Történelmi regény, visszaemlékezés, Griff kiadó, 189 oldal, 1943
Egy nagyon ritka könyv, amely már bőven megérne egy utánnyomást, egy reprint kiadást, mivel jórészt hiánypótló jellegű. A Székely Hadosztályról tudtommal nem készült modern történelmi regény, és régiről is erről az egyről tudok – bár az is ugyanaz a műfaj, mint Koréh Endre tiszteletes úr műve, tehát csak félig venném regénynek, gyakorlatilag regényes formában megírt visszaemlékezés.
Zágoni István azon kevés erdővidéki tiszt egyike volt, akik elsőkként láttak neki a majdani Székely Hadosztály megszervezésének. Kaptak ugyan minimális állami támogatást (azt se Budapestről mondjuk) de alapvetően saját forrásokból kiindulva, teljes egészében önköltségből és önkéntességből álltak neki megszervezni egy ütőképes katonai alakulatot. Egy olyan korban, amikor a forradalmi hullámok Erdélyt is elöntötték, amikor az ellenségeink sokkalta céltudatosabbak, jobban szervezettek, határozottabbak voltak, és jelentősen jobb külpolitikai kapcsolatokkal rendelkeztek. Amikor a négy éves vérengzés hatása alatt nyögött nem csak az egész ország, hanem az egész földrész, és a közvetlenül hazatérő apákat, férjeket, fiúkat, fiútestvéreket kellett rábírni arra, hogy ismét felvegyék a fegyvert. Ezek a tisztek azonban nem ezeket a nehézségeket nézték, hanem a lehetőségeket, és nem akarták karba tett kézzel végigszemlélni, ahogy lépésről lépésre elveszítjük szép Erdélyországot.
A regény/visszaemlékezés 1918 késő novemberében, Kolozsváron nyit. A nagyhírű tudós, akkori kormánybiztos, Apáthy István beleegyezésével Zágoni István, és pár, hozzá hasonlóan fiatal, lelkes székely tiszt elindulnak toborozni az akkor már gyakorlatilag román megszállás alatt álló Székelyföldre. Itt, annak ellenére, hogy megy a szokásos hatósági farokméregetés, hogy kinek a nevében, mi lesz a fizetség, kié a felelősség, meddig lesznek távol, stb, mégis sikerült nekik három nap alatt egy páncélvonatot megtöltő emberanyagot összeszedni. Őket már másnap Kolozsvárra szállították, s előbb a Honvéd laktanyában, majd később a Fellegvárban helyezték el. Ez a Székely Zászlóalj lett aztán a majdani Székely Különítmény majd Székely Hadosztály alapja. A narrálás karácsonyig tart, tehát majdnem egy hónapot fed le. A Kolozsvárról való távozás során a szerző családi okok miatt a maradás mellett döntött.
+ Nagyon szépen látszik, mekkora embertelen méretű munka volt elsősorban a tisztek részéről a szervezés.
+ Átjön, hogy az akkori igen zavaros belpolitikai, katonai – például a civilek többsége is akkor katonaruhában járt, mivel frontról hazatérve sokszor csak az maradt meg, így a székelyek tisztjeinek mekkora erőfeszítésébe tellett a saját legénységet megkülönböztetni a városban randalírozó, szintén egyenruhás csőcseléktől – helyzetben milyen nehézségekkel kellett szembenézzenek.
+ A zsidók leírása is tetszik, nem is idealizál, nem is démonizál.
+ Jól bemutatja az abban a zűrzavarban külön halászó undorító opportunistákat.
+ Végre nem csak Kratochvil Károlyról van szó – bár róla is igen meleg szavakkal emlékezik meg – hanem a jórészt elfeledésre ítélt Nagy Pál ezredes is felbukkan.
+ Nem túlozza el a saját szerepét, nincs az a durva énképűség, mint rengeteg más hasonló történelmi személy visszaemlékezéseiben.
– Elég kevés konkrét nevet ír le.
– A tulajdonképpeni harcok leírására sajnos nem kerülhetett sor, “csak” a szervezést ismerhetjük meg, de azt aztán alaposan.
Aki érdeklődik a Székely Hadosztály születése iránt egy kortárs aktív szemtanú szemszögén keresztül, ne hagyja ki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése