Kalandregény, Pannon könyvkiadó, 327 oldal, 1991
Leslie L. Lawrence-ről, igazi nevén Lőrinc Lászlóról először a kétezres évek közepén, elemi iskolás koromban, az egyik csopaki anyanyelvápoló jutalom- nyári táborban hallottam, egy marosvásárhelyi lány olvasta, és a tanítónéni jól leszidta, hogy ez milyen szennyirodalom. Két hete láttam ezt a könyvét a várpalotai vonatállomáson, az ingyen elvihetők között, és gondoltam, teszek vele egy próbát. A hátlapot elolvasva abban reménykedtem, hogy hátha adhat valami felhasználható ötletet a regényemhez, de más különösebb elvárásom nem volt. Korábban Az utolsó hvárezmi nyár című történelmi regényét olvastam, Kubilaj kán ifjúkoráról, az a mongol hadi gépezet bemutatásával eléggé elnyerte a tetszésemet. A szerző ugyanis tanult is mongolisztikát egyetemen, valamint többször is járt Mongóliában, tehát viszonylag első kézből származó ismereteket tudott beleépíteni a regénybe. Két nap alatt olvastam ki, sajnos pont viszonylag gyászos események közepette.
Egy kicsi, A5-ös, fekete alapszínű kartonizált kötet ez a ’91-es, időrendben középső kiadás, előtte és utána is publikálták még más kiadók. A címlapon olvasható a regény alcíme, a Hari Krisna gyilkosságok, itt egy tigris arca és halászó dél-kelet ázsiaiak olvadnak bele a rózsaszínes, hajnalpírt imitáló háttérszínbe. A hátlapon egy rövid összegzést olvashatunk, illetve látható a szerző fotója mongol viseletben.
A törzsszöveg összesen négy, latin számokkal jegyzett részre van bontva, azon belül pedig arab számokkal jelölve kisebb fejezetek olvashatóak. Hagyományos krimi-szokás szerint minden fejezet vége egy nyitott kérdéssel, feszültséggel zárul, ez egy elterjedt olvasásra buzdító trükk, hazai írók mellett elsősorban Bear Grylls könyveiben találkoztam ezzel a módszerrel.
A főszereplő egy Leslie Lawrence nevű, angol szolgálatban álló háborús magyar veterán, civilben rovarkutató, de igazából detektív minőségben van jelen Nágaföldön, Burmában. Titokzatos bűncselekmények történnek már az elejétől kezdve, Hári Krisna hívőket gyilkolnak, a dzsungelben felépített amerikai szeretetszolgálat és olasz misszió rejtélyes emberkereskedő hálózatra enged következtetni. Az egyes szám első személyben narráló kutató segítségére van egy amerikai rendőr és egy olasz pap is. Az események viszonylag gyorsan követik egymást, nincs idő megpihenni, a végén pedig erős csavar kuszálja össze a szálakat.
Ami tetszett, az maga az alapötlet, a krimi szál az szépen fel lett építve, látszódik e téren a szerző rutinja, több olyan hamis szálat is elhelyezett, amin rossz irányba elindulhatott akár nyomozó, meg vele együtt az olvasó is, az igazi bűnösöket pedig egész végig leplezte.
Ami nem tetszett, az elsősorban is, hogy a szerző önmagáról nevezte el a főszereplőt és narrátort. Ennél a kérdésnél egy kicsit meg kell állnunk. Nagyon sok más szerzőnél érezhető ez a jelenség, hogy saját létének valamilyen darabját átírja az általa alakított irodalmi szereplőkbe, vagy a teljesen kitaláltba, vagy történelmi szereplőket esetleg a saját személyisége alapján formál meg. Erre rengeteg példát lehetne hozni, úgy világirodalomból, mint magyar irodalomból. Ennek a jelenségnek egy alfaja, mikor a saját maga által, személyesen elérni vágyott ideált formálja így meg a szerző. Erre most hirtelen leggyorsabban Jack Carr jut eszembe, aki viszont külön le is szögezi a bevezetőben, hogy az általa megalkotott James Reece (aki hozzá hasonlóan szintén egy magasan kitüntetett, széleskörű harci tapasztalattal rendelkező Navy SEAL veterán) az nem ő. Nagyon messze magamnak sem kell menjek, mind a négy főszereplőmbe írtam bele olyan tulajdonságokat, amelyeket magam is szeretnék, ha meglennének nekem. Szerintem helyén kezelve ez egy elfogadható és érthető jelenség. Az viszont, mikor még a saját nevét is adja valaki egy általa alkotott főszereplőnek, legyen az akár Dante Alighieri, akár a Ceausescu-i filmkultúra ikonja, Sergiu Nicolaescu, aki írta, rendezte és főszerepelte a filmjeit, akár Leslie Lawrence, az számomra azért visszatetsző, mert egy masszív egoizmust tudok belelátni. Meg általában is nagyon rühellem azt a jelenséget, mikor magyar szerzők angol szerzői álnevet választanak, legyen az akár Rejtő Jenő, Dobos János, Lőrincz László, vagy Demkó Attila - őt azért hagytam utoljára, mert esetében ez érthető döntés, tekintve közéleti pozicióját és az általa írt szépirodalmi művek jellegét. A főszereplő kapcsán meg a motivációt nem értettem, hogy egy magyar tudós minek a hatására jelentkezik önként harcolni a második világháborúban az akkor velünk szövetséges japánok ellen, egy akkor velünk ellenséges nagyhatalom oldalán.
Az antifa-üzenet szintén visszatetsző volt számomra. Filmekben látványosabb, jórészt akár a nyugati, akár a keleti blokkban nézzük, 1945 óta évenként kijön legalább egy nemzeti-szocializmus elleni film, az elmúlt fél évszázad egyik központi közéleti-történelmi filmtémája ez a vonal, soha nem unják meg az emberek, egész generációkat lehet így remisztgetve felnevelni. Irodalomban is elterjedt toposz, csak ott nem annyira látványosan jelentkezik, de ebben a műben ez egy teljesen fölösleges, fő tartalomhoz hozzá nem tevő betoldás volt.
A nemes vadember kultusz a kilencvenes években szintén elhasznált rongy szerintem. Az őslakók mind jók, a fehér emberek pedig egy pár kivételével mind gonoszak. Anyagi szempontból ez nyilván egy jól eladható toposz, harapnak rá a népek, de nekem nagyon egysíkű és fajgyűlölő is.
Végén pedig hiányoltam eredeti elvárásom teljesülését, azaz hogy minél több ötletet és száraz tényadatot tudjak gyűjteni saját irományaimhoz. Olyan sok újat nem tudtam meg a nágákról. A zanza-vonal az érdekes volt, de amellett inkább csak olyasmiket tanulhattunk róluk, amikhez egyáltalán nem kell személyes tapasztalat.
Összességében nem bántam meg, hogy elolvastam, meg azért szennyirodalomnak nem mondanám, de teljesen felejthető, abszolút egyszer olvasósnak elég, meg is szabadulok a könyvtől, visszaviszem, ahonnan elhoztam. A mongol témájú regényeit inkább tudom ajánlani, ez teljesen tizenkettő egy tucat ponyva, se több, se kevesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése