Gróf úr legkevésbbé érdekes könyve. Ez természetesen nem az ő hibája, hanem a bemutatott korszakból, 1964-ből ered. A világéges vihara után élete utolsó éveiben a kommunisták annyira megkegyelmeztek neki, hogy nem csak, hogy nem üldözték, hanem őt küldték ki Afrikába a Magyar Nemzeti Múzeum Afrika-gyűjteményének a kiegészítésére. Erre a kirándulásra, expedícióra, számára a kilencedik szafarira, magával vitte második feleségét is. Amint a címben is már látszik, a visszaemlékezés fő vonala az 1938 óta a fekete földrészen beálló változásokról szól. Ez teljesen érthető, a globalizmus akkor aztán igazán felgyorsult, és gyökeresen átváltoztatta többek között Kenya viszonyait is. Különben érdekes tudni, hogy ez az ország éppen ebben az évben vált függetlenné, ez még egy lapáttal rátett a technikai változásokra. A fő eltérés különben inkább személyes jellegű lehet, az író visszatekint fiatalabb önmagára, és arra a korra, amikor még nem csak kegyelemből engedték ki az országból Afrikába vadászni. Nyilván a vadállomány hatalmas megritkulása van őszerint kiemelve fő eltérésként, de igazából ez a régi, csendesebb, békésebb, tisztességesebb világ iránti sóvárgás a fő lelki vezérfonál. Annak ellenére, hogy alapvetően mély csalódás érte a szerzőt a denaturált Afrikában, mégis nyílt lehetősége elsütnie a puskáját (most már csak kettőt, nem hatot-hetet vitt magával, mint mikor még nemesemberként, úri passzióból vadászott) és az öt nagy és veszélyes afrikai nagyvadból négyet azért sikerült elejtenie. Nagyon megható, amilyen bájos gondoskodással és majdhogynem babusgatással ír nála jóval fiatalabb feleségéről. Ez a bennsőséges viszony egyáltalán hiányzik előző, különben angol feleségével jellemző kapcsolatáról, amit a Naharban leír. Nem arról van szó persze, hogy akkor és ott, nem szerette volna a feleségét, de az őt leíró stílusa még csak a közelébe sem ér a mostani párjához intézett érzelmeihez. Természetesen ez is érthető. Előző feleségével nemesemberként, úrként ismerkedett meg, nem is egy nyelvűek voltak, és a nő azonnal el is hagyta 1945-ben, amint borúsra fordult a sora. Második feleségével viszont elítéltként, üldözött vadként ismerkedett meg, aki rengeteg szenvedést és üldöztetést megosztott vele, és na, ő mégis csak magyar volt. Szokásos humorérzéke ebben a regényben sem hagyja cserben, de közel sem akkora arányban humorizál, mint a világháború előtti írásaiban, megint csak teljesen érthető okokból. Javaslom az eredeti időrendet tartani a Széchenyi-féle vadászirodalom olvasása esetén, ne úgy, mint én, hogy a Denaturált Afrikát több, korábban játszódó könyve előtt vettem kézhez. Nem kell akkora vadászkalandokra számítani, mint karrierje csúcsán íródott műveiben, de ez a könyv sem fog csalódást okozni a magyar vadászirodalom szerelmeseinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése