a szablya és kard kifejezéseket. Rengeteg régebbi történelmi regényben szablya helyett is kardot írnak, sőt, rengeteg tudományos munkában úgyszintén.
+ A lovagi páncél, ezen belül a kifejezett tornavért életszerű leírása.
+ A magyar és itáliai vívóstílus összevetése, humoros módon is.
+ Zrednai János személyével nagyon tudtam azonosulni.
+ Az alkohol szerepe az egész regény folyamán, napjainkban is rengeteg kárt okoz, ez a késő-középkorra valószínűleg még hangsúlyosabb módon igaz volt.
+ Habár általánosan idegesítő volt a sok szeretkezős rész, de legalább nem volt részletezve a legtöbb aktus - sok más, kortárs történelmi regénnyel ellentétben, most nem akarván nevesíteni azon szerzőket, akik szerintem ebben élvezkednek, hogy részletesen leírjanak egy aktust - és Szilágyi Erzsébet legalább nem jelent meg közönségesen.
+ Karakterfejlődés, Erzsébet hatására az addig nagyon beképzelt, kurvázó, alkoholizáló vitézből egy céltudatos, fegyelmezett jellem válik.
+ A könyv végén sok jó könyvcímet sorol fel, forrásként.
+ A lentiekben leírt kivételektől eltekintve összességében hiteles korkép. Én főleg Zsigmond életéről tanultam sok újdonságot belőle.
– Nagyon pörög az egész cselekmény, az olvasónak nincs ideje úgymond pihenni. Öt sornál hosszabb leírás soha nem jelenik meg, hosszabb elmélkedés, magába fordulás is elég kevés van. Természetesen ez a modernitás jellemzője, cserében viszont ugye végig megtartja az olvasót.
– A sok fölösleges szexualitás. Aminek van cselekményformáló jelentősége, az rendben van, ellenben sokszor teljesen mellékesen jelent meg. A százezredik szolgálólánnyal való hálás helyett szívesebben olvastam volna arról, hogy hogyan tanították a főhőst harcolni a más-más mesterek.
– Vlad herceg, a vérszívó. Szomorúan látom, hogy felült Bán Mór is a román Dracula-kultusz sehová nem vezető vonatára. A középkorban farkasember, sztrigoj kultusz, mondák ugyan léteztek valamilyen szinten Havasalföldön, de a mai formában ismert vérfarkas, vámpír eredete nagyon max. 18. századra vezethető vissza. Ráadásul egy történelmi regénybe fölösleges ilyen kis mértékben fantasy elemeket keverni.
– Nem lehet tudni, mi volt az az ősbűn, az a gyilkosság, ami miatt Vladék dinasztiája üldözi Hunyadiékat. Ez remélhetőleg a következő kötetekből kiderül.
– Jatagán nem létezett a 14. század végén, az egy késő 17., de inkább 18. századi fegyver, ráadásul valószínűleg inkább balkáni, mint török eredetű.
– A hosszúkardot meg általában minden kardot pallosnak ír, értékelem ugyan a változatosságra való törekvést, de hadtörténetileg két fegyverfajtát szoktunk pallosnak nevezni, a kifejezett hóhérpallost, ami nem harci fegyver, illetve majd a 16. század derekán, végén megjelenő egyélű lóravaló pallost/nyakbavető pallost.
– Annak ellenére, hogy elég központi szereplő, Újlaki Miklós szemszögéből nem látjuk az eseményeket, őt csak másokon keresztül tudjuk értékelni.
– A lovagi tornán kívül párbajjelenet, egyéni harcjelenet szinte egyáltalán nem volt, és a csoportos harcjelenet esetén is nagyon sematikus a leírás, teljesen hangulatvezérelt, nem részletezett mozdulatokkal.
– Ez a szó, hogy “harci fejsze”.
– Vannak modern, anakronisztikus párbeszédelemek, mint a “lőttek a tervünknek”, “Ön” stb. Ellenben ilyenekre, hogy kegyelmed, kegyelmességed, nagy jó uram, kend stb. nem nagyon emlékszem. Nem néztem utána részletesebben, ezért nem merem egyelőre megvédeni ezt a véleményem, de eddig úgy tudtam, hogy a magázás még csak ezután, a 16. század elején honosodott meg nálunk Habsburg hatásra.
Összességében nekem tetszett, megragadta a fantáziámat, és a felsorolt hibák ellenére is végig meg tudta tartani a figyelmemet, ráadásul nagyon szép véget is ért. Igazából mindenkinek javaslom, aki érdeklődik a 15. század világa iránt, azt kell szem előtt tartani, hogy modern regény, amit egy újságíró írt, és hogy ha a műfaji kereteket tiszteletben tartjuk, akkor azon belül szerintem kielégítő olvasmányélményt nyújt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése