Méltatlanul kevéssé ismert erdélyi magyar történelmi kisregény. Mondjuk így általánosan, értve kevéssé ismert, ami egyrészt annak tudható be, hogy a részben kortárs Wass Albertnek, aki hasonló témában alkotott, amerikaiként sokkal nagyobb olvasóközönsége volt, másrészt Kós Károlyt általánosan elsősorban nem mint írót, hanem mint képzőművészt és építészt ismerjük. A családunkban viszont nagy kultusza van ennek a regénynek, gyerekkoromban szüleim szájából mindig ilyen szinte misztikus tisztelettel hallottam kiejteni, hogy "a Varju-nemzetség", ezért kellőképpen rá is voltam hangolódva. A 17. század közepén, I. Rákóczi György uralmának kezdetétől egészen Erdély nagy 1657-1662-es pusztulásáig tart, családregény, a címalkotó Varju-nemzetség sorsát követi. Korrajznak is felfogható, ugyanis a dinasztia történelmén keresztül egész Erdély históriája kirajzolódik a szemünk előtt. A Varju-nemzetség egy még szinte félvad, többi kisnemesi család közé nehezen beilleszkedő, saját erdeihez és hegyi legelőihez foggal-körömmel ragaszkodó, erdei népekkel fegyverbarátságot tartó, a környékbeliek által furcsának tartott, ugyanakkor rettegett, titokzatos család. A lényeg az, hogy sosem állnak be a tömegbe, sosem vesznek fel egy a nagy többség által követett gyakorlatot. Egyből a regény is ezzel kezdődik, mikor ők kivételesen nem támogatják a magyarországi főúri család erdélyi trónra való emelését, hanem Bethlen Istvánt, Gábor fejedelem öccsét támogatják. Magaviseletük többségében káros a számukra, általában ráfáznak arra, mikor szembemennek mindig a többségi akarattal, de egyszer, egyszer aztán nagyon bejön nekik. Kiváló jellemábrázolások és jellemfejlődések vannak benne, inkább férfi, de női szereplők részéről is, a hangulat továbbra is hasonló, mint más Kós regényekben megszokhattuk, és nagyon-nagyon erős egyenes és burkolt tanulsággal végződik. Ami számomra egyedül hátrányt és nehezebb olvashatóságot jelentett, hogy a könyv végén nem volt egy összefoglaló családfa vagy legalább táblázat a szereplők közti rokoni helyzetekről. Higgyetek nekem, ne csak (bár elsősorban) Kós Károly épületeit csodáljuk, hanem a könyveit is olvassuk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése