Szerencsés voltam részt venni ezen könyv egyik első bemutatóján is. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár egyik műhelytanulmány, amiben külön-külön dolgozatok vizsgálják szomszédaink tankönyveiben megjelenő magyarságképet. Szlovén, szlovák, osztrák, szerb, horvát, román és török tankönyveket tanulmányoznak a kicsi tanulmány szerzői. Mindezek mellett a román tankönyvekben megjelenő Hunyadi- illetve a szlovák tankönyvekben megjelenő Petőfi kép is külön górcső alá kerül. Szlovéniában az egyik legkorrektebb az ábrázolt magyarságkép. A középkortól kezdve folyamatosan említve van a magyar államiság, nagyobb hangsúlyt a középkor és a dualizmus kap. Elég vicces persze, hogy a 10. században Muravidéket szlovénként definiálják, illetve, hogy Cillei Ulrikból faragtak nemzeti hőst, de mint majd látni fogjuk, a többi szomszédos nép történelemhamisításaihoz képest ez egészen semmiség. A 20. században viszont inkább pozitívként, semmint negatívként számol be a magyar történelemről, például korrekten leírja, hogy 1920-ban mennyi magyar menekült el, a két világháború közti magyar kormány nemzetiségpolitikáját alapvetően megfelelőnek írja le, 1956-ot és az 1989-es rendszerváltást pedig pont hogy követendőként mutatja be. Persze mindehhez tudni kell, hogy a szlovéniai magyar közösség körülbelül hatezer főt számol, így aztán a szlovének bőven lehetnek megengedőek irányunkban, egyelőre nem kell semmi területüket se féltsék tőlünk. A horvátok is hasonlóan érezhetnének, az ő stílusuk viszont valamivel mégis ellenségesebb. Igaz, ennek már vannak bőven történelmi hagyományai is sajnálatos módon, Somogyváry Gyula hadnagy úr a Ne sárgulj fűzfa! visszaemlékezésében leírja, milyen hosszú történelmi szakvitát kellett folytasson leendő horvát apósával, akinek teljesen más Zrínyi képet tanítottak a középiskolában (nem csupán csak nem említették Zrínyik magyar kapcsolódásait, hanem még azt is tanították, hogy a Zrínyik a törökök és a magyarok ellen egyaránt küzdöttek a horvát szabadságért), ráadásul bőven a dualizmus alatt. A horvát történelemkönyvekben ennek megfelelően a dualizmus ábrázolása mereven eltér a mi történelemképünktől, a kilencvenes évek horvát szabadságharcában a jelentős magyar segítséget meg nem is említik meg. A szerbek magyarságképe érdekes módon valamivel enyhébb, a középkor terén mondhatni barátságosabb is, mint a horvátoké, például a közös magyar-szerb harcokat kiemelten kezelik, a reformkor az értelemszerűen náluk is egy inkább negatív magyarségképet ad, ami viszont ennél rosszabb, hogy 1920 utáni magyar történelemről szinte egyáltalán semmit nem ír, többek között elhallgatva a baranyai szerb megszállást, a legkevesebb negyvenezer áldozattal járó bácskai népirtást 1944-ben, valamint a kilencvenes évekbeni magyar területekre való betöréseket. Romániában az elmúlt negyven évben, a nyolcvanas évekhez képest jelentősen enyhült a központilag tanított magyargyűlölet, viszont rengeteg posztkommunista trend mai napig tovább él. A román nemzeti identitás alapkövét jelentő dáko-római elmélet továbbra is tartja magát a tankönyvekben, ami elsősorban magyarellenes élű. Ausztriában már egy nyugatos szemlélet jelenik meg a történelemoktatásban, itt inkább összefüggések nélkül, egyes-egyes elemeket, történeteket emelnek ki, nem pedig áttekintő képet adnak, így aztán Magyarország is nagyon kevésszer, általában semleges, tárgyilagos módon jelenik meg történelemoktatásukban. Törökországban minket testvérnépként oktatnak, megerősítve azt az elég tiszta konszenzust, hogy a lengyelek mellett a törökök szeretnek minket leginkább. A 19. század végén kidolgozott, a húszas-harmincas években Magyarországon és Törökországban is eléggé elterjedő turanizmus náluk mai napig a történelemoktatás egyik alapkövét jelenti. Ami viszont elég durva ferdítés az ő történelemoktatásukban az nevezetes százötven év lekommunikálása a diákok felé. Mondanom sem kell, a testvériséggel ez a nehezen összeegyeztethető történelmi kor bemutatása bőven kihívás elé állította a török tankönyvek szerzőit, de ne féltsük őket, megoldották… a törökök csak a Habsburgoktól akartak megvédeni minket, meg a rekatolizálástól, különben is támogatták a protestantizmust és a többi. Az utolsó két fejezet sem okozott meglepetést. Hunyadi János román származása tényként van kezelve a román kutatásban, ma is éppen annyira, mint negyven évvel ezelőtt. Mátyásról viszont leginkább azt tanulják a romániai diákok, hogy saját népe ellen csatát vesztett Moldvabányánál (mentségükre legyen szólva, rengeteg magyar történész is ezt teljesen tényként kezeli) illetve, hogy börtönbe zárta másik legnagyobb uralkodójukat, Karóbahúzó Vladot. Petőfi szlovák származásának erőltetése tankönyvektől függő, egyesek nagyon erősen sulykolják, mások vagy épp csak megemlítik, vagy teljesen kihagyják. Összegzésképp megállapítható, hogy a törökök barátként, az osztrákok semlegesen, a szlovákok, szlovének, horvátok és románok - történelmi korszaktól függően, tehát a középkorban nem annyira, a nacionalizmus megjelenésétől kezdve annál inkább - enyhén vagy erősen ellenségesek irányunkban a történelemkönyveik lapjain. Ami viszont teljesen a mi sarunk, hogy az osztrákokat leszámítva, minden szomszédos nép iskolai többet foglalkozik a mi történelmünkkel, mintsem mi az övékkel. Még a törökök is csak a százötven év kapcsán jelennek meg a mi tankönyveinkben, ellenben a törökök a 8-9. század magyar történelméről is tanulnak. A mostaniban már kissé, de a régebbi magyar történelemkönyvekben egyes-egyáltalán nem jelent meg a honalapítás előtti magyar történelem. A kis tanulmánykötet a teljesség igénye nélkül jól összefoglalta ezen tendenciákat. Egyedül, amit hiányosságként tudok felhozni, a végén egy összegző esszé írása a tapasztalatokról. Aki nem ebből a tanulmánykötetből akar kiindulni, hanem csak általános képet szeretne nyerni, annak erősen javaslom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése