Történelmi regény, Gold Book kiadó, 606 oldal, 2021
Ismét folytatáshoz lehetett szerencsém, a tizenegyedik kötetben Hunyadi a rigómezei vereség után igyekszik összeszedni az ország maradék véderőit, azonban a törökök helyett kénytelen-kelletlen északra és nyugatra kell fordulnia, hogy az átkozott cseh zsoldosok ne tudják meggyújtani az országot a hátában. Keleten pedig Mohamed szultánfi egyre inkább a hatalom közelébe kerül, ráadásul az új konstantinápolyi császár igen kiszolgáltatott helyzetet kényszerül megoldani.
A nekem eddig leginkább tetsző, egy hollót ábrázoló markolatgombos kardot tartó páncélos kezet mutató borítójú könyv csak pár oldallal rövidebb, mint az azt közvetlenül megelőző. Szokás szerint most is érdemesnek látom leírni a bevezető szövegrészleteket, hiszen az eddigiekhez hasonlóan szintén jól megalapozzák az olvasmányélményt. Először Hunyadi János leveléből olvashatunk egy részletet, amit Jenő pápához írt:
“A vallás és a kereszténység szolgálatában megvetem az életet és a halált. Végső leheletemig nem fogok felhagyni törekvéseimmel, hogy Hazámon segítsek és gyalázatát lemossam. Hozzá fogok tehát a szent vállalathoz, inkább a csatamezőn keresem síromat, semhogy nemzetem szenvedéseinek tétlen tanúja legyek.”
Másodikként egy jövőbe látó XII. századi arab író, Hasszán Ali Al-Haravi írásával ismerkedhetünk meg, imigyen:
“Konstantinápoly nagyobb város annál, mint amekkorának a híre tartja. Allah kegyelméből és jóindulatából még leend belőle az iszlám fővárosa.”
Majd harmadikként egy ravasz kínai mondás:
“A bölcs majom a dombról figyeli a völgyben verekedő két tigrist.”
+ A felvidéki hadi események leírása semmiben sem marad el a balkániaktól.
+ A magyar, konstantinápolyi és drinápolyi udvarban lezajló palotaharcok, drámák is hitelesek.
+ A kerettörténet érdekesebbé vált, a tömlöc ad valami fura, baljóslatú hangulatot, ami kiválóan talál a Förgeteg hírnöke címhez.
+ A kerettörténet vége ugyanannyira nyitott és további olvasásra ösztönző, amilyen az előző könyvben volt.
+ Filipesi Albert, Eliaz bég, Dugovics Titusz és lányának története nagyon megkapó.
– Kevesebb a harc, de nem a könyv hibája, hiszen egy ideiglenesen békésebb évről szól. Csak nekem attól még hiányzik.
Egy sorban ez volt az utolsó Hunyadi, amit olvastam, számomra kiváló befejezés és előkészítés Konstantinápoly és Nándorfehérvár ostromára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése