Vad Kelet II - Házasság a szibériai ősvadonban

 1922 november 2. Szovjetunió, Irkutszktól ÉK-re valahol a tajgában

- Csillag Lia mesél -

– Rendben, hölgyem és uraim, azt hiszem ideje letáboroznunk! – mondta Iván Szergejevics Vityaz ezredes uram, ásatásvezető régész, a legerősebb férfi, akivel eddig orosz földön csak találkoztunk. Ő lovagolt most is legelöl öreg Csokoládé nevű harci lován, mögötte egyből én jöttem Ildücsin, Ilkánt kantárjától fogva vezettem magam mellett, mögöttem következett Kardos Kánon, ő Karault vezette kötőfékjétől fogva, legvégül pedig a kiismerhetetlen Oleg Bogdanovics Szuvajev kozák százados egy eléggé vad, Vrangel nevű lovon, akit volt tábornokáról nevezett el. Immáron második napja voltunk úton, hogy a karagaz tuvák elrabolták az ásatászáró utáni ünnep éjszakáján Hollót és Cikláment, de első nap nem álltunk meg ennyire korán, meg is kérdeztem:

– Miért kell most letáborozzunk, Iván? Még legalább egy óra van sötétedésig.

– Kedves, most egész éjszaka kell rakjuk a tüzet, ha nem akarunk megfagyni, vagy hogy a farkasok egyenek meg. Ez az óra éppen elég lesz sötétedésig arra, hogy megfelelő mennyiségű fát gyűjtsünk össze – magyarázta a kedvenc régészünk.

– Értem, kérlek – bólintottam rá, bár nekem tűz égett a talpam alatt mindig, mikor megálltunk pihenni, úgy, hogy közben jegyesemet és legjobb barátomat a biztos halálba hurcolják a tuvák.

– Ez itt elég jó hely lesz – mutatott egy kisebb, egyik oldalról berekkel fedett, másik oldalon szórt erdős tisztásra Ivan, s leugrott Csokoládéról. Mi szótlanul követtük a példáját.

– Rendben, Oleg, gyere velem fáért, Kardos, te pedig segíts Liának felállítani a tábort, s rakjatok tüzet, valahová ide. Persze minden előtt takarítsátok el a havat az útból – mondta Iván, s engedelmeskedett mindenki, de a kozák még hozzátette.

- És aztán sebesen ám, így is mi visszük a nehezebb munkát – Kardosnak megfeszült az arca hogy válaszoljon valamit, de nem tette végül. Nem igazán tetszett nekem sem Szuvajevnek ez a még kozák-mércével mérten is nagyszájú, gőgös stílusa, de nagyon nem hiányzott, hogy lehetségesen ellenséges területen is egymással kötődjünk, miközben a sokszoros túlerőben levő ellenség otthona felé tartunk. Barátom így csak annyival mutatta ki visszatetszését hogy sercintett egyet, de azonnal segítségemre sietett lepakolni a lovakat. Holló és Ciklámen lova vitte a tábori felszerelést, ami két három-három személyes sátorlapból, cövekekből, egy kis üstből, teáskannából, két fadöntő és két egykezes fejszéből, grecskás zsákokból, két hólapátból, konzervekből és egyéb számos hasznos apróságból állt, kivéve persze a hálózsákot, hótalpat, irhabundát, hóköpenyt, csajkát, poharat, tányért, evőeszközt, muníciót, mert azt mindenki a saját lovára csatolva hordta. Elsőnek a hólapátokat húztuk ki a felszerelésből, s gyorsan helyet csináltunk először a lovaknak, utána meg saját magunk táborának is. Szerencsére így még november első felében a havazás nagyja nem kezdődött, így csak térdig, néhol combközépig ért a hó fedetlen területen, fák között pedig csak lábszárközépig. Szaporán dolgoztunk, s nem igazán beszélgettünk, mert nem voltunk olyan kicsattanó jókedvünkben. Hozzám hasonlóan Kardosnak is a jegyesét és a legjobb barátját rabolták el. Ilyenkor mindig a lovakat láttuk el elsőnek, szerszámoztuk le, törölgettük le a hátukat, majd takartuk be őket, s tisztítottunk meg nekük egy területet, ahol tudnak legelni valamit. Elsőnek egy kis tüzet rakott felvidéki emberünk, mert most már hiába mozogtunk folyamatosan, kissé már kezdtünk fázni a kiváló, több réteges mongol téli ruhában is, majd mikor már pattogott a tűz, akkor a sátrat állítottuk fel – csak az egyiket, mert hárman az alatt is elfértünk, s egy embernek úgy is őrködnie kell – elvackoltuk benne kinek-kinek a hálózsákját, irháját, takaróit a frissen vágott fenyőágakra, majd a tűz fölé feltettem a bográcsot havat olvasztani, hogy tudjak főzni. Kardos közben megnyúzta a két jókora nyulat, amit délután nyilazott Iván, gondosan jó messze a tábortól nehogy a vér szaga hívatlan vendégeket vonzzon a közelünkbe. Mire teljesen besötétedett, és visszaért a két orosz rengeteg sok fával, már vígan ropogott a tűz, s az üstben is zubogott a grecska, már lassan a nyúlhúst szeleteltem bele. Ilyen erős fizikai-szellemi-érzelmi megterhelés közben az átlagosnál is sokkal fontosabb a változatos és bőséges élelmezés. A grecskát Kardos nem annyira szerette, de megette azért ő is, mi többien mind nagyon szerettük, én otthon Beregszászon gyermekkoromban sokszor ettem. A sovány vadhús pedig kiválóan kiegészítette a már magában is kalóriadús kását, egyedül azt sajnáltam, hogy són kívül semmi más fűszerem nem volt, s ilyenkor még ha lettek volna az erdőben megfelelő mennyiségű vadfüvek, akkor sem szakíthattunk volna időt a keresgélésükre semmi időt.

– Egy kis étvágygerjesztőt? – vett elő egy katonai kulacsot a kozák, miután ledobta a rengeteg fát a tűz közelébe, s leült a nyergére. Az undorító vodkaszag azonnal megcsapott, amihelyt lecsavarta a tetejét. A vodkával viszont én voltam úgy, mint Kardos a grecskával, hogy volt bőven időm hozzászokni, de ettől függetlenül nem szerettem.

– Köszönöm, százados bajtárs – vette át a kulacsot Kardos, a kulacs kupakját teleöntötte, majd lehúzta, csettintett utána a nyelvével melléje, s továbbadta nekem. Én furán grimaszoltam egyet, hogy szó nélkül is érthesse mindenki a szándékomat s továbbadtam Olegnek.

– Nem iszol vodkát, hölgyem? Talán nem elég finom kényes ízlésednek? – kérdezte Oleg, s Kardos megint szólni akart volna, de finoman megérintettem a térdét, hogy nem kell. A kozák előhúzott a cserkeszkája belsejéből egy lapos alumíniumflaskát, s azt adta át.

– Mi ez? – kérdeztem gyanakodva, kidugaszoltam, s óvatosan beleszagoltam, de nem volt rossz.

– Kóstold csak meg – tanácsolta jószívűen Oleg, mire csakugyan belekortyoltam, s legnagyobb meglepetésemre a legfinomabb porto ricói rum töltötte meg szájamat.

– Ez porto ricói rum, sosem ittam még itt Ázsiában ilyet. Honnan van? – adtam vissza a flaskát.

– Már csak ezzel az egy flaskával van. Sejtheted, hogy nem adom akárki kezébe – dugaszolta vissza gondosan a flaskát az orosz, s visszatette a cserkeszka belsejébe, miután ő két vodkát is bedöntött.

– Farkasnyomokat láttunk az erdőben, itt kóborolnak a vidéken, de szerencsére nem lehetnek túl sokan most még – mondta Iván, ahogy ő is leült a tűz mellé. Szerencse, hogy állig fel vagyunk fegyverkezve, tettem hozzá magamban. Maga Iván most a hidegre való tekintettel a cserkeszkája alatt, válltokban hordta a kedvenc Luger pisztolyát, aminek a fagy bizony megárthatott volna, a derékszíján egy ronda Nagant revolvert hordott, fő fegyverként pedig egy teljesen szabvány Moszin puskát, ezenkívül mongol tiszti szablyát és kindzsált is viselt, ráadásul a nagajkáját is tudta fegyverként használni. Ráadásul mint említettem, egy teljes mongol íjkészletet is magával hozott. Oleg egy Moszin karabélyt tartott fő fegyvernek, a csípőjén pedig egy akkor már ritkán látható .44-es Smith&Wesson revolvert hordott, a saska és a kindzsál mellett. Kardosnak a maga szokásos magyar huszárszablyája, Bowie kése, .45-ös Colt 1911-es pisztolya és Winchester karabélya mellett ott volt Ciklámen Colt 1903-asa és Winchester karabélya. Én a magam 7,65 mm-es Colt pisztolyom és Winchester puskám mellett szintén magammal hoztam Holló Bowie kését, Colt 1911-esét és Winchesterét, hiszen reménykedve arra számítottuk, hogy kiszabadítjuk őket, s akkor nyilván kell nekük is fegyver még visszamenetre.

– Farkaslánc akkor elkel most, jó, hogy eszembe juttattad – csóválta meg a fejét Oleg, felállt s a mögötte heverő nyeregtáskájából kivett egy nagyon hosszú, de összecsavart zsinórt, amire kis fémgömböcskék voltak felfűzve, belsőjükben valószínűleg egy-egy még kisebb fémgolyócskával, mert ahogy mozdította úgy zörrent.

– Valaki alvajáró közölünk? – kérdezte megint enyhe gőggel a hangjában, ahogy a legközelebbi fa törzsére bogozta a lánc egyik végét, s körülbelül térdmagasságban elkezdte kifeszíteni a tábor körül. Csodálkozva néztünk össze Kardossal s szinte egyszerre mondtuk:

– Nem, nincsen – Iván csak megrázta a fejét a kérdésre, túl fáradt volt a válaszhoz.

– Remek. Mindenki revolverrel a feje alatt aludjon, ha valami megzörrenti a láncot, lőjetek!

– Lehet, hogy csak egy állat jár erre – vettem védelmembe az erdő lakóit.

– Vagy az is lehet, hogy csak valaki eltévedt, és idejön – csatlakozott Kardos is.

– A lovakat rendesen kikötöttétek, mint látom. Akármi állat közeledik éjszaka a tűzhöz, az csak egy éhes ragadozó lehet. Aki pedig köszönés nélkül tíz méterre idejön a sötétbe, az vagy egy rabló, vagy egy tuva vadember. Mondom, lőjetek, ha megzördül a lánc – felelte a kozák.

- Oleg Bogdanovicsnak igaza van, fiatalok – nézett ránk kedvenc régészünk. Ezt kénytelenek voltunk belátni mindketten, így nem is esett több szó erről. Közben lassan kész lett a húsos grecska is, sorra kiosztottam mindenkinek, s szó nélkül ettünk. Az ételtől az urak hamar elteltek, ebben lehet a vodka is segített valamit, lényeg a lényeg, hogy én kellett mind a négyünk tányérjait elmosogassam. Férfiak... Evés után már csak módjával rakta az ez esti tűzmesternek kinevezett Kardos a máglyát, ami rendesen ki gödröt égetett a földbe, hiszen a sok nedvességet mind kiszívta a környezetéből, rendesen kezdett elmélyülni. Én végig a tűzbe néztem, mikor már minden háziasszonyi teendőmmel végeztem, keserűen arra gondoltam, hogy vajon jegyesem és legjobb barátom milyen körülmények között tölti ezt az éjszakát, meg hogy egyáltalán életben vannak-e még, vagy teljesen hiába fagyoskodunk itt a tajga déli peremén. Észrevétlenül egy könnycsepp bújt ki a jobb szemem sarkán, s alágördült arcom közepére, de nem törültem le, hagytam, hogy a tűz hője felszárítsa. Már lassan-lassan a lefekvéshez készülődtünk, pedig még csak olyan tíz óra körül lehetett, mikor Vrangel felhorkant. Oleg azonnal felpattant, mint egy összenyomott rugó, s szemvillanás alatt rántotta elő a revolverét, amit a fás terület széle felé irányozott. Pillanattal lemaradva Ivan is felpattant, azonos cél felé fordítva a Nagantját. Kardost sem kellett félteni, ő hangos csattanással a Winchesterét töltötte csőre, s a két orosznak háttal a berek felé eső területet fedezte. Én is felkaptam a puskámat, de egyelőre megmaradtam azon a szinten, hogy igyekeztem a csövét egyik bajtársam felé se fordítani, hanem a tűzbe nézéstől káprázó szemekkel bámultam a sötétbe. Kellett vagy három másodperc amíg észrevettem a holdfénynél a tisztás szélére lépő emberi alakot. A kozák lova sokkal hamarabb észlelte az esetleges támadót és idejében riasztott minket, mielőtt elaludtunk volna. Talán az életünket mentette meg. Ilyenkor hiányoltam igazán a félig farkas – félig husky testvéreket, Helgit és Helgát, akik valószínűleg gazdáikat követve tűntek el. Ők már sok száz méterrel korábban megérezték volna az embert a sötét erdőben.

– Ne féljenek, uraim! Jó barát vagyok! – kiáltotta az idegen. Én nem beszéltem sem anyanyelvi szinten, sem olyan magas felsőfokon oroszul, mint mondjuk Holló, de számomra is nyilvánvaló volt, hogy a másik embernek sem anyanyelve az orosz, két szóval eléggé megküzdött.

– Hazudsz, bitang! Orvul idelopakodtál, ha a barátom lova nem vesz észre, talán ott lapultál volna, arra várva, hogy elaludjunk! – kiáltott vissza ezredes uram, s hüvelykujjával felhúzta a revolverje kakasát.

– Épp be akartam mutatkozni! – tiltakozott a másik.

– Gyújts gyufát! Nagyon ne kényszeríts arra, hogy a revolveremmel gyújtsak világot! – parancsolta Ivan dühösen.

– Nincsen nálam gyufa! – tiltakozott a másik, de a rá irányuló fegyverek láttán okosan felemelte mindkét kezét, eltartván a testétől. Eddig ő volt előnyben, hogy a két oroszunk hátterében égett a tűz, megvilágítva a körvonalaikat, de most, hogy már a mi szemünk is alkalmazkodott a fényviszonyokhoz, ez az előnye kezdett megszűnni.

– Jobb, ha előhúzol valahonnan egy gyufát, mert ha nem világítod ki magad három másodpercen belül, akkor már az örök világosság fog gondoskodni számodra a fényről! – horkant meg az ezredes. Pontosan tudta, hogy nekünk is világosan kell hogy lássuk a közeledőt.

– Pillanat, uraim! Csak egy gyufát veszek elő! – nyugtatta a kedélyeket a másik, s öt másodperc múlva csakugyan kigyulladt a jobbjában egy apró láng a mellkasa előtt.

– Fiatalok, nézzetek körül, egyiketek fedezze a hátunkat, másikatok vigyázza a lovakat – fordult oldalt egy kicsit Iván, s fojtottan utasított. Kardos hasalásból azonnal felpattant, s a lovakhoz sietett, én pedig vállaltam a hátvédet, bár sok hasznomat szerintem nem vették, ugyanis továbbra is a kis fényt néztem megbabonázva.

– Az én nevem Artis! – mondta a másik, igyekezett barátságos hangot megütni.

– Többen vagytok? – kérdezte tovább régész uram.

– Ketten vagyunk itt – felelte a neve alapján tuva ember, s egy másik alak vált ki a fák árnyékából, olyan két lépésre mögötte és kissé balra.

– Ő is gyújtson világot! Mindketten tartsátok a bal kezeteket a láng fölé, hogy lássam. Nincs más? – parancsolta Ivan, s hamarosan újabb kis lángocska lobbant fel, s láttuk a hozzánk hasonlóan szintén háromujjas lövészkesztyűkbe bújtatott kezeket.

– Nincs más! – rázta meg a fejét az eddig is beszélő ismeretlen.

– Ha még valaki feltűnik, azonnal megölünk titeket – figyelmeztette az ezredes.

– Mondtam, hogy éppen be akartam mutatkozni! Az igazat beszélem – erősködött a másik.

– Csend legyen! Lépjetek közelebb, de amihelyt elalszik valamelyik gyufa, vagy elveszitek a kezeteket a fényből, azonnal lövök! – hívta őket közelebb Ivan, s ebben megnyugodva leeresztettem a puskámat, s újabb vastag fát tettem a tűzre. Éppen visszafordultam az eddigre már csak öt méterre levő közelítő ismeretlenekhez, mikor azok a lánchoz értek, ami persze felcsilingelt. Oleg azonnal lőtt. Smith&Wesson revolverje még egyes működtetésű volt, azaz minden lövés után kézzel hátra kellett feszítse a kakast, de így is két másodpercre volt szüksége a négy lövés leadásához. A két éjszakai lopakodó egyetlen hang nélkül rogyott össze, hamarabb meghaltak szerintem, mint ahogy felfogták volna, hogy mi történik velük.

– Az ördögbe is! – kiáltott fel Ivan s ösztönösen a kozákra fogta a revolverjét, aki szintén feléje fordította a fegyvert. Én is a vállamhoz kaptam az eddig csípőmhöz szorított puskát, s célba vettem Oleg fejének a kontúrját.

– Legyen eszed, százados bajtárs. Két lövésed maradt, s mi hárman vagyunk. Ha le is tudsz lőni kettőnket, a harmadik úgy is végez veled – harsant meg Kardos békéltető hangja a feszült csendben. Szerencsére a nyakas kozák is belátta, hogy az esélyek ellene szólnak, így szó nélkül leeresztette a revolverét, majd megtörte, hogy ürítse ki az üres töltényhüvelyeket.

– Minden ok nélkül agyonlőtted őket, Oleg Bogdanovics – fújtatott dühösen az ezredes, de egy fiatalok pihenj! után ő is visszatette a Nagantját a tokjába.

– Egy rajtaütő partizáncsapat felderítői voltak. Vagy tolvajok – magyarázta szenvtelenül a kozák, miközben újabb .44-es töltényeket csúsztatott a Smith&Wesson dobjába.

– Nincs, ahonnan ezt tudd! – feleltem neki kérdezés nélkül, de rögvest elhallgattam utána, mert ez nekem is eszembe jutott, hogy itt az ősvadon közepén tisztességes ember alighanem kószál éjszaka a tajgában, télen.

– Különben is, ki akartam kérdezni őket. – folytatta még mindig dühösen régész kolléga.

– Ugyan már, hiszen alig beszéltek oroszul – rázta meg a fejét Oleg, s hangos csattanással összecsukta az újratöltött revolvert.

– Mindenkit szóra tudok bírni! – tartott ki a szándéka mellett Ivan.

– Ezt meg tudom erősíteni, százados bajtárs – állt melléje Kardos is.

– Egy új, védettebb táborhelyet kell keressünk, mielőtt ezeknek a cimboráik ideérnek. Ha erkölcsi vitát akarsz nyitni, vagy meg akarod kérdőjelezni a tetteim jogosságát, azt tedd később – tette vissza a tokjába a revolvert a kozák.

– Falra hány borsó lenne – sóhajtott fel az ezredes, majd határozott – Itt maradunk. A nyomaink alapján akkor is játszva tudnának követni, ha elmennénk, s itt a tajgában különben sincs zártabb terület. Így viszont egy valakinek mindig fent kell maradnia őrködni és nem bújhatunk be a hálózsákokba – ezzel én is egyetértettem, s amíg a három vitéz összegyűlt, hogy döntsék el az őrség sorrendjét – nagyon reméltem, hogy bennem nőként nem bíznak annyira, hogy őrséget mernének rám sózni – én odamentem a két lelőtt ismeretlenhez, s kis zseblámpámmal rájuk világítottam. Kinézetük alapján csakugyan nem volt túl valószínű, hogy tisztességes favágók, csapdázók, prémvadászok, törzsi emberek lettek volna, mindketten orosz-tuva-mongol vegyes viseletet hordtak, egyikük nyakában egy Mauser C96-os pisztoly lógott, a másik oldalán egy lefűrészelt csövű és tusú Moszin karabély, egy obrez függött. A beszélő tuva mögött érkező férfinak egy ortodox Jézusos ikon volt a nyakában, ez kissé szíven ütött. Mindketten tökéletesen halottak voltak, semmit nem tehettem értük, ezért letörve mentem vissza bajtársaimhoz, akik közül Iván és Kardos már lefeküdt, így a két ismeretlen lelövéséért a kozák mindössze egy első őrséget kapott büntetésnek.

– Hiba volt őket lelődd, Oleg– fordultam hozzá, miközben a puskámra támaszkodva leültem a hálózsákomra.

– Kedvesem, inkább aludj – felelte flegmán Oleg, rám se nézve.

– Az egyikük egy ikont viselt a nyakában – tettem hozzá kimerülten.

– Jézus mégsem segített rajta – felelte megvetően a kozák, amivel rendesen feldühített.

– Oleg, te ne merészeld a szádra venni a Megváltó nevét – szóltam rá felháborodva.

– Énnekem nincs félnivalóm, tiszta a lelkiismeretem – mondta a szokásos megvető hangján, de olyan hangsúllyal, ami elég erős volt ahhoz, hogy Kardos felkeljen, és odamenjen hozzá.

– Hagyd csak, Kardos, nem ér ennyit! – fogtam meg a lábát, ahogy elment mellettem, de nem tudtam megállítani. Huszáromnak valószínűleg most telt be a pohár a kozák vitéz kihívó hányavetisége és arcátlan modora miatt.

– Hé, százados bajtárs, több tisztelettel beszélj egy hölggyel! Itt nem te vagy a parancsnok, ezredes úr és én is rangidősebb és szebben dekorált tisztek vagyunk nálad, ráadásul mi hárman a tudomány emberei is. Mindig tartsd ezt fejben – mondta Kardos türelmesen, de határozottan Olegnek.

– Tudom. Viszont én vagyok a legokosabb, és ezen a terepen én értek legjobban a túléléshez, itt én vagyok otthon. Én kell vigyázzak arra, hogy mind épségben hazaérjünk – felelte ugyanolyan keményen a kozák.

– Te vagy itt a legokosabb? Még mit nem! – mosolyodott el fölényesem az én vitézem.

– Te jegyben jársz az elrabolt lánnyal, nemdebár? Hölgyem pedig az elrabolt úr jegyese. Vityaz ezredes pedig elvált a feleségétől – sorolta nyugodtan Oleg.

– Igen, és hogy jön ez ide? – értetlenkedett huszár uram, de azonnal elhallgatott és visszament aludni a kozák válaszától.

– Okos emberek nem nősülnek meg.