Magyar nőnap, március 25. Gyümölcsoltó Boldogasszony napja éppen itt, a Tolvajos tetőn ért minket. A Fenyő panzióból érkezett riasztás, hogy itt van egy lelőtt MiG-29-es pilótája, visszavonuló karóbahúzók fogták el. Igencsak sietnünk kellett, hiszen a Karóbahúzó Vlad Őrjárat tagsága hírhedt volt kegyetlenségéről, és arról, hogy az elfogott hajózókat rendre kivégzik. Igaz, reméltük, hogy a hivatásos Román Királyi Hadsereg, akik egy Sz-500-as Prométheusz rendszerre leszedte a gépünket, addigra átveszi a foglyot, de ebben nem lehettünk biztosak. Szerencséjük volt bocskorosoknak, hogy épp erre a bevetésre a már elavult, 4 generációs vadászgépjeink repültek, mert a Szuhoj-57-es PAK Fa madárkáinkat meg se tudták volna piszkálni. Ha a hadsereg átveszi a foglyot, akkor viszonylag nagyobb biztonságban lesz, mert ők legalább nem gyilkolják meg, viszont sietnünk kellett, mert a Hadsereg fogságából már nehezebb lesz kiszabadítani bajtársunkat. Éppen ezért ezúttal nem szokásos módon helikopterrel repültünk ide, hanem egy tordai rumén iskolából zsákmányolt iskolabusszal érkeztünk, s nem is teljes Harcászati Kutató-Mentő Különítmény, hanem mindössze Ferenci Lacikó hadnagy bajtárs raja. Légi fedezetünk volt persze, Kerék Csanád barátom ezúttal egy őskövület, de csurig felfegyverzett Korzár drónnal követett minket. Minden gond nélkül elértünk a Tolvajos tetőre, útközben találkoztunk egy visszavonuló karóbahúzókból álló konvojjal, de nem közelítettük meg őket, csak rájuk hívtuk a Légierőt. Ezután megelőztük őket, nem fogtak gyanút a tordai rumén iskolabusz láttán. A robbanásoknak már csak a hangjait hallottuk, ahogy az Aligátoraink eltakarították őket. A menedékháztól másfél km-re parkoltuk le a kisbuszt egy erdei út bejáratában, s onnan gyalog mentünk.
– Rendben, hölgyem és uraim, akkor rendezzük le szép gyorsan. A kis felderítő drónjainkat nem küldjük be, mert előzetes adatok alapján éberek, nem kockáztathatjuk meg, hogy meglássanak egyet is, és elveszítsük a meglepetés előnyét. Látjátok ott azt a melléképületet hátul, egy csűrt? Onnan felmérjük terepet, légi felderítés adataival egyeztetve azonosítjuk körülbelül védők elhelyezkedését, aztán támadunk. Tartsátok ezt a pontot, s készüljetek fedezettűzzel, ha esetleg gyorsan kell visszavonuljunk. Fűrész, indulunk – tartottam gyors eligazítást, s Dániel Áron tiszti legényemmel oldalamon elindultunk. Gyors szökellésben, egymást fedezve gond nélkül eljutottunk a csűrig.
– Gyorsan, tolvajlétra. Óvatosan – húztam ki a Hiúzomat a combtokból, s adtam Fűrész (neki nem volt oldalfegyvere) kezébe, aki szakszerűen kibiztosította, majd a jobb térdemen megtámasztotta tenyerembe lépett, s fellöktem a csűr hátsó ablakáig. Testméretéhez képest ő erősebb volt nálam, viszont nem viselt IIIA kategóriás páncélt, mint én, ezért könnyebben fel tudtam segíteni ablakig. Ő azt tartotta, hogy ha a közelemben marad, semmi baja nem lesz. Nem egyszer megszidtam ilyen hülye pogány babona miatt, de eddig bejött neki.
– Tiszta! – hallottam ahogy súgja fentről, kezet nyújtott, s engem is felhúzott maga mellé. Visszavettem a pisztolyomat, s a hátamon levő kenyérzsákomból a kezembe adattam a távcsövemet, amivel szemügyre vettem a menedékház védelmét.
– Piliske, itt Húsevő! Tiszta a vétel? – váltottam egy csatornát a rádiómon.
– Tisztán hallak, Húsevő! Plusz, tiszta az adás. Ti vagytok ott a csűrben? – érkezett kolozsvári főhadiszállásról drónpilóta barátom hangja.
– Most minket nézel, vagy a célterületet? – nevettem fel halkan, majd megkomolyodva folytattam – Én két őrt látok, egyet a nyugati bejáratnál, egy másikat az északi vadászlesben. Te hányat azonosítottál?
– Nem többet. Ezt a kettőt látom én is – felelte Piliske,
– Rendben, Piliske. Maradj vonalban, nemsokára bemegyünk. És figyeld a csíki főutat, ha erősítést kapnak bocskorosék, onnan fog érkezni. A 61. hegyivadász dandárral nem most akarunk megküzdeni. Húsevő kiszáll.
– Vettem, erőt s erényt nektek. Piliske vagyok – szerencsére ilyenkor nagyon célszerű volt, még ha civil életben elég szertelen is.
– Menjünk, Fűrész – fogtam meg tiszti legényem vállát – Tedd vissza a távcsövemet a helyére megkérlek – Minden gond nélkül visszaértünk a rajhoz, ahol suttogva eligazítást tartottam.
– Rendben, végül is gyanútlanok, de most már szükséges beküldjük a drónokat. A többségük az udvaron kolbászol, lehet, hogy sietve akarják itt hagyni a helyet, feltételezhetően az emberünkkel együtt, szóval azonnal támadni kell. Összesen tíz-tizenegyen lehetnek, tehát körülbelül annyian mint mi, ha rájuk ütünk, gyorsan szétesnek. Két őrszemet azonosítottunk, s a légi felderítés sem lát többet. Az egyikük a főbejárat mellett egy őrbódéban áll, azt a fő támadás elején leszedjük. A másikuk egy északra levő vadászlesben áll, azt csendben kell elintézni. – málhamellényem bal hátsó zsebéből elővettem a továbbfejlesztett PBSz hangtompítót, s felcsavartam az AM-17-esem csövére, majd még egyszer belenéztem a PSZU 1-4-es távcsőbe, hogy ellenőrizzem a pontos nagyítást.
– Borsok, ő a tietek lesz. Hagyjátok a négyes nagyításon, ne gyertek be. Menni fog? – nyújtottam az ikrek felé a gépkarabélyomat.
– Pozitív. Köszönjük megtiszteltetést – bólintott komolyan Bors Egyes, s elvette a fegyvert.
– Várjatok a jelemre, ha lent van a rumén, menjetek fel a vadászlesbe, s lefogó tűz a menedékházra. Ja, és valaki adjon nekem is egy karabélyt – szintén Bors Egyes átnyújtotta nekem AK-63-asát, amit a nyakamba akasztottam, ellenőriztem a töltényűrt, csőre töltöttem majd egyeslövésre állítottam.
– Sebész, látod a csűrt, ahonnan jöttünk? Menj oda, és nagyon precízen lőj – mutattam a csűrre.
– Vettem – felelte hadnagy bajtárs, s lekattintotta a lencsevédő kupakokat a Lobajev gyártmányú DXL-2 Szike puska távcsövéről.
– Rendben. Bizánc, a géppuskának odabent közelharcban nem sok hasznát vesszük majd. Maradj itt, és ha kívülről erősítést kapnának, vagy esetleg ki tudnának törni, innen tüzelj. Rádiód neked is maradjon bekapcsolva, készen új parancsokra – néztem PKM lövészünkre.
– Nyugtázva – bólintott a legény, s még egyszer leellenőrizte a rakaszt. Nagyon jól jött volna még egy géppuska. Sajnos mi a Székely Hadosztályban szegényesebb felszerelést kaptunk, így a Magyar Királyi Honvédségben rendszeresített AK-12/AK-15 gépkarabélyok helyett többségünk még mindig az özönvíz előtti AK-63-asokat és AMD-ket nyűtte, illetve a rendes PKP Besenyők helyett is csak a jóval régebbi PKM-eket vittük.
– Nagyszerű. Kalmár, Zenész, Fűrész, Torda, ti velem jösztök. Indulás! – álltam fel, mikor kedves szanitécünk, Somlyói Melinda így szólt.
– Na és én?
– Maradj itt Bizánccal. Húzd meg magad, de állj futásra készen, ha valaki megsebesülne, azonnal hívni foglak – néztem rá kedvetlenül, hogy róla megfeledkeztem.
– Hadd jöjjön velem. Nekem különben is kell rövid fegyver, ha megszorítanának, s én majd vigyázok rá – mondta halkan kedvenc mesterlövészünk. Régóta nyilvánvaló volt hogy kettejük között bajtársi kapcsolatnál több van, de ez harci helyzetben most jelentkezett először, amit nem kicsit furcsálltam, lévén mindketten igen fegyelmezett katonák voltak.
– Énfelőlem. Induljunk akkor, hölgyem és uraim, csak ügyesen és bátran, ne feledjétek: egy bajtársunk már nagyon vár. Öt perc múlva mindenkitől jelentést, hogy elfoglalta a helyét. Édes Erdély, itt vagyunk! – mondtam az utolsó csapatépítő harci kiáltást elég alacsony hangerővel az eligazítás végén.
– Érted élünk és halunk! – felelte mindenki kórusban a szokásos választ. Oszolj kézjelt mutattam, s mindenki ment a dolgára. Én a magam négy emberével nagy kerülővel mentem a főbejárat melletti bozótosba, ahol lehasaltunk a bokrok alatt, és vártunk.
– Az őrt én szedem le. Ahogy lent van, Kalmár, Torda és Zenész, egy-egy kézigránátot az udvar közepére. Fűrész fiam, te addig lefogó tüzet lősz. Elsőre kell nagyot ütni rajtuk, akkor megijednek és nem is gondolnak ellenállásra. Nem láttunk komolyabb játékszert náluk, de ha találkoznánk géppuskával, aknavetővel, gránátvetővel, akkor nem erőltetjük a betörést, hanem hagyjuk, hogy Piliske dolgozzon rajtuk, és nekünk csak tisztogatás maradjon. Semmi saját veszteséget nem akarok. Figyelem, én lövök először – súgtam a vitézeknek, akik nyugodt nézéssel konstatálták, s hárman előhúztak egy-egy RGO védekező kézigránátot a málhamellényből. Gyorsan órámra is néztem, perc pontosan érkeztek a jelentések.
– Bors Egyes és Kettes helyén, tüzelésre készen – jelentkeztek be először az ikrek.
– Lövész helyén – súgta Sebész is vasnyugalommal.
– Géppuska helyén – jelentkezett be utoljára Bizánc. Célba vettem a körülbelül huszonöt méterre az őrbódéban állingálló karóbahúzó mellkasát, a fekete egyenruhát, s a trikolór alá illesztettem az irányzékot. Kicsit hiányzott az AM-17-esem precíziós négyszeres nagyítású távcsöves irányzéka, de azért a vas irányzékkal való célzástól sem szoktam el szerencsére.
– Borsok, tűz – suttogtam bele a rádió torokmikrofonjába, s a fülhallgatómban hallottam az AM-17-esem zárjának kétszeres kattanását. Kicsit irigyeltem az öcsémet, az ő AMB-17-es integrált hangtompítós karabélyának nehéz, 9x39mm-es lövedéke lett volna az ideális erre a célra.
– Tiszta – felelte Bors Egyes, nekem meg csak ennyi kellett. Egyenletesen meghúztam az elsütőbillentyűt, s elértem egy pontos szívlövést. Mocsadék fekete egyenruhásnak megijedni se volt ideje.
– Gránátokat! – kiáltottam a fiúkra, akik féltérdre emelkedtek, s nemsokára ívben repült három darab ötszázharminc grammnyi halál a menedékház udvara felé. Már előtte feldördültek odabent a lövések, gondolom azért, mert Bors Egyes a hangtompítós gépkarabélyommal már elkezdett aratni köztük, csak mi innen nyilván nem hallottuk. Ijedt kiabálás csapott fel a gránátok érkezése után, de visszadobni nem volt idejük, mert hallottuk is a robbanásokat, pár eltévedt repesz az őrbódé oldalát is átütötte. Hiába na, a 93M védekező változatának hat és húsz méter között változik az ölősugara. Szóval remélem odabent azokban a mocsadékokban több kárt tett.
– Utánam! – kiáltottam a vitézekre, s felugrottam a hasalásból. Vállhoz emelt karabéllyal milyen gyorsan csak lehet közelítettük meg a bejáratot, mikor odabent felbőgött egy motor.
–Vigyázat Húsevő, egy technical közeledik főbejárat felé, ki akarnak törni! A géppuskást leszedtem róla, de a söfőrre nem látok rá. Sebész vagyok – mondta mesterlövészünk a fülesben.
– Hasra! Átengedjük magunk között – kiáltottam a fiaimra, s hasra vágtuk magunkat, persze még mindig célra tartott fegyverrel. Két másodperc múlva egy sötétzöld Toyota Hilux vágódott ki az udvarról, a platóján tényleg egy PKM géppuskával, de amögött szerencsére nem állt már senki. Mielőtt rálőhettünk volna célzottan, el is száguldott mellettünk, de a főútra már nem térhetett rá. Bizánc géppuskája felüvöltött az erdőben, s a narancssárga nyomjelzős sorozatok pontosan nyalták végig a motorblokkot és az utasteret. A 7,62x54 mm-es peremes lőszerek gond nélkül elbántak a japcsi karosszériával, a technical rövidesen egy fának ütközött, motorteréből fekete füst csapott fel, s ablakai belülről elvörösödtek.
– Gyerünk, tovább, tovább! – hajtottam tovább embereimet, s berobbantunk az udvarra. Több oldalról is tüzet kaptunk, de alig egy percig tartott itt tűzharc, mire mind végeztünk velük, igaz javarészt nem mi öten, hanem inkább Sebész és a Bors ikrek, akiknek jobb rálátásuk volt területre, komolyabb fegyverekkel.
– Sebész, vigyázz, két rumuny elindult felétek! Nincs rálátásom! – kiáltottam bele rádióba, ahogy észrevettem ezt a veszélyt, s hiába pontoztam már őket egyeslövésekkel, eltűntek a ház fala mögött. Az utolsó karóbahúzó már kezét emelte fel, s azt kiabálta, hogy megadja magát, mikor látta, hogy nincs tovább, már épp kiáltottam volna rá, hogy térdeljen le, mikor három lövés érte a mellkasát, egy a fejét, s összerogyott.
– Na ez mi a fene volt, Zenész ? – néztem rá éppen tárat cserélő harcosomra, aki bal oldalam mellett térdelt.
– Nem egészen értettem, hogy mit mondott – vont vállat Zenész, s felhúzta az AK-63-asát.
– Húsevő, most nem úgy van, hogy Vlad Drákulosokat nem ejtünk fogságba? – kérdezte Fűrész fiam, de éppen nem jókor. A kolozsvári vérengzés óta valóban ott helyben lőttünk agyon mindenkit, aki fekete uniformist viselt, de ez kivételes helyzet volt.
– Most viszont örültem volna, ha előtte még elmondja, hol őrizik a pilótánkat, nem? – vetettem megsemmisítő pillantást tiszti legényemre.
– Caedite eos. Novit enim Deus, qui sunt eius. – idézte Arnaud Amalric ciszterci szerzetest Torda. Aki történetesen őshitű is volt ráadásul.
– Nyomás megtisztítani épületet. Kezdjük az emelettel – nem láttam értelmét ezt itt éles helyzetben folytatni, ezért befelé indultunk. Fűrész és én mentünk elöl, mögöttünk Zenész és Torda, Kalmár pedig ellenőrizte a halottakat, hogy tényleg mind meghaltak-e. A földszinten senkit nem találtunk, szerencsére pontosan ismertük a menedékház tervrajzát, mert előtte való este ezzel foglalkoztunk. Indultunk felfelé hát, de ekkor hirtelen megjelent egy karóbahúzó éppen utolsó lépcsőfordulóban. Fűrész azonnal mellbe lőtte, de vagy be volt drogozva, vagy pedig különösen erős volt, mert ez nem állította meg, hanem jött tovább. Legalább a gépkarabélyát elejtette találat miatt, de jobbjával kést rántott, s azzal esett nekem. Én éppen a lépcső közepén állhattam. Már túl közel volt ahhoz hozzám, hogy egy rendes fejlövéssel le tudtam fektetni, baljával lenyomta az AK-63-as csövét s teljes erővel rám vetette magát. Meg tudtam még húzni az elsütőbillentyűt, ezzel leműtöttem a bal combja felét, de szívós egy puliszkazabáló lehetett, mert ettől sem állt meg, hanem bal kezével torkon ragadott, s jobb kezében tartott átkozott gyíklesővel az oldalamba szúrt. A kevlárlapok alatti szupressziós réteg felfogta a szúrást, de hanyatt vágódtam a lépcsőn, s tarkómat rendesen belevágtam a következő lépcsőfokba. Közben szemem sarkából láttam, hogy emeleti lépcsőbejárón újabb rumuny jelenik meg. Fűrész AKM-je, Zenész és Torda teljes sorozatra állított AK-63-asa azonnal szétszaggatta ezt a második karóbahúzót – nap végén láttam a hullát közelebbről, egy rohadt mészárszék maradt belőle – de ennyi idő alatt is magamra maradtam ezzel az első ruménnal. Balommal szerencsére elkapta az ő jobb csuklóját, mielőtt újra szúrhatott volna, jobbommal meg előrántottam az MPL pisztolyt a combtokból, a torkolatot a mellkasa oldalához nyomtam, s meghúztam az elsütőbillentyűt. Azonnal éreztem, hogy jobb keze ereje gyengül, de a torkomat csak nem engedte el.
– Most már dögölj meg, birkaszagú oláh! – mérgedtem meg, s még legalább hat-hétszer meglőttem mire abbahagyta az ellenállást. A málhamellénye hátánál fogva tiszti legényem lerántotta rólam a hullát.
– Hé, jól vagy, Húsevő? – kérdezte aggódva Fűrész.
– Vigyázz, gránát! – téptem ki egy RGO-t a málhamellényemből, kibiztosítottam, két másodpercig elszámoltam magamban, majd úgy dobtam a folyosó szemközti falának strégen, hogy pattanjon vissza egy kicsit a folyosó közepe felé. A rögvest feldördülő robbanás után éles fájdalomüvöltés jelezte, hogy épp jókor.
– Gyorsan előre! Itt meghalunk, ha magukhoz térnek – a lépcsőforduló a lehető legrosszabb hely volt harcászatilag egy épületharcban, hiszen a védekezők itt anélkül lőhettek ránk egy egész tárat, vagy dobhattak kézigránátot, hogy ők nem teszik ki magukat tűznek, minekünk meg semmi fedezék. Felkaptam a gépkarabélyt, felrohantam a maradék lépcsőfokon, majd teljes lendülettel vetettem magam neki a folyosó szemközti oldalán első ajtónak, hogy az kitört, és beestem a szobába, ki a tűzvonalból. Ahogy összeszedtem magam, csak a gépkarabélyt és arcom jobb felét toltam ki ajtókeret oldalán, teljes sorozatra kapcsolva kiszórtam egy teljes tárat, hogy kicsit tartsák behúzva a fejüket a mocskok, amíg három emberem felér a lépcsőn.
– Újratöltök! – kiáltottam Fűrésznek, előrántottam egy tele tárat málhamellényből, a sarkával kipattintottam az üres tárat az AK-63-asból, s helyére illesztvén az újat, a fegyver alatt átnyúlva hátrarántottam felhúzókart.
– Biztosítok! – kiáltotta vitézem, s gyors egymásutánban többször lenyomta az elsütőbillentyűt, hogy a távolabbi szobákból tüzelő ellenségnek tűnjön úgy, hogy pontosan ismerné a helyzetüket.
– Háromra kézigránátot, kettőt! – kiáltottam tiszti legényemre, aki hátra nyújtotta kezét egy következő gránátért, Zenész adott neki. Mikor kezemmel jeleztem, hogy dobhatja, ismét jórészt vakon kaszáltam keresztül végig az első gránát utáni porfelhőn. Egy rumuny megjelent bal utolsó oldali szoba ajtajából, hogy dobja vissza a kézigránátokat, azt sikerült megcsípjem egy irgalmatlan hatos sorozattal a combján, ágyékán és hasán, háttal kiesett a légnyomás miatt már amúgy is kitört folyosói ablakon. Kicsit megvártam, amíg a lövészszemüveg és fülvédő nélküli harcosaim is magukhoz térnek a zárt térben különösen hangos robbanásoktól, majd rájuk kiáltottam.
– Fedezettűz! Előre következő ajtóig! – kilőttem a harmadik tárat is, de ekkorra már Zenész és Torda gond nélkül lőállást foglaltak a következő ajtókeretnél. Ilyenkor nyomni kell, amíg csak bírod szuflával és lőszerrel, hogy az ellenségnek ne legyen ideje magához térni. Gyorsan újratöltöttem, s éppen szóltam volna elülső két vitéznek, hogy most ők adjanak fedezettüzet, amíg Fűrész meg én előre megyünk, mikor emeleti utolsó szobából kiáltás harsant.
– Megálljatok, kutyafattya bozgorok, vagy kigittelem ezt a szukát! Nem viccelek! Tegyétek le a fegyvert, vagy neki vége! – elég elszánt hang volt. Feltételeztem, hogy nem blöfföl, az ablakból valószínűleg láthatták, hogy lőjük le a már magát megadó bajtársukat is, azért védekeztek ilyen elkeseredetten, ami amúgy nem jellemző karóbahúzókra. Ők általában csak a védtelenekkel vitézkedtek, ha igazi férfiakkal kerültek szembe, hamarosan hátat adtak.
–Tüzet szüntess – súgtam bele az ajakmikrofonba, hogy Torda és Zenész hallja, de a rumuny ne.
– Gyere elő! Nem esik semmi bajod – kiáltottam előre ruménül, a nyakamban hagytam lógni a gépkarabélyt, s mindkét kezemet felemeltem béke jeleként. Egy fekete ruhás Karóbahúzó Vlad Őrjárat tag lépett ki utolsó szobából, egy Glockot szorított előtte menő középkorú, minden ízében remegő nő fejéhez.
– Álljatok félre, s engedjetek elmenni, vagy megölöm – mondta a rumén.
– Nyugalom. Tedd le a fegyvert, neki ehhez semmi köze – feleltem békítőleg.
– Nem értetted, mit mondok, büdös ungur? Megölöm, ha nem mentek el – üvöltötte fröcsögve a karóbahúzó, s világosan láttam jobb mutatóujját, mennyire idegesen remeg elsütőbillentyűn.
– Akkor a beleidnél fogva akasztunk fel valamelyik fára – vontam össze szemöldökömet a lövészszemüveg sötét lencséje mögött.
– Nekem már mindegy úgyis! Ha nem tűntök azonnal a Pokolba, végzek vele.
– Húsevő, direkt vizuális kontaktom van a célponttal. Erősítsd meg, hogy egy túszt tart-e maga előtt – sercent meg fülemben Sebész hangja.
– Plusz. Szedd le, nem sokáig tudjuk itt húzni – örültem meg hadnagy bajtársnak.
– Mínusz. Ha lelövöm, a lövedék átüti a testét, és végez a tússzal is. Fojtófogásban tartja?
– Negatív. Várj a jelemre, akkor dolgozhatsz rajta – ebben bizony igaza volt a vérbeli mesterlövész bajtársnak. Szerencsére sikerült felvegyem a szemkontaktust a nővel, s mikor úgy láttam, hogy a rumén figyelme csökken egy kicsit, amilyen hangosan csak tudtam, elkiáltottam magam.
– Hasra! – szerencsére a nő azonnal kapcsolta, s nem hasalt le ugyan, viszont gyorsan leguggolt. Éppen ennyi kellett nekem.
– Most! – kiáltottam az ajakmikrofonba, s magam is visszaugrottam az ajtótok fedezékbe, vállhoz emelve az AK-63-ast. A rumén ezen nagyon ledöbbent, emelte ugyan a pisztolyát, de arra én már célba is vettem a mellkasát. Végül mégis Sebész volt a gyorsabb, mire én meghúztam volna az elsütőbillentyűt, a fekete egyenruha mellkasi része egy vörös vulkánná változott, a csuromvér hulla pedig arccal előre esett a nőre. Zenész és Torda elég tapasztaltak voltak, hogy eddigre már parancs nélkül is tudják, mit kell tenni, lövésre emelt fegyverrel azonnal előre lendültek és biztosították az utolsó megmaradt szobát, ugyanakkor tarkón lőtték a már nyilvánvalóan halott rumént is, s elrúgták a közeléből az elejtett pisztolyt.
– Tiszta! – kiáltották azonnal, mire mi ketten Fűrésszel is odasiettünk. Fiam leemelte a hullát a székely asszonyról, én meg őt magát segítettem fel, örömmel láttam, hogy nem kapott idegsokkot, ami ilyenkor egy civiltől teljesen elvárható.
– Asszonyom, kérem, nagyon figyeljen rám! Hol van a magyar pilóta?
– Kérem, mentsék meg a kislányomat. Valahol a földszinten bújt el – könyörgött a nő, a karomba kapaszkodva.
– Természetes, kivisszük innen kegyelmeteket. Tudja, hogy hol van a magyar pilóta?
– Igen kérem, a borospincében őrizik, megmutatom merre van, csak kérem segítsenek – sírta el magát a nő, gondolom eddig tartott az adrenalin.
– Figyelem mindenkinek. Emelet tiszta, lejövünk. Mindenki marad egyelőre a helyén, még nincs vége. Visszajelzést kérek – mondtam az ajakmikrofonba, ahogy felegyenesedtem.
– Bors Egyes és Kettes tartja pozíciót.
– Géppuska nyugtázta.
– Lövész, vettem. – remek. Mind az öten lejöttünk, a nő csoda gyorsan magára talált, lefelé menet elmesélte, hogy mi minden történt itt, amióta két napja idejöttek a karóbahúzók. Azok alapján, amiket elmesélt, legszívesebben feltámasztottam volna az összes fekete ruhást, hogy kissé lassabban tudjuk megölni őket.
– Kalmár, Torda, Zenész, szedjétek össze a hullák fegyvereit, és még egyszer nézzétek át a földszintet, utána segítsetek a civilnek megkeresni a kislányát. Fűrész, gyere, hozzuk ki a pilótát a borospincéből – osztottam ki az új parancsokat.
– Hallod, Húsevő, a lépcsőfordulóban rendes halálfélelmem volt. Elég lett volna egy kézigránátot bekapjunk, hogy mind a négyen meghaljunk – sóhajtott fel Fűrész, ahogy ellenőrizte AKM-jéhez megmaradt utolsó három tárat. Ő már kint az udvaron is teljes sorozat üzemmódban használta, ezért sokkal jobban fogyott.
– Gyümölcsoltó Boldogasszony napja van ma, barátom. Magyarok Nagyasszonya ma aztán kifejezetten vigyáz ránk – veregettem meg a vállát, amitől egy kicsi megnyugodott. Ennek ellenére teljesen igazat adtam neki, ott elég jó esélyünk volt rá, hogy ha mind nem is, de első két ember meghaljon, tényleg isteni munkának tudtam be, hogy megúsztuk.
– Hazánkért! – kiáltottam be a pincébe, mikor feltártuk az ajtót. Semmi válasz. Az asszony szerint nem maradt őr a fogollyal, de nem kockáztathattunk. A pincékkel nagyon óvatos kell lenni.
– Hazánkért vagy beküldünk egy füstgránátot! – ezt már románul is megismételtem, s intettem Fűrésznek, hogy álljon most ő elöl. Az én AM-17-esemen volt Surefire harcászati fegyverlámpa, de az ugye, hogy Bors Egyesnél volt még mindig, nekem nem volt más lámpám, Fűrésznek viszont igen.
– Rendületlenül! Magyar Királyi Légierő, 101. Puma vadászdandár, 3. kiképző század, Kelemen Lajos százados – hallottunk ki ekkor egy erőtlen hangot.
– Székely Hadosztály, 82. vas székely gyalogezred, 24. portyázó zászlóalj, Harcászati Kutató-Mentő Különítmény. Hazamész, bajtárs! Bemegyünk – kiáltott be Fűrész, s tökéletesen alkalmazta a zseblámpával és a gépkarabéllyal a Harris technikát.
– Óvatosan! Itt jövök mögötted. – tettem bal kezemet a vállára, a gépkarabélyt a hátamra toltam, s a pisztolyomat vettem elő. Óvatosan bementünk hát, egészen a hang forrásáig. Én elég edzett idegzetű embernek mondanám magam, de attól az emberi roncstól, amire a fiam lámpájának fénysugara vetült, kicsit kirázott a hideg. Anyaszült meztelen volt az ember, úgy hevert a hideg köveken. Karjai, mellkasa, ágyéka tele volt az elektromos vallatás vöröses hurkáival, arca egy kék-zöld zúzódásnyomokkal tarkított véres roncs volt, s ahogy beszélt, láttuk, hogy elöl egy foga sem maradt. Ujjai is mind természetellenes szögben állt, úgy a kezén mind a lábán.
– Itt vagyunk, százados úr, most már nem lesz semmi baj. Tud járni? – térdeltem le mellé, visszadugva az MPL-t a combtokba, s az AK-63-asra támaszkodtam.
– Isten küldte kegyelmedeket. Igen, talán annyit még tudok – ült fel nagy nehezen a pilóta.
– Várjon kegyelmed, segítek – Fűrész felakasztotta a mennyezet egyik kampójára a lámpát, az AKM-et a falhoz támasztotta, levette a málhamellényét, s a zubbonyát szerencsétlen emberre adta., hogy ne teljesen meztelenül jelenjen meg többiek előtt.
– Szűz Mária édesanyánk vigyázott kegyelmedre is, aki mindvégig megáll, az megtartatik. Jöjjön, támaszkodjon rám, kivisszük innen – támogattam fel százados urat, ahogy Fűrész is összekészült, s kimentünk. Embereim arca teljesen elborzadt, ahogy látták a szegény embert, hogy olájok mit műveltek vele. Minderre rátett egy lapáttal, ahogy az édesanya rátalált körülbelül tíz éves kislányára. Ha nem mondta volna, akkor is nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, hogy elmúlt kép napban összes karóbahúzó kedvükre használta mindkettőjüket. Valószínűleg szerencséje is volt rumunyoknak, hogy mind feldobták a bakancsot, mert ha valamelyik ekkor esett volna fogságba, annak semmi jót ne jósoltam volna. Illetve mégsem mind. Meli ott térdelt az udvar közepén egy rumén egyenruhát viselő test fölött.
– Itt mi történik? – mentem oda dühösen, s hozzátettem – Ki adott engedélyt, hogy elhagyd a pozíciódat?
– Én. Kalmár mondta, hogy az egyik súlyosan sebesült román még él – mondta Sebész, aki akkor ért be a kapun, két újabb oláh hullát hurcolva a jobb kezüknél fogva.
– Az egyik gránátrepesz valószínűleg miliméterekre állt meg a májától. El kell zárjam a kimeneti sebet – nézett fel rám Meli, majd tovább ügyet sem vetve rám, rákiáltott a mellém érő Fűrésznek – Fűrész, emeld fel a lábait, nem veszthet több vért.
– Mindjárt nem veszt több vért – mérgelődtem meg, s előhúztam a Hiúzt.
– Ezt nem engedhetem, Húsevő – állt elém hadnagy bajtárs.
– Igen? És ugyan miért nem? Van három saját sebesültünk, nekük kell orvosi ellátás, nem az ellenség egy sebesültjének, aki mindjárt amúgy is meghal – csodálkoztam el ezen, hiszen mint mondtam, hadnagy bajtárs igen fegyelmezett tiszt volt.
– Nem hal meg. Csak akkor hal meg, ha engedjük meghalni – mondta Meli, de csak a válla fölött vetette oda. Majd hogy én álltam legközelebb hozzá, elkapta a bal kezemet, s odahúzta.
– Nyomd rá a sebre, nyomás kell rá. – letérdeltem, és automatikusan engedelmeskedtem, de a pisztolyt nem tettem el.
– Először a saját sebesültjeinket kell ellátni – mondtam még.
– Nem. Először a súlyos sebesülteket kell ellátni, ő perceken belül meghal, ha nem segítünk. A mieink közül senki sincs közvetlen életveszélyben – ellenkezett nem kötekedve, de határozottan Meli, közben még mindig nem nézett rám.
– Zenész, gyere már ide! Beszélj hozzá, ne engedd, hogy elájuljon. Mindegy mit, csak beszélj hozzá – kiáltott szanitécünk, s neki talán még jobban engedelmeskedtek embereim, mint nekem. Zenész, aki pár perccel korábban olyan hidegvérrel lőtte agyon a magát már megadó karóbahúzót, most odasietett, letérdelt a sebesült feje mellé, s beszélni kezdett hozzá. Ő beszélt legjobban románul az egész HKM Különítményben, Meli meg csepeliként csak pár szót ismert.
– Rendben, elveheted a kezed – engedte el a csuklómat védő angyalunk, éppen akkor mikor kezdtem elszégyellni magam, hogy másodpercekre voltam attól, hogy agyonlőjek egy sebesültet.
– Köszönöm, hadnagy bajtárs – tettem jobb kezemet Sebész vállára ahogy felálltam. Ő is éppen jól látta az arcvonásaimon, mire értem.
– Mindegyikünknek vannak nehéz pillanatai, százados bajtárs – most nagyon hálás voltam ezért, hogy ezzel üti el, s nem tesz szemrehányást, amit pedig jogosan tehetett volna. Igaz, ez az érzelgős pillanat csak másodpercekig tartott, nem engedhetek utat érzelmeknek egy bevetés közepén.
– Rendben van hölgyem, uraim. Eddig mindenki kiválóan teljesítette kötelességét. Géppuska, Borsok jöjjenek be. Kalmár, Zenész indulás a buszért. Tizenöt percünk van kifújni magunkat, szállításképes állapotba hozni sebesülteket, és indulunk is vissza – majd épp álltam volna neki terület őrzésének megszervezésének, mikor eszembe jutott még valami, s csatornát váltottam.
– Piliske, mint látod, küldetés teljesítve, megvan pilóta úr. Látsz ellenséges aktivitást területen?
– Negatív. Én mindenesetre sietnék helyetekben, Húsevő. Az elektromos hadviselésnél dolgozó haverok mesélik, hogy egyre több hívás fut be ide Csíkszeredából. Jó esély van rá, hogy hegyivadászok nemsokára meglátogatnak, ha ezek a fekete ruhások nem válaszolnak.
– Vettem, Piliske, köszönöm. Hát ezek már csak a Pokol üstjeiből, ha válaszolnak. Tizennégyet fektettünk ki belőlük. Maradj készenlétben, de nem tartunk már fel sokáig. Húsevő vagyok – nyugtáztam, majd indultam volna civilek és százados bajtárs felé, mikor meghallottam Sebészt.
– Húsevő, ugye te mondtad ma reggel, hogy ma van Gyümölcsoltó Boldogasszony napja?
– Igen, hogy jut most eszedbe? – mosolyodtam el zavarodottan.
– Mert akkor ma van magyar nőnap is, nem? – kérdezte tovább hadnagy bajtárs.
– Ma bizony – bólintottam feléje, de akkor nem figyeltem fel a hangsúlyára, mentem tovább a civilek felé először, akikre Torda vigyázott.
– Nyugodjanak megkérem, elvisszük kegyelmedet s kislányát saját vonalak mögé. Most már minden rendben lesz – guggoltam le a kislányát még mindig görcsösen magához szorító nő elé.
– Nem megyünk innen. Ez a mi otthonunk. Itt fogjuk hazavárni a férjemet – szedte össze magát az asszonyka.
– Ha itt maradnak, meghalnak. Velünk jönnek – zártam rövidre ezt a vitát, s felálltam.
– Ki fog akkor vigyázni a menedékházra? Ez a mi otthonunk – ezt annyi kétségbeeséssel hangjában mondta, hogy muszáj volt megsajnáljam. Gondolom neki és a férjének is a megélhetését ennek a menedékháznak a forgalma adta, azaz így kvázi koldusbotra jutottak. Habár jelen helyzetben én helyében talán már alapból annak is örültem volna, hogy életben vagyok. Nem volt ez magától értetődő, hogy sikerül mindkettőjüket megmenteni.
– A jó Isten mindenkire vigyáz – mutattam az ég felé, majd tovább léptem a százados felé. Ő rendkívül gyorsan magára talált, Fűrész már adott neki egy nadrágot is azóta, s bár még mindig bizonytalanul állt a lábán, és látszott rajta, hogy már otthon szeretne lenni, de ahhoz képest, amin valószínűleg átment ez a két nap alatt, egész jól nézett már ki.
– Százados úr, hogy érzi magát egy egytől tízig terjedő listán, ahol egy a legrosszabb és tíz a legjobb? – léptem eléje, vidámságot erőltetve arcomra.
– Mínusz egy, százados úr – nevette el magát Kelemen Lajos uram, majd megkomolyodott – Mint egy szivacs, amit túl sokszor csavartak ki, és már csak ezer órát szeretnék aludni, de különben jól vagyok most már. Isten áldja meg kegyelmedet, hogy értem jöttek – nyújtott kezet százados úr.
– Hazámat szolgálom – szorítottam meg kezét, de törött ujjaira tekintettel igen óvatosan.
– Katonája azóta elmondta, hogy kegyelmed Kamonyai Kadocsa százados, Csíkszentsimonból. Kérem fogadja legmélyebb hálámat, nem a 101. Puma vadászpilóta szájából, hanem Kelemen Lajos férj és családapa szájából. Háború után igyekszik családom is szívesebben kifejezni köszönetét, ígérem – mosolyodott el a pilóta, de én tartottam merev, komoly arckifejezésemet.
– Százados úr. Kegyelmed egy hős. Én csak egy katona vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése