1937 január, Spanyol Köztársaság , Morón de la Frontera
A rif lovasszázad szép rendben vonult fel a főúton. Kiváló
arab telivéreken ültek, mindegyik sivatagi lovas hófehér burnuszban, oldalukon szablya, hátukon puska, s kettesével, fegyelmezetten vonultak. Sötét pillantásuk azonban
árulkodott róla, hogy legszívesebben megröptetnék a vörös kakast, elszórakoznának a fehérnépekkel, s megtömnék az iszákot. Alighanem
Emilio Mola vezérőrnagy – aki pedig kegyetlenségben bőven felülmúlta a berbereket – is észrevette ezt, s felsóhajtott.
– A szultán az erősítésünkre
küldte ezeket az ördögöket, de inkább kárunkra vannak. Legalább ugyanennyi katona kell majd, hogy kordába tartsa ezeket.
– Bízza csak rám ezeket a vadakat,
El Director – mondta Sebes Kardos, aki a jobbján állt. A vezérőrnagy kicsit gondolkodott rajta, majd végül is rábólintott. Nagyon csodálta a magyar huszárokat,
s mivel a magyar önkéntesek szinte mind az ellenség oldalára mentek, így nagy becsben tartotta Kardost, aki elmúlt hónapban megmutatta, hogy mi ér páratlan harci
tapasztalata. Na meg ha a sivatagi niggerek hátba találják is lőni, legalább nem spanyol tiszt hal meg. Követet küldött paranccsal a város határában letáborozott
rifeknek. Kardos kapott vadonatúj spanyol lovassági egyenruhát, kiváló andalúziai harci lovat, de a samsír és az Astra pisztoly már nem kellett neki. A maga 1904M
nehézlovassági szablyáját és 1911-es Coltját kötötte fel, s átlovagolt két argentin idegenlégiós kíséretében a rifekhez,
akik már megkapták a parancsot. A vezetőjük, Abd el Karim bég a sátorában teázott, két testőre és két ágyasa társaságában.
–
Szallam alejkum! El Haim téged nevezett ki vezetőnek, habár én nélküled is tudom, merre kell menjek – köszönt arabul tisztelettudóan a nálánál
valamivel idősebb huszárnak, de teával nem kínálta. Mola vezérőrnagyot az afrikaiak El Haimnak, a sivatag rettegett homokviharának nevezték.
– Allejkum
szallam! Az El Director engem nem vezetőnek, hanem vezérnek nevezett ki – ült le meghívás nélkül a huszár. A két testőr már a szablyája markolatjára
tették a kezüket.
– A rifeknek a szultán parancsol, nem ti, hitetlenek – vonta össze szemöldökét el Karim. Kardosban is kezdett felmenni a vérnyomás,
de adott esélyt mindig a békének is.
– Ide figyelj, pogány. A szultán odaajándékozott téged a Caudilónak, mint egy lovat, vagy mint egy kutyát,
ezért ne csodálkozz, ha téged kutyaként, pórázon foglak vezetni. Most pedig vezess a csapatodhoz, s mondd el a parancsaimat – mosolyodott el a főhadnagy. A bég erre
talpra ugrott, s a dzsambiája után nyúlt.
–Véredet veszem, kutya! – Kardos is felállt, s a gaucsókra nézett.
– Akkor úgy csináljuk,
ahogy szoktuk? – kérdezte spanyolra váltva.
– Ezek a vadak csak abból értenek – bólintott rá az egyik argentin. Kardosnak több sem kellett, vas öklével
villámgyorsan gyomorszájon vágta a béget, hogy az lendületből telehányta a tüz fölé akasztott teavizes üstöt, majd megragadta a nyakát, s az üstbe
verte a turbános fejet:
–Te mór haramia, hát azt akarod, hogy ne menjek veled? Hogy büntetlenül rabolhass, gyújtogathass, gyilkolhass a vidéken, ugye? – a két
rif szablyát rántott volna, de a két idegenlégiós semmi perc alatt leagyalta őket a puskatussal. Abd el Karim a huszár csizmái elé vetette magát, s arccal
verte a földet.
– Most azonnal sorakozót vezénylek, s kivezetem a csapatomat, rúmi úr. Tűzön-vízen át követünk téged, amerre csak parancsolod!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése