Vad Kelet I - Az öreg huszár nem vén huszár!

  1922 szeptember 15, Szovjetunió, Irkutszk

- Csillag Lia mesél -

Egy magas, hófehér papaskát, kék kaftánt, keleti, fekete buggyos szárú nadrágot és valenkit viselő férfi állt a portásszobában. Ránézésre úgy Kardosnál jó pár évvel idősebbre, de vendégfogadónknál, Szergej Ivanovics Vityaznál pár évvel fiatalabbra taksáltam volna. Igaz, a vodka miatt valószínűleg idősebbnek nézett ki, mint valós életkora, de még így is teljesen daliásan festett a legtöbb eddig látott nyomorú izsevszki oroszhoz viszonyítva. Igazából egyetlen egy dolog rontotta el egész fellépését, egy szörnyű sebhely, ami a bal szemöldökétől kezdődött, az orrsövényét kettévágta, majd egészen végighúzódott a jobb arcán egészen az állkapcsa jobb alsó sarkáig.

- Jó estét, ezredes úr. Mivel lehetek szolgálatára? – invitált beljebb minket a szokatlanul tágas portásszobába.

- Hölgyeim, uraim, ő Andrej Uljanovics Davidov, a híres Gyenisz Vasziljevics Davidov tábornok vérvonalából, alattam szolgált a nagy háborúban majd a vörösök ellen. Most portás és mindenes itt a múzeumban. Várjatok itt meg, amíg nem bizonyosodok meg, hogy biztonságos bemenni a raktárba. Nehogy még egy besúgó észrevegyen, az itteni GPU-val elég nehéz szót érteni – mutatta be Vityaz az emberét, majd hangtalanul kisietett az udvarra. Mi is sorra bemutatkoztunk neki, orosz létére igen udvarias volt, fiúkkal kezet szorított, Ciklámennek és nekem pedig kezet csókolt, de rendesen a francia etikett szerint, hogy ajka nem érintette a kézfejemet, csak a szájához emelte.

- Kérem, üljenek le, helyezzék kényelembe magukat, mindjárt főzök Önöknek egy jó erős teát, biztos jól esik ilyen hideg éjszakán. Sajnos most csak orosz teával szolgálhatok, átokverte bolsevikok alatt a kínai szállítmányok rendre elmaradnak, s csak a komisszároknak jut, ha jut - kissé meglepődtem ezen, hiszen ezt nem elhalkított hangon hanem rendes hangerővel mondta. Ezért azonnali tarkólövés járt volna, enyhébb esetben deportálás valamelyik haláltáborba. Az első orosz volt, aki teljesen gátlástalanul szidta az új rendszert, de hamar megértettem, miért: nem volt vesztenivalója. Nemesi származású katonatisztből egy semmi kis szolgát avanzsáltak a vörösök.

- Elnézést uram a nyíltságomért, de hadd kérdezzem, hogyan szerezte ezt a vágást? – mondta ki Ciklámen ami az én fejemben is járt. Ő általában nálam sokkal bátrabb, esetenként óvatlanabb volt. Most azonban nem történt semmi, Davidov leült velünk szembe s elkezdett mesélni, miközben kedvesen zubogott mellette a teavíz a szamovárban.

- Elmesélhetem, mert csúnya történet ugyan, de engem mégis mindig megnyugtat, emlékeztet azokra az időkre, mikor az emberi erkölcsök még számítottak. Napra pontosan meg tudom mondani, hol és mikor kaptam ezt az örök emléket egy honfitársuktól – erre mind a négyen meglepetten egymásra pislantottuk, de nem mutattunk ki semmit, a szovjet paradicsomban eddig volt rá alkalmunk megtanulni, hogy néha jobb megtartani, mit gondol az ember – 1914 augusztus 31-én szereztem ezt a vágást, a Birodalom nyugati határán, egy Zolkiew nevű városka mellett. Mindössze egy szakasznyi, erőszakos felderítésben levő magyar huszár támadta meg a gyalogságunkat, alighanem azzal a céllal, hogy fedjük fel erőink valós mennyiségét. Borzalom volt nézni azokat a vörös ördögöket, egy javarészt ukrán sorkatonákból álló századunk kezdte ott beásni magát, de a magyarok egy fergeteges rohammal elsodorták őket, mire a mieink felállíthatták volna a géppuskáikat, már a nyakukon volt az ellenség,űzték maguk előtt őket, csillogó szablyáikkal aprították szegény muzsikokat. Meglehet hogy az az egy szakasz levágta volna a teljes hohol századot, ha nincsen ott lovasságunk itt tekintélyes mennyiségben, ulánusok, kozákok és dragonyosok keverve. Én akkor a kubáni kozákoknál szolgáltam mint hadnagy és vívómester, egy teljes szotnya alvezére voltam. Villámgyorsan indultunk is a szorongatott helyzetben levő gyalogság megsegítésére, s a huszárok nem vállalták fel az összecsapást, hát látták, hogy nem hogy csak háromszor annyi az az egy szotnya, ami elsőre rájuk ment, hanem még ők ellenséges arcvonal mögött is voltak, így hátat adtak. Mindez olyan dél körül történt, s egész nap utána üldöztük őket, az ő lovaik gyorsabbak voltak a mienknél, de a mieink szívósabbak és pihentek. A százados úr – Isten nyugtassa békességben – nem akart rájuk csapni, mert a nyílt sztyeppén már csak három az egy ellen volt az előnyünk, amit vörös ördögökkel szemben kockázatos lett volna bevállalni. Így megelégedtünk azzal, hogy hajtottuk őket magunk előtt. Alkonyat felé egy erdős területre ért az üldözés, a mi és az ők alakzatjuk is felbomlott, ki-ki a maga emberét külön-külön üldözte tovább. Egyszer csak látom, hogy egy kisebb tisztáson ott áll egymagában egy vén huszár, s nem mozdul. Ha egyéb nem, hát a lovával akadt valami gond, csak állt egyedül a szürkületben, s nem mozdult semerre. A huszár sem nógatta különösebben, csak előhúzott egy hosszúszárú cseréppipát, s elkezdett pipázva várni ránk. Jó lesz majd hadifogolynak, hogy vallassuk ki, mennyien vagyok a magyarok, ezért odakiáltottam az embereimnek, hogy élve fogják el. Gyertek mán, a teremburáját, há’ meghal az embernek fia unalmában, kiáltotta felénk, ezt onnan tudom, hogy szóról-szóra megjegyeztem, s később egy magyar hadifogoly lefordította. Három kozákom odavágtatott a tisztásra, hogy fogja el. Szemvillanás egy törtrésze alatt repült ki a vén huszár szablyája, s összevágta mind a három legényt. Nem hittem a szememnek. Régóta ismertem mindhárom harcost, nem ijedtek ezek meg a medvétől sem, ha nem magam látom két saját szememmel, sosem hiszem hogy egyetlen egy magyar semmi perc alatt szétkaszabolja őket. No megállj, adok én neked! rikkantottam, s kivont saskával lovagoltam neki. Most már nem várt be, hanem elém léptetett s ő kezdett támadni. Nyugodtan hárítottam minden vágást, karom hosszabb, izomerőm nagyobb, szemem jobb mint az övé, ezért arra vártam hogy kifáradjon s akkor én kezdtem támadni, de a vén huszár ördöngösen jól forgatta a szablyáját. Mindig igyekeztem a szemébe nézni hogy eltaláljam a vágást, de a huncut sosem oda nézett, ahová vágott. Minden vívómesteri tudásomat bevetettem ellene, kipróbáltam az összes cselvágást, de hiába. Egyszer csak nagyot káprázott a szemem, s lefordultam a lovamról. Mire magamhoz tértem, már csak a telehold világított. Még láttam valamit az öreg vörös ördögből, ahogy mind a négyünk lovát kötőfékre véve ellovagol, ismét pipára gyújtva. Gyorsan a zsebemhez kaptam, miután kitapogattam arcomon a sebet: pénzem, órám, irattárcám megvolt. Mi mindig ki szoktuk rabolni a hullákat, zsákmány a győztesé, de a vén huszár semmit nem vett el tőlem. Meghiggyék azt Önök, tisztelettel gondolok mai napig arra a magyarra, hiába hogy elcsúfította az arcomat egy életre. Mi kozákok a háború alatt az ördögtől sem féltünk, csak a magyar huszároktól - fejezte be elbeszélését a portás, ami idő alatt a tea is lefőtt. Nem győztünk csodálkozni, de Kardos izgatottan megkérdezte.

- Mondja csak, emlékszik arra a vitézre, aki levágta Önt, arcra hogy nézett ki?

- Bizony, hogy emlékszem! Őszbe forduló gyérsárga dugóhúzó alakú bajusza volt a legjellemzőbb az arcán, amit megjegyeztem. – felelte Davidov, miközben kibontotta a teás tasakot, s kezdte a vízbe szórni a teát. Kardos halkan felnevetett, s azt mondta.

- Uram, akkor igazán nincs mit szégyenkeznie. Azt a vén huszárt még senki sem győzte le szablyavívásban. Tudom, mert az én tiszti legényem, Karcag Bertalan a neve. A portyát, amiről mesélt, szintén én vezettem, s valóban erőszakos felderítés volt a célunk. Berci azért maradt le balra, hogy minél több üldözőt elcsaljon a fő csapásiránytól, nem féltettem őt egyedül hagyni. Én tőle tanultam vívni.